– Igen, szóval…
– Csak nyugodtan, innen nem szivárog ki semmi, végül is ez egy családsegítő szolgálat.
– Értem én, csak olyan nehéz ez.
– Hogyne, mindenkinek az. Tehát?
– Szóval… én félek.
– Értem. Mennyi idős a kis gézengúz?
– Honnan tudta?
– Ön ma már a sokadik. Hány éves a probléma forrása?
– Kilenc.
– Igen, ebben a korban már normális, hogy félelmetessé válik. Gondolom, dühkitörései vannak.
– Vannak. Borzalmas dolgokat csinál.
– Kicsit tettleges is, ugye?
– Kicsit.
– Veri?
– Nem, de majdnem. Egyszer majdnem megrúgott.
– Majdnem. Elvétette?
– Kicsit sikerült is neki. De tudom, hogy szeret, nem gondolta komolyan.
– Nyilván. Ami a rugdosást illeti, azt se szégyellje! A rugdosás nem is olyan ritka manapság. Gondolom, elég gyakori a kiabálás, sértegetés is.
– Sőt, leginkább az van. Ez olyan kínos.
– Nos, nincs mitől félnie, a legjobb helyen jár. Mi majd megregulázzuk azt a kis gézengúzt, ha már önöknek nem sikerült.
– Ezt kikérem magamnak! Próbálkoztunk.
– Igen, de nem jött össze. Ne aggódjon, megoldjuk!
– Nem akarom, hogy fájjon neki! Ugye nem fogják bántani?
– Hova gondol, asszonyom? A programozás egyáltalán nem fájdalmas, sőt, kifejezetten a páciens előnyére válik. De ne szaladjunk ennyire előre! Még azt sem döntöttük el, hogy kinek kell a programozás: a gyereknek vagy önnek.
– Ezt nem értem.
– A probléma megoldására több lehetőség is adódik. Az egyik, hogy a kis gézengúzba programozunk egy kis illemet, hogy úgy mondjam, szoftveresen megneveljük.
– Értem. És ez nem fájdalmas?
– Nem. Elalszik, mi bütykölünk egy kicsit, és amikor felébred, esze ágában sem lesz megrugdosni önt. Tudni fogja, hogy mi helyes és mi nem. Már a helytelen viselkedés gondolatára is hányingere lesz.
– Hányingere?!
– Persze. Eleinte kell valami, ami visszatartja a dühét. Tudja, régen ezt szabályokkal, verbális vagy fizikai korlátozással érték el a szülők, mármint, hogy a gyerek megtanulja, mit szabad és mit nem. Nálunk egy kis fizikai rosszullét a tanító, de nyugalom, a dolog megfelelően működik. Számos referenciánk van már az eljárásra. Enyhe hányingert érez majd, ami pont olyan érzés lesz számára, mintha furdalná a lelkiismeret, amikor káromkodni, esetleg rugdosni támad kedve. Ez benne az innováció. Végre képesek vagyunk olyan mélyen beültetni gondolatokat, hogy azok ösztön és ez által testi szinten is hassanak a páciensre. A beavatkozás nem fáj, egy kis émelygés pedig nem árt senkinek. Aztán, amikor megtanulta, hogy mi a helytelen, majd ez is elmúlik, hiszen viselkedni fog.
– Nem is tudom. Szerintem ez neki… nem is tudom… nem rossz ez neki? És ha később…
– Később mégis rugdosni akar? Hát majd legyűri a hányingerét. Az emberi agy még mindig talány számunkra. Megfelelő elhatározással simán túllép majd ezen. Persze ahhoz tudatosan akarnia kell azt.
– Ez akkor sem tetszik!
– Asszonyom, a helyzet az, hogy nincs más mód, ha őt akarjuk programozni. Mit képzelet, hogy működik ez a dolog?
– Én azt hittem, hogy a programozás után majd… belátja, hogy szépen kell bánni a szüleivel.
– Igen, ön azt hitte. Kedves a naivitása. Sajnos a fia a belátásról már lecsúszott, azt régebben kellett volna elérnie nála, neveléssel. Legközelebb talán akkor láthatja majd be, ha felnőtt lesz. De még akkor sem biztos.
– De én azt hittem, hogy a kezelés után megérti, hogy mi szeretjük. Hiszen mindent megadunk neki! Bármit. Amit kér, megkapja. Én azt hittem…
– Igen-igen, ön azt hitte. Ahogy nézem az adatait, így már egyértelmű a dolog: asszonyom, ha még nem tudná, ön a majomszülők generációjába tartozik.
– Milyen adataimat?
– Manapság mindenről van adatunk. Önről is. Szóval úgy tűnik, abból kell kiindulnunk, hogy ön nevelésügyileg nem volt elég… tudatos.
– De… Mi? Hogy mondhat ilyet?
– Elnézést, nem tudok értelmesebben fogalmazni anélkül, hogy meghamisítanám az igazságot. Ön egy kicsit… nem jó szülő. Persze hívhatom együgyűnek is, ha az jobban tetszik, de akkor majd felháborodik, beperel, uszítani fog ellenem a hálón, elrontja a lájkjaimat, aztán nézhetem a fizetésem. Mindegy! A lényeg, hogy sokan járnak az ön cipőjében. Nem szégyen ez. Vannak elrontott, felháborodott generációk, vannak kegyetlen generációk. Lehet, hogy az együgyű még a legjobb közöttük. De, újra mondom: nyugodjon meg, ön semmiről sem tehet. Rossz idősávban született, pechje volt. A történelem soha nem az egyén hibája. Ezt látta maga körül, azt hitte, hogy jó, amit csinál, és nem vette észre, hogy az valójában… ostobaság.
– Hogy beszél ön velem?
– Ahogy a csemetéje fog hamarosan. Most még csak gyalázza, de nemsokára már eszébe jut a pofon, a csapkodás, aztán megveti majd, aztán eltiporja és végül a pokolba kívánja. Ez a majomszülők sorsa. Az erőszakos szülőké is egyébként, de ön nem hozzájuk tartozik.
