Cafe Paris

1.
A Cafe Parisban dolgozom. Jó munka, szeretem.
Azt hiszem, az tette be a kaput, hogy Adél aznap nem jött el a parkba. Délelőtt persze beugrott hozzám, mert piszok jó érzéke van ahhoz, hogy ha nincs kedvem beszélgetni, akkor betolja azt az idegesítően mindig jókedvű képét a kávézóba. Hülye liba, de általában ő is ugyanezt mondja rólam, szóval egy-egy. Közben persze úgy szaglásszuk egymás életét, mint kutyakölyök egymás seggét.
– Szia, van dolgod? – kérdezte, amikor belépett, holott a hülye is látta, hogy csak én vagyok a kávézóban. Tíz elmúlt, az ebédidő még nem jött el. Ilyenkor holtszezon van, egy órán át hullaszag. Persze, ha csak egy utcával lennénk beljebb, akkor lejárhatnám a lábam egész nap, a Bazilika környékén mindig csapatostul unatkoznak a turisták. Megölném magam, ha ott kéne gürcölnöm.
– Sajnos elfogyott a kávé – léptem be a pult mögé. – És különben sincs itt semmi látnivaló, leszámítva ezt az oszló hullát – mutattam magamra.
– Marha. Ahogy öregszel, úgy leszel egyre jobb csaj.
Kávét csináltam kettőnknek. Ez már régi szokás nálunk. Csacsogás, kávé. És alkalmazottaknak alig kerül többe, mint két tized éva. Megéri ezért a kis lazításért.
A kávé elkészült. Egy ideig csendben ücsörögtünk.
– Ugye nem hiszed el, hogy megúszhatod a szülinapodat?
– Nem hittem. Nem örülök, de nyilván kitalálsz valamit. Csak arra kérlek, hogy ne legyen nagy felhajtás. Nem érdekelnek az állítólagos barátaim, akik felől bármikor észrevétlenül megdögölhetnék.
– De nem akarsz megdögleni, ugye? Az ötven még nem egy nagy szám, és mint már az előbb nyaltam neked, baromi jó bőrben vagy. Ezt komolyan mondom.
– Harmincnyolccal könnyen dumálsz. Előtted az élet.
– Ja, tényleg, neked meg már mögötted. – Adél mindig is élvezte, ha húzhat. – Na de komolyan: van valami kívánságod erre a nagy ünnepre?
– Mi lenne? Mindenem megvan, boldog vagyok, gazdag vagyok, házas vagyok, ez a világ a világok legjobbika, és abban éppen én vagyok a király, pardon, királynő.
Ebből az egészből egy szó sem volt igaz, de Adél úgy bólogatott, mintha mindezt tudná.
– Igen – bólintott egészen meggyőzően. – De most tényleg, egy másodpercre vegyél komolyan és áruld el, hogy mi lenne az álmod, mit tennél, ha bármit megtehetnél, mit vennél, ha annyi évád lenne, hogy már nem is tartanád számon? Engedd szabadon egy kicsit a fantáziádat, ha kérhetlek, vagy olyan ajándékot kapsz, amit én találok ki, és azt akkor erősen megszívtad.
– Nem tudom – vontam vállat, pedig tudtam, régen tudtam már.
– Akkor erőltesd meg magad. Addig nem megyek el innen, míg ki nem böksz valamit.
Kint egy nő sietett a parkolóház liftjei felé. Kezében hatalmas pálmafa libegett. Azon tűnődtem, vajon mennyi évájába kerülhetett egy ekkora növény, mikor nő jobb lába megbicsaklott a járdaszegélyen, egyensúlyát vesztette, kezei az égnek meredtek és az a baromi drága növény reccsenve ért földet mellette. Egy ideig bosszúsan bámulta a romokat, majd megfordult és visszasietett.
– Be kéne gyűjteni – pattant fel Adél, de egy közmi megelőzte. Láthatósági mellényt viselt, és olyan gyorsan tüntette el a nyomokat, mint egy tornádó. A pálma már az övé. – Jó lett volna ajándéknak – mondta Adél tettetett bosszúsággal. – Na, kitaláltál már valamit?
A nő újra felbukkant. Új pálmát cipelt, és most sikeresen átjutott a túloldalra. Az előző baleset helyét meg sem szemlélte.
– Tudod, Adél, ha tényleg bármit megtehetnék, elmennék Párizsba egy kávézóba. Van egy ugyanilyen nevű Cafe Paris közel a Szajnához. A neten ezerszer megnéztem már. Ott egy kávét meginni. Nem lehet rossz. Tuti feldobná a következő ötven évemet.
Adél nem válaszolt. Esküszöm, egy ideig azt hittem, hogy komolyan fontolgatja a dolgot, és talán így is volt.
– Nem kérsz inkább egy pálmát?
Nevettünk, aztán megjött ez első korai ebédre készülődő vevő, szóval én munkához láttam, Adél meg lelécelt azzal fenyegetődzve, hogy ma este még látni fogjuk egymást. Hülye liba, de szeretem.

2.
A Café Paris két utcára van a Szajnától, az Odeon metróhoz egész közel. Soha nem voltam még Párizsban, de amikor a cégtől kirúgtak – bocsánat, leépítettek – és felvettek ide, azonnal megnéztem magamnak az eredeti helyet. Szép kis kávézó volt. Valódi francia hely. Furcsa, de amikor a cégénél voltam, eszembe sem jutott, hogy Párizsba kívánkozzak. Pedig kis spórolással összehozhattam volna egy utat. Bezzeg, amikor pultos lettem, hirtelen minden vágyam egy francia kiruccanás lett. Ilyen az ember: mindig az kell neki, amit nem érhet el. Persze lehetne rosszabb. Itt vannak ezek a közmik. A fele nem is tud magyarul. Kapnak valami ingyen letölthető nyelvi csomagot a percomjukba, hogy azt a néhány szót ki tudják nyögni, ami feltétlenül szükséges a munkához, meg a közértben, és onnantól örülhetnek, hogy van hol aludni, meg nézhetik a legolcsóbb netcsatornát, amiben több a hirdetés, mint a tartalom. Mondjuk néha ingyen pálmához juthatnak, ha elég fürgék. Nem szívesen cserélnék velük. Persze pultos sem akar az ember lenni, míg ki nem rúgják az állásából, ahol addig dupla annyi évát keresett. Anyám könyvelő volt, és óva intett a szakmától. Ő persze tudta, hogy mi lesz. Megmondta, hogy a szakma halott, hogy tíz éven belül átveszi az egészet egy netes szubrutin, ami nem téved, nem kér pénzt, nem késik el a munkából. Soha. De én csak kötöttem az ebet a karóhoz, és könyvelő lettem. Majdnem három évig könyveltem, aztán a szubrutin felügyelője lettem, aztán meg kirúgott alkalmazott. Emlékszem a pillanatra, amikor kiléptem az ajtón, és a hivatal egy percen belül húsz állásajánlatot küldött hozzám. Persze európai születésű lévén bizonyos éva-besorolású állásra mindenképpen jogosult vagyok. Milyen jó, hogy itt születtem. Bezzeg a közmik. Ők éppen fordítva, bizonyos éva-besorolás fölötti állásokat nem kaphatnak meg, márpedig egy pultos meló bőven az elérhetetlen magasságokba tartozik számukra. Ezt nevezem én modern kasztrendszernek. És még csak fel sem tűnik senkinek.

