Újszülött volt a reggel, mely sírásával keltett.
Kint zajos késként villamos hasított át a ködön.
Álmok rúgták az utolsókat párnám felett,
számban keserű emlékként köszönt vissza tegnapi söröm.
Még nem voltam én,
lengtem a tudat peremén.
A szomszédban TV kerepelt,
zajos agyevő.
Ötven éve rádió szólhatott így a falon át.
Száz éve talán a házmester perelt,
vagy egy csalódott szerető,
ki az ágyból kikelvén meztelen
rádöbbent, hogy az élet esztelen.
Állt az agyam. Nem értem még össze a széleken.
Röhögött és játékából kihagyva friss felvonást szőtt a végtelen.
Talán ezért, éppen hajnali tökéletlenségem lengő hanyagsága teljesedett ki,
hogy ébren ugyan, de mégis, egy ideig, ne lehessek senki.
Kikászálódtam az ágyból, vagy inkább az adott oda ennek a napnak.
Kint autók, korai gyalogosok durálták a város lendkerekét.
A hajnalban születettek sírtak, merevedtek már kik éjjel infarktust kaptak,
és én élőként ugyan, de mégsem belülről láttam az élet világnagy keretét.
Üres voltam,
ízes, de sótlan.
Reggeliztem. Nem ízlett. Pirítós, tetejére vaj.
Szomszédom felől még dörögtek a hírek, tompa, értelmetlen zaj.
A valóság köröttem óvakodott csendesen
kushadó szukaként némán vajúdva, terhétől terhesen.
Megborzongtam. Az utca felől jött, vagy gondolataim közt támadt a hideg,
nem tudom. Érintése tiszta volt, szép és kegyetlenül rideg.
Kényszerrel jött az elszánás: írnom kell. Az asztalhoz ültem.
Tudatomban ott lengett még a hajnali hasadás.
Percek teltek bámész órákba fonódva, s én egyetlen szót sem szültem.
Vörhenyes, gyulladt kedvet hozott, bolhacsípés utáni esztelen kaparás.
Múzsám szószegett lett,
kitöltetlen szószedet.
Nincs bennem semmi.
Belül minden fagy.
Az űr, ha tényleg üres,
szemernyi életet sem hagy.
Kiürült hordó,
és minden
folttá aszott vörös petty a száraz pohár alján
azt visszhangozza, hogy nincsen.
Tenyér csattant az asztal egykedvű síkján.
Nem tudok mit írni!
Mit is írhatnék?
Szenvelegjek, hogy nincs, és soha nem is lesz
tele a fazék?
Írjam meg, hogy ki, mit tegyen vagy tehet?
Hogy ma reggel megint kihagyott az internet?
Búsongjak más kontinensek éhezőin,
vagy azon, hogy egyre hülyébbek a nőim?
Mit, mégis mit írjak
a világnak ebben a zugában,
ahol immár évek óta nem történik semmi,
mit egy költőnek érdemes lenne a szájára venni?
Talán a szerelem?
Igen,
az jó téma.
Írhatnék róla, de nem vagyok próféta.
Én nem tudom rímekbe szedni,
hogy szerelem nélkül nyilván nincsen semmi.
Ott van még a halál,
mely bennem keresve sem talál
társra.
Másra kell még kacsingatnia,
egészen másra.
Szidhatnám még a politikát,
de minek?
Hogy kit tartok ostobábbnak éppen?
Ahhoz nincs köze senkinek.
Talán a parázs hiányzik,
mellyen minden gyúlékony elég.
Vagy van tűz belül, virágzik,
csak fa nincs a környéken elég.
Nem tudom.
Nem vagyok jó!
Igazi költő sem vagyok,
kire rámosolyognának az angyalok.
Mert volt apám, ki nem vert.
Még csak meg sem legyintett.
Anyám is volt, nevelt, és önzetlenül bár,
de nem megölve magát segített.
Nem tehetek róla, az életet mindig élveztem,
és soha, egy napig sem sikerült éheznem.
Láttam a jövőm.
Rosszul, de láttam.
És nem görnyedt meg a hátam,
nem,
mert volt zsebpénzem.
Nem egy vagyon,
de soha nem várt rám egy éjjen sem
tehervagon.
És vonattetőn haldokló anyámhoz utazva nem cibált meg a szél,
mert anyám rozogán, döcögve bár, de most is él.
Nem vagyok költő,
mert nincs elég fájdalmam.
Nem vagyok jó költő,
mert jól ébredek ágyamban.
És nem fáj semmim igazán,
így nem csüggök a holnap kétes vigaszán,
hogy aztán gondoktól kőnehezen túladjak
magamon, mert egyedül hagytak.
Nem vagyok túl még az élet vágyán,
az én szívem nem ül a semmi ágán.
Nem vagyok hát jó költő, mert
nem vagyok ezer felé hasítva,
mint a mester:
József Attila.
