A b-terv (avagy Mákolós megmenti a karácsonyt )

Írta vlorant

Dátum: 2018-12-06
"

TovábB Olvasok!

– Hát ez jó volt – mondta Rudolf és rágyújtott volna, ha a patája megengedi. Három Kismalac Mínusz Kettő (tehát egy a háromból, hogy a matekból gyengébbek is értsék) hálásan pislogott feléje.

*

Másnap Rudolf ágynak dőlt. Malacinfluenzája lett. Tüdővérzést csak azért nem kapott, mert minden hülyeségre azért ő sem kapható. Derekasan tüsszögött, folyt az orra, mint a Niagara. Alapjában véve egészen gusztustalan látvány nyújtott.

*

– Bejöhetek? – kérdezte Télapó.
– Tesség – nyöszörgött ki Rudolf.
Télapó belépett a szobába, és azonnal az a határozott érzése támadt, hogy ez hiba volt. Egy dolog a barátság, és egy egészen másik a hülyeség. Bőven lehetett volna az ablaküvegen keresztül is beszélgetni hű barátjával. Most már mindegy. Nagyot sóhajtott és leült az ágy végére.
– Na, mi van?
– Dem láccik? – kérdezte kissé ingerülten Rudolf.
– Elütött egy kamion.
– Dem talált.
– Szabad a gazda. Rád esett egy vaskályha.
Rudolf rettenetes csúnyán akart nézni, de ettől inkább úgy festett, mintha erőlködne.
– Jó, jó! Ne fáraszd magad! Melyik sertés volt? – kegyelmezett meg Télapó.
– Mittomén, mindhárom egyforma. Talán a Mínusz Kettő.
– Perverz! Legalább azt tudnád, melyikkel kavarsz.
Rudolf vállat vont.
– Most mi lesz, tudsz dolgozni? Hamarosan Karácsony. Tudod, szánhúzás, ajándékok, miegymás?
Rudolf a plafont nézte és majdnem sírt.
Ekkor a Télapó hatalmasat tüsszentett, majd úgy érezte, hogy görcs állt a nyakába. A világ forogni kezdett vele, és mielőtt elájult volna még megjegyezte: – Rohadt malacok!

*

– Ezt nem csinálom tovább – mondta indulattól reszkető hangon Három Kismalac Mínusz Kettő a telefonba.
– Már benne vagy nyakig – válaszolt hűvösen az Alattomos Hang.
Mínusz Kettő patájában izzadni kezdett a telefonkagyló. Az még rendben volt, hogy Rudolfot befűzi. Sőt, ez nem is volt ellenére; snájdig egy állat, az biztos. De azt már nem akarta, hogy Rudolf és a Télapó is ágynak dőljön. Végül is jön a Karácsony, dolgozniuk kell, és a gyerekek… – mondjuk a gyerekek egyáltalán nem érdekelték. Szóval szégyellte magát.
– Szólni fogok a többieknek.
– Árva akarsz maradni?
Mínusz Kettő nyelt egy nagyot.
– Miért? Miért kellett ez az egész? Pont a Télapót? Éppen Karácsony előtt?
– Pont őt, pont ekkor.
– De miért?
– Mert gyűlölöm a Karácsonyt – szuszogta a kagylóba kéjes szürcsögéssel Alattomos H., amitől Mínusz Kettőnek menten hányingere támadt. Eleve utálta, ha a fülébe nyáladzanak, hát még, ha ezt egy alattomos hang teszi. A szörcsögés egyébként csurig volt megvetéssel és rosszindulattal. Mínusz Kettőnek kétsége sem volt afelől, hogy néhanapján Alattomos H. ennél sokkal durvább dolgokra is vetemedik.
– Mi a bajod a Karácsonnyal? – kérdezte elfúló hangon Mínusz Kettő.
– Te pszichológus vagy, vagy mi? – mondta egészen tisztán (nyálhangok nélkül) Alattomos H. – Óradíjat fizessek, Malac? Elfogadsz csekket is? Azért utálom a Karácsonyt, mert csak! Rühellem. Különösképpen utálom benne a Télapót, abban a piros, rettentően rikító köpenyében. Gusztustalan az egész. Vesszen Télapó, meg az összes manó, Rudolffal együtt! Rosszul vagyok, amikor a Hószakállú a virsli ujjaival és püffedt, pufók kezével ajándékok után kotorászik a batyujában. Nem bírom elviselni a pirospozsgás, alkoholista ábrázatát. És mégis szeretik és ismerik őt!!! Ismerik, pedig mindenkinek jobb lenne, ha nem ismernék! Milyen elképesztően undorító. – Megint jöttek a nyálhangok.
– Önnek szintén gyereknek tetszik lenni? – kérdezte legtiszteletteljesebb hangján Mínusz Kettő. Arra várt, hogy valami nagyon durva dolgot kap cserébe, de nem így lett. A Hang szárazon válaszolt.
– Hallgass, sertés! A fertőzés megtörtént. Úgysem tehetsz már semmit. A Karácsonynak idén befellegzett. És hehehe!

*

A karantént Rudolf házában alakították ki. Télapónak betuszkoltak egy másik ágyat, hogy legyen hol szenvednie. Az Északi és Déli Boszorkány együtt varázsolt bűvös zárat az épület köré. Aki át akarta volna lépni a kört, azt tulajdonképpen áram vágja agyon, így – Batmant leszámítva, aki váltig azt állította magáról, nem fog rajta semmilyen varázslat – senki nem kísérletezett. Úgy tűnt, a Karácsony idén tényleg elmarad.

*

Krampusz rettenetesen el volt kenődve. Ott ült a varázskör határán és szűkölve nézte Rudolf házát. Egyedül volt és igencsak magányos.
– Na, akkor még egyszer megpróbálom, most menni fog – mondta Batman, aki már így is eléggé szénné volt égve.
– Biztos ez? – kérdezte pár másodpercre félretéve elkeseredését Krampusz.
– Úgy éljek – bólintott Batman.
– Reméljük, nem – hümmögött Krampusz.
– Ezt nézd! – mondta Batman, egyet előre lépett, és sisteregve tovább égett.
Krampusz becsukta a szemét. Csúnya látvány egy denevérjelmezbe öltözött idióta sercegése. Újra nagyon rossz kedve lett. Két dolog is zavarta egyszerre. Egyrészt, úgy tűnt, idén nem lesz Karácsony. Arról fogalma sem volt, hogy ez miként érinti gyerekeket. Tulajdonképpen kik is azok a gyerekek? A lényeg az volt, hogy tavaly nagyon jól szórakozott. Remek móka volt utazni a szánnal, dumálni a Télapóval. Ezért már tavasszal várta a telet, és most úgy tűnt, az egész várakozás hiábavaló volt. A második dolog pedig az volt, hogy tudta, mit kell tennie. Mennyire boldog lett volna, ha nem tudja. De tudta. Ettől keseredett el igazán.
– Bakker, ez ma nem megy – füstölte ki száján a szavakat Batman.
– Szerintem menj haza, pihenj egy kicsit! – mondta Krampusz miközben ő is felállt. Mennie kellett, bár egy porcikája sem kívánta.