– Én ezt nem hallgatom tovább!
– Nem muszáj. És elnézését kérem, hogy megsértettem, tudja, a lájkok. Ezt vegyük is jegyzőkönyvbe! Egyszer kaptam egy e-mailt, amiben a szememre hányták, hogy rossz hivatali munkás vagyok, mert nyersen fogalmazok. Igaz. Nem tudom befogni a pofám, én a háborgók generációjába tartozom. Valahogy úgy vagyok vele, hogy annyian beszéltek már szépen és soha semmi nem történt. Mintha birkák lennénk, persze nem netbirkák, mert az nagyon felháborító kijelentés lenne. Csak sima bikák. Mindegy, ez az én bajom. Egyébként, ha már itt van, mi lenne, ha félretenné a büszkeségét pár percre és meghallgatna? Persze be is foghatom.
– …
– Nos?
– … Mondja!
– Köszönöm! Nyersen is lehet?
– Ha nem tudja máshogy.
– Nem. Szóval a helyzet az, hogy ön majomszülő volt. Ezen már nem segíthetünk.
– Akkor se nevezzen majomnak!
– Akkor minek hívjam?
– Nem vagyok majom.
– Nem?
– Nem.
– Hívjon embernek! Ne! Inkább ne hívjon sehogy!
– Jó. Azt a szülőt, aki kihagyja a gyermek tapasztalati úton történő programozását, manapság majomszülőnek nevezik a szakemberek. De persze csak maguk között hívják így, tudja, a lájkok. Persze nem pontos a megnevezés, mert egy valódi majom szülő éppen azt adja a kölykének, amire szüksége van. Mindegy. Majomszülő az, aki azt hitte, hogy a gyereke majd magától rájön, miképpen működik a világ, aki azt hitte, hogy a gyerek bármilyen igényének kiszolgálása egyet jelent a neveléssel.
– Mit zagyvál itt össze? Tapasztalati programozás? Miről beszél?
– Látja, még a fogalmat sem ismeri, pedig szülőként ez lenne az elsődleges dolga. A tapasztalati programozás, másnéven organikus programozás az, amikor a szülő elmagyarázza, megtanítja a gyereknek, hogy mit szabad és mit nem szabad. Amikor információval látja el az életről, korlátokat állít fel a számára, kezdetben sok korlátot, melyek számát aztán fokozatosan csökkenti. Programozás, vagyis az élet szabályrendszerének ismertetése. Hiszen az élet szabályok szerint működik. Bonyolult, összetett szabályok szerint. Képzelje el, hogy a gyereke egy szűz rendszer, amit egy rendkívül bonyolult programmal kell feltölteni, hogy megfelelően működjön. Imádom ezt az analógiát. Itt mindig kiakadnak a szülők, hogy hát kérem az én gyerekem nem gép. Pedig ha megértenék, hogy bizonyos tekinteteben mégis az, akkor azt is megértenék, hogy hol rontották el az egészet. No, mindegy, ez az én magán szórakozásom. Tehát. A szülők, akik felvállalják a gyermekük programozását, egyszerre mindig csak kevés szabályt tanítanak meg neki. Ez érthető. Elsőként be kell táplálni az alapokat, azaz a leglényegesebb információkat, például el kell látni a megfelelő programnyelvvel a kis berendezést, bocsánat a gyereket, hogy képes legyen majd ennél sokkal bonyolultabb információk feldolgozására. Szóval kezdetben az alapinformációk kellenek. De ehhez el kell keríteni a gyereket. Kerítést kell köré vonni, hogy az a rengeteg szabály, amit még nem ért meg, mert nincs hozzá kellő mennyiségű információja, ne zavarja meg az alapokat. Így csak néhány rá tartozó szabály marad, amit viszont jól meg tud érteni, és el tud sajátítani. Aztán ahogy egyre több szabályt tanítanak meg neki, amint egyre bonyolultabb információkat képes megérteni, úgy távolodik a kerítés és nő körülötte a kert. De a kezdetekben ez a kert nagyon szűk, majdnem olyan szűk, mint a méhe, amiben hordta, aztán mint a bölcső, majd mint a járóka… Érti ugye? Hasonlat. Most nehogy megsértődjön, mert a méhét egy kerthez hasonlítottam!
– Én soha nem zártam járókába a gyereket. Kegyetlen dolog!
– Gondoltam. Látszólag talán kegyetlen. De mi van akkor, ha a gyerek elcsatangol a házban? A fiamra egyszer egytelen percig nem figyeltem és úgy találtam rá, hogy a porszívó-robot csövét szopogatta. Még jó, hogy töltődött a gép. A valóság az, hogy a gyereknek szüksége van a járókára. Ami a járókán belül van, azok olyan információk és szabályok, melyek rá tartoznak, melyek már az ő programjának a részei. A rácsokon belül király lehet, azon kívül viszont nem kell törődnie olyan dolgokkal, amiket nem ért. Arra van az anyu. Persze a kerítésen kívüli világ izgalmas. Tele van információval. Egy gyerek éhes, és főként információkra az, nem fagyira. De azok az információk, amiket a kora miatt nem érthet meg, számára veszélyesek. Ezt ő nem érzi, de mégis azok. Összezavarják a programját. Egy gyereknek pontos adatokra van szüksége, hogy mi az, amit megtehet, és mi az, amit nem, milyen szabályok tartoznak rá, és milyen szabályok nem. Ez ad neki biztonságot. Nem hiszem el, hogy ezt most hallja először!
– Esküszöm, nem értem, hogy miről zagyvál itt össze!
– Ellenáll? Rendben. Mit tenne, ha most tanult volna meg háromkerekű biciklit hajtani, és hirtelen belecsüccsenne egy utasszállító repülő pilótaülésébe? Nyilván menne a landolás. Segítek: nem menne. Kinyírná magát és vagy hatszáz embert. Ha nincs kerítés… ugye érti már.
– Én már azt sem értem, hogy milyen tapasztalati programozásról beszél? Van programozás már a csecsemőkorban is? Erről nem volt reklám a neten.