A nap egészen simán telt. Nem voltak túl sokan, de azért nem is unatkozott az ember lánya. Kiültem a parkba. Mindig itt találkoztunk műszak végén. Adél egy közeli szálloda recepciósa volt, és általában késve végzett. Az utcán felélénkült a forgalom. Emlékszem rá, hogy kislány koromban még bömbölt az utca a sok pöfögő autótól. Most csak a szüntelen surrogás jelzi, hogy forgalmas körút van a közelben. Az emberek persze beszélgetnek, de az a parkig nem hallatszik el.
Adél nem jött. Ránéztem a beépített percomomra. Régen az emberek még a csuklójukon hordozták a személyi kommunikációs egységüket. És persze mindenki akkor hagyta otthon, amikor akarta. Kész káosz lehetett. Hogy a fenébe tudták, hogy ki merre kószál, vagy éppen mire költ? Hála ég, hogy én már megkaptam a szülőszobán. Apám szerint anyám hetekig zokogott, amikor a beültetést kötelezővé tették. Nem értem, miért. Rend a lelke mindennek. Hogy működne a világ enélkül? Persze a közmiknek nem tetszik, amikor Európára szánják magukat, de nem kötelező itt élni, ugye? Állítólag a beültetés fájdalmas, és néhányan meg is őrülnek tőle, amikor saját gondolataik mellett az e-mail üzenet is megszólal hirtelen a fejükben, nyilván valami hülye nyelven, míg meg nem kapják a nyelvi csomagot. Szegények. De persze még mindig nem kötelező itt lenni.
Adél nem bukkant fel. Küldtem egy üzenetet, de az lepattant a percomjáról, mintha ki lett volna kapcsolva. Hülye liba, biztos készül valamire. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy belenézek valami netshow-ba a percomon, de olyan jó volt ücsörögni a padon. Kellemes márciusi estének ígérkezett.
– Boldog születésnapot – ült le mellém valaki.
Megijedtem. Nem is tudom, miért. Talán a lendület, amivel a pasas lehuppant mellém. Közmi volt. Láthatósági mellényt viselt és azt a szürke egyen kezeslábast, amit munkaruhaként minden közminek kiutalnak az európai regisztráláskor. A férfi remekül beszélt magyarul és egyáltalán nem feszélyezte magát, hogy közmiként letelepedett egy ismeretlen nő mellé.
– Tessék? – Meglepetésemben nem tudtam mást kinyögni. Egyébként jóvágású férfi volt, nálam talán kicsit fiatalabb. Rövid szakáll, ápolt arc, ápolt kezek. Nem tűnt kukákat ürítő minimál évásnak.
– Mondom, boldog születésnapot – mosolygott rám újból. – Az ötven nagyon szép szám.
„De honnan… Ó, a francba”, jutott eszembe. Nyitva hagytam a percom üdvözlő-protokolját, amikor Adélt hívtam. Ezek szerint úgy ötezer ember értesült arról, hogy hány éves vagyok, hol dolgozom és a többi. Nekem elment az eszem. Ez már a kezdődő szenilitás?
– Köszönöm! – válaszoltam kurtán.
– Párizs szép hely. Éltem ott egy ideig – bólintott a férfi. – Szerintem még a kedvenc kávézójában is jártam egyszer.
Hát persze. A keresési előzményeket is látta a nyomorult. Hirtelen ideges lettem. Ez bunkóság. Még akkor is, ha én voltam a hülye. Közmi létére elég bátor egy alak. Ránéztem a percomjára. Azonosítószámot adott vissza, a munkahelyi adatokat, és egy nevet: Maurice Duruflé.
– Maga francia? – kérdeztem meglepődve. Egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy közmi.
– Voltam. Aztán a szüleim jópofa dolognak tartották, hogy átköltözzenek Gabonba. Tudja, hogy az hol van?
– Ázsia? – nem volt, kedvem a percomot bújni.
– Majdnem. Közép-Afrika. Szóval odaköltöztünk, amikor tíz éves voltam.
– És?
– És ott maradtunk huszonkilenc évig. Haza sem jöttünk.
– Hát az baj – bólintottam.
– Nekem mondja? Sajnos anyámék utálták Európát, engem meg nem kérdeztek, és a tartózkodási törvényt a világon mindenhol betartják.
Azt be. Egyszer volt egy barátom, aki pont így csúszott ki az időből, mint ez az alak, vagyis Maurice. Harmincháromba vezették be a törvényt. Aki nem él Európában, az egy idő után már nem európai, hiába született ott. Ötévenként legalább egy évet le kell húzni a határok között, mégpedig abban az országban, ahol a világra jötté. Ez van. Ha nem teszed, már nem vagy európai. Így is kevés a hely. Lehetsz közmi, mint ez itt mellettem, ha mázlista vagy és újra beengednek. A barátom örökre Kínában maradt. Néha hazalátogat turistaként. Két hetet tölthet itt, aztán irány vissza az újhazába, márpedig ott sem fenékig tejfel egy európai születésűnek. Az élethez nem árt némi józan ész.
– Akkor most közmi? Jól beszél magyarul.
– Aha. Annyi évám még volt, hogy megvegyem a legjobb európai nyelvi csomagot. Kilenc nyelvet beszélek perfekt.
– Az igen? Én csak másfelet.
– Kitalálom: a francia a fél.
– Nyert. Egyébként nem volt pénze visszavásárolni az európai állampolgárságot?
– Nem. Ahhoz vékony volt az örökség. Ez van. Nincs kedve meginni egy pohár bort? A születésnapja tiszteletére. Én fizetek.
Nem válaszoltam azonnal. Percomom Adélt hívta, de ő még mindig lepattintott. Tényleg nem szokásom idegenekkel vendéglőbe járni. Különösen nem egy közmivel.
– Nem vagyok vadember és a bor is jó lesz, megígérem – pattant fel mellőlem a férfi. Gyorsan lekapta a láthatósági mellényt, és kibújt az overállból. Alatta tűrhető pólót és nadrágot viselt. A Kontinentál étterméből kinézték volna – vagyis közmiként be sem engedik –, de a sarki bárban senki sem nézett volna fel jöttére.
– Nem szoktam ismeretlenekkel borozni.
– Hiszen ismer. Maurice Duruflé vagyok, anyám kedvenc zeneszerzője után adta a Maurice nevet, Párizsban éltem tíz éves koromig, aztán Gabonban harminckilenc évet. Két éve vagyok Európában, ebből kiszámíthatja, hogy ötvenegy éves vagyok, kedvencem a furmint, közmi vagyok, kilenc nyelven beszélek. Önnek ma van az ötvenedik születésnapja. Mi kell ennél több egy pohár borhoz?
Talán a Maurice név miatt, talán mert Adél cserben hagyott, tétován bólintottam.
– Erről van szó! – mosolyodott el Maurice. Kedves mosolya volt. – Tudok egy jó helyet, ahol igazi magyar bort adnak. Nyolcéves 2050-es furmint, tokaji bor, és én fizetek.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit beszél.

