„A művészet olyan hazugság, mely lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk az igazságot.” /Pablo Picasso/
„Végletek nélkül még soha senki nem lelt rá arra a középútra, mely még így is mindenkiben máshol van, saját végleteitől függően.” /KSM/
————
– Elnézést, fiatalúr, itt lehet jelentkezni a net-versenyre? Bár nem is tudom, hogy egyáltalán miért vagyok itt.
– Majd kiderül, néni!
– Na, azért ott nem tartunk, alig múltam ötven. Hívjon csak tanárnőnek!
– Nekem néni, és nem a tanárom.
– Bárcsak az lennék!
– Nem hiszem, hogy örülnénk egymásnak, de ez már off-topic.
– Tessék?
– Térjünk a tárgyra! Miért szeretne erre a versenyre jelentkezni? Azért kérdezem, mert tetszik tudni egy kicsit… elnézést, hogy így fejezem ki magam, de kicsit idősnek tűnik. Itt komoly nyeremények vannak, és ezért komoly képességekről van szó, nem elég kikeresni egy receptet a netről.
– Én azért egy kicsit többet is tudok annál.
– Kétlem. Jó, nem mondom, hogy analfabétának tetszik lenni, csak nem hiszem, hogy átjut az első feladaton, akkor meg minek, ugye? A statisztika azt mutatja, hogy negyven fölött már ilyen megmérettetésen nem nagyon indulnak el sikerrel az emberek. Egyáltalán, hogy jutott eszébe, hogy jelentkezzen?
– A fiam miatt. Szerinte, idézem „nagy flash lenne”, ha indulnék, bármit jelentsen is az.
– Aha. Hát a flash már megtörtént, amikor bejött, és LOL, de azt hiszem, hogy itt érdemes lenne megállni.
– LOL?
– Nem érdekes.
– Fiatalúr, én tanár vagyok, olyan idős srácokat oktatok, mint maga, talán fel tudom mérni a képességeimet.
– Nem. Nem tudja. Az régiekkel pont ez a baj, hogy többet képzelnek magukról csupán azért, mert többet éltek, de ez téveszme, ebben a világban a kor egyáltalán nem előny, sőt. A néni esélytelennek tűnik, sőt, minél öregebb, annál inkább az, de persze ki tudja, mindig van egy-egy bug a rendszerben.
– Bug?
– Nem szó szerint értettem, persze úgy sem lenne rossz.
– Mi?
– Semmi.
– Jó! Én akkor is indulni akarok.
– Azt hiszem, hogy érdemes lenne tisztázni pár dolgot, mielőtt elfogadom a jelentkezését.
– Ön fog engem felvételiztetni? Országomat egy lóért!
– Milyen ló?
– Ja, hát aki ezt sem érti…
– Nem értem, ja de…
– Mi ja de?
– Már értem.
– Ezt most én nem értem.
– Eddig nem értettem, most meg már értem. Shakespeare III. Richard, a néni arra utal, hogy egy elveszített csatában van és rimánkodik egy kis segítségért.
– Mi? Hogyan…?
– Hát rákerestem. Nem nagy ügy.
– Hol?
– A neten.
– Hogy?
– Virtuális keresés, új, beépített app. Nekem már van, tulajdonképen minden korombelinek van. Ezért mondom, hogy a néni öreg és esélytelen.
– Istenem! Fiatalúr, Shakespeare-t olvasni kell, nem rákeresni. Az, hogy tudod, honnan van az idézet még nem jelent semmit. Majd, ha megismered III. Richardot, azt, hogy miért kiabált ló után, hogy egy gazember volt, egy hatalommániás, gyalázatos király, akit a bárd…
– Itt álljunk le! Ez engem nem érdekel. Majd ha érdekelni fog, akkor megnézem a filmet, vagy felolvastatom az egész drámát, vagy megnézem a képregény sorozatot, vagy meghallgatom a dráma-neten. Akármi. A lényeg, hogy most nem érdekel, és ne akarja lenyomni a torkomon!
– Én… nem akarom.