*

A Mesélő háza pont ott állt, ahol tavaly is. Falai folyton-folyvást változtatták alakjukat, színüket. Egyre bátortalanabbul lépkedett előre. Lába alatt ropogott a hó, foga alatt meg a félelem. Végül odaért az ajtóhoz. Most akkor kopognia kellene. Felemelte a kezét, de ebben a pillanatban az ajtó kivágódott.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte egy király, aki azonnal lóvá változott, aztán vaskályhává, majd cserebogárrá.
Krampusz jobbnak látta elájulni, de mielőtt megtehette volna egy kéz nyúlt a hóna alá.
– Kisöreg, ismerlek, te hánytad le tavaly a házam. Most nem kéne megint. Nézd a földet, ha attól jobb.
Krampusz így tett.
– No? Mi a szitu? – kérdezte Mesélő.
Krampusz mereven a küszöböt nézte, ahol különféle lábak váltották egymást. Beszélni kezdett egy szőrös lábhoz, ami széklábbá változott, majd fényképezőállvánnyá.
Elmondott mindent. Amikor befejezte, egy veréb állt a küszöbön, de éppen egy kanapévá alakult át.
– Értem – mondta a Mesélő. – Az a baj, hogy nem mesélhetek új Télapót. Őt már kimeséltem magamból, megszületett, nem lehet rajta változtatni. Ha beteg, hát beteg. Nem tudom nem beteggé tenni…
– De te mesélted el őt – vágott a szavába elkeseredetten Krampusz. Csak ezután gondolkodott el azon, hogy a Mesélő most valószínűleg briketté változtatja, és ezzel vége is a mesének. Összehúzta magát.
– Egészen elszánt kis lény vagy te. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyennek meséltelek – mosolyodott el a Mesélő, de bárcsak ne tette volna, mert éppen egy zöld törpe alakjában volt, aki ránézett, és ettől Krampusz sajnos összepisilte magát. Ösztönösen félt a mosolygó zöld törpéktől, főként, ha balta is volt náluk. Becsukta a szemét, és várta a legrosszabbat. Egy ideig csend volt. Hátulról fújt a szél, és ha egészen komolyan erőlködött, azt is el tudta képzelni, hogy a Mesélő becsukta az ajtót és véget vetett a beszélgetésnek.
– Azért van egy megoldás – dörögte a fülébe a Mesélő. Éppen óriás volt.
Nem nagy baj, már úgy is vizes volt a gatyám, tűnődött el egy pillanatra Krampusz, de visszazökkent, ahogy a kenguru folytatta.
– Tudod, most egy titkot mondok el neked. Soha senkinek nem szabad elmondanod. Ígérd meg, hogy nem beszélsz róla!!! Ugye, nem beszélsz senkinek?
Csend lett. Néhány másodperc múlva Krampusznak derengeni kezdett, hogy most várnak tőle valamit.
– Hallasz, Krampusz?
– Izé – mondta bizonytalanul, mert most már egyszerre két dologra is válaszolnia kellett volna. – Igen, nem.
– Most melyik? – kérdezte a Mesélő. Nem volt kedves a hangja.
– Hát ebben a sorrendben.
Néhány másodpercre összesűrűsödött a csönd.
– Hagyjuk! Figyelj, Krampusz! Tudod, amikor mesélek, én sem mindent mesélek azonnal tökéletesre. Vannak, hogy is mondjam, hibák, mellékágak. Néha csak a mese végén derül ki, hogy nem stimmel valami. Érted?
Krampusz nagyon-nagyon meg volt szeppenve. Eddig nem ért rá odafigyelni, de azért bólintott. Általában ez a Télapónál is bejött.
– Tehát – folytatta a Mesélő –, ilyenkor sajnos nincs mit tenni. Ami történt, megtörtént. Úgy is mondhatnám, hogy a baj már megesett, a selejt már napvilágot látott. És ez itt a lényeg. Legalábbis a mostani probléma szempontjából mindenképpen. A Télapót is elrontottam egyszer. Sajnos. Nem vagyok rá büszke, de ez van. Azt hiszem, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás. El kell menned a másik Télapóhoz. Rendben?
Krampusz az egyik lábára áll, aztán a másikra. Ez kicsit sok volt neki.
– Krampusz! Értettél bármit is, abból, amit mondtam?
– Talán…
– Igen?
– Talán arról szólt, hogy van egy másik Télapó is?
– Remek! Okos vagy. Magadhoz képest. Így van. Létezik egy másik Télapó. A próbaverzió, hogy úgy mondjam. Vili? Az igazi Télapó elődje. Skicc!
– Sicc?
– Hagyjuk! Tehát képes vagyok arra, hogy elvarázsoljalak, vagyis elmeséljelek téged oda, ahol ezek a selejtek vannak. Jó kis hely. Néha én is lemegyek hozzájuk. Elmész, és mindent elmondasz neki. Rendben?
Krampusz ezt egészen pontosan értette. Bólintott.
– Na, akkor ezzel rendben vagyunk. Ja, mielőtt odameséllek, azt kell tudnod, hogy őt nem Télapónak hívják. Először a Mákolós nevet adtam neki. A beigli miatt. Talán ott rontottam el a dolgot. Nem is tudom. No, mindegy. Tehát érted a lényeget. Mindjárt ott leszel. Persze nem mesélve kissé messze van innen. Elég sokat kell majd visszafelé gyalogolnotok. Ha eszembe jut, majd segítek, de nem ígérem. Most éppen egy robotos sztorin dolgozom, és tudod milyen, amikor az ember belemerül a munkába… Ja, mondjuk, te nem tudod, nem is vagy ember, meg dolgozni sem szoktál olyan sokat. Sebaj, kis barátom! Ügyes légy! Akkor kezdem, jó?
Krampusz, ha lehet, még jobban összehúzta magát. A Mesélő pedig mesélni kezdett.
– Egyszer volt, hol nem volt. Az erdő szélén állt Krampusz, éppen a Mesélő háza mellett, amikor…