3.
A bár szolid volt és nem tűnt túl drágának, de a bor… Hát én még ilyen finomat életemben nem ittam. Három pohár meg sem kottyant, pedig nem szoktam vedelni. Maurice tünemény volt. Ha nem vált volna közmi belőle, még este igent mondok neki. Csak egy francia tud így bánni egy nővel. Persze még soha nem dumáltam franciával, csak a neten, még amikor a cégnél voltam, és az egészen más.
Két óra elteltével Maurice felvetette, hogy ennünk is kéne valamit a sok bor mellé, az étlapot kérte és akkor esett le. Egyészen pontosan az előételeknél. Ez Adél műve. A hülye liba beszervezett nekem egy randit, hogy rúgjak ki a hámból ezen a nevezetes napot. Ezért irányította át a percomját, ezért nem találtam egész este. Talán most is kukkol valahol a bár egyik sarkából. Holnap megtépem, arra mérget vehet. De ma? Maurice éppen egy gaboni kalandját ecsetelte, és én élveztem minden mondatát. Vajon mennyit kaphatott Adéltól. Hivatásos? Honnan vette a közmi ruhát, valami jelmezkölcsönzőből?
Isten látja lelkemet, megpróbáltam felállni, vállon veregetni bérelt lovagom, „hát köszi, kispajtás, a szép estét” és hazahúzni, de nem ment. Jól éreztem magam.
Rendeltünk. Direkt nem drága ételt választottam. Végül is Adél állja a cehhet, és ő sincs kitömve évával, azt jól tudom, de majd megnézheti, mit kap tőlem a negyvenedik szülinapjára. Ettünk. A leves után tette fel a kérdést, és én úgy sétáltam bele a csapdába, mint egy ma született bárány. Hiába, az ember óvatlan lesz, ha kihagy négy évet, márpedig felém nem nézett férfi Dávid óta.
Pedig már majdnem mindenre kész volt terv. Lesz gyerekünk, naná. Hogy mennyi, azt soha nem tudtam meg. Ha az ember bejelenti családalapítási igényeit, akkor számol a rendszer, súlyoz, meg összead, megnézi a napi, éves, évtizedes statisztikákat, azt hogy vén vagy-e vagy fiatal, és pár nap múlva megadja az ajánlott keretszámot. Egytől négyig. Közötte bármi. Van, akiknek egyet irányoznak elő, van, akinek négyet. Állítólag Dániában mindenkinek csak egy javasolt, de itt nálunk, hát általában jóval nagyobb a kvóta. Persze nem kell teljesíteni, de ha többet vagy éppen kevesebben hoz az ember, akkor nincs támogatás. Így jártál. Én nem jártam sehogy. Négy éve nem is vagyok érdekelt a témában, mint ahogy a könyvelésben sem.
– Nincs kedved Párizsba menni? – kérdezte miközben kikanalazta az utolsó cseppet is tányérjából, vigyázva arra, hogy ne döntse meg a porcelánt, mint a bunkók.
– Már hogy a fenébe ne lenne? Akár indulhatunk is – vigyorodtam el.
– Tényleg? – eresztett meg felém egy hitetlenkedő mosolyt.
– Hát persze. Ha te fizeted.
Maurice megrázta a fejét. – Én komolyan gondoltam. El lehet jutni oda anélkül is, hogy halálra költekeznél.
– Aha, persze.
– Tényleg. Én már tervezem egy ideje, de soha nem volt jó alkalom rá. De, ha tényleg jönnél, akkor van rá mód. Megnézheted az a kis kávézót a saját szemeddel is. Állítólag remek kávét főznek. Én ugyan tíz évesen még nem kávéztam, de apám istenítette a helyet. Világos pörkölésű etióp arabica. Egy csoda Párizs közepén. Ilyesmi.
A pincér figyelt ránk és amint befejeztük a levest, megjelent a főétel is. Pisztrángot rendeltem, a lazacot aranyárban mérték. Élveztem minden porcikáját. Szegény Adél! Vagy nyert a lottón, de akkor meg egy irigy görény, hogy ennyivel kiszúrja a szemem.
– Jó! Tegyük fel, hogy igent mondok – mentem bele a játékba. – Akkor mi lesz? Eleve nincs rá évánk. Hogyan vágunk neki?
– Már mondtam, nem kell hozzá sok éva – kacsintott rám a tányérja fölött Maurice.
– Én meg a holdról jöttem.
Az életben minden egyes rohadt pillanathoz kell egy kis éva – ha pontos akarok lenni, akkor EVE, az-az Európai Elektronikus Érték, vagyis itthon csak éva. Jó ideje nincs már se Euro, se forint, se egyéb valuta. Csak értékszám van. Egy misztikus értékmutató, amit egy legalább annyira misztikus algoritmus alapján számol ki több millió banki számítógép. Ha értéket termelsz, akkor ennyi és ennyi éva értéket kapsz, ha nem termelsz, nem kapsz. Minden mutatószám szerint megy. Ha sok evád van, akkor valami miatt többet érsz, mint az, akinek kevesebb évája van. Érték alapú besorolás. Na ezért dobtak a kukába, mert mint könyvelő, már nem értem semmit. Persze, hogy mi az érték, azt nem én határozom meg, de az egyenlegemet nézve nekem úgy tűnik, hogy egy pultos igencsak kevés értéket termel. Éppen elég ahhoz, hogy ne csak reklámokat nézzek a neten és legyen évente két hét szabadságom. És ebbe baromira nem fér bele egy külföldi utazás. Az utazás értékesebb emberek előjoga. Persze virtuálisan akkor megyek Párizsba, amikor csak akarok, de csőben, hát az már egészen más tészta.
– Én Gabonból. Örülök a szerencsének! – nyújtotta kezét az asztal fölött Maurice.
– Maurice, maga nem beszél komolyan, ugye? Már az sem fér bele, hogy elhagyjam az országot.
– Miért is?
– Mert be kell jelenteni, ha külföldre megyek.
Tudtam, hogy ez nem pontosan igaz.
– Ez nem így van – ingatta fejét Maurice. – Ha két hónapon belül visszajön, akkor még regisztrálnia sem kell külföldön.
Tudta. Valóban, csak akkor kezdtek volna mozgolódni, ha két hónapnál tovább nem tartózkodom az országhatáron belül, és nem tudják, mi az oka. Persze méterre pontosan tudták volna a percomom miatt, hogy merre járok, de addig nem jött volna semmi felszólítás, figyelmeztetés, ejnye-bejnye. Végül is demokráciában élünk vagy mifene. A röghözkötés csak a közmikre volt érvényes.
– És maga?
– Az nem számít. Az én oldalamról rendben van a dolog.
– De ez valami törvénytelen, ugye?
– Nem éppen – vigyorodott el sejtelmesen Maurice.
Ez az Adél tényleg komolyan vette Párizst. Megölöm!
– Jó, és mi van az állásommal? Mert ugye nincs szabadságom. Amint átlépem az országhatárt bejelentett szabadság nélkül, már ugrott is a pultos meló.
– Nem törvénytelen kilépni egy munkahelyről.
– Az igaz, de… – hirtelen nem jutott eszembe semmi.
– És ha visszajön, a rendszer köteles újat felajánlani önnek. Így kapta ezt is. Ha szerencséje van, még jobbat is kap, mint egy pultos munka.
– Honnan tudja? Ja, a percom.
Egyébként Mauricenak ebben is igaza volt. Európai születésű lévén járt egy állás.
– Na, jön velem Párizsba?
– Ne bolondozzon már! Nem is ismerem magát.
– Ezen már túl vagyunk. Gondoljon bele: mikor, ha nem most. Most lett ötven. A legjobb korban van ahhoz, hogy történjen önnel valami. Már nem túl fiatal, hogy féltse a jövőjét, de…
– Még nem túl öreg? Maga aztán tud udvarolni!
– Azt akartam mondani, hogy de elég tapasztalat ahhoz, hogy valóban élvezze a kalandot.
– Ügyes.
– Nos? Jön velem Párizsba?
Kiittam a poharam. Még volt pár fegyverem. Adél egy rohadék.
– Maga itt két hónapról beszél, de ha csak egy nappal is tovább maradok, mint két hét, akkor kiteszik a szűröm a lakásból. Nem tudom, hogy ismeri-e az európai rendet, de itt már régen nincs senkinek saját lakása. Vagyis van, de azok nem dolgoztak még az életükben soha. Akik dolgoznak, azok bérleményben laknak. És ha tíz napig nem regisztrálják be magukat a lakás ajtaján, kivétel a bejelentett szabadság ideje, akkor ugrik a bérlemény.
– Hölgyem, ismerem a rendszert, és ne aggódjon. Az út Párizsig maximum két nap.
– De csőben harminc perc – hüledeztem.
– De a csőben fizetni kell. Két nap és nem több. Kettő vissza. Három kell arra, hogy körbenézzen a világ legromantikusabb városában, és még így is marad hét napja a karácsonyra.
Megérkezett a desszert. Túrós palacsinta. Mindenhol ezt rendeltem. Itt remekül volt elkészítve.
– Túl öreg vagyok én már ehhez. Éppen ma lettem túlkoros bizonyos dolgokhoz. Mi van, ha kitörik a lábam? Az én éva-szintemen már vigyázni kell az egészségemre. Éppen tegnap olvastam a értékbesorolásomhoz kapcsolt szolgáltatásokat. Ha rákos lennék, már nem is foglalkoznának velem érdemben, maximum fájdalomcsillapítást kapnék és valami őskori kezelést, és egy csajnak eggyel több gyereket irányoznának elő.
– Miért, rákos?
– Dehogy vagyok.
– Akkor egy okkal több, hogy most jusson el Párizsba.
– Maga nagyon makacs.
– Maga meg értetlen.
– És hogy gondolta?
Maurice megtörölte a száját a szalvétájában, hátradőlt és komolyan a szemembe nézett. Azt hiszem, akkor hittem el először, hogy komolyan beszél.
– Fizetek. Elmegy a lakására, becsomagol pár cuccot egy hátizsákba, ha van hátizsákja – bólintottam –
és találkozunk a Nyugatinál egy óra múlva. Onnan már mindent mondok.
– Maga őrült.
– Nem hiszem.