– Ne is. És ne jöjjön nekem itt az olvasás utolérhetetlen gyönyöreivel, mert a néni semmit sem ismer az utolérhetetlen gyönyörökből! Az olvasás már lejárt ügy. Túl sok időt visz és túl keveset ad.
– Ezt azért vitatnám. Nekem legalább van elég szókincsem, amivel a világot magyarázhatom és megérthetem. Mert a szavak hatalmas erővel bírnak. Olyan erővel, melyet nem lehet mással pótolni. A szavak alkotnak hidat a képzelet és a világ közötti…
– Talán régen így volt. Most a számok bírnak ilyen hatalommal.
– A számok?
– Azok. A számok ugyanis manapság a képek építőkövei, egy új világ kapui, ahová a néni még csak el sem juthat.
– Nem is akarok.
– Nyilván, hiszen öreg és ezért nem érti már a világot.
– Nocsak, nem is tudtam, hogy…
– Pedig így van. A helyzet az, hogy a néni még mindig nem érti, hogy azok az idők elmúltak, amire annyira vágyik. Sem idő, sem lehetőség nincs egy könyvvel órákon, napokon át bíbelődni. Értelme sincs sok. Mi már nem vagyunk papírevők. Ez egy más világ. Ez már a képek világa. Az információk világa.
– Álomvilág.
– A könyvek is azok, ne csapja be magát! Tetszik tudni, mi már nem gyűjtjük az információt, mint maguk, mert mi már keressük, bányásszuk, feldolgozzuk, sorrendbe tesszük és új kapcsolatokat találunk közöttük. Nekünk egy könyv már nem egy könyv, hanem egy szöveg, melyből információs utak áradnak szét milliárd irányba. Nekünk már nem elég, sőt, nem is kell az, hogy napokig ízlelgessünk egy mondatot, mert ezer olyan helyre juthatunk a mondaton túl, amihez a néni még csak nem is szagol. Mi már a lehetőségeket ízlelgetjük. Rengeteg információm van III. Richardról, amit maga soha nem gyűjthet össze, akármeddig él és olvas. De mesélhetek a lovakról is, vagy Bosworth-ról ahol a csata volt, vagy az akkori harcmodorról és a lovak csatában betöltött szerepéről. Többet tudok magánál. Ez van. A néni ósdi, papírevő, mechanikus világában megértem, ha nagy szó volt, hogy emlékezett valamire, vagy sok szót ismert, de most már nem kell tudni fejből semmit, mert elég, ha tudom, hogy hol van az, amit tudnom kell.
– Én most elszomorodtam.
– Nem kell sírni! Ez az élet. Egyebként, aki kritizálja a generációnkat, az elfeledkezik arról, amelyik felnevelte azt. A néninek mindez szomorú, mert nem érti. Ha felfogná, hogy milyen lehetőségeink vannak, inkább irigykedne. Nem tetszik tudni, hogy én ebben a pillanatban több adathoz, információhoz férek hozzá, mint ötmillió olyan ember, mint maga. Dúskálok benne, és bármikor az enyém lehet. Amikor csak akarom.
– Ja, csak el ne menjen az áram, mert akkor hülye lesz a fiatalúr egy perc alatt.
– Talán. Bár az öregség is egyfajta áramszünet, ha jól tudom. Abban a processzorban is támadhatnak rövidzárlatok.
– … amíg olvasok…
– Nem, az olvasás nem minden. Sőt, most már idejét múlt dolog. Mi már máshonnan kapjuk az információkat. Tetszik tudni: egy kép ezer szóval ér fel, és ne tessék azt hinni, hogy az ember elfelejtett beszélni, mi is ismerünk szavakat ám, csak nem irkáljuk le őket olyan gyakran. Elég megnézni egy videót…
– Az hülyévé tesz, fiam.
– A világszéles információ hülyévé tesz? Furcsa egy elmélet. Még mindig nem érti, ugye? Mi már másra és másképpen használjuk az agyunkat, mint az öregek. Mi már keressük, bővítjük, összeillesztjük a szavakat. Túl sok lett belőle, nekünk már nem megtanulni kell, hanem strukturálni őket. Tetszik tudni, hogy az mit jelent?
– Sejtem.