– Olyan nincs, amire most gondol. A tapasztalati programozást régebben nevelésnek hívták. Ismerős ez a kifejezés?
– Ne nézzen hülyének!
– Azért ez kemény feladat.
– Már megint hogy beszél velem?!
– Már mondtam: úgy, ahogy a gyermeke fog pár év múlva. Szokjon hozzá, én most csak edzem a lelkét! Szóval erről a nevelős-programozós dologról úgy tűnik, hogy ön már lecsúszott. Azt jóval korábban kell elkezdeni és évekig nem szabad abbahagyni. Fárasztó, időnként fájdalmas és idegőrlő tevékenység. Mondjuk nem annyira, mintha majmot játszana.
– Én szeretem a gyerekem!
– Nem kétlem asszonyom, de eddig nem jól csinálta. Ez itt a legnagyobb félreértés. Érzem, hogy most verem ki a biztosítékát.
– Igen, közel jár.
– Abbahagyjam?
– …
– Folytatom. Ön szereti a gyerekét, ez nem kétséges. De a szeretet csak akkor valóságos, ha azt a gyermeke is érzékeli. Az édeskevés, hogy ön ezt hiszi magáról.
– Most miről beszél? A gyerekem tudja, hogy szeretem.
– Talán, de inkább fél és haragszik.
– Kitől? Kire?
– Mindenkitől, mindenkire.
– …
– Nem érti, ugye?
– Nem.
– Nem baj. Segítek, hiszen ez egy családsegítő hivatal, vagy mifene, én pedig eszméletlen elhivatott, jó fej vagyok, bár minden alkalommal vesztek pár lájkot a modorom miatt. Ötször lettem az év családsegítője, és hatszor majdnem kirúgtak. Szóval a helyzet az, hogy az ön gyermeke fél a világtól.
– Nem tudom, szerintem nem fél, sőt.
– Ez csak úgy tűnik, mert most önt rugdossa. De később őt fogják rugdosni. Sokat, sokan. És majd nem érti, hogy miért. Higgye el, fél! Fél, mert nem tud a világról semmit. És tudja, hogy miért nem tud róla semmit?
– …
– Mert ön nem árult el a világról neki semmit. Nem fektette le az alapokat, és aztán nem bővítette azokat fokozatosan. Lebontott minden kerítést, mert azt hitte, hogy azzal jót tesz, de eközben csak összezavarta a fiát. A fia vacakul van programozva. Tudom, ő egy ember és nem gép, és hogy beszélhetek így… Egyébként van kutyája?
– Nincs.
– Hát gyermeknemzés előtt nem ártott volna egyet felnevelnie. Akkor tudná, hogy egy kutyát is programozni kell. Egy eb akkor nyugodt, ha tudja, hogy mi a dolga, hol a helye és tisztában van azzal is, hogy mi nem a dolga. Egy hatkilós kutya, ha összezavarodik, és azt hiszi, hogy neki kell irányítani egy falkát, beleértve azt a két behemót felnőttet is, aki élelemmel látja el, bizony idegbeteg lesz és nem boldog. Egy hatkilós kutya akkor nyugodt, ha a nálánál tízszer erősebb és nagyobb falkatag mondja meg, hogy mit szabad és mit nem. Ez kérem biológia. Be kéne vezetni, hogy aki gyereket akar, annak előtte kötelezően meg kell nevelnie egy kutyát. Egyszer indítványoztam is, de majdnem kirúgtak.
– A gyerekem nem kutya!
– Szerintem most örülne, ha az lenne. Mármint egy jólnevelt, jól programozott, helyes információkkal ellátott kutya. Gyermeke jelen pillanatban nem tudja, hogy mit tehet meg és mit nem. Össze van zavarodva. Fél, mert irányítania kell, de nem tudja, hogy hogyan tegye. Csak bicajozni tud, de kapott egy repülőt. Aki fél, az morog és harap. És ön, majomszülőként ezt már elrontotta.
– Miért hív így? Én ezt nem tűröm!
– De azt tűri, hogy megrugdossák. Remek. Figyeljen ide! Én nem bántani akarom magát, csak azt magyarázom el, hogy hol rontotta el a dolgot, és hogy mi mit tehetünk az ügy érdekében.
– Én szeretem a gyerekem! Nem akarom, hogy baja essék!
– Igen, ön szereti a gyermekét, de ő erről semmit nem tud. Mert nem mesélt neki a kerítésen kívüli világról, hanem hazudott róla. Azt mondta neki, hogy nincs kerítés, hogy mindent szabad, hogy minden az övé, mindent megkaphat. De hogy hogyan kapja meg, mi áron és miért, azt nem mondta meg. Nem árulta el neki, hogy mi micsoda, hogy mitől kell félnie és miért, és mitől nem és miért. Azt mondta, hogy semmitől nem kell félnie, és minden az övé, de ezzel hazudott, mert igenis kell félnie, és nem minden az övé. Nem árulta el neki, hogy ha egyedül életben akar maradni a világban, akkor milyen szabályokkal kell szembesülnie, hogy az sikerüljön neki. A fia most azt hiszi, hogy egyetlen szabály létezik: anyu mindent megold, mert anyu egy svájci bicska. De ez nem szabály, ez hazugság. A fiát megfosztotta az információktól, a fiát félrevezette, a fiát becsapta, a fiát meglopta. Sötétül az arca, már megint egy lájkkal kevesebb, de folytatom. Ön ellopta a fiától a világot, a szabályokat, mert azt hitte, hogy akkor szereti, ha nem mutatja meg neki, hogy mi hogyan működik, hogy mi a veszteség, hogy mi az akarat, hogy mi a csalódás, a lemondás, a nincs, hogy mi a talpra állás, hogy mi a kitartás, hogy mi az élet. Ön elvette a fiától a vágyat, amit csak akkor érez az ember, ha nem kaphatja meg, amit akar. Elvette a fiától a törekvést, amit csak akkor érezhet valaki, ha erőfeszítést kell tennie. A kíváncsiságot, mely akkor jelenik meg, amikor nem láthatunk meg valamit azonnal, mert ott van előttünk egy magas kerítés. De legfőképpen elvette tőle a biztonságot. A valódi szeretet az, ha mindezt odaadja neki. Ön egy rettegő kiskutyát készül kidobni a vadonba. Asszonyom az ön szeretetéből a gyermeke semmit nem érez, ő azt hiszi, hogy ön egy senki, egy kellék, egy kívánsággép, egy néha rosszul működő robot. Érti már?