*

…Krampusz ott találta magát az erdő szélén, a faluhoz egészen közel. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazaért, és a Mesélő egyszerűen csak tréfált vele. A legtöbb házat ismerte. De csak a legtöbbet. Voltak ott furcsa, soha nem látott viskók, kalyibák, paloták és emeletes házak is. A Mesélő nem hazudott. Valóban máshol járt. A hó viszont továbbra is ropogott a talpa alatt, tehát itt is hideg volt, mint odahaza. Elindult a falu felé. Az erdő határában járt, amikor egy vágtató lóra lett figyelmes. A lovon a Herceg ült. Azt nem tudta volna megmondani, hogy melyik Herceg a sok közül, de leginkább Csipkerózsikáéra hasonlított.
– Állj, ki vagy! – üvöltött rá a Herceg a ló tetejéről.
– Krampusz vagyok. Jó napot, Herceg! – hajolt meg tisztelettudóan Krampusz. Köszönni remekül tudott.
A herceg hosszúkás arca, a lónyi fogak, a csillogó, nagy gülü szemek Krampuszt valamelyik rémálmára emlékeztetették, de nem tudta, hogy éppen melyikre.
– Hercig, kiskomám, Hercig! Még a nevemet sem tudod rendesen?
Krampusz újfent inkább a földet nézte.
– Most mit bámulod a havat, izéke? Engem nézz! Hát nem vagyok baromira szép. Most komolyan? Olyan gyönyörű vagyok, hogy beszarok magamtól. Ugye milyen iszonyatosan szép vagyok?
– Igen, iszonyatos.
– Az ám! Olyan szép, hogy mindjárt beszarok.
– Én is – hümmögött Krampusz. – És Csipkerózsika?
– Ő is beszarik! Egyébként meg Csiperkerózsikára gondolsz, ugye? Furcsán beszélsz, azt meg kell hagyni.
Krampusz tétován billent a másik lábára.
– Nah! Ha kigyönyörködted magad bennem, akkor idővel elmondhatod, hogy mit akarsz. Ha néha elakad a szavad, nem fogok meglepődni. Addig majd türelmesen várok, amíg magadhoz térsz a sokkból! Na, bámulj Krumplis, vagy hogy is hívnak!
Egy ideig így álltak, aztán Krampusz úgy döntött, hogy ennyi talán elég volt.
– A Mákolóst keresem. Nem tudod, hogy hol lakik?
– Már hogyne tudnám. Szépségemmel kizárólag okosságom vetélkedhet. Tudtad, hogy én vagyok a Világ Közepe? Ez a becenevem is. Hercig a Világ Közepe.
Krampusz most már túl akart lenni ezen az egészen, nemet intett.
– Látod? Én tudtam. Te hülye vagy, én okos.
– Mákolós?
– Valahol a kastélyom mögött lakik, a többi nyomoronccal. Elkísérjelek? Addig is
nézhetsz.

Az utcák girbegurbák voltak, a rajtuk járó emberek és lények pedig szokatlanok. Mintha mindegyikőjüket ismerte volna, és mégsem. Senki sem volt önmaga. A falu zsibongott, zajongott, és főként rendetlen volt minden porcikájában.
Hercig megállás nélkül beszélt Krampuszhoz, aki a ló mellett szaporázta lépteit. Többnyire önmagáról beszélt. Végül elérkeztek egy házhoz, amely szakasztott olyan volt, mint Télapó háza odahaza. Krampuszban feltámadt a remény.
– Innen nem kísérlek tovább. Ezek bunkók! – intett a ház felé savanyú ábrázattal Hercig.
Krampusz besétált a házhoz és kopogtatott.
– Tessék? – tárta szélesre háza ajtaját Mákolós!
– Krampusz vagyok, az igazi Mikulás segédje…– itt hirtelen direkt elharapta a nyelvét.
Mákolós egy ideig üveges szemekkel nézett rá. Nem lehetett tudni, hogy meghalt, vagy egyszerűen csak nézelődik.
– Nem úgy gondoltam – mondta Krampusz elhaló hangon, és azon gondolkodott, hogy ez további sértés volt-e, vagy esetleg javított valamicskét a helyzeten.
– Gyere be, kedves kis fekete izéke, aki most rúgott önérzetembe egy jó nagyot. Hogy találtál meg?
– A Hercig idekísért.
– És nem mert bekopogni veled az a kis pattanás, mi? Na, gyere be – intett Krampusznak. – Adhatok valamit? Kávé, süti?
– Nagy baj van és segítened kell – bátorodott fel Krampusz.
– Hát persze – mondta Mákolós, amikor leültek a kanapéra. – Mesélj!

Krampusz elmesélt mindent.

– Összefoglalom: a Télapó, azaz a gazdád…
– A főnököm!
– … tehát a gazdád megbetegedett, mert a rénszarvasa, hogy is hívják?
– Rudolf.
– Rudolf egy sertéssel… enyelgett?
– Jó szó – bólintott Krampusz.
– Hát ez remek. És még azt mondják, hogy ez itt Nyomifalva. Az eszem megáll.
Krampusz megint a földet nézte.
– Na jó! Nem akarlak sértegetni, azt te tudsz jobban. Mit is akarsz tőlem?
– El kéne jönnöd velem helyettesíteni a Télapót!
Mákolós nagyot szusszantott.
Krampusz nem mert szusszantani.
– Rendben! – mondta végül Mákolós. – Itt úgy is eléggé unalmas mostanában.
Most már Krampusz is mert szusszantani.

*

– Kérdezhetek valamit? – nézett át a kakaóscsésze fölött Krampusz.
Este volt. Másnap korán reggelre tervezték az indulást.
– Csak bátran, kishaver.
– Maga meglepően normálisnak látszik… szóval…
– Sokat javultál délután óta – jegyezte meg Mákolós.
– Azt szeretném kérdezni…
– Na, ki vele!
– Azt szeretném kérdezni, hogy miért került ide. Mármint… Szóval. Maga sokkal normálisabb, mint az a Télapó, akit én ismerek. Nem értem az egészet.
– Nem titok! El is mondhatom. Az a baj, hogy ha gyereket látok, elsírom magam. Nem tehetek róla, túlzottan szeretem őket. Könnybe lábad a szemem és sírni kezdek. Néha az is elég, ha törpét látok. A Két Törpék felé nem is nagyon sétálok.
– Hét.
– Mi hét?
– Hét törpe.
– Itt kettő van. Büdi és Dagi. Szóval sírok, ha gyereket látok. És ki a fene fogadna el ajándékot egy takonyban ázó, szipogó, szőrös embertől? Sajnos nem megy. Látod, veled egészen normálisan dumálok, de ha például összekuporodnál, már egészen hasonlítanál egy nagyra nőtt, dromedár kisgyerekhez… – Mákolós hangja egy pillanatra elbicsaklott. – Adhatok egy puszit?
– Kizárt – emelte fel kezét Krampusz. – De már értem a problémát.