– Nem, még csak nem is sejti.
– De a strukturálás nem alkotás. Az csak átrendezés.
– Ezt tessék elmondani Einsteinek.
– Mi köze ennek Einsteinhez?
– Einstein relativitáselméleteinek alapját is meglévő gondolatok alkották, például a Lorentz transzformáció. Einstein is átrendezett, csak csodálatos módon, pedig az az egyenlet elég híres alkotásnak tűnik. Egyébként nem értek a fizikához, de rákeresni tudok.
– Azért Einstein és te…
– Na, ez a baj! Az öregek el sem tudják képzelni, hogy a fiatalok számtalan dologban jobbak, sőt, sokkal jobbak, mint ők. Maga sem tudja elképzelni, pedig állítólag nem is olyan öreg. Az alkotás manapság már nem feltételen egyetlen ember műve. Sok kis alkotás épül egymásra és ágazik ki egymásból. Ráépülnek arra, ami van, bővülnek, terjeszkednek. Tudja, hány új program születik meg naponta már meglévő programokra épülve? Milliószám vannak. És mind olyan nyelvet, struktúrát, alapot használ, ami már készen van. Olyan nyelvekről, szavakról, mondatokról beszélünk, amit a néni nem ért és soha nem is fog megérteni. A néni nem tudja, de mi minden pillanatban újraírjuk a valóságot.
– Istenem, te miről beszélsz? A valóság, kisfiam, ez!
– A néni teste?
– És a tiéd.
– Nem, dehogy! A valóság nem csak a test, hanem az a világ, amit létrehoztunk, amit használunk, amiben élünk. Néni, a mi valóságunk már más! Én egy perc alatt képes vagyok olyan világot teremteni, ha be meri kapcsolni a számítógépet, hogy ketté áll tőle a füle. Dolgokat, melyeket egyetlen papírevő sem képes maga elé vetíteni olvasás közben, mert nincsenek rá szavak. De én akkor is meg tudom mutatni.
– Az olvasás kincs. Soha nem lehet lecserélni az agy képalkotó csodáját.
– Nem is kell. Csak én már nem papírra leírt mondatokkal foglalkozom, hanem kódokkal, képekkel, és kódokra írt kódokkal és képekkel, és azok is szavak, a néni számára érthetetlen szavak, amiből én bármit megteremthetek, bármit! De ezt a néni nem érti, mert soha nem élt benne és már nem is fog. Kihal belőle, mielőtt megkóstolhatná. Sajnálom, mert egydimenziós marad egy sokdimenziós világban.
– Te csak ne sajnálj!
– Hát mit tegyek? Tetszik tudni nekem is van egy nagymamám. Öreg és egydimenziós. Látom rajta, hogy nem érti, mi van körülötte. Mondom neki, hogy lépjen fel a netre, legyen kíváncsi, de nem, már képtelen rá. Ezer film van fent, régiek, olyan ősi mozik, amit maguk néznek, de nem látja őket, mert már azt sem tudja, hogy hogyan jusson el hozzájuk. Pedig nem kellene sok megértés hozzá, de nem megy neki. És tudja, miért? Mert már az alapvető lépéseket sem érti. Ahogy a néni sem. Én tudok kínaiul, japánul, olaszul, németül és bármilyen nyelven, mert az eszköz, mely a rendelkezésemre áll, ismeri ezeket a nyelveket. Hozzám képest maga be van zárva.
– De nekem legalább van fantáziám.
