De most tényleg…

Írta vlorant

Dátum: 2019-11-07
"

TovábB Olvasok!

– De most tényleg…
Úgy ült le mellém, mintha egy pillanattal korábban állt volna föl. Mint aki éppen csak megigazít valamit a ruháján vagy felvesz egy elejtett papírzsebkendőt. A pad túlfele azonban ez idáig üres volt, sőt, kihívóan incselkedett a kora tavaszi sétálók tétova hadával, hogy „igen, itt még van egy hely, ahová le lehet telepedni”. Jó fél órája ücsörögtem már csendesen, és eszem ágában sem volt válaszolni az idegennek – a magányos intim sütkérezés, sőt, a szelíd bóbiskolás fontosabban tűnt –, továbbra is csukva tartottam a szemem, és nem mutattam jelét, hogy nyugalmamat ugyan igen, de szándékomat még nem sikerült megzavarnia.
– Hát nem? Nem hiszem el, hogy magának erről nincs véleménye – morcogott mellettem a férfi. Hangjából kitűnt, hogy idősebb lehet, talán már a nyugdíjon is túl kaptat lefelé a dombról.
– Erről mindenkinek van véleménye, még annak is, akinek egyébként semmi másról nincs. A legrosszabb esetben azt válaszolják, hogy badarság, amit mondok, de persze, minden csak viszonyítás kérdése, kérem, minden csak viszonyítás kérdése. Mert tegyük fel, hogy mégsem hal meg, tényleg, tegyük fel, hogy mégis képes vagyok rá, nos, akkor mi van? Akkor az egész hirtelen korántsem lesz badarság vagy nonszensz, ahogy manapság mondani szokták. Nos, akar örökké élni?
Kibillentett a kérdés. Bármennyire is ragaszkodtam délelőtti pihenőmhöz, éreztem, hogy fejem a férfi felé fordul, szemem már nyílik, de az utolsó pillanatban a mozdulat megrekedt.
– Rám ne nézzen! – hallottam az öreget. Közvetlenül fülem mellett beszélt, talán közelebb csúszott hozzám, amikor nem vettem észre. Különös módon engedelmeskedtem neki, és még különösebb módon ez egyáltalán nem zavarta meg napsütötte délelőttöm hangulatát. Biztonságban éreztem magam, és ez rendjén valónak tűnt a fura helyzet ellenére. Az öreg folytatta: – Persze erre a kérdésre szinte minden esetben ugyanaz a válasz: hát hogyne, naná, hogy szeretnék örökké élni. De azért ez a dolog mégsem olyan egyszerű ám, minthogy milyen fagyit kérek a cukrászdában. Gondolom, maga átérzi a válasz súlyát? Persze, hogy átérzi. Látszik magán.
Válaszolni akartam, de az öreg csak levegőt vett: – De azért én mégis felteszem a kérdést, csak úgy, ukmukfukk: Akarna örökké élni? Nos?
Csend következett, és én úgy éreztem, hogy most tényleg rajtam van a sor. Hát persze, miért ne? Erre vágyik mindenki. Alkimisták ezrei robbantották fel magukat a cél érdekében, királyok, császárok mérgezték magukat halálra ugyanezért, jógik, aszkéták, hívők milliói tesznek meg hajmeresztő dolgokat, hogy elérjék, hát talán nekem is jó lenne. Bólintottam. Csukott szemhéjamon át meleg, sárga fény szűrődött felém.
– Sejtettem. – Éreztem az öreg hangján, hogy mosolyog, és talán a fejét is csóválja hozzá, amolyan atyai módon, nem rosszallóan, de mégis helytelenítve annak az átkozott gyereknek a dolgait. – Akkor most elmondom, hogy mit nyerhet és veszíthet általa. Lássuk csak! Mit is nyerhet. Hát időt. Az összeset megnyeri, ha pontos akarok lenni. A világ minden ideje a magáé lesz. És mit veszíthet? Hát természetesen az időt. – Felnevetett. Hangos, élénk, erőtől duzzadó nevetése volt. Nekem is kacagni támadt kedvem. – Ez gyönyörű, nem? Az időt nyeri meg és azt is veszíti el. Azért megnézzük közelebbről is ezt a kérdést, ha nem bánja. A dolog úgy áll, hogy ha ideje van, akkor soha többet nem kell felkelnie erről a padról. Hát nem csodás? Akár ezer évig is itt ülhet, és nézheti az eget. Miért is kelne fel, hiszen nem siet sehova. Ja, hogy mindenki más fut a dolga után? Hát, ez már nem a maga problémája. Tudja, hogy állítólag a legszebb szavunk a pillangó. Egyébként szerintem is szép szó, de azért biztos nem éppen ez a legszebb. Persze ezen a nyelven, de más nyelven lehet, hogy van egy még ennél is szebb. Tulajdonképpen van. Ez persze magának nem lehet gond. Megtanulhatja a világ összes nyelvét. Lesz rá ideje. Ha akar, annyi ideig él Afrika törzseinél, India városaiban, az ausztrál sivatag bennszülöttei között, hogy akár istenné is válhat. A világ minden pontján élhet bármeddig. Akkor tudhatja meg, hogy melyik a legszebb szó a világon, ha már az összes nyelvet beszéli, hát nem? De persze miért