*

Másnap kora reggel az utca túloldalán álló, nagyverandás ház felé vették az irányt.
– Ha gyalog kéne elmenni a Varázserdőig, akkor jövő télig úton lennénk – magyarázta Mákolós. – Talán Észak-Északkeleti Baszorkány képes minket elrepíteni. Persze, csak talán. Arra kélek, hogy ne ellenkezz vele. Nem könnyű természet, némileg erőszakos.

A kopogásra azonnal kinyílt az ajtó.
– Mit akartok, rohadékok? Vagyis, sziasztok – üvöltött rájuk az ajtóból egy igencsak ellenséges kinézetű némber. Kezében egy motoros fűrész csillogott.
– A segítségedet kérjük, Észak-Északkeleti Baszorkány – mondta rettenetes meggyőzően Mákolós.
– Nagyon szívesen feldarabollak, ha erről van szó. Vendégségben van nálam Vasfogú Baba. Épp a minap említette, hogy szívesen megkóstolna. Szó szerint.
– Baba? – szontyolodott el Mákolós.
Krampusz kissé reszketve bokán rúgta Mákolóst: – Szerintem, nem olyan baba. És elnézést!
– Na? Jöttök? Éhesek vagyunk – Északkeleti megpróbálta beindítani a fűrészt.
– Nem zavarnánk sokat – mondta Mákolós, és a biztonság kedvéért két lépést hátra lépett. – Csak annyit kérünk, hogy repíts el minket a Varázserdőig.
– Ja, és feleségül ne vegyelek? Tényleg, miért ne? Gyertek be a konyhába, megdumáljuk – a fűrész eközben végre beindult.
– Ez egy pszichopata – suttogta Krampusz. Szerette ezt a szót, két hétig tanulta, és egy csomó ismerősére illett, néhányukra duplán. Ott volt például Rudolf, aki patás volt és egyben pszichopatás is.
– Mit mondtál, kisfiam? – szűkült csíkká Észak-Északkeleti szeme.
– Semmit. Segítesz vagy sem? – kérdezte Mákolós, de már a kertkapuban állt.
– Hol van ebből nekem az üzlet? Ha leszállítod nekem Dórikát vagy azt az ennivaló kis Tütüt, akkor elrepítelek bárhová.
– Jánost? – kiabált ki valaki a ház gyomrából.
– Mit mondasz, drágám? – nézett vissza a válla fölött Észak-Északkeleti.
– Jánost hozza, az finomabb.
– Nekem nyóc. Hozzátok Jánost. Vagy Pétert, vagy Istvánt. Mindegy, csak gyerek legyen.
Mákolós szörnyülködve fordult el a háztól.
– Na, ki a legszebb a világon? – rontott rájuk Hercig.
– Hercig, te iszonyatosan szép vagy – perdült meg Mákolós, és mozdulatában volt valami igencsak rutinszerű. – Akkor milyen gyönyörű lennél, ha elvinnél minket Hulla anyóhoz.
Hercig már fel is kapta Krampuszt. Mákolós magától mászott fel a lóra.
Az út hosszú ideig tartott, Hercig elviseléséhez képest mindenképpen.

*

Hulla anyó éppen teregetett.
– Halihó, Mákolós – intett feléjük kezében egy tollseprűvel. – Koszosak vagytok, csillagaim.
Krampusz és Télapó megtorpant a kertkapuban. – Ez sem lesz egyszerű – suttogta Mákolós. – Hullaanyó tisztaságmániás. Jó vele jóban lenni.
– És miért… Hulla néni?
– Hulla Anyó. – Helyesbített Mákolós. – Mert voltak olyanok, ismétlem: voltak, akik nem figyeltek eléggé a tisztaságra.
– Vegyétek le a cipőtöket – javasolta Hulla anyó. Krampusz elfehéredett, majd erre a színre rásápadt. Rajta nem volt cipő.
– Lenyaljam a lábam? – kérdezte félénken, de a műveletre már nem maradt ideje. Hulla anyó nekilendült és derékig bebugyolálta őt nejlonzacskóba.
– Na, így nem lesz maszatos a verandám a mocskos kis lábadtól, és így nem is kell ezért levágnom azokat, kicsi pofi, hát nem jól megoldottam a dolgot? – veregette arcon Krampuszt Hulla. – Te pedig Mákolós, tipegjél csak fel zokniban a meglehetősen büdös lábaiddal. Hogy milyen igénytelen emberek vannak! Mikor fürödtél utoljára?
– Regg…
– Csak?
Mákolós jobbnak látta bólintani: – Elnézést!
Hulla Anyó ciccegett és egy meglehetősen éles pillantást vetett feléjük. – Tehát, minek is tévedtél ide ezzel a kis lábon járó szemeteskukával?
– Segítség kéne – bátorodott fel Mákolós.
– Nekem meg tengersok súrolószer és egy normális statáriális önkormányzat kellene, ami nem engedi csak úgy az utcán mászkálni azt a rengeteg bacilusgazdát, és bevezeti a napi kilenc kényszerfürdést.
Egy ideig patthelyzetben billegtek.
– Romlik a levegő minősége, ugye ti is érzitek? – nyomta mélyebbre kibújni készülő indulatát Hulla.
– Segítség kéne. El kéne jutnunk Meseeredőbe. Az igaziba. Télapó – az igazi – bajban van. Segíteni kéne, és gyalog igencsak messzi az út.
– Bajban, milyen bajban?
– Az egyik malac… – kezdte Krampusz.
– Annyira tisztára suvickolta magát, hogy Télapó ránézve átmenetileg megvakult – vette át gyöngyöző homlokkal a szót Mákolós.
Hulla mérlegelt, majd megszólalt.
– Tudtam, hogy az egy rendes hely. Rendesebb, mint ez a szeméttelep itt. Rendben, segítek.

*

A procedúra egyszerű volt. Krampusz és Mákolós hatórás külső és belső fertőtlenítésen esett át, majd beléphetett Hulla házába, amit a helyiek – ki tudja, miért – egyszerűen hullaháznak tituláltak. Ott Hulla Anyó leköpdöste őket, mert szerinte a nyála fertőtlenít, és egy fölöttébb fájdalmas gőzborotvás kezelés majd némi varázsige után már szálltak is félútig. Ezt az információt Hulla csak a legutolsó pillanatban közölte velük imígyen: – A Varázslat csak félútig hat, büdöskéim. Onnan magatok vagytok.
Mákolós éppen válaszolni akart, hogy ha ezt tudja, akkor inkább Vesetündérhez mentek volna, aki ugyan előszeretettel lopkod szerveket, viszont biztosan a célba juttat, de erre már nem maradt idejük. Egy szempillantás alatt félúton találták magukat.