– Nekem pedig információm van, és az többet ér. Mert bármikor magamra zúdíthatom és akkor pontosan ott tartok, mint a néni. Akármikor hallgathatok könyveket, akármikor nézhetek filmeket. Az én világom a korlátlan információ áradatán, míg a maga világa a nehezen megszerzett és őrizgetett morzsányi információ megvédésén áll vagy bukik. A néni egy zárvány, apró bucka, amelyik nem ér semmit, mert azt hiszi, hogy egyedi, holott minden gondolatát kitalálták már valahol, és én meg is tudom mondani, hogy hol és kicsoda. Maga tíz kockával próbál meg várat építeni magának és büszke rá, hogy milyen szépre sikerült. Nekem pedig milliárdnyi, végtelennél is végtelenebb számú építőkockám van, amit milliárnyi elérhető terv alapján építhetek össze, úgy hogy a végén pont olyan váram lesz, amit én akartam, és amit akkor alakítok át és építek újra, amikor akarom. Ez az én fantáziám, és az nem kicsi. A néninek korlátozottak a lehetőségei, nekem végtelenek. Ha elmenne az áram, akkor talán maga egy nappal tovább élne, mint én, de még ezt sem hiszem. Tetszik tudni, az én generációm nem lőtte be magát a nettel, és nem fekszik kábítószeres hálózati delíriumban, hogy végleg elhülyüljön. Az én generációm feljavította, kiterjesztette, upgradelte önmagát, az információ vált a fő forrásává, amit máshogy kap készhez, amit másként kezel, és másként használ fel. De a néni az egy dimenziójával ezt már nem is érti.
– Nem vagyok hülye!
– Nem. De hozzánk képest egy elavult, sántikáló őskövület. Ki tetszik halni, mert a mi életünk alapszabályait sem érti meg, nemhogy használni tudná azokat.
– Nem avultam el.
– Jó. Kérdezek pár dolgot. Vágja rá, ami eszébe jut!
– OK.
– Jáva.
– Tájföldön…
– Amire utal, az Indonézia egy szigete. A bolygó tizenharmadik legnagyobb szigete, de egyébként nem erre gondoltam. Piton.
– Kígyó.
– Aha. 9 nem és több mint 30 faj tartozik a családba. A leghosszabb kígyófajnak ismert kockás piton is ide tartozik, de nem erre gondoltam. C?
– Zenei hang?
– Igen. A C-dur skála első hangja, az A-moll skála harmadik hangja és így tovább, de nem erre gondoltam. HTML?
– Valami barkácsáruház?
– Nem. Elm?
– ELMÜ?
– Rust?
– Valami angol szó, nem emlékszem.
– Rozsda, de nem erre gondoltam. Tetszik tudni ezek mind programnyelvek voltak, amivel eddig soha nem létező világokat hozhatunk létre olyan helyeken, amik nem is léteztek soha. És még maga mondja, hogy nincs fantáziánk? Ezekben a világokban a néni olyasmiket tehet meg, amikről eddig még csak álmodni sem mert, de mindez még csak a kezdet. Ezek új szótárak egy másik valósághoz, amiből maga ki van rekesztve. Ezért mondom, hogy ki fog halni, mint a mamut. Ugye nem haragudott meg?
– De.
– Nem baj. Nekem nem fáj. Elég jól fogok aludni így is. Persze vehetné a fáradságot és leülhetne a gép elé egy kis tanulásra, mert gondolom tanulni egy ideje már nem tanul, csak oktat. Pedig aki tanítani merészel, annak soha nem szabad abbahagyni a tanulást. Na, ki mondta ezt?
– Nem… tudom… Platon?
– John Cotton Dana. 1856-ban született Woodstockban, könyvtárigazgató volt és múzeumot alapított. Én tudom, és a néni?
– …
– Sok mindent nem tud, és így akar alkotó lenni? Furcsa. Azt javaslom, hogy menjen haza és kezdjen tájékozódni, hogy manapság mi hogyan működik! Akkor talán a recepteknél többet talál majd meg a neten. Mert aki alkotni akar, annak adatokra van szüksége, információra, hogy aztán össze tudjon valami újat rakni a fejében, ha egyáltalán új lesz az a valami.
– …
– …
– Akkor nem vett fel, ugye?
– Hova?
– A versenyre, fiam…
– Ja, a versenyről már rég lemaradt, sajnálom. Talán egy veterán esemény. A jövőhéten lesz egy. Pont recepteket kell keresni, időre. Ott még elmegy, ha az ember begépeli a linkeket a címsorba. Tetszik tudni, mi az a címsor?
– …
– Menjen haza! Nincsen semmi baj. Olvasson el egy jó könyvet, ha talál valamit a polcon! Azzal jól telik az idő, és ne aggódjon miattunk, majdcsak kibírjuk valahogy könyvek nélkül.
