A fotel

Vasárnap este volt. A hirdetés ott lebegett az egér nyila alatt. Mellette egy telefontszám, alul egy megjegyzés: „hívjanak bizalommal, és középen, igen, középen ott volt az áhított fotel, amire hetek óta vadásztam. Szép fekete, lágy ívű bútordarab, éppen görbe hátamra tervezve. Ezen írom majd meg a Nobel díjas regényemet, az már biztos. Az órámra pillantottam. Este nyolc múlt. Vasárnap. Mérlegeltem az esélyeket, és úgy döntöttem, belevágok. Hívjanak bizalommal, hát nem felhívás ez keringőre? Tárcsáztam a számot. Nem vették fel. Kissé megkönnyebbültem, hogy nem kell bocsánatot kérnem, amiért ilyen meredek időpontban zavarok, de hát a fotel ott kellette magát és ki tudja, hány vadásznak akadt meg a szeme egy ilyen prédán. Letettem a telefont, eszembe véstem, hogy majd holnap, de mielőtt bármi másba kezdtem volna ismeretlen szám csörgött rám. Felvettem a telefont és egy hosszú, de meglehetősen udvarias körmondatba kezdtem, amiért ilyen későn, és persze vasárnap zavarok, de álmaim fotelja éppen most suhant el szemem előtt és rettegek, hogy esetleg valaki megelőzött, hiszen ez egy hirdetés, amit már két hete feladtak…
– Hát ez most nem aktuális – mondta a nő hidegen, fojtott felháborodással.
Hebegtem. – Szóval eladta?
– Nem. Vasárnap este van. Hogyan képzeli, hogy ilyenkor keres?
Nem válaszoltam, pedig úgy képzeltem, hogy ő el akar adni valamit és én meg akarom venni, de úgy tűnt, hogy ezen képzelgésem téves.
– Mikor hívhatom? – kérdeztem kissé remegő hangon, amiért letorkoltak, mert venni akartam valamit.
– Hát nem ilyenkor. Vasárnap nyolc van. Apróhirdetésekkel kapcsolatban hívjon emberi időben – mondta a nő nyersen és felháborodva, mint egy túlborsozott tatárbifsztek és letette a telefont.
Megsemmisülve tettem vissza asztalomra a telefont. Nem értettem a nőt. Vajon mi számít emberi időpontnak? Egy bolt bezár, ha nem akar vevőt. A buszra kiírják, hogy garázsmenet, ha nem akar felvenni több utast. Egy ember, ha nem akarja, hogy keressék, nem veszi fel a telefont, vagy kikapcsolja azt. Éreztem, ahogy agyamba tolul a vér. Kezem a telefon hívó gombja fölött várakozott. Úgy beolvastam volna, úgy megmondtam volna, hogy azzal az erővel és hévvel, amivel kioktatott eladhatott volna nekem egy fotelt egy perc alatt. Hogy négy kedves „ne haragudjon, hívjon holnap” szóval hálásan tettem volna le a telefont, és éjjel a fotelomról álmodtam volna. De nem. Ez a fotel elszállt. Holnap nem hívom fel a nőt. Nem akarok még egy Nobel-díjas fotelt sem megvenni attól, aki azt a fotelt nem akarta eladni, aki úgy érti a „hívjon bizalommal” felszólítást, hogy „hívjon bizalommal, amikor én úgy látom, hogy annak itt a helye és ideje”. Ez a fotel nem lesz az enyém, döntöttem el magamban.
Aztán eltelt néhány perc.
De mi van, ha az a nő éppen haldoklik, vagy a kutyája haldoklik, vagy csak nem tanították meg viselkedni, vagy nem egy eladó típus és nem is érti, hogy a fenti párbeszéddel mi is volt a probléma? Mi van, ha az apja minden alkalommal felpofozta, ha kislánykorában nyolc után a telefonért nyúlt? Mi van, ha ez volt a legkedvesebb modora, mellyel képes egy idegennel beszédbe elegyedni? Mi van, ha a hangom emlékeztette a volt férjére, vagy mi van, ha éppen arra várt, hogy a kedvese elhívja Svájcba egy hónapra sítúrára, és erre az én szerencsétlen kis fotelkérő hangomat hallatta meg? Mi van, ha ma már a tizenötödik hívással zavarják? Mi van, ha elmebeteg, vagy éppen egy Nobel-díjas matematikai problémán töri a fejét, és már majdnem megvolt a megoldás?
Annyi sok „mi van” létezik. És én annyi mindent nem ismerek ezekből. Persze lehet, hogy nem kellett volna vasárnap telefonálnom, vagy neki nem kellett volna bizalomra buzdítania engem. Az is lehet, hogy egy hete nem aludt, de persze én is lehetnék éjjeliőr, aki éppen most kelt fel és indult be a napja.
Túl sok ismeretlen és ebből csak egyetlen dolog tudok biztosan: ma nem lesz fotelem, mert a nő legalábbis ma nem akarja azt eladni nekem.
Hogy holnap lesz-e? Hát megint mennyi kérdőjel: talán találok egy újabb hirdetést, vagy a nő visszahív és bájos lesz (mert lehet, hogy sötétedés után életre kelő Ms. Fotelos Hyde Ms. Fotelos Jakyll-é változik nappal), vagy egyszerűen nem lesz kedvem telefonálni, mert nyerek a lottón, Kanadába utazok (ahol még gyártják ezt a modellt) és ott veszek belőle egy tucatot. Vagy egyszerűen lenyelem a békát, hogy kioktatott valaki és alázatosan, kissé kilógó nyelvvel visszahívom az illemtan eme hősnőjét, aki kissé feledékeny ugyan, hiszen kiment a fejéből, hogy el akar adni valamit.
Ki tudja?
Én biztos nem.
A lényeg, hogy az élet kiismerhetetlen. A jelen pillanatba futó okokról szinte semmit nem tudunk, mégis ezek alapján próbáljuk meg valahogy eldönteni, hogy akkor most mi legyen.
Amikor leültem a tévé elé, már nem volt rossz kedvem. A fotelt kissé sajnáltam (úgy éreztem, hogy másnap nem telefonálok), de a felismerés, hogy döntéseink többsége olyan okok miatt következik be, amiről semmit nem tudunk, egy kissé fellelkesített. Lehet, hogy holnapután éppen azért lesz jó napom, mert valaki rám mosolyog az utcán, és nem tudom meg, hogy ő tulajdonképpen vicsorgott, mert három hete megharapta egy veszett hörcsög.