Kvóta 2053

ápr 7, 2019 | Novellák

Az épület túl nagy volt neki. Pár éve készült el, és állítólag ilyen csuda és kacsaláb még soha nem állt ebben az országban, de persze most igen, és ő éppen ide készül belépni. Hát igen, úgy tűnt, se pénzt, se üveget nem spóroltak, akik megálmodták. A digitális kijelzők hamar eljuttatták a célba, pedig az ügyfélszolgálati rész kész labirintusnak tűnt. Végül egy idősebb, kék öltönyös öregember elé vezette a falakon villogó nyíl.
– Üdvözlöm, Valéria! – köszöntötte mosolyogva az öreg. A mosolya is kék volt.
– Eszter vagyok.
– Ó! Aha! – az öreg valamit bütykölt a kijelzőjén. – Hát igen, a rendszer még nem működik tökéletesen, de majd belerázódik. Gondolom, nem az unokái miatt van itt. – A lány komolyan nemet intett fejével. – Szóval Eszter. – Az öreg tovább böngészte a kijelzőt. – Ahá! Itt bujkált.
– Nem bujkáltam sehol – válaszolt a lány.
– Persze, hogy nem. Digitálisan bujkált, de megtaláltuk. Mindig mindenkit megtalálunk. Szóval mi ügyben is jött el hozzánk?
– Valami nem stimmel a szorzómmal.
– Aha! – Az öreg egy ideig nem mondott semmit, a képernyőt bújta. – Hát igen: 1 alá ment a szorzó. A trónörökösökkel van a gond. Csökkent az anya-szorzó, a megbízhatósági szorzó, ilyesmi.
– De én akarok gyereket.
– Tudom, már aláírta régen. Egyébként nem kell ám engedélyt kérnie, hogy gyereke legyen, vagy ne legyen. Nem Kína ez. Annyi gyereke lehet engedély nélkül, amennyit csak akar.
– Tényleg? – hökkent meg a lány. – Hát akkor mi ez az egész? Vesszek meg, ha értem.
– Maga még nagyon fiatal, ám ez a rendszer, még önnél is fiatalabb. De persze mi azért vagyunk, hogy segítsünk és megmondjuk, mi a helyes út. Nos, figyeljen! – Az öreg újra a kijelzőt firtatta. – Furcsa, de nem látom, hogy kivel tervezi azt a bizonyos gyereket.
– Mi maga, Nostradamus? Hogy jön ide ez a kérdés?
– Kisasszony! Gondolom, nem kerülte el a figyelmét, hogy a családtervezéshez kell egy férj is.
– Jesszus, én meg eddig úgy tudtam, hogy spermium szükséges hozzá.
– Hát az sem árt. Tudja, kisasszony, a gyereknemzés helyes sorrendje: fiú, lány, házasság, aztán jöhet a spermium rész. Legalábbis ez a támogatott rendszer pár ezer éve. Én értem, hogy manapság egyik sem kell hozzá, de azért ha megnézi a szorzótáblát, rájön, hogy egy férjjel, pláne egy jó szorzójú férjjel, eléggé javulnak azok a mutatók, melyek önnél a béka feneke alá estek.
– De miért estek? Nem értem.
– Azt hiszem, a legjobb helyen jár ennek a kérdésnek a tisztázására. Gyorsan csapjunk a lecsóba.
– Csapkodja csak, én majd távolról nézem – válaszolt a lány, és az ajtó felé pislogott. Már régen megbánta, hogy bejött reklamálni.
Az öreg halványan mosolygott. Nem merte bevallani magának, de tetszett neki a lány. Ifjúkori önmagát látta benne.
– Hány gyermeket akar, kisasszony?
– Nem nullát, már mondtam.
Az öreg elnyomott egy mosolyt, miközben lopva a képernyőre pillantott.
– Csak azért kérdezem, mert az utódszorzó-rendszerben nagyon nem mindegy, hogy mennyi utódot produkál.
– Egyrészt: nem produkálok egyet sem, mert nem vagyok üzem, másrészt milyen utódszorzó-rendszerről beszél?
– Na, ez az! Ez a baj az egész társadalommal. Vannak szabályok, melyek körülbelül mindenkire érvényesek, de ezekről szinte senki nem tud semmit. Aztán meg megy a sírás-rívás.
– Maga most miről beszél? – hökkent meg a lány.