4.
Amikor kiléptünk a bárból, Maurice komoly hangon beszélt: – Várni fogom a Nyugati előtt egy óra múlva. Ne fusson el a lehetőség elől! Az a könnyebb út, de az a sivárabb.
Azt hiszem, a rák miatt mentem haza pakoltam be és mentem el a Nyugatihoz. Még nem vagyok rákos. Mikor, ha nem most? A Nyugatihoz menet iszonyatosan reménykedtem, hogy Adél pénztárcája eddig tartott, hogy Maurice már nem vár ott, csak Adél egy virágcsokorral, hogy itt és most vége a kalandnak, mely felpezsdítette a vérem eléggé ahhoz, hogy életet érezzek magamban.
Amikor megláttam Mauricet az óra alatt, elakadt a lélegzetem. Rajta is hátizsák volt, nadrágot és cipőt is váltott. Úgy nézett ki, mint egy tősgyökeres francia turista.
– Féltem, hogy nem jön – mondta, és váratlanul egy baráti csókot nyomott jobb arcomra. A franciák nem hármat adnak? Vagy azok az oroszok?
– Akkor indulás! – fordult a kasszák felé. Menet közben magyarázott. – Az odafelé vezető utat én fizetem. Majd meglátja, hogy milyen olcsó kis utunk lesz.
– Persze, majd meg.
Sopronig vettünk jegyet. Magyar lévén kilenc évámba, egy közepes vacsora árába került a jegy, melyet Maurice azonnal át is utalt nekem a percomjával. Maurice jóval többet fizetett a saját jegyéért. Ő vagy öttel alacsonyabb értékkategóriába tartozott, ha egyáltalán lehet azt értéknek nevezni. Hát igen, az értéktelenebbeknek drágább az élet, így igazságos ez. Tíz perc múlva már Sopron pályaudvarán álltunk. Átkozottul gyorsak ezek az alagútvasutak.
Tényleg tudta, mit csinál. Azonnal egy közeli autókölcsönzőhöz sietett. Itt is az én adataimmal regisztráltunk, de Maurice most egy elképesztőn magas összeget utalt át hozzám. Amikor rákérdeztem, hogy mi ez, annyit válaszolt, hogy így előre egyszerűbb, mint részletekben. Maurice vezetett, bár netcarra, vagyis hálózat vezérelt autóra nekem is volt jogsim.
– Nem lesz baj a határ után? – kérdeztem. Nyilván nem, de a játéknak az is a része, hogy hülyének tettetem magam.
– Nem. Minden rendben lesz – mosolyodott el Maurice.
Még éjfél sem volt és már Bécs után jártunk. Atyaég, Párizsba megyek! Most először voltam külföldön. A percomom meghülyült. Kaptam vagy negyven üzenetet, hogy hol járok, milyen szabályok vonatkoznak rám, hogy ha nem térek vissza reggelig, akkor ugrott a pultos állás, hogy elkezdődött a két hónapos külföldi időszakom, hogy mennyire jó itthon és inkább ne menjek el más országokba, hogy mennyire jó Ausztriában és inkább nézzek jól körül, mielőtt hazamennék. Ilyesmik. A torkomban dobogott a szívem. Nem hittem el, hogy rávettek erre. Ha én ezt a klubban elmesélem! Nagyanyám mondta ezt mindig, és nekem fogalmam sem volt, hogy mit jelent, de úgy tűnt, ez most illik ide.
Beszélgettünk. Talán azért, hogy Maurice ne aludjon el vezetés közben, bár ezeknél az autóknál egy kis szunyókálás bőven belefért. Jól esett a társalgás. Maurice intelligens férfi volt. Kezdtem azt hinni, hogy kettőnk közül én vagyok a kőbunkó. Ezért külön számolunk, Adél.
Aztán egy kicsit elszundítottam.
Adél üzenete ébresztett. Az autó még mindig szolid tempóban robogott alattunk, de a hátunk mögött már derengett az ég alja. Csak hang volt.
– Szia, drágám! Elnézést a tegnapiért, és hogy nem tudtál elérni, de volt egy kis balesetem. Most toltak ki a műtőből. Minden rendben van, mielőtt szívrohamot kapnál. A te korodban már vigyázni kell az ilyesmivel. Ki gondolná, hogy még most is el tud gázolni valakit egy autó? A balesetin vagyok, és egyetlen percre sem felejtettem el a szülinapod.
Újra meghallgattam.

