Éjféltájt alig mozdult a levegő, a Vigadó tér vaskerítésének jelentéktelen íve mentén vibrálni látszott a márvány. A nappal ereje súlyos, párás bélyegzőt nyomott az éjjelre, mintha attól félt volna, hogy a holnap megtagadja tőle testvérségét és új rendet vág a nyárba. Turisták őgyelegtek a korzón, vakuk villantak a Vár irányába, hogy szűk erejükkel megkíséreljék befogni a végtelent; az alsó rakpart, mint éjjel oxigént a növények, kései kocogókat bocsátott a város rendelkezésére. Pest lassan nyugovóra tért és Buda követte példáját; általában, mint jó szeretők vagy összekopott házasok, együtt bújtak ágyba.
Öregnek tűnt a férfi, de mindenki vénnek látszik, ki görnyedt háttal lassan létezik, testében a gép bár nem ad hangot, mégis titkos jelbeszéddel azt üzeni a kívülálló számára, hogy a fogaskerekek sokszor bicsaklottak már, és nincs messze a pillanat, mikor végleg kiugranak tengelyükről. Szinte láthatatlanul létezett a korlát és a térkövek márvány fehér síktörésének szemmel alig látható szögében. Ottfelejtett csomag, mely bár önerőből áll odább olykor, mégsem saját döntésének eredője, hogy a tér koordinátatengelyének mely pontját foglalja el ideiglenes léte. Aki elsétált mellette, neszezést hallott. Nem zene volt ez, bár hivatalból, egy hivatalos közeg, hivatali szavakkal így nevezte volna a zörejt, mely az öreg irányából alázatos surrogással nyújtózott a fülek felé, ahogy a mezőket szabdaló poros utak átlójában ökörnyál próbál csapdába fogni nála milliószor nagyobb testeket. Senki nem állt meg, senki nem lassított, hogy emberi figyelmével magasabbra emelje azt a létével is elnézést kérő, fémes rekedtségével is bocsánatért esedező dalfoszlányt, mely így futó életének minden pillanatában a porban maradt, és egyetlen apró szusszanásnyi ideig sem elemelkedett a kerítés talapzata fölé; a kopott citerából azonnal a térkövek szigorú rendjére hullott, hogy mint országút szélére kitett sivalkodó kölyökkutya kaparásszon reménytelenül felfelé az őt soha fel nem vevő fülek irányába. Aki megtorpant, nem a zene miatt lassította lépteit, a test állította meg, a látvány, mely azonnal elfeledtetett minden mást. Fentről, mert mindenki (még a kisgyermekek is) fentről látták őt, a férfi bácsi volt csupán, ősöreg, nemtelen, mégis apákat, nagyapákat, déd-, ük- és szépapákat délibábként vibráló rongyos ikon, ki születésében is vén volt már, és a jelen pillanat mindenkori szentsége parancsolatként tette állandóvá benne azt, melyet valójában nyolcvanhat év görnyesztett a mává. Mozgó, talán lélegző kép volt, aki nem a citera fölött végzett rángásszerű, göcsörtös mozdulataival, hanem elsőként a recehártyán, majd ennek nyomán az agyban felderengő furcsára színezett képekből, cigarettabűzös illatokból, gyerekeket taszító borostás csókokból, a kert hátuljában érő szőrös érintésű egresek ízéből összegyúrt emlékek élénk villanásával ragadta torkon az embert. Ezért álltak meg néhányan, a képek miatt, melyek önkéntelenül, szinte kényszerítő erővel tolultak a hídon sétálók tudatába, kéretlen uszadékfaként akadtak meg az addig könnyednek – bár talán