– Az utódszorzó-rendszerről. Figyeljen ide! Ön, mint nő, kinyilvánította ivaréretté válásának pillanatában, hogy részt akar venni az utódlási-társadalmi-tervben, ugye?
– Mint szinte mindenki az osztályban – bólintott a lány.
– Hát igen. És ezért meg is kapta a megfelelő 1.0 -es szorzót, vagyis az anyasági szorzót és a társadalmi-felelősségi szorzót. Egy potenciális anyának jár az 1-es szorzó.
– Ja, megkaptam. Persze nem mintha tizenhárom évesen bármit is akartam volna. Elmondták, hogy ez a rend és kész.
– És az nem mondták el önnek, hogy ha gyereket akar, akkor komoly felelősséggel tartozik nem csak a gyereknek, de a társadalomnak is? Az országnak, a kontinensnek nagyon nem mindegy, hogy hány gyerekkel számolhat. Pontosabban fogalmazva mindenki jobban jár, ha a számot nem ön határozza meg, hanem a szükség. Ezt írta alá tizenháromévesen, megjegyzem, nagyon helyesen. Az aláírással ezt teljesíti ön lemondván a hűbelebalázs módjára való nemzési kedvről. Nem élünk már a középkorban.
A lány kissé félrefordította a fejét: – A nagypapi mondta, hogy jöjjek be, mert érdekes lesz, de hogy ennyire, azt nem hittem el. Hogy érti azt, hogy a szükség?
– Ahogy mondom. Kiasszony, a világon minden dolog statisztika mentén zajlik. Minden. Még a legromantikusabb dolgok is. Ha tetszik, ha nem, ez van. A statisztikát pedig számok alkotják. Márpedig szinte mindent meg lehet számolni. A gyerekeket is. Szóval a szükség azt jelenti, hogy a társadalomnak évente pontosan meghatározott számú gyerekre van szüksége. Ha több van, bajban vagyunk, ha kevesebb van, akkor is.
– Maga és én?
– A társadalom.
– A társadalom nálunk a szomszédban lakik, nem is ismerem, valami Kovács, vagy Horváth a neve.
– Nagyon vicces kisasszony, de én mégsem nevetek. Vajon miért?
– Mert megsavanyodott ebben a fos befőttesüvegben – nézett körül az üvegkalitkában a lány.
Az öreg nyelt egyet. Most már tényleg tetszett neki a lány. Folytatta: – Szóval vegyük például a tavalyi évet. A statisztika azt mutatta, hogy a tervezett gyerekvállalók számára fejenként három gyerek vállalása volt a megfelelő. Ellenben két éve ez a szám a nulla volt. Három éve hat.
– Az igen. Hat per kopf? Animal farm, többszörösen is.
Az öreg felkapta a fejét, de aztán gyorsan folytatta: – Tudom, hogy nehezen teljesíthető, de mégis volt, akinek sikerült. A pontos számot mindig az aktuális országos és európai népesedési statisztika mondja meg, mely félévente frissül. Önnek is meghatároztak egy számot anno.
– Én erről nem is tudtam.
– Hát ez az! Eddig a tervtől való eltérés nem jelentkezett a szorzó rendszerben, de mostantól ez másképpen lesz. Ön az első fecske.
– Inkább lennék az utolsó patkány. Szóval akkor mennyi gyerek legyártását javasolják nekem? Én eddig úgy tudtam, hogy nullánál többet és kész, de ha nem jön össze, csak nem vetnek a szemétdombra.
– Szemétdombra senki sem kerül, mi szeretjük az elkötelezett polgárokat, ön pedig az, ha jól látom.
– A sírig. Szóval nekem mennyi lurkót kell összekalapálnom?
– 1,4-et, de öttől lefelé kerekítünk.
– Miért? Fél gyerek is gyerek, nem? – nevetett fel a lány. Az öreg nem reagált. – Jó. És ha fél évvel korábban lettem volna ivarérett és írtam volna alá a vállalást?
Az öreg megpöccintett valamit a kijelzőjén: – Akkor 3,2 lenne ön számára a terv. Úgy látszik, húsz éve sokan születtek az országban, vagy a kontinensen.
– A kontinensen?
– Persze. A rendszer az egész kontinensen életbe lép. Van, ahol szigorú, van, ahol nem. Itt az lesz. Mi nem viccelünk a szüléssel.
– Maga meg én?
– Nem tudom pontosan kik, a nagyok.