– …
– Most ne sírdogáljon itt nekem! Megoldjuk a dolgot, végül is a huszonegyedik században élünk. Behozza ide a fiát, és mi egy csomó információval ellátjuk. Hirtelen tudni fogja, hogy mit szabad és mit nem. Megkapja az eddig nem ismert szabályokat. Mondjuk ez nem lesz olyan pontos, mintha ezt ön közölte volna vele tíz év alatt, fokozatosan tolva ki a kerítés határait, fokozatosan bővítve a programját egészen addig, míg gyermeke fel nem nő és az ön által felállított kerítésnek a deszkái már a társadalom hatalmas járókájának korlátaivá válnak. Az ön fia amolyan általános nevelést kap majd. Ne várja tőlünk, hogy különleges, egyéni kis embert faragunk belőle, olyat, aki segítő kezekkel a hóna alatt értette meg és fedezte fel a világot, és aki így keres szüntelen mozgó kerítésléceket, melyeken kibújhat és amelyeket ön eközben titokban felügyel. Az az ön feladata lett volna, de azért ez is elég hatékony lesz. Ha ezentúl rondán bánik valakivel, émelyegni fog. Ha meg akarja önt rugdosni, émelyegni fog. Ha vissza akar beszélni, émelyegni fog. Az alapinformációkat, melyeket ön, a nagy szeretetében elfelejtett közölni vele, mi most közöljük. Egy egészen elfogadható, átlagos viselkedésű ember lesz belőle.
– Átlagos?
– Mi más? Ez egy közgyógy program, nem tehetünk bele extrákat, azt a TB nem fizeti. Tíz év egyedi programozást egyébként sem pótolhatunk egy szabvány programmal. Viszont tíz perc az egész, és egyáltalán nem fáj. Nos? Ha aláírja, akkor már jöhet is a lurkó.
– Nem tudom. És ha nem akar bejönni?
– Akkor behozzuk. Kiskorú. Csak egy aláírás kell.
– Én… nem…
– Vagy…
– Vagy?
– Van egy másik megoldás is a problémájára. Persze a gyermeke szempontjából nem valami fényes, de azért ez is megoldás.
– Miért nem fényes?
– Mert olyan marad, mint most. Ön nem adott neki információt a világról, de tőlünk sem kap majd. Félni fog, talán erőszakos lesz, ön után esetleg másokat is rugdosni fog. Talán soha nem érti majd meg, hogy miért nem szeretik, ezért nem fog senkit szeretni. Talán nem érti majd, hogy miért nem kap meg mindent, amit csak kíván, ezért folyamatosan elégedetlen lesz és boldogtalan. Talán egy ostoba, erőszakos roncs lesz élete végéig. De persze nem biztos. A tapasztalás soha nem áll meg, és akár szerencséje is lehet. Mondjuk, találkozik valakivel, esetleg egy tanárral, aki majd nem döngöli földbe, és kedvesen elmagyarázza a lényeget, vagy éppen egy másikkal, aki letiportja és így ébreszti fel néhány jól irányzott pofonnal. Hogy kinek mi a szerencse az egyéni kérdés. Kinek ez, kinek az jön be. A lényeg, hogy mi a fiához hozzá sem érünk. Ő nem változik meg, minden marad a régiben.
– Minden marad a régiben?
– Ahogy mondom. És mégis megoldódik a probléma. Jó mi?
– Hogyan?
– Egyszerű: önt programozzuk át. Egy kis beavatkozás. Pár perc és csemetéje akármeddig rugdoshatja, ön nem lesz mérges, nem keseredik el. Minden pofon vagy gyalázás azt súgja majd önnek, hogy mindent jól csinált, hogy mintaszülő volt, hogy az ön gyermeke a világ legjobb embere. Tudom, hogy némileg torz lesz az információ, amit betáplálunk majd önbe, de ha igazságot nem programozhatunk a gyerekbe, akkor hazugságot kell a szülőkbe. Vagy ez, vagy az. Az ember úgyis folyton hazudozik magának, egy kicsivel több igazán nem számít. Én is ezt csinálom, nehogy szó érje a ház elejét! Természetesen ön választ. Kit kezeljünk?
– De nem fáj?
– Mi? A kezelés?
– Igen.
– Kinek? Neki?
– Vagy nekem.
– Önnek nem fáj. Sőt, utána rendkívül boldog lesz. Minden rúgás örömmel tölti majd el. Ha a gyermekét kezeljük, hát… nos… nem köntörfalazok, eleinte lesz némi kellemetlen mellékhatás. Tudja, a hányinger, és persze amikor rájön, hogy nem ő a világ közepe, és hogy vannak dolgok, amiket eddig nem jól tudott, például az, hogy a sikerért meg kell dolgozni, vagy hogy eddig átverték, vagy hogy nem kaphat meg mindent, amit akar… Talán lesz némi elbizonytalanodás, esetleg egy kis depresszió, de általában kijönnek belőle és idővel egyensúlyba kerülnek.
– Depresszió?
– Hát igen, a valóság néha fájdalmas és lehangoló, viszont nélküle minden hazug. Át kell esni ezen a kis krízisen. Ne aggódjon, szinte mindenki túljut rajta!
– Depresszió….
– Ne aggódjon!
– Én szeretem a gyerekem.
– Tudom. Szóval melyik lesz? Ön, esetleg a csemetéje?
– Én szeretem a gyerekem. Nem akarom, hogy bántsák őt!
– Nem fogjuk bántani… Tehát kit kezeljünk?
