Rendben, de hogyan? Soha nem volt az a bátor fajta. Az internet előtt – ha valaha léteztek ilyen idők – egyszerűbb volt minden. Nem volt sms, chat, akkor még semmi sem létezett, amivel így össze lehetett volna zavarni az embert. Na nem mintha olyan öreg lenne, de akkor is: azok voltak csak a szép idők.
Két hete kezdődött. Nem, valójában négy hónapja kezdődött, amikor kirúgták. Vagy ő rúgta ki saját magát? Ha azt nézzük, hogy újra egyedülálló, kapcsolat nélküli emberré vált, akkor ez egyáltalán nem számít. „Homo elhagyatott” vagy valami ilyesmit mondanának a latinok, ha még élnének. De nem élnek, mint ahogy remény sem él arra, hogy visszaügyeskedheti magát oda, ahonnan kiűzték, vagy kiűzte magát – de ez most már tényleg mindegy.
Egyedül élni sok tekintetben vacak dolog. Főleg annak, aki megszokta egy másik ember jelenlétét. Legtöbbünknek kell legalább még egy hal, hogy rajt alkothasson vele. „Olyan hal vagyok, amelyik egy akváriumba tett akváriumban tapad az üvegre, hogy hozzáférjen a többiekhez. Hiába erőlködik, sehogy sem megy a dolog.” A hasonlat (ezen aztán semmi meglepő nincs) akvárium tisztítás közben jutott eszébe. Éppen azon morfondírozott, hogy milyen halnak képzeli magát, amikor megkapta az üzenetet.
Egyszerű e-mail volt, és nem követte több.
Keress meg holnap, amikor munkába mész! A buszon leszek. Ne aggódj, fel fogsz ismerni!
Megdobbant a szíve. Mondjuk eddig is dobogott, de most erősebben vert mellkasában. Két hete leveleztek egymással. Egy halimádó fórumon akadtak össze. Ő tanácsot adott, azt pedig szépen megköszönték, szó szót követett – pontosabban írásjelek és smileyk karoltak egymásba –, és kialakult valamiféle kapcsolat, mely egész mélynek volt mondható ahhoz képest, hogy képek helyett szemérmesen mindketten szavak mögé húzódtak. Pont így levelezhetett egymással Voltaire és Nagy Katalin, írta egyik levele végére, hátha ebből kiderül, hogy mennyire művelt. Amit nem írt oda, de gondolt, az pedig így hangzott: Mondjuk mi lényegtelen témákról dumálunk, nem országot, hanem autót vezetünk, és filozófiai véleményünk annyi a világról, hogy alapjában véve ez egy elég vacak hely. Mindegy. A levelezés kellemes volt. Két hete betűkben édelegtek, és ez váratlan módon habcsókos könnyedséget hozott eddig magányosnak ítélt életükbe. Persze elárultak egymásnak ezt azt magukról. Apróságokat: olasz vagy kínai, vörös vagy fehér, Batman vagy Churchill és persze azt, hogy mikor szállnak fel a buszra munkába menet. Talán hiba volt. Bátorságának még hónapokra lett volna szüksége, hogy eljusson idáig.
Zavarában fél órával korábban indult el otthonról, ezért két buszt már elengedett. „Ne aggódj!” Hogyne, könnyű azt mondani! Leveleikben sajnos nem jutottak el odáig, hogy az aggódásról is szó essék. De most már késő. Látni akarta. Rá akart nézni. Annyit akart mondani neki, hogy jó lesz a kínai is, maximum nem rendel csípős-savanyút. Öröm lenne, nem, egyenesen boldogság lenne látni egy másik ember mosolyát, akit jó ideje először ért mosolyog, és aki valószínűleg éppúgy izgul, mint ő. A puszta tény, hogy egymás húsvér valóját akarják, már jó, a többi nem számít. Szebb, és bizonyos értelemben valódibb ez, mint valakinek „utána nézni a neten”. Látni akarja. Meg akarja szólítani. El akar sütni egy idétlen poént, amit első randik alkalmával szokás. Izzadni kezdett a tenyere. Hamarosan fel kell szállnia, és semmi, de semmi nem garantálja, hogy ott lesz. Mi van, ha eltévesztette a buszt? Olyan sok a hibalehetőség. Tegyük fel, hogy ott van. Ki lesz az? Hogy szúrja ki az emberek helyett is okos telefonokat simogató sokaságból azt az egyetlen arcot, akinek majd köszönnie kell? Nem szólhat, nem kiabálhatja el magát, hogy „Hé, ki vár itt rám sejtelmes ködbe burkolódzva?” Ilyet egyébként sem kiabálna. Sőt, meg sem szólalna.