– Szóval egy gyerek, és ha én kettőt szeretnék?
Az öreg összeráncolta a szemöldökét és egy ideig hallgatott, mintha nem tudná, hogy mi mondjon.
– Hát igen, ez a baj, itt romlott le a szorzója – szólalt meg végül.
A lány kényszeredetten nevetett fel: – Nem hiszem el ezt az egészet.
– Sokan nem hiszik el, pedig van értelme. Gondoljon bele! Pontosan tervezni lehet az iskolai helyeket, munkahelyeket, a nyugdíjat, az adót. Minden tervezhető, nincs meglepetés. Mindenki büszke a teljesítményre, és nem kérkedik mások előtt. Csodálatos rendszer.
– Kivéve, ha elegem lesz és a kiosztott hat gyerek helyett megállok kettőnél.
– Kivéve – bólintott az öreg. – Ezt hívják felelősségvállalásnak.
Hosszú csend lett.
– Mert akkor mi van? – kérdezte végül a lány.
– Szankciók vannak, kisasszony.
– Kitalálom, termékenységi tábor.
– Ne ízetlenkedjen, maga értelmesebb ennél. Senkit nem kényszerítünk semmire. Nincs termékenységi tábor, már csak azért sem, mert van, aki többet „gyárt” éppen, mint a terv…
– Arra is voltak régen táborok – vágott közbe a lány, de az öreg folytatta, mintha meg sem hallotta volna a közbeszúrást.
– …de ha nem teljesíti a kvótát, akkor annak következményei vannak.
– Kezdek félni.
– Jól teszi – bólintott az öreg. – Minden eltérés a tervtől egy tizeddel rontja a személyes szorzóját. Ezt kapta meg most ön is.
A lány hátradőlt. Kintről hat üvegfalon át is lejutott hozzájuk a napfény. Ocsmány egy élmény volt, pedig nem annak szánták. Régen ilyen épület nem is létezhetett volna. Persze régen személyes szorzó sem létezett.
– Egy tizeddel? – kérdezett vissza a lány.
– Egy tizeddel.
– Ezt nem mondja komolyan.
– De, a legkomolyabban mondom. Eddig nem tűnt fel senkinek, de ezentúl majd fel fog.
– Mint az első fecskének.
– Úgy van. Tegyük fel, hogy önnek két gyerek van előirányozva, de egyet sem szül.
– Tegyük fel gyorsan, mert most éppen erre hajlok.
– Szóval nem hozza össze a két gyereket a kitűzött időhatárokra.
– Olyanok is vannak?
– Persze. De orvosilag teljesíthető, ne aggódjon.
– Éljen az orvostudomány. Szóval nem hozom a tevet.
– Nem hozza. Akkor az ön személyes szorzója 0,8 lesz. A fizetése húsz százalékkal lesz kevesebb. A betegellátásban hátrébb kerül, például jóval később kerül önre a sor, ha kitörné a lábát és a mentőre várna. Ha kölcsönt vesz fel, az húsz százalékkal drágábban kapja meg, ilyesmi. Kapizsgálja már, ugye? Mindenhol húsz százalékkal rosszabbul jár. Ennyi jár a társadalomnak, ha már nem teszi meg azt neki, amit kér öntől, nem gondolja?
– És ha többet gyártok a normánál?
– Akkor is ez a helyzet. Az eltérés számít, azaz a társadalom, az ország, a kontinens igénye. Fontos igény ez, a magénál fontosabb.
A lány felpattant és járkálni kezdett a szoba falát képző két üvegtábla között.
– Ez… ez…
– Mi aggasztja, kisasszony?
– Nem kényszeríthet erre!
– Senki sem kényszeríti. Én biztos nem. Ez a szabály. A szabály nem kényszer, meg is lehet szegni.
– De milyen szabály? Ez… ez… Egyáltalán. Kik hozzák ezeket a szabályokat?
– Emberek, gépek, gépeket irányító emberek, embereket irányító gépek. – Az öreg széttárta a karját. – Én sem ismerem őket, de biztos olyanok, akiknek a személyi szorzója legalább tízzel kezdődik.
– Vagy nincs is nekik olyan.
– Vagy nincs. Ki tudja, mi van ott fent? – vont vállat az öreg. – Egy gépnek egyébként sincs, márpedig a kvótát ők számolják ki.