túlságosan melegnek – ítélt éjszakát burkoló gondolatok selymes szövetébe, felszakították azt és pillanatnyi csomóvá gyűrték a még korántsem kiélvezett órák vérpezsdítő vagy éppen mámorító terveit. Kiknek tudatát cserbenhagyta a modernkori rutin, és a kerítés mentén citerázó öreg látványáról nem tudták időben felrebbenteni gondolataikat, hogy azok máshová, egy kényelmesebb ágra vagy egy még kényelemesebb fészekbe szálljanak, egy pillanatara (talán tényleg csak egyetlen pillanatra) kiszakadtak saját valóságukból. Az öreg monoton citerázott. Bal keze tétován, de nem találomra mozdult a húrok fölött, hogy a kacsos ízületek mögül kikandikáló ujjbegyek valaha értelemmel bíró hangközöket fogjanak le. A jobb kéz tövig koptatott pengetőt markolt, a kar réges-rég kipörgött motollaként karistolta a húrokat, melynek nyomán a látszólagos összhang délibábjaként zenének látszó, de zörejnek érzékelt hangok óvakodtak elő a hangszerből, abból a felhúrozott fadobozból, mely biztosan öregebb volt az őt munkára kényszerítő testnél, és mely pihenni vágyott ötven éve is, amikor még citerának nevezték. Aki az öreg közvetlen közelében haladt el, talán csak azért, mert nem szeretett volna megtenni egyetlen felesleges lépést sem, hogy a 2-es villamos megállójához jusson, a fémes, inkább drótszálakból mintsem hangszerhúrokból táplálkozó dallamfoszlányok fölött emberi hangra is felfigyelhetett. Ahogy a citerát elhagyó hangokat zenének, úgy a bácsiból kikéredzkedő hangokat is éneknek azonosíthatta volna az, ki figyelmével csak annyira tapogatja át környezetét, hogy a valóságtól ugyan távol álló, mégis kényelmes képet alkothasson agyában a világról. Dörmögés volt valójában. Talán még annyi sem: morgás, mely a fül számára egyetlen pontban sem csatlakozott a kéz által keltett hangokhoz. A húrok önálló, tétova ritmusa, a belőlük kikényszeredő hangok egymáshoz viszonyított közei, mintha erre kínos figyelmet fordítottak volna, pillanatra sem találkoztak a hangszalagok röcögő neszeivel, és ez szívfacsaró fájdalommal árasztott el minden értelmet, aki a citera zaját zenének, a bácsi mormogását éneknek érzékelte. Éppen a hangok eme két forrása által létrejött kétségbeesett, de tökéletes reménytelenséget sugalló társkeresés szorította el a szíveket. A zenéhez, dalhoz szokott értelem érzékelte fogalmakat, de a fülek a fogalom mögött ürességben tapogattak, mert ott már nem volt semmi, ami dalhoz hasonlított volna. Az öregember azonban nem lankadt. Hangtalan, monoton mozgás. A húrok zörgése, a valaha volt dallam mélyszürke morgásba veszett litániája csak pillanatokra, a bácsi közvetlen közelébe érve gazdagította a képet, minden más néma volt, mintha a zene kulisszája lenne csupán a gépiesen mozgó testnek, és nem fordítva szülte volna meg mindezt az ok és okozat megmásíthatatlannak tűnő rendje. Aki rendszeresen járt a város ezen pontján, emberemlékezet óta látta ezt a különös foltot, mely úgy hozzátartozott a tér képéhez, mint a Vigadó hívogató árkádjai vagy a háttérben tovazörgő villamos. A görnyedt alak inkább hiányával keltett volna feltűnést, mintsem ottlétével.