*

Félút

Állt az erdő közepén találkozó kereszteződés irányjelző táblájának tetején. A póznán további három nyíl mutatta a megfelelő irányokat. Az egyikre ez volt ráírva:

Vissza

A másikra ez:

Előre

A harmadikra pedig, ami egyenesen a sűrű fák közé mutatott ez:

Zsákbamacska
(csak bátraknak)

– Ez most sokat segít – hümmögte Mákolós. – Mondjuk a „macskás” legalább kizárva, ugye Krampusz?
Krampusz hevesen bólogatott.
– Vagy nem? Mert ugye attól függ, hogy ki tűzte ki a táblát. Ha a mieink, most itt a selejtesekre utalok, akkor az „Előre” a jó. De ha a tieid, tehát a szerencsésebb retardáltak, akkor persze a „Vissza” a jó. Basszus, sosem voltam jó logikából. Ha fix szillogizmusnak veszem azt, hogy valamelyik irány biztos eljuttat a célba, akkor ámbátor ötven százalék esélyem van arra, hogy hibázzak, és ötven, hogy célba érjek, ezzel kitéve a száz százalékot, mégsem tudok dönteni, mivel úgy tűnik, hogy az útkereszteződés logikai rendszerében ott van egy opcióként létező, mégis rendszeren kívüli megoldás, a „zsákosmacska”, amely, mintegy Gödeli mementóként felhívja figyelmünket a minden rendszerben, tehát ezen útkereszteződésben is ott rejlő tökéletlenségre. Követsz, Krampusz?
Krampusz szájszegletében vékonykán csordogált a nyál, mivel önnön koncentrációjának eredményeképpen a körmondat félútján egyszerűen leállt az agya.
– Mindazonáltal hajlok arra, hogy a tieitek csinálták, mivel a mieink nem képesen ilyen jellegű előrelátásra. Tehát jobb, ha a „Visszát” választjuk. Ellenben! Mégis elképzelhető, hogy a mieink állították a póznát, mivel tőlük viszont simán kitelik bármilyen disznóság. Például Egy Marhanagy Disznó a minap egészen konkrétan egy kastélyt épített reggelre a kertemben. Jaj, nem tudom! Mi lenne, ha feldobnánk egy érmét? Bár háromoldalú érme nincs, ha számításba vesszük a „macskás” megoldást is. Azaz felmerül a probléma, hogy miként lehet egy kétoldalú érmével egy vagy akár több dobással azonos esélyű kimeneteleket sorsolni…
– Iszonyatosan fáj a fejem – szólalt meg Krampusz.
– Most már az enyém is – szólalt meg mögöttük valaki.
Megperdültek. Feslett mackó állt előttük, alulméretezett piros kabátkában. Hunyorgott, és nem lehetett nem észrevenni egy mögüle ki-kikandikáló kis növésű hegyes orrú valamit.
– Aszta – kapott szívéhez Mákolós. – Te ki vagy és miért próbáltál megölni?
– Micimackó vagyok – mondta mélán a mackó.
– Remek. Elnézést, kedves hölgyem, de igencsak megijedtem.
– Nem vagyok nő.
– Mici! – tárta szét kezét Mákolós.
– Mici – szögezte le a mackó.
– Hímősnek tetszik lenni? Láttam már olyat. Ott van például nálunk a Hercig. Ő tuti hímnős!
– Nem vagyok fertőzőbeteg – szögezte le mackó.
– És az a kis csíkos, a háta mögött?
– Neki pedig pláne nincsen neme – zárta le a vitát Mici.
Egy ideig csak nézték egymást.
– Szóval, hova-hova? – kérdezte végül a mackó.
– A normális Meseerdőbe igyekszünk – nyílt meg Mákolós.
– Az merre van? – kérdezett vissza Mici.
– Akkor hagyjuk.
– Mit?
– Azt is hagyjuk.
Ismét szemlélődtek egy kicsit.
– Arra mi van? – kérdezte Mákolós, a „Vissza” irányba mutatott.
– Hétholdas pagony.
– És az nagyon fáj?
Mici nem válaszolt.
– És arra? – mutatott az „Előre” táblára.
– Hétholdas Pagony – jött a válasz.
– Te most szórakozol velem, vagy ez olyan mostanában divatos „zen” dolog?
Mici széttárta a mancsait.
– Oké! És arra mi van? – kérdezte a harmadik táblára mutatva. – De azt a „takony” dolgot nem mondhatod.
Mici jelentőségteljesen hunyorított egyet majd ezt mondta:
– Elmondom a megoldást, ha kitalálod a következő feladványt:

Onnan jöttünk, de nem oda megyünk,
barlangból lett termő fák,
Tigris ismeri, Bagoly is, hogy őszinték legyünk,
Nem más ő, mint az…

Mákolós tíz percig tűnődött. Krampusz próbált nem hányni. Micimackó szenvtelen arccal bámult rájuk. Mögötte ott izgett-mozgott a csíkos, hegyes orrú nemtelen. Végül Mákolós feladta, legyintett egyet és fojtott haraggal ennyit közölt Mackóval.
– Anyád!
– Pontosan! Te is ismerted? Naszóval. Ha arra mentek, akkor eljuttok valahova. Hogy hova, azt nem tudom, de jobb, mint a másik két irányba menni, mert mivel ez egy kerekerdő, – remélem kihallod belőle a paradoxont – majd bizonyos, hogy visszajuttok ugyanide. Szóval én a valahova vezető macskásat ajánlom.
– Eddig miért nem beszéltél úgy, mint egy normális lény?
– Jah, tudod, elvárják tőlem, hogy megdöbbentő hülyének nézzek ki. Amolyan szerep. Skatulya. Nincs mit tenni. Az egész világ tipizál. Itt van például Malacka. Ez az izé ott mögöttem. Állítólag félős, de valójában soha nem láttam nála bátrabb teremtményt. Ugye, Malacka. Mutatkozzál be szépen az idegeneknek! – mondta a mackó majd egy határozott mozdulattal oldalt lépett, felfedve a mögötte álló valamit.
Malacka egy pillanatig mereven állt, majd szemmel láthatóan remegni kezdett a szájaszéle és végül szimplán elvesztette az eszméletét.
– Node – tárta szét karját mackó, – mint minden tipizálás ez is valóságalapokon nyugszik.
– Szóval ő… – mutatott a földön fekvő hullára Mákolós.
– Ő viszont tényleg hülye.
– Áppárdon! Minden esetre, köszönjük az útmutatást. Akkor tehát arra – mutatott a fák közé Mákolós.
– A többi út úgymond, escher-i.
– Remek. Nem bírom a logikai mőbiuszokat.
– Nekem is hamar megfájdul tőlük a lábam.
– Aviszontlátásra – intett Mákolós.
– Jó utat! – intett Mackó és újra hülyének tekintette magát.
Mákolós elindult a nyíl irányába. Krampusz követte, de valójában kizárólag arra koncentrált, hogy ne gondolkozzon.

