Éppen az élet értelmén gondolkoztam. Úgy voltam vele, hogy mivel úgy sem jövök rá, nyugodtan tűnődhetek rajta anélkül, hogy hibáznék. Helytelen kijelentéseket csak az tehet, aki a sok lehetséges válasz közül megjelöl egyet helyesként. Ilyen teher nem nyomja a vállam. Úgy célzok az íjjal, hogy nekem minden célpont megfelel, amibe végül belefúródik a vessző. Így biztos találok, és mindig a közepébe. Szóval éppen az élet értelmén tűnődtem, mivel a ma reggel látszólag egyáltalán nem bírt értelemmel. A kutyák az ajtóban vártak, hogy végre észre vegyem magam. Hát igen. Az ő életük értelme most a séta témakörében mozog. Aztán jön a reggeli, aztán a játék, aztán az alvás, aztán az esti séta, és így tovább. Lehajoltam hozzájuk, hogy rájuk adjam a pórázt. Az öregebb szemében öröm csillant, a fiatalabb szemében pazar boldogság, szóval ki-ki saját tempójában lelkesedett.
– Na, mi az élet értelme? – kérdeztem tőlük.
Nem válaszoltak. Pedig éltek. Megtorpantam. Fura, hogy eddig nem tűnt fel nekem a tény, hogy a kutyáim élnek. Ez valahogy egyértelműnek tűnt eddig. Márpedig ha élnek, akkor rájuk is vonatkozik a kérdés.
Mi az élet értelme (beleértve a kutyák életének értelmét)? Sőt, ne álljunk meg itt! Mi az ajtó mellett küszködő leander életének értelme? És a ceruzában lévő grafit értelme, ne is beszéljünk a vécékagyló pereme alatt élő állítólag halálos baktériumok lakótelepeiről? És a por a könyveken, annak mi az értelme?
A kutyák nem válaszoltak, pedig megint feltettem a kérdést. Márpedig, ha élnek, léteznek, akkor éppúgy értelmük kell legyen, mint nekem, aki azt hiszi, hogy megfejtheti ezt a találóskérdést. Nem lehet az én életemnek nagyobb értelme, mint a kutyák életének. Más lehet, de nagyobb??? Pedig ők csak a pisi-evés-alvás-játék tengelyben képesek gondolkodni.
Ouspensky szépen válaszol a kérdésre. Kikerüli azt, vagyis átvágja, mint egy gordiuszi csomót. Hát legyen. Regel van, esik, a kutyák türelmetlenek, szóval ideális a helyzet. Ouspensky tanácsa egyszerű: ne feledd, hogy létezel. Paff! Ennyi! Amint feltűnik, hogy élsz, az is feltűnik, hogy van élet, és van hely és idő, ahol mindez történik.
Még mindig a kutyák előtt álldogáltam. „Létezem”, mondtam magamban, ez már tuti. És most? Aztán eszembe jutott, hogy a párom most éppen tanít, és ha feltenné a kérdést, rövid időn belül ennyit mondana csak: És most? Így tenne az éppen hegyet mászó hegymászó, az emberi testben túrkáló sebész (vagyis jobb, ha nem ilyen kérdésekkel foglalkozik műtét közben), a vasutas, a katona és a vadakat terelő juhász (bár soha sem értettem, hogy egy juhász miért terel vadakat háziállatok helyett).
És most? Még valami?
Ahogy az én kutyáim, úgy valószínűleg Ouspensky kutyái is ezt a kérdést tennék fel, ha tudnának beszélni: És most? Ezen felül?
Úgy vélem, két lehetséges megoldás létezik. Vagy a világ hülye, és a válasz olyan helyen van, ahová mi, a teremtés csúnyán összetákolt koronái sem érhetünk fel. Vagy olyan egyszerű, hogy a kutyák, baktériumok és porszemcsék is megértenék a választ, ha meg tudnák azt kérdezni. Mivel nem tudják, nem is igénylik a választ. Mi is csak azért, mert képesek vagyunk mellé trafálni és olyan megoldásokat eszkábálni, melyek akár hibásak is lehetnek. Meg vagyunk áldva a hibázás és beletalálás lehetőségeivel.
Kifejezetten jó kedvem lett.
Hétfő van és létezem.
És most? Még valami?
Semmi. Hétfő van és létezem, és a kutyák is léteznek. Ennél többet nem tudok mondani, de ez elég ahhoz, hogy ez a gondolat átrugdosson engem a keddbe, amikor újra feltehetem a kérdést.