Aznap a bácsi biztosan nem fázott, bár az öregemberek sokszor dideregnek melegben is. Turistacsoport rajzott át a téren. A hőségtől és hideg sörtől szétzilált falka több tagja lustán követte csak a főcsapatot. Egyikük egészen lemaradt. Egyedül ő vette észre az öreget. Keze a zsebébe tévedt, apró csillant aranyként a sárga nátriumfényben. A férfi tétován lépett közelebb, kereste a helyet, ahol leadózhat lelkiismeretének, emlékeinek, kutatta a kitett ibriket, melyben az otthagyott apró néhány pillanatig, talán percekig is olyan érzést kelthet majd benne, hogy ő jó ember. Kereste, de semmi ilyesmit nem talált. Már visszalépett volna, hiszen ha nincs koldulócsésze, akkor adomány sincs, aztán végül észrevett valamit. A citera egy ősi, x-lábú asztalon egyensúlyozott. Fémlábai éppoly rozogák voltak, mint az öregember illesztékei, de még elég erősek ahhoz, hogy megtartsák a hangszert és egy kopott, megsárgult tejfölös dobozt, melyben néhány apró várta égből érkező társait. Pénz csörrent, a férfi hátrálni kezdett és várta a bólintást, azt a feltétlen bekövetkező mozdulatot, mely lepecsételi az adakozó és az adományt elfogadó közötti röpke kapcsolatot, megadja a császárnak, ami neki jár, és így megismétli a világ rendjét, melyben mindig voltak gazdagok és szegények. A mozdulat azonban elmaradt, a húrokat borzoló kéz nem lassított, nem billent meg a fogatlan dörmögés, minden ment a maga rendjében, mintha misem történt volna. A férfi várt, de nem túl sokáig. Elkönyvelte magában a kénytelen elkönyvelendőt, hogy ezúttal jóérzését csupán az adakozás puszta léte biztosíthatja. Futólag elképzelte a pillanatot, amikor az öreg hazaér, számot vet éjjeli műszakjának gyümölcsével és boldog melegség árad szét benne, mikor megpillantja az ő adományát. A gondolat bőven elegendő volt, léptei felgyorsultak, csatlakozott a csoporthoz, és kisvártatva elfeledkezett az egészről, mert újabb, fényesebb képek tolultak a régi helyére.
Lomha alak lépett ki a Vigadó árkádja alól. Kezében hegedű, zakója a vállára dobva, a csokornyakkendő pedig, megunván az egész estés tisztelgést, félárbocra eresztve csálén hirdette mindenki számára, hogy vége a koncertnek, és viselője civil csupán, későesti sétáló, aki az éjjeli buszjárat helyett inkább gyalog kel át a Lánchídon. A zenész nem volt boldog, lelkében nem csillogott a jóleső munka fáradtság fényezte ékszere. Fásult volt inkább mintsem fáradt. Testéhez súlyos fülledtséggel tapadt inge, és ez még nehezebbé tette amúgy sem szárnyaló gondolatait. Nagyot sóhajtott mielőtt a korzó felé indult volna.
Tíz vagy talán tizenöt évvel ezelőtt látta először itt a citerást, de első találkozásuk óta egyszer sem fordított valódi figyelmet a korhadt hangszerből kényszeredetten menekülő korhadt hangokra. Számára ez nem zene volt, inkább megélhetés, mely aprópénzt hoz egy öregembernek. Tisztességes munka, ám nem művészet. Önkéntelenül nyúlt zsebébe és halászta elő a szünetben elköltött kávé visszajáróját. Mindig adott, ha erre járt. Ennyivel adózott a Vigadó terének.
– Menjen haza, késő van! – dobta oda az aprót. Talán tizenöt éve is ugyanebbe a dobozba helyezte első adományát. Az öreg nem válaszolt. Leszegett fejjel tovább zsolozsmázott a felismerhetetlen dallam fölött, szemét nem vette le húrokat rémisztgető ujjairól. A zenész azon tűnődött, hogy milyen is lehet az öreg arca. Megpróbálta felidézni az elmúlt éveket, de arra kellett rádöbbennie, hogy soha, egyetlen egyszer sem látta felegyenesedve ezt a testet, soha nem nézett még egyszer sem a citerával látszólag örök házasságot kötő szempárba. Csupán egy alakot ismert, a húrok felismerhetetlen karistolását kísérő tompa dünnyögést és az érzést, hogy sajnálja ezt az embert. Némán állt egy ideig. Tovább kellett volna sétálnia, mert ha lekési az éjszakai járatot, akkor mehet haza taxival, az pedig betetőzte volna amúgy is pocsék napját, de mégsem vitte tovább a lába. Szinte félt újra megszólalni, mégis megtette. Szája önkéntelenül bocsátotta útjára a szavakat, melyek tőle független önállóságban úsztak elő a semmiből.
