Oldal kiválasztása

Világ kórház 2019

aug 8, 2019Írások, Novellák

– Ön most itt az emberiséget képviseli egy személyben. Remélem, ezzel tisztában van.
– Ezt hogy tetszik érteni?
– Ahogy mondom. A helyzet az, hogy millió és millió értelmes faj van a világegyetemben, nem érünk rá minden faj minden egyes egyedét értesíteni a dolgok menetéről, és különben is, én személy szerint már mennék haza. Holnap szabadságra megyek és megpróbálom gyorsan elfelejteni a maga által képviselt egyszerű kis népeket. Szóval, kezdhetjük?
– Istenem, micsodát? Egyáltalán, hol vagyok?
– Azzal most ne törődjön! Elmagyarázhatnám, de minek? A felét nem értené, a másik felétől megijedne. Elég annyi, hogy kórházban van.
– Ezt nem értem.
– Nyilván nem érti, kedves, mi is … ember…. jópofa kis név… ember. Lehet, hogy így hívom majd a kutyám.
– Van kutyája?
– Még nincs, de lesz. Az asszony addig rágta fülem, hogy lesz egy. Én nem bánom, a kölykök boldogok, és titokban én is akartam kutyát.
– A kutya az jó, okos állat.
– Ugye? Nagyon okos. Néha okosabb, mint, jaj, már megint elfelejtettem… ja, ez az, szóval okosabb, mint maguk, emberek.
– Ezt kikérem magamnak!
– Kérje. Van rá űrlap, de mire kitölti, én már szabin leszek, maga meg a hullaházban.
– Miről beszél?
– Na figyeljen! Ön most egy kórházba került és én vagyok a doki. Testének minden egyes sejtje emberi fajának egy példánya, és most így együtt ez az egész, persze csak átmenetileg, értelmes lényt alkot. Ez ön.
– Az ember értelmes lény külön-külön is.
– Ja, hát igen, hogyne! Értelmes lény, külön-külön, aha. Bár, amikor a gyerek osztálykirándulásra ment önökhöz a… várjon csak… igen… a Földre, akkor olyan dolgokat mesélt, hogy a hajam szála az égnek állt. Azt tudja, hogy több ember halt meg önöknél tavaly szelfi készítés közben, mint cápatámadás miatt? Amikor a kölyök elmesélte, nem hittem el. Árulja el nekem, hogyan nem pusztultak ki eddig?
– Azért van más is, mint a szelfi. Az ember okos.
– Aha, igen, okos, persze. Külön-külön talán. Én nem állítom, hogy nincs eszük. Különben oda sem engedtem volna a kölyköt. De együtt?
– Mi van együtt?
– Már fel ne kapja a vizet, bár valójában pont ezért van itt, de együtt annyi eszük van, mint egy marék hangyának. Jó, én tudom, hogy ez egy fejlődési fázis, hogy eleinte minden faj egyedül hülye, és közösen okos, aztán együtt hülye és egyedül okosabb, azután megint fordítva, de akkor is, az a faj, amelyikben a hülyeség gyorsabban terjed, mint az ebola, hát az a faj tényleg, na, szóval furcsa.
– Most azért vagyok itt, hogy alázzon?
– Olyasmi. Persze nem a sértődés a cél. Dehogy, nem vagyok szadista. A figyelmeztetés a lényeg.
– Ezt sem értem.
– Naná, hogy nem. Mindjárt érteni fogja. A helyzet az, hogy ön, mármint az emberiség meg fog dögleni.
– De kérem! Istenem! Hogy beszél rólunk? Ki maga, hogy….
– Álljon le! Nincs időm erre. Mit tenne, ha azt mondanám, hogy náthás és a következő időszakban figyelnie kell az egészségére?
– Figyelnék.
– Nem, inkább nem.
– …
– És ha azt mondanám, hogy egy kicsit beteg, és jobban oda kéne figyelni arra, hogy mit eszik, mit iszik és hogyan él?
– Figyelnék?
– Hát nem talált. Már elnézést, de pont ezért hívom magukat hülyének. Sajnos a kis sejtek között nincs kapcsolat, amivel mindenki számára egyszerre lenne világos a helyzet, hogy hamarosan meg fog dögleni.
– Ne mondja már ezt!
– De ha egyszer igaz. Így fogalmazva, belátom, elég nyers, de talán eljut az agyához, és onnan a többi sejthez az információ. Persze csak talán. Nem füzök hozzá túl sok reményt.
– Én igen.
– Na ez a baj.
– Ezt hogy érti?
– Az, hogy reménykedik. Ez benne csapda. Remél valamit, de nem tesz semmit. Ebben a kórházban a legtöbb beteg faj kipusztul, és tudja miért?
– …?
