Két napja megijesztett bennünket az idősebb kutyám. Néhány óra alatt elszállt belőle az erő, és úgy nézett ki, mint akin átment az úthenger, majd toltatott és még egyszer átment rajta. Ahogy a pánik egyre hatalmasodott bennem, úgy kezdett törpülni minden egyéb esemény körülöttem. Irány az autó és a csúcsforgalom végén a kutyadoki (a világ végén lakik, ám a legjobb Óperencián túl, de innen biztos), még több gondolat és pánik.
1994-ben letartóztattak Afrikában, Malawiban egy Byson névre hallgató embert, mert állítólag megölt valakit. Azokban az években, akit megvádoltak gyilkossággal, általában el is ítéltek gyilkosságért, ami, igencsak kellemetlen módon, kötelező halálbüntetést is vont maga után.
A kutya a doki kezei között liheg, mintha minden lélegzetvétel kínszenvedés lenne. Lógatja a fejét, és a lábai előtt egy pontra mered a krómacél vizsgálóasztalon. Ha ennek az állatnak baja lesz, akkor megbomlok. Nem akarok és nem is fogok elképzelni egy olyan jövőt, ahol ez a bolhazsák nem kunyerál az asztal tövében.
Barátunkat így halálra ítélték és ő (ámbátor ártatlannak vallotta magát) kénytelen kellettlen a kivégzését várta. Azonban akkoriban (itt a kilencvenes évekről beszélünk!) a régióban, vagyis Közép Afrika néhány országában, a hóhér hiányszakma volt. Egyetlen szakember utazgatott országról országra, városról városra. Mivel ő ismerte egyedül ítéletosztó szerkezet (avagy bitó) bonyolult működését, nem lehetett mással helyettesíteni (mintha Kafka büntetőgyarmatos novelláját olvasnám). Megérkezett, megkapta a listát és amennyire a túlórapénze és ereje bírta néhány óra alatt megpróbálta teljesíteni a rábízott feladatot. Hősünknek egy szép reggel elárulták, hogy a hóhér ma érkezik a városba és ő bizony rajta van a to-do listán.
Boróka egyik karjáról leborotválják a szőrt. Ráncos a bőre a bunda alatt. Infúziót kapna, de öreg már az eb, így arrafelé nincs véna. Nyüszög, de tűri. Még mindig a krómacél foltot bámulja az asztalon, és ha felnéz rám kissé könnyes a szeme.
Byson várt hát a végre, de az csak nem akart elérkezni. Estefelé bejöttek hozzá és elújságolták, hogy a hóhér hulla fáradt, aznapra befejezte a munkát, így nem ért a lista végére, sajnálja, majd legközelebb. Byson az anyukájára gondolt (a sajátjátra, aki azt hitte, hogy a fia meghalt, és gondolom a hóhéréra, de hogy milyen hangnemben, azt nem lehet tudni).
Végre lett véna. A doki azt mondta, hogy most lecsöpög az infúzió, addig várjak türelemmel. Ez és az atibiotikum talán hat, és a kutya talán megbirkózik a fertőzéssel. Talán? Naná, hogy megbirkózik! Öreg, csontos, lusta, éhenkórász, de szeret élni. Velünk biztosan. Odavakkant bárkinek, aki közeledik, úgy horkol, mint egy százhúsz kilós felnőtt (pedig csak nyolc), de olyan arca van, ha akar valamit, hogy bármilyen érző lény ellenállását atomjaira bontja egy másodperc alatt, mint egy sugárfegyver. Remegni kezdett a kezem között, mert teste megpróbálta felmelegíteni az infúzió vénájába zúgó hideg áramát. Félve kérdem a dokit, de az megnyugtat, hogy ez rendben van. Az öreg megint rám nézett és úgy is maradt. Amíg le nem ment a lötty, kissé könnyes szemmel bámulta az arcomat. Bátorítottam, pedig én sem voltam bátor.
Aztán eltelt néhány hónap – hát igen, sok az akasztani való bentlakó a régióban – és végre visszatért Bysonhoz a vég postása, a kimerült hóhér. Huszonegy fő volt a listán, és a munkára alig két órája volt. Byson várt, az iparos kint erőt megfeszítve dolgozott. Sok idő telt el, végül kinyílt a cella ajtaja, és közölték Bysonnal a hírt, hogy ugyan a hóhér mindent megtett az ügy érdekében, de a kivégzés ma is elmarad, mert nem ért a lista végére, mellyen ő volt az utolsó tétel, de bármennyire is kapacitálták a szakembert, az húsznál véget vetett a műszaknak.
A doki elém tárta az alternatívákat. Ha holnapig nem lesz jobban, akkor műtét. A baj az, hogy a mi kiskutyánk komoly szívbeteg, így az altatás valószínűleg örök álmot is hoz számára – ezért nem történt meg az ivartalanítás sem. Hazafelé a dugóban araszolva egy ideig szűkölt, aztán elaludt, és ezt jó jelnek véltem. Az este azzal telt, hogy hol néztük, hol hallgattuk a kutyát. Vajon jobban veszi a levegőt, horkol, vagy fuldoklik? Ilyesmi. Aki aggódott már betegért, ismeri ezt az állapotot. Egyszer remegő lábakkal odatotyogott a vízéhez és ivott néhány kortyot. Siker, a kutya holnap indulhat a szánhúzó vb-n. Éjféltájban evett is egy kicsit, és a falatokat nem láttuk azonnal viszont a szőnyegen. Dupla siker.