– Miért csinálja ezt?
Valójában nem várt választ. Szavai nyomán bosszúság és szégyen íze keveredett szájában. Nem akarta bántani az öreget, tulajdonképpen meg sem akarta szólítani. Továbblépett volna, mikor mozdulatát karóba húzta a hirtelen beállt csend, mely nem a zaj hiányával, hanem ellenkezőleg, saját tapintható testével képzett éles kontúrokat a levegőben.
– Kilencszázharminchatban fogtam először hangszert. Feles hegedű volt. Apám tanított meg játszani – mondta az öregember. Fejét nem emelte fel. Vagy nem tudta már, vagy nem akarta. Kezei a citera fölött várakoztak. Reszketeg hangja volt, de tisztább, mint azt bárki várta volna.
A zenész megköszörülte a torkát. Úgy tűnt, most neki kell mondania valamit, de az öreg megelőzte. Kilazult, idő tépázta hangja végét járó lámpakörteként hol pislákoló, hol szokatlanul éles fényekkel töltötte meg szavait.
– Zenész lettem. Amikor egymást lőttük a háborúban, akkor is zenész voltam. Akkor is az voltam, amikor meghaltak a szüleim, amikor a lányom meghalt, amikor a felségem meghalt, amikor a barátaim meghaltak. Zenész vagyok most is. Nem valami jó, de zenész. Apám tanított meg hegedülni, és aztán azonnal le is beszélt róla. Zenésznek nem jó lenni, mondogatta, mert csak akkor lehetsz igazi művész, ha odaadod mindened. Ezt mondta az apám. Akkor lehetsz igazi művész, ha odaadod mindened. De hamar átláttam rajta, és megértettem, hogy mit akar mondani, mi az igazi üzenet, a titok, ami benne rejlett minden szavában. Apám mindig talányokban beszélt, hogy jobban meg lehessen érteni. Azt akarta mondani, hogy valaminek mindenképpen odaadod az életed, ha élni akarsz. Valaminek odaadod, és nem mindegy, minek. A háború elején anyám egyszer kemény tojást főzött nekem. Ritka étel volt nálunk. Ünnepnek láttuk azt a vacsorát. A víz lobogva forrt a fazékban, a tetején táncolt a fedő. Épp ilyen volt apád, mondta anyám különös révedéssel a szemében, vasfazékba szorított őserő, melynek két út adatott: vagy szétfeszíti a fazekat, vagy a fazék szorítja őt addig, míg el nem forr teljesen. Mikor meghalt a feleségem, majdnem öngyilkos lettem. Egyetlen dolog állított meg: az a tojásfőzős este. Nem repedt meg a fazekam, és nekem nincs jogom kiönteni a vizet. Zenész lettem, éltem minden percében zenét párologtattam. Én nem tudok forrni, de már nyolcvannyolc éve ontom a párát, nedvesítem a levegőt, és a végén pont annyit engedek ki majd a fazekamból, mint apám harminckét év alatt. Boldog lenne, ha látná, hogy megértettem: a víz számít, csak a víz. Nem öntheted ki magad, minden cseppedet ki kell bocsátanod a levegőbe. Így teljesedsz be. Ezért csinálom. Apám vizéért, az én vizemért, a maga vizéért.
Valahol az izmok mélyén a kéz új lendületet kapott, a citera reszelős akkordokra kelt, aztán társult hozzá az elengedhetetlen morgás is. Éjfél múlt. A zenész tétova léptekkel indult el a korzó felé. Nem érdekelte a Budán siető éjszakai járat. Zenésszé vált.
Mire belépett lépcsőházának ajtaján, már pirkadt.