– …
– Csak nyugodtan, innen nem szivárog ki semmi, végül is ez egy családsegítő szolgálat.
– Értem én, csak olyan nehéz ez.
– Hogyne, mindenkinek az. Tehát?
– Szóval… én félek.
– Értem. Mennyi idős a kis gézengúz?
– Honnan tudta?
– Ön ma már a sokadik. Hány éves a probléma forrása?
– Kilenc.
– Igen, ebben a korban már normális, hogy félelmetessé válik. Gondolom, dühkitörései vannak.
– Vannak. Borzalmas dolgokat csinál.
– Kicsit tettleges is, ugye?
– Kicsit.
– Veri?
– Nem, de majdnem. Egyszer majdnem megrúgott.
– Majdnem. Elvétette?
– Kicsit sikerült is neki. De tudom, hogy szeret, nem gondolta komolyan.
– Nyilván. Ami a rugdosást illeti, azt se szégyellje! A rugdosás nem is olyan ritka manapság. Gondolom, elég gyakori a kiabálás, sértegetés is.
– Sőt, leginkább az van. Ez olyan kínos.
– Nos, nincs mitől félnie, a legjobb helyen jár. Mi majd megregulázzuk azt a kis gézengúzt, ha már önöknek nem sikerült.
– Ezt kikérem magamnak! Próbálkoztunk.
– Igen, de nem jött össze. Ne aggódjon, megoldjuk!
– Nem akarom, hogy fájjon neki! Ugye nem fogják bántani?
– Hova gondol, asszonyom? A programozás egyáltalán nem fájdalmas, sőt, kifejezetten a páciens előnyére válik. De ne szaladjunk ennyire előre! Még azt sem döntöttük el, hogy kinek kell a programozás: a gyereknek vagy önnek.
– Ezt nem értem.
– A probléma megoldására több lehetőség is adódik. Az egyik, hogy a kis gézengúzba programozunk egy kis illemet, hogy úgy mondjam, szoftveresen megneveljük.
– Értem. És ez nem fájdalmas?
– Nem. Elalszik, mi bütykölünk egy kicsit, és amikor felébred, esze ágában sem lesz megrugdosni önt. Tudni fogja, hogy mi helyes és mi nem. Már a helytelen viselkedés gondolatára is hányingere lesz.
– Hányingere?!
– Persze. Eleinte kell valami, ami visszatartja a dühét. Tudja, régen ezt szabályokkal, verbális vagy fizikai korlátozással érték el a szülők, mármint, hogy a gyerek megtanulja, mit szabad és mit nem. Nálunk egy kis fizikai rosszullét a tanító, de nyugalom, a dolog megfelelően működik. Számos referenciánk van már az eljárásra. Enyhe hányingert érez majd, ami pont olyan érzés lesz számára, mintha furdalná a lelkiismeret, amikor káromkodni, esetleg rugdosni támad kedve. Ez benne az innováció. Végre képesek vagyunk olyan mélyen beültetni gondolatokat, hogy azok ösztön és ez által testi szinten is hassanak a páciensre. A beavatkozás nem fáj, egy kis émelygés pedig nem árt senkinek. Aztán, amikor megtanulta, hogy mi a helytelen, majd ez is elmúlik, hiszen viselkedni fog.
– Nem is tudom. Szerintem ez neki… nem is tudom… nem rossz ez neki? És ha később…
– Később mégis rugdosni akar? Hát majd legyűri a hányingerét. Az emberi agy még mindig talány számunkra. Megfelelő elhatározással simán túllép majd ezen. Persze ahhoz tudatosan akarnia kell azt.
– Ez akkor sem tetszik!
– Asszonyom, a helyzet az, hogy nincs más mód, ha őt akarjuk programozni. Mit képzelet, hogy működik ez a dolog?
– Én azt hittem, hogy a programozás után majd… belátja, hogy szépen kell bánni a szüleivel.
– Igen, ön azt hitte. Kedves a naivitása. Sajnos a fia a belátásról már lecsúszott, azt régebben kellett volna elérnie nála, neveléssel. Legközelebb talán akkor láthatja majd be, ha felnőtt lesz. De még akkor sem biztos.
– De én azt hittem, hogy a kezelés után megérti, hogy mi szeretjük. Hiszen mindent megadunk neki! Bármit. Amit kér, megkapja. Én azt hittem…
– Igen-igen, ön azt hitte. Ahogy nézem az adatait, így már egyértelmű a dolog: asszonyom, ha még nem tudná, ön a majomszülők generációjába tartozik.
– Milyen adataimat?
– Manapság mindenről van adatunk. Önről is. Szóval úgy tűnik, abból kell kiindulnunk, hogy ön nevelésügyileg nem volt elég… tudatos.
– De… Mi? Hogy mondhat ilyet?
– Elnézést, nem tudok értelmesebben fogalmazni anélkül, hogy meghamisítanám az igazságot. Ön egy kicsit… nem jó szülő. Persze hívhatom együgyűnek is, ha az jobban tetszik, de akkor majd felháborodik, beperel, uszítani fog ellenem a hálón, elrontja a lájkjaimat, aztán nézhetem a fizetésem. Mindegy! A lényeg, hogy sokan járnak az ön cipőjében. Nem szégyen ez. Vannak elrontott, felháborodott generációk, vannak kegyetlen generációk. Lehet, hogy az együgyű még a legjobb közöttük. De, újra mondom: nyugodjon meg, ön semmiről sem tehet. Rossz idősávban született, pechje volt. A történelem soha nem az egyén hibája. Ezt látta maga körül, azt hitte, hogy jó, amit csinál, és nem vette észre, hogy az valójában… ostobaság.
– Hogy beszél ön velem?
– Ahogy a csemetéje fog hamarosan. Most még csak gyalázza, de nemsokára már eszébe jut a pofon, a csapkodás, aztán megveti majd, aztán eltiporja és végül a pokolba kívánja. Ez a majomszülők sorsa. Az erőszakos szülőké is egyébként, de ön nem hozzájuk tartozik.