„Végletek nélkül még soha senki nem lelt rá arra a középútra, mely még így is mindenkiben máshol van, saját végleteitől függően.” /KSM/
————
– Elnézést, fiatalúr, itt lehet jelentkezni a net-versenyre? Bár nem is tudom, hogy egyáltalán miért vagyok itt.
– Majd kiderül, néni!
– Na, azért ott nem tartunk, alig múltam ötven. Hívjon csak tanárnőnek!
– Nekem néni, és nem a tanárom.
– Bárcsak az lennék!
– Nem hiszem, hogy örülnénk egymásnak, de ez már off-topic.
– Tessék?
– Térjünk a tárgyra! Miért szeretne erre a versenyre jelentkezni? Azért kérdezem, mert tetszik tudni egy kicsit… elnézést, hogy így fejezem ki magam, de kicsit idősnek tűnik. Itt komoly nyeremények vannak, és ezért komoly képességekről van szó, nem elég kikeresni egy receptet a netről.
– Én azért egy kicsit többet is tudok annál.
– Kétlem. Jó, nem mondom, hogy analfabétának tetszik lenni, csak nem hiszem, hogy átjut az első feladaton, akkor meg minek, ugye? A statisztika azt mutatja, hogy negyven fölött már ilyen megmérettetésen nem nagyon indulnak el sikerrel az emberek. Egyáltalán, hogy jutott eszébe, hogy jelentkezzen?
– A fiam miatt. Szerinte, idézem „nagy flash lenne”, ha indulnék, bármit jelentsen is az.
– Aha. Hát a flash már megtörtént, amikor bejött, és LOL, de azt hiszem, hogy itt érdemes lenne megállni.
– LOL?
– Nem érdekes.
– Fiatalúr, én tanár vagyok, olyan idős srácokat oktatok, mint maga, talán fel tudom mérni a képességeimet.
– Nem. Nem tudja. Az régiekkel pont ez a baj, hogy többet képzelnek magukról csupán azért, mert többet éltek, de ez téveszme, ebben a világban a kor egyáltalán nem előny, sőt. A néni esélytelennek tűnik, sőt, minél öregebb, annál inkább az, de persze ki tudja, mindig van egy-egy bug a rendszerben.
– Bug?
– Nem szó szerint értettem, persze úgy sem lenne rossz.
– Mi?
– Semmi.
– Jó! Én akkor is indulni akarok.
– Azt hiszem, hogy érdemes lenne tisztázni pár dolgot, mielőtt elfogadom a jelentkezését.
– Ön fog engem felvételiztetni? Országomat egy lóért!
– Milyen ló?
– Ja, hát aki ezt sem érti…
– Nem értem, ja de…
– Mi ja de?
– Már értem.
– Ezt most én nem értem.
– Eddig nem értettem, most meg már értem. Shakespeare III. Richard, a néni arra utal, hogy egy elveszített csatában van és rimánkodik egy kis segítségért.
– Mi? Hogyan…?
– Hát rákerestem. Nem nagy ügy.
– Hol?
– A neten.
– Hogy?
– Virtuális keresés, új, beépített app. Nekem már van, tulajdonképen minden korombelinek van. Ezért mondom, hogy a néni öreg és esélytelen.
– Istenem! Fiatalúr, Shakespeare-t olvasni kell, nem rákeresni. Az, hogy tudod, honnan van az idézet még nem jelent semmit. Majd, ha megismered III. Richardot, azt, hogy miért kiabált ló után, hogy egy gazember volt, egy hatalommániás, gyalázatos király, akit a bárd…
– Itt álljunk le! Ez engem nem érdekel. Majd ha érdekelni fog, akkor megnézem a filmet, vagy felolvastatom az egész drámát, vagy megnézem a képregény sorozatot, vagy meghallgatom a dráma-neten. Akármi. A lényeg, hogy most nem érdekel, és ne akarja lenyomni a torkomon!
– Én… nem akarom.
– Ne is. És ne jöjjön nekem itt az olvasás utolérhetetlen gyönyöreivel, mert a néni semmit sem ismer az utolérhetetlen gyönyörökből! Az olvasás már lejárt ügy. Túl sok időt visz és túl keveset ad.