*

Nekiveselkedtek a bozótnak. Mákolós hamarosan Micimackó rokonait és felmenői körét illetőleg minél több melléknevet és jelzőt felsoroltatva szofisztikáltan káromkodott, Krampusz pedig kellemes magabiztossággal intenzíven félt. Jó fél óra kemény terepfutás után egy tisztásra érkeztek, melynek közepén egy másik mackó kuporgott. A baljós jelenség nyomasztó jellegét némileg enyhítette a mackó testén feszülő szatén fürdőköpeny.
Mákolós kikerekedett szemmel közölte az egyre neurotikusabban pislogó Krampusszal.
– Megáll az eszem. Errefelé csak látszólag, vagy effektíve szélütött mackók laknak. Most látom csak, hogy otthon nem is annyira gáz.
Kilépett a tisztásra és szavait a még mindig mozdulatlanul ülő mackónak intézte.
– Kitalálom. Téged Jolikamackónak hívnak.
A mackó nem választolt.
– Akkor Piri Maci, Manci Maci, Dzsenifer Maci. Fú, ez hosszú ideig fog tartani. Mondd, addig nem szólalsz meg, míg ki nem találom a neved, mert ha igen, lehet, hogy egyszerűen ki fogunk kerülni, azt kész. Persze, csak ha nem bánod. Netán te vagy a Zsákbamacska?
– Soha nem fogod kitalálni – suttogta vészjóslóan a mackó. Szatén köpenye alig láthatóan vibrált az indulattól.
– Sebaj, apróság. Nekem nem baj, ha nem tudom a neved. Mindenki állandóan a másik neve felöl érdeklődik, mintha az megmagyarázna bármit is. Például engem Mákolósnak hívnak. Szerinted ez elárul valamit rólam? …. Mondjuk igen, de én vagyok a kivétel. Itt van Krampusz. Na, ez a név aztán tényleg semmitmondó. Hívhatnám kályhacsőnek is mégsem kerülnél közelebb a személyiségéhez. A nevéből nem tudhatod például, hogy beszari, és eközben remekül tud sértegetni. Szóval, essünk túl rajtad, hogy hívnak?
– Nem találod ki, és ez lesz a veszted.
– Nem-nem. Az én vesztem az, hogy olyan oltári jó szívem van. Otthon is ücsöröghetnék Nyomifalván, de ehelyett szélütött medvékkel diskurálok egy rengeteg közepén. Na, tudod, merre van valódi Meseerdő, vagy nem? Nem érek rá egész nap.
– Márpedig kitalálod… vagy.
– Vagy mi? Megharapsz? Mézet kezdesz gyűjteni?
Ekkor a köpenyes villámgyorsan kiegyenesedett, ugrott egy nagyot, majd egy igencsak széthasznált sárgásszínű fogkefével szemen bökte Mákolóst, aki nagyot káromkodva kapott arcához, és észre sem vette, hogy eközben elgáncsolták. A hátára zuhant és fájó szeme miatt nem lepődött meg azon, hogy teste puhán feje pedig keményen koppant.