– Én ezt nem hallgatom tovább!
– Nem muszáj. És elnézését kérem, hogy megsértettem, tudja, a lájkok. Ezt vegyük is jegyzőkönyvbe! Egyszer kaptam egy e-mailt, amiben a szememre hányták, hogy rossz hivatali munkás vagyok, mert nyersen fogalmazok. Igaz. Nem tudom befogni a pofám, én a háborgók generációjába tartozom. Valahogy úgy vagyok vele, hogy annyian beszéltek már szépen és soha semmi nem történt. Mintha birkák lennénk, persze nem netbirkák, mert az nagyon felháborító kijelentés lenne. Csak sima bikák. Mindegy, ez az én bajom. Egyébként, ha már itt van, mi lenne, ha félretenné a büszkeségét pár percre és meghallgatna? Persze be is foghatom.
– …
– Nos?
– … Mondja!
– Köszönöm! Nyersen is lehet?
– Ha nem tudja máshogy.
– Nem. Szóval a helyzet az, hogy ön majomszülő volt. Ezen már nem segíthetünk.
– Akkor se nevezzen majomnak!
– Akkor minek hívjam?
– Nem vagyok majom.
– Nem?
– Nem.
– Hívjon embernek! Ne! Inkább ne hívjon sehogy!
– Jó. Azt a szülőt, aki kihagyja a gyermek tapasztalati úton történő programozását, manapság majomszülőnek nevezik a szakemberek. De persze csak maguk között hívják így, tudja, a lájkok. Persze nem pontos a megnevezés, mert egy valódi majom szülő éppen azt adja a kölykének, amire szüksége van. Mindegy. Majomszülő az, aki azt hitte, hogy a gyereke majd magától rájön, miképpen működik a világ, aki azt hitte, hogy a gyerek bármilyen igényének kiszolgálása egyet jelent a neveléssel.
– Mit zagyvál itt össze? Tapasztalati programozás? Miről beszél?
– Látja, még a fogalmat sem ismeri, pedig szülőként ez lenne az elsődleges dolga. A tapasztalati programozás, másnéven organikus programozás az, amikor a szülő elmagyarázza, megtanítja a gyereknek, hogy mit szabad és mit nem szabad. Amikor információval látja el az életről, korlátokat állít fel a számára, kezdetben sok korlátot, melyek számát aztán fokozatosan csökkenti. Programozás, vagyis az élet szabályrendszerének ismertetése. Hiszen az élet szabályok szerint működik. Bonyolult, összetett szabályok szerint. Képzelje el, hogy a gyereke egy szűz rendszer, amit egy rendkívül bonyolult programmal kell feltölteni, hogy megfelelően működjön. Imádom ezt az analógiát. Itt mindig kiakadnak a szülők, hogy hát kérem az én gyerekem nem gép. Pedig ha megértenék, hogy bizonyos tekinteteben mégis az, akkor azt is megértenék, hogy hol rontották el az egészet. No, mindegy, ez az én magán szórakozásom. Tehát. A szülők, akik felvállalják a gyermekük programozását, egyszerre mindig csak kevés szabályt tanítanak meg neki. Ez érthető. Elsőként be kell táplálni az alapokat, azaz a leglényegesebb információkat, például el kell látni a megfelelő programnyelvvel a kis berendezést, bocsánat a gyereket, hogy képes legyen majd ennél sokkal bonyolultabb információk feldolgozására. Szóval kezdetben az alapinformációk kellenek. De ehhez el kell keríteni a gyereket. Kerítést kell köré vonni, hogy az a rengeteg szabály, amit még nem ért meg, mert nincs hozzá kellő mennyiségű információja, ne zavarja meg az alapokat. Így csak néhány rá tartozó szabály marad, amit viszont jól meg tud érteni, és el tud sajátítani. Aztán ahogy egyre több szabályt tanítanak meg neki, amint egyre bonyolultabb információkat képes megérteni, úgy távolodik a kerítés és nő körülötte a kert. De a kezdetekben ez a kert nagyon szűk, majdnem olyan szűk, mint a méhe, amiben hordta, aztán mint a bölcső, majd mint a járóka… Érti ugye? Hasonlat. Most nehogy megsértődjön, mert a méhét egy kerthez hasonlítottam!
– Én soha nem zártam járókába a gyereket. Kegyetlen dolog!
– Gondoltam. Látszólag talán kegyetlen. De mi van akkor, ha a gyerek elcsatangol a házban? A fiamra egyszer egytelen percig nem figyeltem és úgy találtam rá, hogy a porszívó-robot csövét szopogatta. Még jó, hogy töltődött a gép. A valóság az, hogy a gyereknek szüksége van a járókára. Ami a járókán belül van, azok olyan információk és szabályok, melyek rá tartoznak, melyek már az ő programjának a részei. A rácsokon belül király lehet, azon kívül viszont nem kell törődnie olyan dolgokkal, amiket nem ért. Arra van az anyu. Persze a kerítésen kívüli világ izgalmas. Tele van információval. Egy gyerek éhes, és főként információkra az, nem fagyira. De azok az információk, amiket a kora miatt nem érthet meg, számára veszélyesek. Ezt ő nem érzi, de mégis azok. Összezavarják a programját. Egy gyereknek pontos adatokra van szüksége, hogy mi az, amit megtehet, és mi az, amit nem, milyen szabályok tartoznak rá, és milyen szabályok nem. Ez ad neki biztonságot. Nem hiszem el, hogy ezt most hallja először!
– Esküszöm, nem értem, hogy miről zagyvál itt össze!
– Ellenáll? Rendben. Mit tenne, ha most tanult volna meg háromkerekű biciklit hajtani, és hirtelen belecsüccsenne egy utasszállító repülő pilótaülésébe? Nyilván menne a landolás. Segítek: nem menne. Kinyírná magát és vagy hatszáz embert. Ha nincs kerítés… ugye érti már.
– Én már azt sem értem, hogy milyen tapasztalati programozásról beszél? Van programozás már a csecsemőkorban is? Erről nem volt reklám a neten.