– Ezt azért vitatnám. Nekem legalább van elég szókincsem, amivel a világot magyarázhatom és megérthetem. Mert a szavak hatalmas erővel bírnak. Olyan erővel, melyet nem lehet mással pótolni. A szavak alkotnak hidat a képzelet és a világ közötti…
– Talán régen így volt. Most a számok bírnak ilyen hatalommal.
– A számok?
– Azok. A számok ugyanis manapság a képek építőkövei, egy új világ kapui, ahová a néni még csak el sem juthat.
– Nem is akarok.
– Nyilván, hiszen öreg és ezért nem érti már a világot.
– Nocsak, nem is tudtam, hogy…
– Pedig így van. A helyzet az, hogy a néni még mindig nem érti, hogy azok az idők elmúltak, amire annyira vágyik. Sem idő, sem lehetőség nincs egy könyvvel órákon, napokon át bíbelődni. Értelme sincs sok. Mi már nem vagyunk papírevők. Ez egy más világ. Ez már a képek világa. Az információk világa.
– Álomvilág.
– A könyvek is azok, ne csapja be magát! Tetszik tudni, mi már nem gyűjtjük az információt, mint maguk, mert mi már keressük, bányásszuk, feldolgozzuk, sorrendbe tesszük és új kapcsolatokat találunk közöttük. Nekünk egy könyv már nem egy könyv, hanem egy szöveg, melyből információs utak áradnak szét milliárd irányba. Nekünk már nem elég, sőt, nem is kell az, hogy napokig ízlelgessünk egy mondatot, mert ezer olyan helyre juthatunk a mondaton túl, amihez a néni még csak nem is szagol. Mi már a lehetőségeket ízlelgetjük. Rengeteg információm van III. Richardról, amit maga soha nem gyűjthet össze, akármeddig él és olvas. De mesélhetek a lovakról is, vagy Bosworth-ról ahol a csata volt, vagy az akkori harcmodorról és a lovak csatában betöltött szerepéről. Többet tudok magánál. Ez van. A néni ósdi, papírevő, mechanikus világában megértem, ha nagy szó volt, hogy emlékezett valamire, vagy sok szót ismert, de most már nem kell tudni fejből semmit, mert elég, ha tudom, hogy hol van az, amit tudnom kell.
– Én most elszomorodtam.
– Nem kell sírni! Ez az élet. Egyebként, aki kritizálja a generációnkat, az elfeledkezik arról, amelyik felnevelte azt. A néninek mindez szomorú, mert nem érti. Ha felfogná, hogy milyen lehetőségeink vannak, inkább irigykedne. Nem tetszik tudni, hogy én ebben a pillanatban több adathoz, információhoz férek hozzá, mint ötmillió olyan ember, mint maga. Dúskálok benne, és bármikor az enyém lehet. Amikor csak akarom.
– Ja, csak el ne menjen az áram, mert akkor hülye lesz a fiatalúr egy perc alatt.
– Talán. Bár az öregség is egyfajta áramszünet, ha jól tudom. Abban a processzorban is támadhatnak rövidzárlatok.
– … amíg olvasok…
– Nem, az olvasás nem minden. Sőt, most már idejét múlt dolog. Mi már máshonnan kapjuk az információkat. Tetszik tudni: egy kép ezer szóval ér fel, és ne tessék azt hinni, hogy az ember elfelejtett beszélni, mi is ismerünk szavakat ám, csak nem irkáljuk le őket olyan gyakran. Elég megnézni egy videót…
– Az hülyévé tesz, fiam.
– A világszéles információ hülyévé tesz? Furcsa egy elmélet. Még mindig nem érti, ugye? Mi már másra és másképpen használjuk az agyunkat, mint az öregek. Mi már keressük, bővítjük, összeillesztjük a szavakat. Túl sok lett belőle, nekünk már nem megtanulni kell, hanem strukturálni őket. Tetszik tudni, hogy az mit jelent?
– Sejtem.
– Nem, még csak nem is sejti.