Ez van.
Kifújom magam.
Enyhül a harag.
Nem megy el, de nem is marad.
A város lendkereke csúcson jár,
újra meglökni nem kell mára.
Kezemben újra toll.
Elmémbe gondolat vág,
puha testbe a dárda.
Tudatom még mindig lebeg,
sem itt, sem ott nem lelek
benne szilárd pontot.
Írnom kell?
Igen.
A kényszer bomlott
agyam zugaiban fészkel.
Nem vagyok költő?
Ez nem igaz!
Rímek születnek bennem,
szavak ragasztói, átlátszó viasz.
Költő vagyok!
Nevezhetnek így engem.
De mint minden ritmus ütemén
a gyönyörű rend, ahogy legalább egyszer kihagy,
hogyne, költő vagyok én,
ám sajnos
nem vagyok nagy.
A felismerés megszüli a rendet.
Kezem nekifeszül, a parancsnak enged.
Tollam alatt sercegni kezd a papír.
Nem az eszem, még csak nem is a múzsa ír:
“Kis korban élek,
és bár fegyverek közt hallgatnak a múzsák
attól félek,
hogy állóvízben sem sokáig húzzák.
Egyben van a lelkem.
Életem nem oszlik kihalt telken,
és jól tudom, hogy a költő sose lódít,
ezért az igazat mondom most, nem csak a valódit.
Negyvenöt éves vagyok. Félek a haláltól. Attól, hogy rákos leszek, vagy egyéb beteg. Szeretek enni, és gyakran nézem a tévét. Bort iszom, és néha, ha nem figyelek oda, bort is prédikálok. Sokszor lustább vagyok, mint kellene, de szeretem az életem, és mélységesen hiszek abban, hogy van lehetőség meglátni a lényeget magamban. Talán egy versben, egy novellában, regényben felcsillan valami, mely megértést hoz, boldogságot, megszabadulást. Nem tudok szenvedni, mert nem akarok szenvedni, ha tehetek mást. Nem igazán félek. Lenne mitől, de inkább nem teszem. Sajnálom azokat, akik egyetlen pillanatra sem láthatták, hogy a szenvedés, az öröm, a küzdés és a hagyás egy tőről fakad, úgy hívják, hogy Élet. Hiszem, hogy az élet látszik. Mindenben benne van. Nélküle nincs semmi, és minden általa játszik. Hiszem, hogy az ember arra született, hogy éljen, jól, rosszul, szenvedve vagy habkönnyen, éjjel nappal, reggel, este. Nem dicsőítem a kínt és nem kapkodok a jólét után sem, mert a bőség és a nyomor minden zugában ugyanaz ölt formát: a lét önmagában ragyogó teste. Írásom nem feszes, nem húzza belülről semmi, mert a lét bennem nem ilyen. Nem lenne igaz, ha mást mondanék, mint amit érzek, látok, gondolok, ez a hitem. Sima idők sima költeményeket szülnek, gyászos idők gyászosakat. A szép napok szép sorokat teremnek, egy szétszaggatott, de csillogó élet pedig, rongyos és világító verseket rángat át a létbe. Nem tudok más lenni, és nem is akarok, mert akkor nem lennék az, aki vagyok. Ha valaki, valaha olvassa ezeket a sorokat, azt mondja majd: „Csendes korban élt, elégedett ember lehetett, nem szenvedett sokat”. Sajnos, vagy nem sajnos, ez vagyok. Ez a versem, ez az életem. Az időszámítás huszonegyedik századának elején a valóságra nyíló egyik apró ablak mögött ez a kis költő ücsörgött védtelen. Ennyi telt tőle. Boldog vagyok mindenkinek, ki őszintén mutatja magát. Hálás vagyok minden költőnek, írónak, ki tollat ragad, hogy általa kinyíljon a múlt, vagy a majdani jövő egy apró ablaka, megmutatván a világ onnan látszó igazát. A milliárd leírt szó között pedig lesznek olyanok, kiknek tolmácsai sokakhoz szólnak. Lesz ablak, ahonnan a szavak uraként majd egy géniusz ragyog, de én nem vagyok ilyen. Az talán átok, de egy dolgot mégis tehetek: leírhatom, amit az ablakon át látok.
Minden művésznek ez a dolga:
Ne óriás legyen.
Inkább kémlelő szolga.”
Egy ideig némán bámultam.
Kint sziréna sikoltozott a beteg helyett.
Végül egy sort írtam le boldogan, kábultan.
Távolabb harangszó
Hirdette a delet.
„Minden jó, tényleg, minden jó!”
2014.08.07.
————-
Ha “osztod”, olvassák, ha olvassák, megéri írni.
Ha “követed” az oldalt, van egy kis esély, hogy megtaláljon a következő írás.
Facebook: Naplorant