– Olyan nincs, amire most gondol. A tapasztalati programozást régebben nevelésnek hívták. Ismerős ez a kifejezés?
– Ne nézzen hülyének!
– Azért ez kemény feladat.
– Már megint hogy beszél velem?!
– Már mondtam: úgy, ahogy a gyermeke fog pár év múlva. Szokjon hozzá, én most csak edzem a lelkét! Szóval erről a nevelős-programozós dologról úgy tűnik, hogy ön már lecsúszott. Azt jóval korábban kell elkezdeni és évekig nem szabad abbahagyni. Fárasztó, időnként fájdalmas és idegőrlő tevékenység. Mondjuk nem annyira, mintha majmot játszana.
– Én szeretem a gyerekem!
– Nem kétlem asszonyom, de eddig nem jól csinálta. Ez itt a legnagyobb félreértés. Érzem, hogy most verem ki a biztosítékát.
– Igen, közel jár.
– Abbahagyjam?
– …
– Folytatom. Ön szereti a gyerekét, ez nem kétséges. De a szeretet csak akkor valóságos, ha azt a gyermeke is érzékeli. Az édeskevés, hogy ön ezt hiszi magáról.
– Most miről beszél? A gyerekem tudja, hogy szeretem.
– Talán, de inkább fél és haragszik.
– Kitől? Kire?
– Mindenkitől, mindenkire.
– …
– Nem érti, ugye?
– Nem.
– Nem baj. Segítek, hiszen ez egy családsegítő hivatal, vagy mifene, én pedig eszméletlen elhivatott, jó fej vagyok, bár minden alkalommal vesztek pár lájkot a modorom miatt. Ötször lettem az év családsegítője, és hatszor majdnem kirúgtak. Szóval a helyzet az, hogy az ön gyermeke fél a világtól.
– Nem tudom, szerintem nem fél, sőt.
– Ez csak úgy tűnik, mert most önt rugdossa. De később őt fogják rugdosni. Sokat, sokan. És majd nem érti, hogy miért. Higgye el, fél! Fél, mert nem tud a világról semmit. És tudja, hogy miért nem tud róla semmit?
– …
– Mert ön nem árult el a világról neki semmit. Nem fektette le az alapokat, és aztán nem bővítette azokat fokozatosan. Lebontott minden kerítést, mert azt hitte, hogy azzal jót tesz, de eközben csak összezavarta a fiát. A fia vacakul van programozva. Tudom, ő egy ember és nem gép, és hogy beszélhetek így… Egyébként van kutyája?
– Nincs.
– Hát gyermeknemzés előtt nem ártott volna egyet felnevelnie. Akkor tudná, hogy egy kutyát is programozni kell. Egy eb akkor nyugodt, ha tudja, hogy mi a dolga, hol a helye és tisztában van azzal is, hogy mi nem a dolga. Egy hatkilós kutya, ha összezavarodik, és azt hiszi, hogy neki kell irányítani egy falkát, beleértve azt a két behemót felnőttet is, aki élelemmel látja el, bizony idegbeteg lesz és nem boldog. Egy hatkilós kutya akkor nyugodt, ha a nálánál tízszer erősebb és nagyobb falkatag mondja meg, hogy mit szabad és mit nem. Ez kérem biológia. Be kéne vezetni, hogy aki gyereket akar, annak előtte kötelezően meg kell nevelnie egy kutyát. Egyszer indítványoztam is, de majdnem kirúgtak.
– A gyerekem nem kutya!
– Szerintem most örülne, ha az lenne. Mármint egy jólnevelt, jól programozott, helyes információkkal ellátott kutya. Gyermeke jelen pillanatban nem tudja, hogy mit tehet meg és mit nem. Össze van zavarodva. Fél, mert irányítania kell, de nem tudja, hogy hogyan tegye. Csak bicajozni tud, de kapott egy repülőt. Aki fél, az morog és harap. És ön, majomszülőként ezt már elrontotta.
– Miért hív így? Én ezt nem tűröm!
– De azt tűri, hogy megrugdossák. Remek. Figyeljen ide! Én nem bántani akarom magát, csak azt magyarázom el, hogy hol rontotta el a dolgot, és hogy mi mit tehetünk az ügy érdekében.
– Én szeretem a gyerekem! Nem akarom, hogy baja essék!
– Igen, ön szereti a gyermekét, de ő erről semmit nem tud. Mert nem mesélt neki a kerítésen kívüli világról, hanem hazudott róla. Azt mondta neki, hogy nincs kerítés, hogy mindent szabad, hogy minden az övé, mindent megkaphat. De hogy hogyan kapja meg, mi áron és miért, azt nem mondta meg. Nem árulta el neki, hogy mi micsoda, hogy mitől kell félnie és miért, és mitől nem és miért. Azt mondta, hogy semmitől nem kell félnie, és minden az övé, de ezzel hazudott, mert igenis kell félnie, és nem minden az övé. Nem árulta el neki, hogy ha egyedül életben akar maradni a világban, akkor milyen szabályokkal kell szembesülnie, hogy az sikerüljön neki. A fia most azt hiszi, hogy egyetlen szabály létezik: anyu mindent megold, mert anyu egy svájci bicska. De ez nem szabály, ez hazugság. A fiát megfosztotta az információktól, a fiát félrevezette, a fiát becsapta, a fiát meglopta. Sötétül az arca, már megint egy lájkkal kevesebb, de folytatom. Ön ellopta a fiától a világot, a szabályokat, mert azt hitte, hogy akkor szereti, ha nem mutatja meg neki, hogy mi hogyan működik, hogy mi a veszteség, hogy mi az akarat, hogy mi a csalódás, a lemondás, a nincs, hogy mi a talpra állás, hogy mi a kitartás, hogy mi az élet. Ön elvette a fiától a vágyat, amit csak akkor érez az ember, ha nem kaphatja meg, amit akar. Elvette a fiától a törekvést, amit csak akkor érezhet valaki, ha erőfeszítést kell tennie. A kíváncsiságot, mely akkor jelenik meg, amikor nem láthatunk meg valamit azonnal, mert ott van előttünk egy magas kerítés. De legfőképpen elvette tőle a biztonságot. A valódi szeretet az, ha mindezt odaadja neki. Ön egy rettegő kiskutyát készül kidobni a vadonba. Asszonyom az ön szeretetéből a gyermeke semmit nem érez, ő azt hiszi, hogy ön egy senki, egy kellék, egy kívánsággép, egy néha rosszul működő robot. Érti már?