5.
– Meg tudunk állni? – kérdeztem a legártatlanabb hangomon.
– Meg. Már úgyis pisilnem kell, és hamarosan Salzburgba érünk.
– Mozart.
– Mozart – bólintott mosolyogva. Nem tűnt emberrablónak, a fenébe is, nem tűnt annak.
Megálltunk. Azonnal kiszálltam, Maurice is így tett. A pihenőben volt egy büfé, így látogató is akadt. Ilyenkor mindenki kávét iszik, ezt én tudom a legjobban.
– Ki maga? – kérdeztem a férfit. Köztünk volt az autó. Nem kap el, ha a büfé felé iramodok.
– Ezt hogy érti? Az elmúlt órákban meglehetően sok mindent árultam el magamról – értetlenkedett a férfi.
– Maurice a neve?
– Maurice Duruflé – bólintott Maurice.
Ránéztem volna a percomjára, de nem kaptam felőle jelet. Valójában a határ óta nem volt ott Maurice percom jele, mintha kikapcsolták volna.
– Miért nincs bekapcsolva a percomja? – éreztem a gyomromból feltoluló pánikot.
– Mert leárnyékoltam.
– Miért? El akar rabolni?
Maurice felnevetett. Őszintén és jóízűen kacagott.
– Mit akarok csinálni?
– El akar rabolni! – Szentül hittem.
– Párizsba? Úgy, hogy előre átutalom az útiköltséget? – még mindig nevetett.
– Nem?
– Határozottan nem. Vagy „no”, ha franciául jobb.
– Akkor mégis Adél áll e mögött?
– Mi mögött? Ki az az Adél?
– Nem tudja?
– Halvány gőzöm sincs róla. Nem ismerek semmilyen Adélt, leszámítva egy nyolcvanéves énekesnőt, akit anyám imádott.
– Kérek egy kávét – mondtam és már félúton voltam a büfé felé.
– Maga tud fizetni, nekem nincs percomom, én most nem is létezem – tárta szét karját bocsánatkérőn.
Tényleg én fizettem. Az övét is.