Byson újabb hónapokat várt. Megviselte ez a listás módszer, ezért kétszer próbált meg öngyilkosságot elkövetni, de az őrök résen voltak és minkét kísérlet kísérlet is maradt. Lista nélkül tilos meghalni. Csak mindent sorjában, előírás szerint. Végül ismét meglátogatta őket a halálhozó utazóügynök, Byson felkészült, de sajnos az iparos harmadszorra sem jutott a lista végéig. Ez van. Ha lenne pénz, akkor lenne elég hóhér, így elégedjenek meg azzal, ami van.
Hajnal kettő körül a kutya felkelt, a tányérjához ment és megette este kitett sovány vacsoráját, sőt, úgy nézett rám, mint aki még éhes, és mint aki pontosan tudja, hogy a hőtőben van füstölt tarja gusztusosan vékony szeletekre vágva. És igaza volt, márpedig akinek igaza van, az jutalmat érdemel, például egy nagyon pici tarját.
1994-ben végül megszüntették a halálbüntetést. Nem törölték el, csak nem végeztek ki többé rabokat. Az is lehet, hogy a hóhér felmondott a mostoha munkakörülmények miatt és nem volt kivel pótolni őt, így jobbnak tűnt inkább törvényt módosítani. Byson elkerült a halálsorról és örömmel vetette magát a valós életfogytiglani börtönbüntetés örömeibe.
Hajnal kettő múlt. A kutya horkol. Én még nem tudok aludni, nővérke tudatom nem engedi, de már érzem, hogy lazulnak a gondolataimat szorító pántok. Ha holnap reggel él még az eb és nem horkolja magát halálra, akkor velünk marad, és az a gondolat végtelen örömmel tölt el.
Aztán 2007-ben történelmi esemény zúg át az országon. Egy botrányos eset után felülvizsgálják a halára ítélt és étletfogytigos eseteket, hátha történt valami korábban, aminek nem úgy kellett volna történnie. Bizony történt néhány. Kiderült, hogy az újbóli meghallgatásra jelölt esetek jó felében az elítéltnek nem voltak bírósági papírjai, így végeredményben azt sem tudták pontosan, hogy miért is lakik börtönben az illető néhány évtizede.
Délelőtt a kutya éhes volt. Gondos gazdik lévén az orvos utasítására nem kapott sem enni sem inni, hátha mégis bekövetkezik az a vészterhes műtét. Bánatosan nézte egy ideig a tálját aztán megvetően bámult ránk. Ez van, kutya, meg kell gyógyulnod, nincs táplálék. Végül kocsiba ültünk és irány a doki. Vizsgálat, antibiotikum, infúzió, farkcsóválás, és persze be kell tartani a diétát, nincs nasi, csak öreg kutyáknak járó zsírszegény étrend, de nem lesz baj. A kutya didereg az infúziótól, mi pedig viccelődünk mellette, mert szép az élet, és mi már tudjuk, hogy megmarad az öreglány, s minden jó lesz, sok ezer évig ezután.
Bysont végül kiengedték. A meghallgatáskor a bíró egyszer csak azt mondta, hogy ki lehet fáradni a főbejáraton, ne álldogáljon már itt, mint egy faszent. Byson hazament. A felesége meghalt a 25 év börtönben töltött év alatt. A gyerekek elköltöztek, de a mama még él. Byson most helyette dolgozik a földeken és ezt tervezi, hogy egy téglaházat épít a nyolcvan éves mamájának. Szép cél, és talán sikerül is neki.
Este van. A kutya csendben alszik. Nincs baj. Rendben lesz. Még el kell mennem a boltba párizsiért, mert a doki szerint az öregnek húsz dekával kell kihúzza a holnapi napot. De nem baj. Inkább legyen éhes és kunyeráljon, mint lógó fejjel nézze a lábán át csöpögő infúziót. Kissé félek még, mert ki tudja, hogy mi lesz. Talán visszajön a fertőzés vagy még el sem ment. Félek, persze, de inkább nem gondolok bele. Most minden rendben van. Élhetünk tovább: Zs a két eb és én. Nincs közel a halál, nincs közel a betegség. A BBC netes portáljára tévedek, elolvasom Byson történetét, hüledezek, megpróbálom beleképzelni magam a helyzetébe, de Byson egy hír marad a fejemben, érdekes, színes, félelmetes, de csak néhány percnyi írott történet, 2-3 fénykép, és a hozzá fűzött gondolataim. Az órára nézek. Hűha, mindjárt zár a bolt és holnap reggel ennek a kutyának párizsi kell, vagy csirkemell kifőzve, de az képtelenség, hogy ne kapjon reggelit, ha már a halál küszöbén billegett a szemem láttára. Soha többet ilyen élményt.
Visszajöttem a boltból. Byson nevét elfelejtettem, de újra megnéztem a cikkben. A kutyám nevét soha nem felejtem el míg élek: Boróka. Ez a név van abba a villanypóznába vésve, melynek éppen a tövében ácsorgok. A többi pózna? Hát, kisebbnek látszik. Ha akarom, ha nem.