– …
– Most ne sírdogáljon itt nekem! Megoldjuk a dolgot, végül is a huszonegyedik században élünk. Behozza ide a fiát, és mi egy csomó információval ellátjuk. Hirtelen tudni fogja, hogy mit szabad és mit nem. Megkapja az eddig nem ismert szabályokat. Mondjuk ez nem lesz olyan pontos, mintha ezt ön közölte volna vele tíz év alatt, fokozatosan tolva ki a kerítés határait, fokozatosan bővítve a programját egészen addig, míg gyermeke fel nem nő és az ön által felállított kerítésnek a deszkái már a társadalom hatalmas járókájának korlátaivá válnak. Az ön fia amolyan általános nevelést kap majd. Ne várja tőlünk, hogy különleges, egyéni kis embert faragunk belőle, olyat, aki segítő kezekkel a hóna alatt értette meg és fedezte fel a világot, és aki így keres szüntelen mozgó kerítésléceket, melyeken kibújhat és amelyeket ön eközben titokban felügyel. Az az ön feladata lett volna, de azért ez is elég hatékony lesz. Ha ezentúl rondán bánik valakivel, émelyegni fog. Ha meg akarja önt rugdosni, émelyegni fog. Ha vissza akar beszélni, émelyegni fog. Az alapinformációkat, melyeket ön, a nagy szeretetében elfelejtett közölni vele, mi most közöljük. Egy egészen elfogadható, átlagos viselkedésű ember lesz belőle.
– Átlagos?
– Mi más? Ez egy közgyógy program, nem tehetünk bele extrákat, azt a TB nem fizeti. Tíz év egyedi programozást egyébként sem pótolhatunk egy szabvány programmal. Viszont tíz perc az egész, és egyáltalán nem fáj. Nos? Ha aláírja, akkor már jöhet is a lurkó.
– Nem tudom. És ha nem akar bejönni?
– Akkor behozzuk. Kiskorú. Csak egy aláírás kell.
– Én… nem…
– Vagy…
– Vagy?
– Van egy másik megoldás is a problémájára. Persze a gyermeke szempontjából nem valami fényes, de azért ez is megoldás.
– Miért nem fényes?
– Mert olyan marad, mint most. Ön nem adott neki információt a világról, de tőlünk sem kap majd. Félni fog, talán erőszakos lesz, ön után esetleg másokat is rugdosni fog. Talán soha nem érti majd meg, hogy miért nem szeretik, ezért nem fog senkit szeretni. Talán nem érti majd, hogy miért nem kap meg mindent, amit csak kíván, ezért folyamatosan elégedetlen lesz és boldogtalan. Talán egy ostoba, erőszakos roncs lesz élete végéig. De persze nem biztos. A tapasztalás soha nem áll meg, és akár szerencséje is lehet. Mondjuk, találkozik valakivel, esetleg egy tanárral, aki majd nem döngöli földbe, és kedvesen elmagyarázza a lényeget, vagy éppen egy másikkal, aki letiportja és így ébreszti fel néhány jól irányzott pofonnal. Hogy kinek mi a szerencse az egyéni kérdés. Kinek ez, kinek az jön be. A lényeg, hogy mi a fiához hozzá sem érünk. Ő nem változik meg, minden marad a régiben.
– Minden marad a régiben?
– Ahogy mondom. És mégis megoldódik a probléma. Jó mi?
– Hogyan?
– Egyszerű: önt programozzuk át. Egy kis beavatkozás. Pár perc és csemetéje akármeddig rugdoshatja, ön nem lesz mérges, nem keseredik el. Minden pofon vagy gyalázás azt súgja majd önnek, hogy mindent jól csinált, hogy mintaszülő volt, hogy az ön gyermeke a világ legjobb embere. Tudom, hogy némileg torz lesz az információ, amit betáplálunk majd önbe, de ha igazságot nem programozhatunk a gyerekbe, akkor hazugságot kell a szülőkbe. Vagy ez, vagy az. Az ember úgyis folyton hazudozik magának, egy kicsivel több igazán nem számít. Én is ezt csinálom, nehogy szó érje a ház elejét! Természetesen ön választ. Kit kezeljünk?
– De nem fáj?
– Mi? A kezelés?
– Igen.
– Kinek? Neki?
– Vagy nekem.
– Önnek nem fáj. Sőt, utána rendkívül boldog lesz. Minden rúgás örömmel tölti majd el. Ha a gyermekét kezeljük, hát… nos… nem köntörfalazok, eleinte lesz némi kellemetlen mellékhatás. Tudja, a hányinger, és persze amikor rájön, hogy nem ő a világ közepe, és hogy vannak dolgok, amiket eddig nem jól tudott, például az, hogy a sikerért meg kell dolgozni, vagy hogy eddig átverték, vagy hogy nem kaphat meg mindent, amit akar… Talán lesz némi elbizonytalanodás, esetleg egy kis depresszió, de általában kijönnek belőle és idővel egyensúlyba kerülnek.
– Depresszió?
– Hát igen, a valóság néha fájdalmas és lehangoló, viszont nélküle minden hazug. Át kell esni ezen a kis krízisen. Ne aggódjon, szinte mindenki túljut rajta!
– Depresszió….
– Ne aggódjon!
– Én szeretem a gyerekem.
– Tudom. Szóval melyik lesz? Ön, esetleg a csemetéje?
– Én szeretem a gyerekem. Nem akarom, hogy bántsák őt!
– Nem fogjuk bántani… Tehát kit kezeljünk?
– …