Amikor magához tért, hanyatt feküdt, alatta valami kitüremkedni készült, eközben hasán ott állt támadója.
– Most nagy pofont fogsz kapni – bólintott fájó szemmel Mákolós.
– Nem! Végig fogsz hallgatni és megteszed, amit parancsolok, vagy az összes gyerek soha-soha többé nem fog elaludni.
– Soha?
– Soha!
– Nagy bünti. Ne haragudj, de efelől vannak kételyeim. Tudod, hány gyerek létezik a világon? Nehéz ám mindenkit egyszerre ellátni ennyi anyaggal?
– Ki beszélt itt anyagról?
– Ez messzire vezetne, hagyjuk.
– Nem felruházni akarom őket, hanem örök álmatlanságba taszítani – mosolyodott el igen alattomos hangon a mackó, aki betegesen állandósult vigyorával inkább hasonlított egy skizofrén medvére, mintsem valami fürdőköpenyes figurára.
– Jó, és azt hogy képzeled?
– Egyszerű: Soha többé nem jelenek meg nekik.
Mákolós olyan arcot vágott, mint az az ember, aki nem akar megsérteni valakit, de mégis hamarosan ezt fogja tenni. – Nem is tudom, hogy ekkora büntetést hogy bírnak majd ki.
– Hát ez az. Ez lesz a büntetésük, eltűnök, és ők álmatlanul élik majd le az egész életüket..
– Konkrétan?
– Konkrétan. Hidd csak el, meg tudom tenni. Átgondoltam.
– Ebben nem is kételkedem.
– Na azért! – mondta a mackó és letelepedett Mákolós hasára. – És most meghallgatsz!
– Rendben – sóhajtott Mákolós, akit egészen meglepett önnön végtelen türelme. – De engedd meg, hogy kimásszon alólam a barátom, kissé fájok neki.
– Rendben, de egy rossz mozdulat…
– Tudom, minden gyerek szeme szélesre tárul. Te aztán iszonyatosan kegyetlen vagy.
Miközben Krampusz kihernyózta magát alóla, a mackó továbbra is alattomosan mosolygott.
– Tehát? – kérdezte Mákolós.
– Tehát – mondta a mackó és elővett egy sokszor átírt és kijavított irományt köpenyének zsebéből. Akkurátusan hajtotta szét a papírt, majd kisimította azt a combján. Egy ideig magában fogalmazta meg a szavakat, mint a szónok, aki színrelépése előtt utoljára még elismétli az első, leghatásosabb mondatát, majd beszélni kezdett. Hangja enyhén remegett, ami Mákolós mélyén még nem észlelhető, de már most is zavaró folyamatokat indított meg.
– Követeljük – mondta a mackó nem túl magabiztosan.
– Ki?
– Vigyázz, mert eltűnök, és akkor…
– Tudom… bocs! Mármint, nem „tudom, medvebocs”, hanem „tudom, elnézést kérek”.
– Követeljük! Mi, a kisemmizett, semmibe vett, nevetség tárgyai. Mi, akiket kitaszítottak és sehová nem tartozunk. Mi, a perifériára szorult egzisztenciák, akik nap mint nap dolgoznak a gyerekekért, és mégsem kapnak elismerést. Követlejük az elismerést. Legalább egy ünnepet! Követeljük, hogy számba vegyenek bennünket és ne csak bevezetőül szolgáljunk a többieknek, mint valami előétel az igazi rágni való előtt. Azt akarjuk, hogy rólunk is szóljon legalább egy igazi mese, de ha lehet, akkor jó lenne egy egész sorozat. Azt szeretnénk, hogy névről ismerjenek bennünket, sőt, nevet követelünk magunknak. Adjanak nevet! Adjanak nekünk végre lakhelyet, barátokat, kérünk egy igazi társaságot, ahová beillünk és ahonnan nem néznek ki bennünket. Mindegy hogy hol van, csak ne itt legyen. Többet követelünk harminc másodpercnél. Legalább két percet kérünk, de talán lehet az öt is. (Ezt még nem döntöttem el, majd később pontosítom) – tette hozzá, most már láthatóan remegett a keze, de folytatta. – Azt akarjuk, hogy minket is valaminek tekintsenek. Mindegy minek, de valaminek, mert igenis fontosak vagyunk. Mi adjuk a rendszerességet, mi adjuk a rákészülés varázslatát, mi nyitjuk ki a fejekben a befogadás kapuját, és cserébe nem kapunk semmit. Semmit. Érted? – könnyes volt a szeme.
Mákolós bólintott és nem mert megszólalni. A mackó arcán könnycsepp gördült le.
– Tudod te milyen, ha úgy dolgoztatnak évtizedekig, hogy nincs neved? Csak egy „bejátszás” vagy, reklám a film előtt, semmi. Valami, ami bármikor kihagyható, mégis mindig ott kell legyél, mert ez a dolgod. Rabszolgák vagyunk. Névtelen nincstelenek, akiknek csak kötelessége van, de joga semmi. Tudod milyen az, amikor a többiek, a valódi mesék kinevetnek, mert te nem vagy mese? Tudod milyen annak, akit már megírtak, de semmi-semmi-semmi jelentőséget nem adtak neki? Neked jó. Nyomi vagy, de jól elvagy a többi nyomival. Majd egyszer lesz valaki, akinek eszébe jutsz, és ír rólad (a szerző most elmosolyodott), hogy aztán legyél valaki. Igazi lehetőség vagy. Valami, amiből még bármi lehet. Vagy azok, akik már szerepet kaptak és mindig kimehetnek a színpadra, hogy lejátsszák szerepüket? Boldog emberek. Művészek, valakik, vagy lehetséges valakik. De mi? Mi mik vagyunk? Semmik. Megírtak, mégis szerep nélküliek vagyunk. Lebegünk a semmi és a valami határán, mint a szellemek. Vagyunk, mert tudomásuk van rólunk, és mert létrehoztak minket, de mégsem vagyunk, mert nem teszünk semmit. Mint egy vers, amit félig megírtak és örökre félretettek, hogy soha többé ne fejezzék be azt. Mint egy tető nélküli ház: semmire sem jó mégis helyet foglal. Tudod milyen elismerés nélkül élni? Remény nélkül, mert nincs ám remény, hogy bármi változzon. Minket már nem gondolnak újra, mi már akkor haldokolni kezdtünk, amikor először megjelentünk – mackó ledobta a papírt és már bő könnyekkel bámult fel az égre. – Csak elismerést akarunk. Reményt, hogy talán lesz nevünk, lesz még történetünk, ami nem csupán papucsban csoszogás, idétlen pantomim a fogkefével, hogy aztán a főműsor után mienk legyen a már senkit nem érdeklő ágyba bújás. És mindig ugyanaz. Mindig. Azt hiszem, öngyilkos leszek.
– ! – kerekedett nagyra most Mákolós szeme, akiben most már alakot kapott a feltörekvő érzés.
A mackó hüppögve folytatta: – Tudom én. Megpróbáltam a Mikulással. Lebetegítettem. Persze. Talán idén nem lesznek ajándékok, bár ha őszinte akarok lenni, téged sem tudlak itt tartani. A fogkefém is kicsorbult. Egyébként miből van szemed, igen kemény!
– Szemből.
– Mindegy. A fene essen az egészbe! Menjetek csak! Én legalább megpróbáltam. Hülye egy kísérlet volt, és nem is vezetett eredményre, csak idén más lesz a Mikulás. De érted, ugye? Érted?
– Azt hiszem…
– Azt hiszed? Tessék: hogy hívnak? Mi a nevem?
Mákolós szemébe könny szökött. Halvány fogalma sem volt, hogy a köpenyes kis hüppögő fickó ki fia borja. Még csak találgatni sem tudott.
– Sajnálom…
A kismackó ekkor keservesen zokogni kezdett, és hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta a fogkefével torkon szúrni magát, amitől úgy nézett ki, mint azt, aki fogmosáskor nem találja a fogsorát.
– Hé, kicsi – fogta le a kapálódzó mackót Mákolós.
– Mi hé? Te sem tudod. Senki sem tudja. Ez a sorsunk: a monoton névtelenség – mondta a mackó és szétkente taknyát Mákolós hasán, hogy még hangosabban sírhasson.
Mákolós most már duplán rosszul érezte magát.
A hátulról beóvatlankodó félénk hang alig ért el hozzájuk.
– Tv Maci.
Mákolós hátranézett. Krampusz állt mögötte, aki reszkető lábbal kinyújtott kézzel mutatott a mackóra. Úgy állt ott, mintha hosszú keresés után végre meglátta volna életének megtestesült értelmét.
Mákolós elmosolyodott: – Tevemaci? Jó próbálkozás, Krampusz, de ennek itt egy púpja sincs. Azért kedves volt, hogy megkísérelted. Mondjuk, inkább hasonlít egy mackóhoz, mint tevéhez, de Macimaci mégsem lehet. Vagy az vagy? Macimacinak hívnak? Ma már találkoztam egy Mici-vel, szóval, nem lepődnék meg. Mondjuk testalkatodból és köpenykédből kiindulva…
Mákolós nem fejezte be a mondatot, mert feltűnt neki, a hogy a mackó tátott szájjal néz el válla fölött.
– Mit mondtál? – kérdezte a mackó Krampusztól.
– Te vagy az, TV Maci? – kérdezte áhítattal Krampusz.
– Én. Honnan?… Honnan tudod?
– Honnan? Hát honnan ne tudnám. TV Maci? Tényleg te vagy az?
– Nnna, akkor beavatna valaki? – emelte fel kezét Mákolós.
Krampusz magához képest meglepően gyorsan és összeszedetten beszélt.
– TV Maci. Ő a TV Maci. A kezdet. Az eredet. Minden mese bevezetője. A ceremóniamester. Istenem, létezel! Létezel. Azt hittük csak legenda vagy, kitaláció. Nem tudtuk, nem tudtuk, hogy élsz.
Krampusz leborult a térdeire. – Engedd meg, hogy én üdvözöljelek először, TV Maci.
– Oké – mondta Mákolós. – Most már talán értem. Leszállnál akkor rólam?
Mackó lekászálódott, miközben Krampuszból folyt a szó.
– Te nem ismerheted – mondta gyorsan Krampusz. – Mivel nem lépsz fel, és nem vagy kimesélve, nem ismerheted, de mindenki, aki valaha is szerencsés volt és szerepelhetett az esti mesében, abban a csodálatos közegben, ahol kapu nyílik a másik világra, ismeri őt. Suttogják a nevét, hogy van, igen, van egy mackó, aki mindenki előhírnöke, aki nélkül nem létezik lefekvés előtti mese a TV-ben.
– Erre a TV-re majd még később térjünk ki – szólt közbe Mákolós.
– Óh, te vagy az? És én, én, én találtam rád? – Krampusz remegve hajolt meg a mackó előtt, aki látható elmezavarában a tisztás széle felé botorkált, útközben elejtette fogkeféjét és végül nekigyalogolt az első adandó fának, ahol összenyeklett.
– Remek! – tápászkodott fel Mákolós. – Most, hogy ráakadtunk a messiásra, talán mehetnénk is tovább. Odasétált a fához, ahol mackó feküdt kerek szemeit az égre vetve.
– Jössz? – kérdezte Mákolós, de a mackó nem mozdult. Mosolygós, alig hallható, cseppet sem alattomos szópihék hagyták el száját.
– Köszönöm! Köszönöm! Drága Mákolós, kedves Krampusz, köszönöm! Mindent köszönök! – sírt egy kicsit, majd folytatta. – Köszönöm!! Köszönöm!!! – és így tovább.
Ekkor Mákolósból elemi erővel tört fel a sírás.
– Ó, te cseppnyi kihasznált gyermek. Te, kis mini, taiwani rabszolga! Hát itt vagyok! Hoztam neked ajándékot, csak ne legyél már ennyire kicsi. Lesz neked karácsony ezentúl. Nem kell robotolnod, mert kapsz majd cukrot, diót, mogyorót. Ajjajjjj, de kis kicsi gyerek vagy te.
Mákolós lerogyott a réveteg mackó mellé és sírni kezdett.