A busz megállt előtte. Fél nyolc. Ha ott lesz, ezen lesz. Remegett. A busz tele volt. Hogyan bámuljon bele minden arcba, nézzen bele minden szempárba ő, akinek ez nem szokása? Hogyan?
Márpedig muszáj lesz!
Két hete kezdődött. Nem, valójában négy hónapja kezdődött, amikor kirúgták. Vagy ő rúgta ki saját magát? Ha azt nézzük, hogy újra egyedülálló, kapcsolat nélküli emberré vált, akkor ez egyáltalán nem számít. „Homo elhagyatott” vagy valami ilyesmit mondanának a latinok, ha még élnének. De nem élnek, mint ahogy remény sem él arra, hogy visszaügyeskedheti magát oda, ahonnan kiűzték, vagy kiűzte magát – de ez most már tényleg mindegy.
Egyedül élni sok tekintetben vacak dolog. Főleg annak, aki megszokta egy másik ember jelenlétét. Legtöbbünknek kell legalább még egy hal, hogy rajt alkothasson vele. „Olyan hal vagyok, amelyik egy akváriumba tett akváriumban tapad az üvegre, hogy hozzáférjen a többiekhez. Hiába erőlködik, sehogy sem megy a dolog.” A hasonlat (ezen aztán semmi meglepő nincs) akvárium tisztítás közben jutott eszébe. Éppen azon morfondírozott, hogy milyen halnak képzeli magát, amikor megkapta az üzenetet.
Egyszerű e-mail volt, és nem követte több.
Keress meg holnap, amikor munkába mész! A buszon leszek. Ne aggódj, fel fogsz ismerni!
Megdobbant a szíve. Mondjuk eddig is dobogott, de most erősebben vert mellkasában. Két hete leveleztek egymással. Egy halimádó fórumon akadtak össze. Ő tanácsot adott, azt pedig szépen megköszönték, szó szót követett – pontosabban írásjelek és smileyk karoltak egymásba –, és kialakult valamiféle kapcsolat, mely egész mélynek volt mondható ahhoz képest, hogy képek helyett szemérmesen mindketten szavak mögé húzódtak. Pont így levelezhetett egymással Voltaire és Nagy Katalin, írta egyik levele végére, hátha ebből kiderül, hogy mennyire művelt. Amit nem írt oda, de gondolt, az pedig így hangzott: Mondjuk mi lényegtelen témákról dumálunk, nem országot, hanem autót vezetünk, és filozófiai véleményünk annyi a világról, hogy alapjában véve ez egy elég vacak hely. Mindegy. A levelezés kellemes volt. Két hete betűkben édelegtek, és ez váratlan módon habcsókos könnyedséget hozott eddig magányosnak ítélt életükbe. Persze elárultak egymásnak ezt azt magukról. Apróságokat: olasz vagy kínai, vörös vagy fehér, Batman vagy Churchill és persze azt, hogy mikor szállnak fel a buszra munkába menet. Talán hiba volt. Bátorságának még hónapokra lett volna szüksége, hogy eljusson idáig.
Zavarában fél órával korábban indult el otthonról, ezért két buszt már elengedett. „Ne aggódj!” Hogyne, könnyű azt mondani! Leveleikben sajnos nem jutottak el odáig, hogy az aggódásról is szó essék. De most már késő. Látni akarta. Rá akart nézni. Annyit akart mondani neki, hogy jó lesz a kínai is, maximum nem rendel csípős-savanyút. Öröm lenne, nem, egyenesen boldogság lenne látni egy másik ember mosolyát, akit jó ideje először ért mosolyog, és aki valószínűleg éppúgy izgul, mint ő. A puszta tény, hogy egymás húsvér valóját akarják, már jó, a többi nem számít. Szebb, és bizonyos értelemben valódibb ez, mint valakinek „utána nézni a neten”. Látni akarja. Meg akarja szólítani. El akar sütni egy idétlen poént, amit első randik alkalmával szokás. Izzadni kezdett a tenyere. Hamarosan fel kell szállnia, és semmi, de semmi nem garantálja, hogy ott lesz. Mi van, ha eltévesztette a buszt? Olyan sok a hibalehetőség. Tegyük fel, hogy ott van. Ki lesz az? Hogy szúrja ki az emberek helyett is okos telefonokat simogató sokaságból azt az egyetlen arcot, akinek majd köszönnie kell? Nem szólhat, nem kiabálhatja el magát, hogy „Hé, ki vár itt rám sejtelmes ködbe burkolódzva?” Ilyet egyébként sem kiabálna. Sőt, meg sem szólalna.
A busz megállt előtte. Fél nyolc. Ha ott lesz, ezen lesz. Remegett. A busz tele volt. Hogyan bámuljon bele minden arcba, nézzen bele minden szempárba ő, akinek ez nem szokása? Hogyan?
Márpedig muszáj lesz!