6.
– Te befűztél engem – tegeztem le. Nem tudtam nem tegezni ezek után.
– Befűztelek? Egyszerűen eljöttél velem Párizsba. Mi ezzel a gond?
– Mi a gond? Elvesztettem az állásom miattad. Jesszusom, egy idegennel kávézom valahol Salzburg előtt, én, aki még Sopronban sem voltam korábban soha. Ezért az értékbesorolásom a gyilkosok között lesz.
Maurice nem válaszolt egy ideig. Kivárta, hogy enyhüljön kissé hisztériám. Ha ennek a pacáknak nem volt korábban felesége, akkor én apáca vagyok.
– Figyelj! Ha most lenyugszol és képes leszel ésszerűen gondolkodni, akkor arra a következtetésre jutsz majd, hogy semmi nincs, amiben átvertelek. Párizsba megyünk, olcsó lesz, kávézol, hazajutsz hét napon belül, elveszted az állásod, de kapsz helyette másikat, nem csúszol sehova, én közmi vagyok, aki nem követett el semmit, ami miatt bajba kerülhetnél, és miden egyes dolog, amit magamról meséltem, igaz, bár azokat nem tudom bebizonyítani.
– Átvertél. Azt hittem Adél szervezett be!
– Sajnálom, de azt te hitted. Én nem tudtam Adélról. Ha megkérdeztél volna, megmondom.
Lázasan gondolkodtam, de igaza volt.
– Akkor? – kérdezte.
– Akkor mi? – kérdeztem vissza.
– Megyünk haza? Nem akarlak elrabolni. Ha haza akarsz menni, akkor megyünk. De Párizs már lassan közelebb van, mint Pest.

7.
Salzburg után tértem magamhoz igazán. Én nem vagyok normális, az már hétszentség. Adél hülye liba, de én egy orbitális barom vagyok. Rábíztam magam egy közmire, és Párizs felé autózom, most már önszántamból. Nem mintha eddig nem önszántamból jöttem volna, de az most mindegy.

– Kérdezhetek valamit? – fordultam Maurice felé. A férfi elengedte a kormányt és a szemembe nézett. A kocsi eközben szépen korrigálta magát és egykedvűen hajtott tovább.
– Bármit.
– Te miért akarsz Párizsba menni?
– A nővérem ott maradt a nagyszüleimmel. Látnom kell őt. Tíz éves korom óta ez az álmom, és két álmodó, ha összefog… – Mosolygott és én szerettem azt a franciás mosolyt.
– De nem lesz ebből bajod?
– Figyelj! A percomomat leárnyékoltam. Ha hét napon belül hazaérünk, márpedig hazaérünk, akkor nem lesz baj. Megterveztük. Egy orvos haverommal megbeszéltem, hogy igazolást ad. Magánklinikája van. Ott dolgozom. Amikor újra látni fogják a percomom, ő tanúsítani fogja, hogy hét napig altattak egy idegösszeomlás miatt. Altatásban a percom kikacsol, a többi meg adminisztráció csak. Ennyi! Nem kell több. Három nap Párizsban és egy életre boldog leszek.
– Miért nem kéred oda magad?
– Soha nem osztanak be oda, ahová szeretnéd, és soha nem vezényelnek át senkit. Te nem tudod, de én igen. Én már csak ott maradok, ahová felvettek. A percom bevezetése óta ez a rend. De nálatok legalább jó a bor, és szépek a lányok.
– De ez – nem is találtam rá jó szót.
– Demokrácia.
– Én azt hittem, hogy utazhattok.
– Persze, utazhatunk. Csak nehezebben, mint ti, európaiak. Tiltva nincs, ha van elég evád.
– És ha megismersz egy csajt?
Maurice nem válaszolt, hanem amilyen gyorsan csak tudott a hátsó ülésre mászott, kirángatott egy lepedőt a zsákjából, lekuporodott közvetlen mögém és betakarta magát.
– Drónok – suttogta felém. – Ne csinálj semmit!
Vajon mit tehettem volna az infarktuson kívül? A drón az autó mellé sorolt és felvette a sebességét. Nem állított meg, csak figyelt. Hülyén éreztem magam az anyósülésben, de mivel nem volt tilos így vezetni, ez nem lehetett gond.
– Valamelyik kapu észlelte a biológiai jeleimet.
– Mit észlelt? – suttogtam vissza alig mozgatva a számat.
– Azt, hogy egy percom van jelen, a tiéd, de eközben két ember ül a kocsiban.
– Jézusom! Akkor lebuktunk? – Nem értem, miért beszéltem többesszámban.
– Nem feltételnül. Csak ellenőriznek. Már meséltek erről mások is.
– Milyen mások?
– Akik ugyanígy utaznak, mint mi. Közmik, meg kalandvágyók.
– Mint én, mi?
– Mint te. Én büszke lennék, ha ide sorolnának.
– Én meg félnék. Most is félek.
A drón egy ideig kísért minket, majd felemelkedett és eltűnt.
– Szerintem elment – mondtam immár hangosabban.
– Vagy fentről kísér.
– Ja, az is lehet.

8.
Az autó cammogott, de manapság kevesen használták azt hosszú távra. Ezért is volt olyan olcsó a bérlése. Ki az a hülye, aki a szabadságának felét autókázásra használja fel? A milliomosok csőben utaztak, az átlag meg nem utazik sehova. Elhagytuk Münchent, és estére értünk Stuttgartba. Németország is szép. Maurice a takaró alatt maradt. Én vettem meg a vacsorát, és egy majdnem üres, fedett parkolóban aludtunk az üléseken, hogy a drónok ne zaklassanak.
Másnap addig vártunk az indulással, míg megélénkült kicsit a forgalom.
A francia határig négyszer kísért minket drón hosszabb rövidebb ideig. Szerintem egész Európa tudta, hogy Párizs felé egy gyanús autó közeleg.
– És ha elkapnak? – kérdeztem suttogva. Éppen elhagytuk Metz városát.
– Akkor irány Gabon. Európának lőttek, örökre – suttogta Maurice a takaró alól. Egészen jól megszokta a sötétben utazást. – De neked nem kell aggódnod. Nem vagy bűnrészes semmiben. Nem bűntett egy autóban utazni egy lekapcsolt percomú közmivel. Még nem az. Persze, ahogy a dolgok állnak, talán egyszer az lesz, ki tudja?