is állna meg itt? Megeheti a világ összes ételét, elmondhatja a világ összes szerelmi vallomását, most mit izgatja magát, ha a nő nemet mond, hiszen minden nőnél próbálkozhat, amíg nők vannak a Földön, és higgye el, elég sokan vannak és lesznek még. Mindent kipróbálhat, és mindenben elbukhat akár végtelenszer is, mert végtelen plusz egy alkalommal próbálhatja újra. Nincs tét, barátom, nincs tét többé. Nem jó költő? Sebaj. Ezer évig csiszolgathatja a tudását. Lepipálhat minden szerencsétlen halandót, akinek sokszor csak húsz év adatik meg az alkotáshoz. Magánál, hát nem csodás, egyetlen vers akár ezer évig is készülhet. Persze nem kell törődnie a véleményekkel, hiszen azok változnak, mint az évszakok. Ha valaki rosszat mond magáról, majd kivárja, míg meghal az illető. Soha többet nem fog idegeskedni. Mert minek? Elég, ha leül és vár. Akár ölhet is, ha úgy tetszik, meghalni nem fog érte. Életfogytiglan, mi az magának? Előbb esik szét a börtön. Nem fog ételekre vágyni, mert mindegyiket ette már, nem fog izgulni a munkahelyén soha többet, mert biztos, hogy túléli a céget. Nem fog sírni, ha meghal valaki, mert mindenki meghal egyszer, magát kivéve persze. Nem kell többé verseket olvasnia, mert idővel mindet elolvashatja, és el is fogja. Nem kell többé könyveket olvasnia, filmet néznie, színházba járnia, mert mindegyik halandóknak íródott csak, olyanoknak, aki félnek, reménykednek, izgulnak, aggódnak, sírnak, nevetnek a semmiért, azért a vacak néhány évtizedért, melyet megélnek. De hát mindezen maga már túl lesz. Miért izgulna azon, hogy holnap esik-e vagy sem, hogy hogyan áll a tőzsde, hogy a gyerek meggyógyul-e a rákból és ezért csak hetven év múlva hal majd meg, hogy kidobja-e a nő, akit szeret, hogy éhezik-e a következő hetekben, hogy lekési-e a vonatot, hogy sikerül-e kimentenie a kiskutyát az árvízből, hogy haragszik-e magára a szomszéd, a felesége, a gyereke, a húga, a rendőrség? Mit érdekli magát ez? Ha örökké él, akkor ezek csak nevetséges hullámok egy soha nem változó óceán közepén. Az öröklét gyönyörű időtlenségében semminek nincs jelentősége, semminek, ami most magát a leghalványabb módon is érdekli, mert az öröklét minden, és ezért semmi, semmi olyan, amit szagolni, tapintani, ízlelni, hallani, látni vagy gondolni lehet. Barátom, gyönyörű idő vár magára: a nyugalom ideje, az időtlenség ideje, a semmi ideje. Egyébként a pillangó tényleg nagyon szép szó. Nekem is tetszik, de sajnos ismerek még jó kétezret, ami nagyon hasonlít rá.
A férfi, ahogy kezdte, úgy fejezte be: váratlanul, kéretlenül. Nem mozdultam. Szemem még mindig csukva volt. Most már nemhogy nem akartam, de nem is mertem kinyitni. Előttem kocogó recsegtette meg ritmusosan a sétány kavicságyát. Percekig vártam. Talán már el is ment az öreg. Lehet. Még az is megeshet, hogy mindezt álmodtam csupán. Megesik ez egy ilyen tavaszi délelőttön.
– Na, mi legyen? – csattant fel mellettem a kérdés. Megrezzentem ijedtemben. – Ha meri vállalni, én tényleg szívesen… Nem nagy ügy. Csak egy érintés, és soha többet nem kell felkelnie erről a padról, mert, ugye, minek is kelne? – Újra nevetés harsant oldalról. Talán még a madarak is hangosabban csiripeltek.
Egy ideig újra csend volt, majd az öreg ismét megszólalt: – Tényleg nem akarom sürgetni, de azért ennyi idő elég egy ilyen apró kis döntés meghozatalához. Csináljuk, vagy ne csináljuk?
Talán az öreg rezzenéstelen magabiztossága hatott így rám, vagy saját bizonytalanságom ágaskodott fel bennem, nem tudom, de félni kezdtem. Éreztem a torkomat szorító kezet, mely nem volt valódi, mégis annak tetszett. Féltem. Féltettem a félelmeimet, a kikosarazásokat, az aggódásokat, a halálfélelmemet, az elrontott verseket, a meg nem tanult nyelvek titokzatosságát, a holnapra felhőssé váló ég miatt érzett bosszúságomat, féltem, hogy a pillangó megszűnik a legszebb szónak lenni, amit itt és most ismerek. Ennyit nem kockáztathattam. Túl nagy volt a tét.
– Nem kérem – suttogtam száraz torokkal.
– Helyes – szólalt meg azonnal az öreg, és éreztem, ahogy feltápászkodik a padról, hallottam a távolodását kísérő kavicsok rekedt csikorgását. Mikor kinyitottam a szemem, már üres volt a sétány. A nap még mindig sütött és én szabadnak éreztem magam, mint egy madár.
Share This