– Mert nem hiszi el, hogy kipusztulhat. Fáj valamije, de nem tesz semmit, aztán jobban fáj, és nem tesz semmit, mert reméli, hogy megoldódik valahogy a dolog, aztán már pokolian fáj és másra sem tud gondolni, csak arra, hogy megoldja a problémát. Na, ekkor bejön ide, mire a doki széttárja a karját és közli vele, hogy ez a vonat már elment, tartóstejet már nem érdemes venni. A temető tele van olyanokkal, akik nem hitték el, hogy valami szörnyűség törtéhet velük. Azt képzelték, hogy ők soha nem lesznek rákosak, és közben meg de, lehetnek. Az képzelték, hogy immunisak az agyvérzéssel vagy az infarktussal szemben, pedig fennakadás nélkül meghalhatnak ilyen betegségekben. Gond nélkül. Az önáltatás nem véd meg semmitől, abban pedig a maga félék baromi jók. Ezért van most itt.
– Hogy közölje velem, meg fogok dögleni.
– Aha! Közölnöm kell magával, hogy nem halhatatlan, sőt, fel fogja dobni a talpát, de nem ám egy évezred múlva, hanem holnap. Ön nagyon beteg. És persze jajonghat, hogy nem igaz, hogy van még idő, de higgye el, teljesen mindegy, hogy mit képzel és miben reménykedik, attól még halálos beteg. Ki fog purcanni akkor is, ha még a halálos ágyán is azt morogja majd, hogy ez nem lehet igaz. Most mondom, hogy: de lehet. Gond nélkül.
– …
– Az jó, hogy hallgat.
– Az jó?
– Igen. Na, figyeljen! Mindjárt lejár a műszakom, de mivel maguknál volt a kölyök osztálykiránduláson, és ódákat zengett a mákospalacsintájukról, segítek egy kicsit.
– Egyébként nem tenné?
– Nem. Nem lelkizésért kapom a fizum. Nekem csak át kell adnom az üzenetet, hogy az célba is érjen.
– Ez sikerült.
– Nem, nem nagyon, de talán most sikerülni fog. Elmesélem a mai napomat. Ma itt, ahol ön ül kétezerötszázhatvanhárom faj ült. Pedig ez egy laza nap volt.
– Mennyi?
– Ennyi. Sokan vannak, már mondtam. A világegyetem dugig van élettel. Szóval ebből a tömegből az itt ülők kilencvenhárom százaléka (kétezerháromszáznyolcvanhárom) azt hitte, hogy egyedül él az univerzumban és hogy ő világ közepe. Azt is képzelték, hogy nekik soha semmi bajuk nem lehet, hogy örökké élnek majd. Ezért aztán ebből a nagy kupacból, mert nem volt meg bennük az egészséges halálfélelem, összesen hetvenöt faj fogja túlélni a következő ötven évet. Ez van. A többi semmivé válik, elpusztul, megdöglik, kampó, vége. Soha senki nem emlékszik majd rájuk. Még széljegyzet sem lesznek. Senki nem sajnálja őket, és egy gyufaszálat sem tesz keresztbe senki, hogy ez ne történjen meg. És ez csak a mai nap volt. Higgye el, senki nem törődik magukkal, ha maguk nem törődnek önmagukkal! És ha kihalnak, azt csak maguk fogják sajnálni, én biztos nem. Engem vár a strand és a sör. Úgy felejtem el magukat, mint a szél.
– …
– Érti már? Amikor kihullik egy hajszála, nem sír, hogy kevesebb lett. A világegyetem sem fog sírni, ha maguk… emberek … hát ezt a nevet soha nem jegyzem meg, lehet, hogy mégse kéne így hívni a kutyát, szóval, ha maguk kihullanak az élők közül. Lehet, hogy a maga hajszála is úgy képzelte, hogy az idők végezetéig díszíti majd a mindenség busa hajkoronáját, de ez csak vágyálom, a világegyetem le se szarja, ha éppen önök maradnak a fésű fogai között. Ez van. Na, akkor mehet is, én végeztem.
– És… akkor…
– Mit hebeg? Adja át az üzenetet mindenkinek. Talán bevesz végre valami gyógyszert.
– De hogyan?
– Ó, hát maga tényleg hülye, már megbocsásson! Hát féljen! Féljen úgy, hogy más is félni kezdjen, hogy aztán még többen félni kezdjenek. Ha az olyan hülyeség, mint a szelfi, a tamagocsi vagy az idióta tv-sorozatok képesek voltak vírusként elterjedni maguk között, akkor egy kis félelem sem ártana. Ha elegen félnek, akkor hirtelen mindenki félni kezd, ez csak idő és mennyiség kérdése. Talán még van esélyük. Ha nem elég gyorsan ijednek meg, akkor itt a vége fuss el véle. Na, a viszont látásra!
– Ugye lesz?
– Mi?
– Viszontlátás.
–Ez csak amolyan udvarias szófordulat volt. Én nem hiszem, hogy visszajön.
– De visszajövünk.
– A mai ügyfeleim nyolcvan százaléka így búcsúzott el, de attól még továbbra is csak hetvenöt nem döglik meg hamarosan. Nem számít, hogy miben reménykedik, az számít, hogy mennyire fél. Na, sietnem kell, maga volt az utolsó mára, és ha felmelegszik a söröm, rossz kedvem lesz. Viszlát… ember!

————-
Ha “osztod”, olvassák, ha olvassák, megéri írni.
Ha “követed” az oldalt, van egy kis esély, hogy megtaláljon a következő írás.
https://facebook.com/naplorant

Megosztás

Ossza meg, ha tetszett! Köszönöm!