A lány egyre hevesebben rótta a köröket. Egy ideig nem szólalt meg. Minden alkalommal kinyújtotta a kezét, nehogy véletlenül nekimenjen a táblának. A falon egyre csak gyűltek a kézlenyomatok.
– Akkor mi van, ha egyet sem vállalok?
– Akkor hatvan százalék mínuszban van, ha éppen hat gyerekkel bíznák meg. Az elég nagy bajba sodorná… Mehetne szőnyegtisztító automatákat feltölteni mosószerrel. 0,4-es szorzóval sehova nem veszik fel. Az anyasági szorzója 0,1-es lesz, a hasznossági-szorzója 0,5, nem is beszélve a megbízhatósági indexéről, és a női-idexről. Nem jó élet, higgye el! Persze választhatja, annak sincs akadálya.
– Nem, nem, nem. Ez nekem nem tetszik.
– Kisasszony!
– Ez, nem is tudom a jó szót rá… Ez… kényszer. Nem is, ez nem elég erős szó…
– Kisasszony!
– …
– Kisasszony!
– Mit akar? – A lány elborzadt arccal torpant meg éppen a szék mögött.
– Nyugodjon meg! Még sok mindent tehet, hogy növelje a szorzóját.
– Mi van?
– Házasodjon meg, vállaljon társadalmi szerepet, köteleződjön el valahova, és percek alatt újra jó szorzója lesz. Aztán meg ki tudja, szabályok jönnek-mennek.
– Házasodjak meg, hogy növeljem a szorzóm? Maga miről beszél? Egyáltalán miért csökkent? Tényleg, még nem is válaszolt arra a kérdésre, amiért idejöttem. Miért vagyok 0,9-es szorzón? Még nem szültem, de összejöhet bármikor. Mi ez, fenyegetés? – A lány már kiabált.
Kintről erős fénnyel sütött a nap. Meleg lett a kalitkában. Hát igen, a szükséges légkondicionálást még nem vezették be az épületbe. Nem baj, majd később azt is megtervezik.
– Kérem, nyugodjon meg! Ne idegesítse fel magát!
– Hát hogy a fenébe ne idegesítsem magam, ha már azért csökken a szorzóm, mert még nem teljesítettem a kvótát, pedig le sem járt a határidő? Eddig azt sem tudtam, hogy van határidő, és kvóta. A fenébe is, mikorra kellene összehoznom azt az egyet?
– Még nem járt le a határidő – nézett komolyan az öreg a lány szemébe. – Üljön le! Nyugodjon meg!
– De ha nem járt le, akkor miért?
Az öreg a képernyőt nézte és nem emelte fel a fejét: – Maga okos lány, ki tudja találni. Gondolkozzon!
– Maga meg… – A lány szeme tágra nyílt.
Hosszú füllesztően napsütéses csönd következett.
– Terhes vagyok – suttogta végül a lány.
– Három hetes. Nem mondhattam el, de most hogy kitalálta, gratulálok, kisasszony!
– Én nem is tudtam…
– Az ember sok mindent nem tud magáról. Így megy ez. Még egyszer: gratulálok!
A lány két kézét a hasára tette, mintha már kerekedne.
– Köszönöm! Azt hiszem, most elmegyek.
A lány felállt. Kábán lépett az ajtóhoz, majd zavartan újra az öregre nézett.
– Biztos ez?
– Egészen biztos! Itt vannak a leletek.
A lány orra előtt félresuhant az üvegajtó.
– Vigyázzon magára és szerezzen be egy jó szorzójú férjet, minél gyorsabban – mosolygott az öreg. Helyes lány, hamarosan lesz férje, gondolta, de nem mondta ki hangosan.
A lány kilépett a folyosóra, majd megtorpant és mielőtt becsukódott volna az ajtó újra visszafordult.
– A szorzó… Ikrek, ugye? A szorzó ezért csökkent… eggyel több jött össze…
– Egy fiú egy lány. Pechje volt, kisasszony, de maga egy rendkívül okos lány. Ne aggódjon, így is rendben lesz minden. Úgy is kettőt akart.
A lány bólintott és a falon megjelenő jelzéseket követve kótyagos fejjel indult el a folyosón. Az öreg egészen a kijáratig követte tekintetével. Menni fog neki a dolog, még így, társadalomellenesen is.

————-
Ha “követed” az oldalt, könnyebben megtalál a következő novella
Ha osztod, olvassák, ha olvassák, megéri írni

Megosztás

Ossza meg, ha tetszett! Köszönöm!