A kutyáknak könnyű, nekik a válasz kézenfekvőbb: Pisilnem kell.
– Na, mi az élet értelme? – kérdeztem tőlük.
Nem válaszoltak. Pedig éltek. Megtorpantam. Fura, hogy eddig nem tűnt fel nekem a tény, hogy a kutyáim élnek. Ez valahogy egyértelműnek tűnt eddig. Márpedig ha élnek, akkor rájuk is vonatkozik a kérdés.
Mi az élet értelme (beleértve a kutyák életének értelmét)? Sőt, ne álljunk meg itt! Mi az ajtó mellett küszködő leander életének értelme? És a ceruzában lévő grafit értelme, ne is beszéljünk a vécékagyló pereme alatt élő állítólag halálos baktériumok lakótelepeiről? És a por a könyveken, annak mi az értelme?
A kutyák nem válaszoltak, pedig megint feltettem a kérdést. Márpedig, ha élnek, léteznek, akkor éppúgy értelmük kell legyen, mint nekem, aki azt hiszi, hogy megfejtheti ezt a találóskérdést. Nem lehet az én életemnek nagyobb értelme, mint a kutyák életének. Más lehet, de nagyobb??? Pedig ők csak a pisi-evés-alvás-játék tengelyben képesek gondolkodni.
Ouspensky szépen válaszol a kérdésre. Kikerüli azt, vagyis átvágja, mint egy gordiuszi csomót. Hát legyen. Regel van, esik, a kutyák türelmetlenek, szóval ideális a helyzet. Ouspensky tanácsa egyszerű: ne feledd, hogy létezel. Paff! Ennyi! Amint feltűnik, hogy élsz, az is feltűnik, hogy van élet, és van hely és idő, ahol mindez történik.
Még mindig a kutyák előtt álldogáltam. „Létezem”, mondtam magamban, ez már tuti. És most? Aztán eszembe jutott, hogy a párom most éppen tanít, és ha feltenné a kérdést, rövid időn belül ennyit mondana csak: És most? Így tenne az éppen hegyet mászó hegymászó, az emberi testben túrkáló sebész (vagyis jobb, ha nem ilyen kérdésekkel foglalkozik műtét közben), a vasutas, a katona és a vadakat terelő juhász (bár soha sem értettem, hogy egy juhász miért terel vadakat háziállatok helyett).
És most? Még valami?
Ahogy az én kutyáim, úgy valószínűleg Ouspensky kutyái is ezt a kérdést tennék fel, ha tudnának beszélni: És most? Ezen felül?
Úgy vélem, két lehetséges megoldás létezik. Vagy a világ hülye, és a válasz olyan helyen van, ahová mi, a teremtés csúnyán összetákolt koronái sem érhetünk fel. Vagy olyan egyszerű, hogy a kutyák, baktériumok és porszemcsék is megértenék a választ, ha meg tudnák azt kérdezni. Mivel nem tudják, nem is igénylik a választ. Mi is csak azért, mert képesek vagyunk mellé trafálni és olyan megoldásokat eszkábálni, melyek akár hibásak is lehetnek. Meg vagyunk áldva a hibázás és beletalálás lehetőségeivel.
Kifejezetten jó kedvem lett.
Hétfő van és létezem.
És most? Még valami?
Semmi. Hétfő van és létezem, és a kutyák is léteznek. Ennél többet nem tudok mondani, de ez elég ahhoz, hogy ez a gondolat átrugdosson engem a keddbe, amikor újra feltehetem a kérdést.
A kutyáknak könnyű, nekik a válasz kézenfekvőbb: Pisilnem kell.
———————-
Egy zen történet:
Egyik reggel Csao-csou az új szerzeteseket fogadta:
– Jártál már itt? – kérdezte az egyiket.
– Igen.
– Gyere, igyál egy csésze teát!
Aztán egy másikhoz fordult:
– Jártál már itt?
– Még nem.
– Gyere, igyál egy csésze teát!
A szerzetes-felügyelő félrehívta a mestert:
– Az egyik már járt itt, erre te megkínálod teával; a másik még nem járt itt, erre te ugyancsak teával kínálod. Jelent ez valamit?
– Felügyelő! – szólt Csao-csou.
– Tessék.
– Gyere, igyál egy csésze teát!