9.
Párizs gyönyörű. A percom szerint már a városban voltunk, de akár Pest környékén is autózhattunk volna – mondom én, aki eddig alig ült autóban. De aztán hirtelen minden megváltozott. A város öregedni kezdett és hirtelen franciává vált. Elértük a történelmi városhatárt, és meg kell mondjam, ezt nem lehet összekeverni Pesttel, az már biztos.
A Défense negyedben hagytuk a kocsit a kölcsönző egyik terminálján.
– Innen gyalogolunk – jelentette ki Maurice.
Lenyűgözött a város. A percomomba csak úgy ömlött a sok reklám. Persze franciául, aminek a felét sem értettem – hülye ingyenes verzió. Átsétáltunk a Szajna fölött. Istenem, a Szajna! Koszos kis folyó, de mégiscsak a Szajna. Kétszáz éve vagy talán még régebben épült házak mellett gyalogoltunk. És ott volt a Diadalív. Majdnem sírtam a meghatottságtól, aztán a félelemtől, amikor Maurice váratlanul közölte velem: – A kávézóban találkozunk.
Nem volt időm megfordulni sem. Maurice eltűnt egy bolt mélyén. Percomjából nem jött jel. Kétségbeesve kerestem a tekintetemmel. Mi a fenéért hagyott itt, ha…
– Asszonyom, kérem, álljon meg egy pillanatra! – Két rendőr állt előttem. Hogy Maurice hogy szúrta ki őket ebben a tömegben, azt elképzelni sem tudtam. Szívem a torkomban dobogott. Személyesen talán még soha nem igazoltattak. Elég a percom a nyomon követésre, minek ide beszélgetni? A két egyenruhás fiatal volt, helyes is talán, de az biztos, hogy francia.
– Feltehetnénk önnek néhány kérdést? – szólalt meg az idősebb. Lehetett harminc, szóval akár a kölyköm is. Tökéletes magyarsággal beszéltek, vagyis a percomjuk. Hát ez nem ingyenes verzió, mint az én ótvar csomagom.
– Hogyne – mosolyodtam el.
– Mióta tartózkodik Franciaországban?
– Pár órája.
– És mi utazásának célja?
– Turistáskodom.
– Szabadságon kívül?
Hát igen. A rendőröknek akkor is hozzáférése van a percom összes adatához, ha az ember nem akarja.
– Tegnap lettem ötven éves. El akartam jutni ide.
– Értem. Párizs gyönyörű.
– Nekem mondja? – Vigyorodtam el önkéntelenül.
– Vajon annyira szép, hogy elveszítse a munkahelyét is? Ma reggel felmondták az állását, mivel igazolatlanul volt távol a kávézóból. Ugye erről tudomása van?
Izzadni kezdtem, és bánni ezt az egész kalandot. Aztán elsétált mellettem egy nő. Persze több száz, mióta megállítottak, de erre a nőre felfigyeltem. Csodás, mégis szolid kosztümben volt, semmi, feltűnősködés, a nyakában ehhez képest rikító sál díszelgett, de a fene egye meg, baromi jól nézett ki vele. Párizsban vagyok. Ötvenévesen és egy naposan itt állok a Diadalív árnyékában.
– Azt hiszem, hogy van. Mikor jönnék, ha nem most, amíg nem vagyok rákos?
A rendőr bólintott.
– Az orvosi leletei szerint ön makkegészséges. Megtudhatnám, hogy miért kocsival érkezett?
– Mert az olcsóbb, és nekem nincs sok évám.
– Szóval a csővasút nem fér bele? Inkább két nap fárasztó utazás.
– Ön szerint belefér?
A rendőr elmosolyodott. Ennek is francia mosolya volt.
– Egyedül utazott?
– Abszolúte.
– Nem volt senki önnel a kocsiban.
– Csak én.
– Tudja, a regiszter szerint az ön autóját több, mint hatvan alkalommal helyezték megfigyelési listára, mert szokatlan biometrikus adatokat észleltek benne.
– Akkor azok a kis repülő izék azért bukkantak fel. – Adtam a hülyét, az megy nekem.
– A drónok? Igen. De ön egyedül utazott.
Valójában Mauricenak egyáltalán nem volt igaza. Hazudtam a rendőröknek. Mauricért hazudtam nekik, és szerintem ez nem törvényes. Legszívesebben megnéztem volna a jogszabályt a percomomon, de aztán rájöttem, hogy ez nagy hülyeség lenne, ez a két rendőr könyékig benne van az összes csatornámban. De most már mindegy. Maximum letartóztatnak, felnégyelnek, és az értékbesorolásom a béka feneke alatt lesz. Most úgy éreztem, hogy Párizs megéri, és mivel Maurice hozott el idáig, hát Maurice is megéri.
– Egyedül, mint az ujjam.
– Az ujjai többen vannak – mosolyodott el. Hát azért az ő nyelvi csomagja sem akadémiai.
– Egyedül voltam.
– Értem – bólintott felém rendőr, ujját a sapkájához emelte és mosolyogva köszönt el: – Minden jót asszonyom. Élvezze Párizst, és ne feledjen visszaérni hét napon belül, mert a bérleménye már felkerült a potenciális kiadandó laklások listájára.
Erről nem tudtam. Vajon kapok értesítést, vagy egyszerűen csak kicserélik a kódot és letétbe helyezik a cuccomat, ha nem jelenek meg időben?
– Otthon leszek.
– Minden jót! – tisztelgett megint a rendőr és továbbálltak.
Szerintem tudtak mindent. Vajon miért nem tartóztattak le? A Champs-Élyséesn végeláthatatlanul hömpölygött a tömeg. Kávéházak jelentkeztek be a percomomba. Egy szimpla fekete annyiba került, mint egy havi fizetésem. Ide nem bérből élők járnak, hanem annál sokkal értékesebb emberek, az biztos. Vajon miből élnek? Értékesen szépek, vagy cégeik vannak, vagy mások számára baromi értékes filmekben értékes szerepeket játszanak?
Megálltam egy bolt előtt. Nem hittem el, amit a percomom súgott a ruhák árairól. Valami szoftverhiba lehet.
Párizs tényleg gyönyörű és baromi tiszta. Közmi hadak takarítják a belvárost. Ennyit még soha nem láttam egy kupacban. De itt nincsen rikító egyenruha, csak egy kis jelvény a ruha hajtókáján. Beleolvadnak a tömegbe. Mindegyikük felől azonosítószám érkezik és rövid leírás a munkáról, illetve arról, hogy most éppen megfelelő helyen tartózkodik-e. Éppen, mint otthon, csakhogy itt ezrével vannak bejelentkezve a percomomba. Mire elértem a Concorde térre, elegem lett. Kénytelen voltam elnémítani ezt a csatornát.
Párizs!
Át a parkon a Louvreig. Jesszusom, majdnem kilencszáz éves palota. Gyönyörű. Szerintem sírtam. Aztán megint a Szajna. Még mindig koszos és még mindig a Szajna. A Pont Neuf. A szerelmesek hídja. Vajon merre járhat Maurice? Körbenéztem, de nem láttam sehol. Ennyi ember között nem is csoda. Milliárdnyi turista, francia és közmi. Azt hiszem, Mauriceba szerelmes tudnék lenni. Persze ilyet még csak gondolni sem szabad. Maurice egy közmi, és lehet, hogy hamarosan Gabonba fog zabot hegyezni, ha egyáltalán van ott zab. Mondjuk Adél megőrülne az irigységtől, ha én és Maurice…