Eltelt egy kis idő.

– Akkor, merre – kérdezte Mákolós, mikor sikerült végre összeszednie magát és talpra állította TV-t, aki így legalább nem tűnt annyira kölyök mackónak.
– Egyszerű – válaszolta TV, aki még mindig alig ért magához a sokktól, és csak azért hitte el azt, ami történt vele, mert Krampusz lelkesen markolta ez egyik kezét, és semmi pénzért nem engedte volna el, néha pedig halkan megjegyezte: „Én találtam meg.”
– Egyszerű, de merre? Vissza hímhősökhöz?
– Micimackóhoz? Nem. Ők itt élnek, és elég mérgesek lennének, ha megint zavarnánk őket. Egyenesen tovább. Még valamennyi, aztán átlépünk a határon és hamarosan Meseerdőben vagyunk.
– Valamennyi? – kérdezett rá Mákolós.
– Talán annyi – legyintett TV. – Én nem aggódnék.
– Ezek után én sem – vont vállat Mákolós. – Max. harminc év múlva tartjuk meg a karácsonyt.
Néhány perccel odébb, egy sokkal kisebb tisztáson találták magukat. A fák szorító tülekedése miatt csak egy irányba haladhattak, de ott egy nagyobbacska tömött zsák állta az útjukat.
– Ez az a macskás dolog, ugye – bökött zsák felé Mákolós.
– Zsákbamacska – bólintott TV Maci.
– Az tulajdonképpen mi?
– Egy kifejezés.
– Akkor kerüljük csak ki!
– Megtehetjük, de nem biztos, hogy megéri.
– Mármint?
– Mármint mindig van benne valami jó. Hol ez, hol az. Nem lehet tudni.
– Például?
– Például macska.
– Elmés!
– Néha más.
– Például?
– Ropi.
– Talán mégis hagyjuk.
– Én megpróbálnám.
– Rendben – sóhajtott Mákolós. – Valami instrukció?
– Oda kell menni, felajánlani valamit és belenézni a zsákba.
– Ez a felajánlás muszáj?
– Ez benne az üzlet. Másként nem lehet.
Mákolós nagyon sóhajtott és odalépett a zsákhoz.
– Azt ajánlom fel, hogy ha odaérünk Meseerdőbe, nem fogok mindenkit utálattal leköpdösni. Ez így jó? – nézett hátra TV-re.
– Remek – bólintott Maci.
Mákolós belenyúlt a zsákba, majd felüvöltött.
– És tényleg – mondta miközben kirázott egy macskát a földre.
– Talán még van benne valami – mondta Krampusz, aki egészen közvetlen forrásból kapott némi fülest. (Tőlem.)
Mákolós derékig eltűnt a zsákban, de még mindig nem talált semmit.
– Talán a legalján – mondta Krampusz.
Mákolós tovább turkált a zsákban, és kisvártatva, mint egy ruhát, majdnem teljesen magára húzta azt.
– Most roppant idétlenül érzem magam – mondta zsákkal a fején, de mire meghallotta volna a többiek vihogását, egyszerűen eltűnt.
Krampusz és TV, bár igen nehézkes volt a művelet, egyszerre másztak bele a zsákba.

*

A Mesélő házánál találták magukat. Mesélő szokás szerint változtatta alakját miközben a ház előtt álldogált.
– Siessetek, már mindenki rátok vár – mondta egy zsiráf miközben manóvá alakult.
– Kösz – intett egy telefonkagyló felé Mákolós és inkább nem nézett többé a Mesélő felé. – Ez a hely sokkal elszálltabb, mint a mi falunk – dünnyögte még elmentében.

*

A falu határában mindenki ott volt. Még Batman is, aki azóta is sikertelenül próbálkozott a karantén áttörésével. TV Maci gyakorlatilag a mennybe ment. Soha, soha, soha többet nem írt petíciót és nem használta azt a Rettenetesen Alattomos nyálhangját sem. Bocsánatot kért a Malacoktól, Rudolftól, Mikulástól, akik egyébként egyáltalán nem haragudtak rá köszönhetően a megfelelő mennyiségű ételnek és sörnek. Kapott egy helyre kis házat a főtér mellett és onnan járt dolgozni,

***

És a Karácsony? A gyerekek nem vettek észre semmit, de elterjedt a hír, hogy a Mikulás fogadására nem árt papírzsepikkel is felkészülni, hacsak nem akarsz elázni.
– Kedves öreg Télapó, ne sírj nincs semmi baj – mondta neki egy kisfiú valamikor éjfél környékén.
Mákolós pedig arra gondolt, hogy jövőre nincs az a pénz… vagy van, de az ennek minimum a duplája.

VÉGE
(egyelőre)

Kedves olvasó! Ha tetszett, oszd meg, így nem írtam hiába. Boldog Mikulást!

 

Share This