– De a strukturálás nem alkotás. Az csak átrendezés.
– Ezt tessék elmondani Einsteinek.
– Mi köze ennek Einsteinhez?
– Einstein relativitáselméleteinek alapját is meglévő gondolatok alkották, például a Lorentz transzformáció. Einstein is átrendezett, csak csodálatos módon, pedig az az egyenlet elég híres alkotásnak tűnik. Egyébként nem értek a fizikához, de rákeresni tudok.
– Azért Einstein és te…
– Na, ez a baj! Az öregek el sem tudják képzelni, hogy a fiatalok számtalan dologban jobbak, sőt, sokkal jobbak, mint ők. Maga sem tudja elképzelni, pedig állítólag nem is olyan öreg. Az alkotás manapság már nem feltételen egyetlen ember műve. Sok kis alkotás épül egymásra és ágazik ki egymásból. Ráépülnek arra, ami van, bővülnek, terjeszkednek. Tudja, hány új program születik meg naponta már meglévő programokra épülve? Milliószám vannak. És mind olyan nyelvet, struktúrát, alapot használ, ami már készen van. Olyan nyelvekről, szavakról, mondatokról beszélünk, amit a néni nem ért és soha nem is fog megérteni. A néni nem tudja, de mi minden pillanatban újraírjuk a valóságot.
– Istenem, te miről beszélsz? A valóság, kisfiam, ez!
– A néni teste?
– És a tiéd.
– Nem, dehogy! A valóság nem csak a test, hanem az a világ, amit létrehoztunk, amit használunk, amiben élünk. Néni, a mi valóságunk már más! Én egy perc alatt képes vagyok olyan világot teremteni, ha be meri kapcsolni a számítógépet, hogy ketté áll tőle a füle. Dolgokat, melyeket egyetlen papírevő sem képes maga elé vetíteni olvasás közben, mert nincsenek rá szavak. De én akkor is meg tudom mutatni.
– Az olvasás kincs. Soha nem lehet lecserélni az agy képalkotó csodáját.
– Nem is kell. Csak én már nem papírra leírt mondatokkal foglalkozom, hanem kódokkal, képekkel, és kódokra írt kódokkal és képekkel, és azok is szavak, a néni számára érthetetlen szavak, amiből én bármit megteremthetek, bármit! De ezt a néni nem érti, mert soha nem élt benne és már nem is fog. Kihal belőle, mielőtt megkóstolhatná. Sajnálom, mert egydimenziós marad egy sokdimenziós világban.
– Te csak ne sajnálj!
– Hát mit tegyek? Tetszik tudni nekem is van egy nagymamám. Öreg és egydimenziós. Látom rajta, hogy nem érti, mi van körülötte. Mondom neki, hogy lépjen fel a netre, legyen kíváncsi, de nem, már képtelen rá. Ezer film van fent, régiek, olyan ősi mozik, amit maguk néznek, de nem látja őket, mert már azt sem tudja, hogy hogyan jusson el hozzájuk. Pedig nem kellene sok megértés hozzá, de nem megy neki. És tudja, miért? Mert már az alapvető lépéseket sem érti. Ahogy a néni sem. Én tudok kínaiul, japánul, olaszul, németül és bármilyen nyelven, mert az eszköz, mely a rendelkezésemre áll, ismeri ezeket a nyelveket. Hozzám képest maga be van zárva.
– De nekem legalább van fantáziám.