10.
A percomban tökéletes volt a google térkép, hibátlanul vezetett el a Buci úton álló kávézóig. Vajon tudják ezek, hogy a buci zsemlét jelent magyarul? Kötve hiszem, hogy itt bárki is venne magyar csomagot.
Jellegtelen kávézó volt, de minden porcikája ismerős. Ó, a fene. Francise ez is. Ezt nem tudtam. Még a képek is ugyanazok voltak, mint nálunk. Az egész világ egy nagy franchise. Lehet, hogy az életem is valakinek az ótvar franchise-a. Tömve voltak az asztalok. Leültem oda, ahol Adéllal dumálunk délelőttönként. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy küldök neki egy képet, hátha beveszi a cselt, de aztán eszembe jutott, hogy kórházban van, és a percomja szerint alszik, tehát jobb nem zavarni.
Fél órán át nem jött felém senki. A pultban egy csaj dolgozott, a placcon szintén csak egy pincért láttam. Hát nem akkora a hajtás, mint nálunk, az már biztos.
További negyedóra telt el, amikor nem bírtam tovább.
– Segíthetek? – léptem a pulthoz.
A pultos nem tudta, mit akarok.
– Nem értem – mondta ki hangosan is.
– Segítek. Pesten én is ezt csinálom – mosolyodtam el, de még mindig nem értette.
Hát akkor megmutatom. Gyorsan a pult mögé siettem és mielőtt bármit tehetett volna felraktam három készlet feketének valót, kanállal, kis sütivel, cukorral, szalvétával. – Segítek.
Láttam, ahogy a lány lekéri percomom adatait, majd fél pillanatig nem csinált semmit – nyilván beszélt valakivel – végül felém fordult.
– Vous etes embauché – mondta és bólintott.
Na, ez nem volt benne a nyelvi csomagomban. Vállat vontam, hogy nem értem. A lány bólintott, majd egy szempillantás alatt a percomomban megjelent egy teljes nyelvi csomag. Maga a kávézó töltötte fel hozzám.
– Ott a köpeny! – mutatott az akasztók felé a lány. – Michelle vagyok. A placcon Ursula van. Te pultozol, én kimegyek segíteni.

Éjfélkor zártunk. Hulla fáradt voltam, de jól esett a munka. Párizsban főztem kávét. Hányan mondhatják el ezt magukról – leszámítva a franciákat?

– Kösz! Életet mentettél – mondta Michelle, amikor lerogyott mellém. A pulthoz legközelebbi asztalnál ültünk. Ursula bort töltött mindhármunknak. Ez is finom volt, nem annyira, mint tegnap előtt a furmint, de jó volt. – A pultos, Karine, ma reggel lelépett. Férjhez ment egy svédhez, és még csak nem is szólt róla.
– Szívesen segítettem!
– Látom, Budapestről jöttél. Szép város? Még nem láttam, csak neten.
– Szépnek mondják.
– Aha!
Megittuk a bort. Lassan ki kellett találnom, hogy hol alszok ma. Maurice nem bukkant fel, és az olcsóbb szállások biztos nem az óvárosban vannak.
– Tudtok egy olcsó szállást? – kérdeztem Michellet.
Michelle lopva Ursulára nézett, aki kacsintott egyet.
– Figyelj! Nem akarsz itt dolgozni? A kávézó fölött van egy garzon. Karine lakott benne. Ha beállsz, tiéd a lakás.

11.
Tíz napja dolgoztam már a kávézóban. Egyetlen napot sem vettem ki. Michelle figyelmeztetett, hogy a szabadnap kötelező, de még senkit nem rúgtak ki azért, mert a munkahelyén lóg szabin. Ha nem néztem ki az ablakon, akkor Pesten éreztem magam, de kint nem magyarok mászkáltak. Franciák. A lakásom már másé volt otthon, és ez valahogy tetszett. Jó kis rendszer ez. Délutánonként egészen a placc közepéig sütött be a nap. Éppen azt néztem, ahogy por szűri a napfénykévét, amikor benyitott Maurice. A percomja süket volt, tehát még bujdokol.
Nagy, igazán franciásan csodálkozó szemekkel sietett a pultig, hogy ott kukává váljon.
– Egy feketét?
Bólintott.
– Megtetszett Párizs? – szólalt meg végül. Hülye egy csajozós duma, ezt ő is tudta. Én a csészével bajlódtam. Esküszöm, remegett a kezem, pedig ezerszer csináltam már ezt a munkát.
Nem vagyunk egy pár, de nem is lehetnénk, hiszen nincs percomja. Illegális a lelkem, még csak nem is közmi. Én etetem, de egy kávézóban ez nem lehet gond. Egyszer biztos kiügyeskedi magának a dolgokat, és akkor feleségül vesz. Mindig vannak kiskapuk. Adél pedig meg fog pukkadni. A hülye liba, átregisztrálta az életem, pedig nem is tudott róla. Hiányzik nagyon.
Én pedig? Hát még mindig a Café Parisban dolgozom. Jó munka. Szeretem.

————
Köszönöm az olvasást, igazán jó ajándék volt!
VL