– Nekem pedig információm van, és az többet ér. Mert bármikor magamra zúdíthatom és akkor pontosan ott tartok, mint a néni. Akármikor hallgathatok könyveket, akármikor nézhetek filmeket. Az én világom a korlátlan információ áradatán, míg a maga világa a nehezen megszerzett és őrizgetett morzsányi információ megvédésén áll vagy bukik. A néni egy zárvány, apró bucka, amelyik nem ér semmit, mert azt hiszi, hogy egyedi, holott minden gondolatát kitalálták már valahol, és én meg is tudom mondani, hogy hol és kicsoda. Maga tíz kockával próbál meg várat építeni magának és büszke rá, hogy milyen szépre sikerült. Nekem pedig milliárdnyi, végtelennél is végtelenebb számú építőkockám van, amit milliárnyi elérhető terv alapján építhetek össze, úgy hogy a végén pont olyan váram lesz, amit én akartam, és amit akkor alakítok át és építek újra, amikor akarom. Ez az én fantáziám, és az nem kicsi. A néninek korlátozottak a lehetőségei, nekem végtelenek. Ha elmenne az áram, akkor talán maga egy nappal tovább élne, mint én, de még ezt sem hiszem. Tetszik tudni, az én generációm nem lőtte be magát a nettel, és nem fekszik kábítószeres hálózati delíriumban, hogy végleg elhülyüljön. Az én generációm feljavította, kiterjesztette, upgradelte önmagát, az információ vált a fő forrásává, amit máshogy kap készhez, amit másként kezel, és másként használ fel. De a néni az egy dimenziójával ezt már nem is érti.
– Nem vagyok hülye!
– Nem. De hozzánk képest egy elavult, sántikáló őskövület. Ki tetszik halni, mert a mi életünk alapszabályait sem érti meg, nemhogy használni tudná azokat.
– Nem avultam el.
– Jó. Kérdezek pár dolgot. Vágja rá, ami eszébe jut!
– OK.
– Jáva.
– Tájföldön…
– Amire utal, az Indonézia egy szigete. A bolygó tizenharmadik legnagyobb szigete, de egyébként nem erre gondoltam. Piton.
– Kígyó.
– Aha. 9 nem és több mint 30 faj tartozik a családba. A leghosszabb kígyófajnak ismert kockás piton is ide tartozik, de nem erre gondoltam. C?
– Zenei hang?
– Igen. A C-dur skála első hangja, az A-moll skála harmadik hangja és így tovább, de nem erre gondoltam. HTML?
– Valami barkácsáruház?
– Nem. Elm?
– ELMÜ?
– Rust?
– Valami angol szó, nem emlékszem.
– Rozsda, de nem erre gondoltam. Tetszik tudni ezek mind programnyelvek voltak, amivel eddig soha nem létező világokat hozhatunk létre olyan helyeken, amik nem is léteztek soha. És még maga mondja, hogy nincs fantáziánk? Ezekben a világokban a néni olyasmiket tehet meg, amikről eddig még csak álmodni sem mert, de mindez még csak a kezdet. Ezek új szótárak egy másik valósághoz, amiből maga ki van rekesztve. Ezért mondom, hogy ki fog halni, mint a mamut. Ugye nem haragudott meg?
– De.
– Nem baj. Nekem nem fáj. Elég jól fogok aludni így is. Persze vehetné a fáradságot és leülhetne a gép elé egy kis tanulásra, mert gondolom tanulni egy ideje már nem tanul, csak oktat. Pedig aki tanítani merészel, annak soha nem szabad abbahagyni a tanulást. Na, ki mondta ezt?
– Nem… tudom… Platon?
– John Cotton Dana. 1856-ban született Woodstockban, könyvtárigazgató volt és múzeumot alapított. Én tudom, és a néni?
– …
– Sok mindent nem tud, és így akar alkotó lenni? Furcsa. Azt javaslom, hogy menjen haza és kezdjen tájékozódni, hogy manapság mi hogyan működik! Akkor talán a recepteknél többet talál majd meg a neten. Mert aki alkotni akar, annak adatokra van szüksége, információra, hogy aztán össze tudjon valami újat rakni a fejében, ha egyáltalán új lesz az a valami.
– …
– …
– Akkor nem vett fel, ugye?
– Hova?
– A versenyre, fiam…
– Ja, a versenyről már rég lemaradt, sajnálom. Talán egy veterán esemény. A jövőhéten lesz egy. Pont recepteket kell keresni, időre. Ott még elmegy, ha az ember begépeli a linkeket a címsorba. Tetszik tudni, mi az a címsor?
– …
– Menjen haza! Nincsen semmi baj. Olvasson el egy jó könyvet, ha talál valamit a polcon! Azzal jól telik az idő, és ne aggódjon miattunk, majdcsak kibírjuk valahogy könyvek nélkül.
