– És te?
– Ja, én nem. Még azt sem tudják eldönteni, hogy növény vagy állat vagyok-e.
– Akkor ki jó? A sün?
– A sün oké. És az erdőben lakók többsége is.
– Akkor én is.
– Igen, a mókus is oké. Általában azokat bírják, akik szőrösek…
– Van egy patkány haverom! Elmondom neki, hogy ma ünneplik, szerintem örülni fog.
– Nem fog. A patkányt sem csípik.
– De hát szőrös!
– Na jó, nem érted. Azokat ünneplik, akiket vagy szeretnek, vagy akiket érdekesnek vagy szépnek tartanak. Ja, és akik finomak. Azok nem rúgnak lasztiba, akik irritálják őket, vagy ártanak nekik, vagy akiket nem vesznek észre, vagy nem tudnak megjegyezni. Egy csóri atkának nincs esélye a tortára.
– Lesz torta?
– Nem.
– Kár. Akkor a kutya és a macska, nyilván…
– Nyilván. Seggnyaló banda.
– De a hal nem.
– A hal igen, de nem mindegyik. A szép vagy félelmetes, mivel azt meg tudják jegyezni igen, a tonhal nem.
– De azt eszik.
– Ja, tényleg. Akkor sem.
– És a veréb?
– A madarak általában igen. A tollakat bírják, azok szerintük szépek. A szépeknek van esélyük.
– Hát apám, akkor még nem látták az északi kopasz ibist. Mintha sósavval borotválkozott volna reggel. Egyébként nem is értem, hogy miért borotválkozik tollas létére.
– Értsd már meg, általában azok jönnek szóba, akiket szeretnek vagy legalább nem utálnak. A többi felejtős.
– Aha. És akkor nem kapunk tortát?
– Nem. Csak úgy ünnepelnek. Magukban.
– Meg sem hívnak?
– Nem, de gondolnak ránk.
– Hát az sokat segít!
– Gondolom.
– Apropó, és a majmokat?
– Azok bejönnek nekik. Nyilván, mert van némi rokonság.
– Mert a többivel nincs?
– Van, de nem látják. Azért csodákat nem kell tőlük várni, elég egyszerűek.
– De hát a hülye is látja!
– Látja.
– Szervest esznek?
– Mindent, csak magukat nem.
– Mozognak?
– Mint a mérgezett egér.
– A mérgezett egér nem mozog.
– Tudom, azt csak úgy mondják.
– Születnek?
– Aha, és meghalnak.
– A kakijuk büdös?
– De még mennyire. Iszonyú.
– Akkor?
– Akkor se. Nem veszik észre.
– Szegények.
– Azok, de most mit akarsz, süssek nekik tortát?
– Tudsz?
– Nem.
– És mi lenne, ha bevennénk őket?
– Hova?
– Az állatnapba. Attól, hogy hülyék és nem veszik észre…
– … és kihagyják a fele társaságot…
– … és kihagyják a fele társaságot, attól még ők is…
– Hát ők is. Na jó! Ezt körbeküldöm, aztán este megünnepeljük őket is. Persze magunkban. Ha ők sem hívnak meg minket, akkor nyilván…
– Nyilván. De azért jó ötlet…. te figyi, és hogy szólsz a többieknek?
– Majd szaporábbra fogom az osztódást. Egy baktériumnál az nem nagy cucc, és mindenhol ott vagyunk. Na, csá!
– Szevasz, és boldog állatembernapot!
– Ja, ez jó! „Boldog állatembernapot!”. Majd ezt nyomtatom ki az esti buli flyerére, azt majd körbeviszik a méhek, már amennyien maradtak.
– Ja, én nem. Még azt sem tudják eldönteni, hogy növény vagy állat vagyok-e.
– Akkor ki jó? A sün?
– A sün oké. És az erdőben lakók többsége is.
– Akkor én is.
– Igen, a mókus is oké. Általában azokat bírják, akik szőrösek…
– Van egy patkány haverom! Elmondom neki, hogy ma ünneplik, szerintem örülni fog.
– Nem fog. A patkányt sem csípik.
– De hát szőrös!
– Na jó, nem érted. Azokat ünneplik, akiket vagy szeretnek, vagy akiket érdekesnek vagy szépnek tartanak. Ja, és akik finomak. Azok nem rúgnak lasztiba, akik irritálják őket, vagy ártanak nekik, vagy akiket nem vesznek észre, vagy nem tudnak megjegyezni. Egy csóri atkának nincs esélye a tortára.
– Lesz torta?
– Nem.
– Kár. Akkor a kutya és a macska, nyilván…
– Nyilván. Seggnyaló banda.
– De a hal nem.
– A hal igen, de nem mindegyik. A szép vagy félelmetes, mivel azt meg tudják jegyezni igen, a tonhal nem.
– De azt eszik.
– Ja, tényleg. Akkor sem.
– És a veréb?
– A madarak általában igen. A tollakat bírják, azok szerintük szépek. A szépeknek van esélyük.
– Hát apám, akkor még nem látták az északi kopasz ibist. Mintha sósavval borotválkozott volna reggel. Egyébként nem is értem, hogy miért borotválkozik tollas létére.
– Értsd már meg, általában azok jönnek szóba, akiket szeretnek vagy legalább nem utálnak. A többi felejtős.
– Aha. És akkor nem kapunk tortát?
– Nem. Csak úgy ünnepelnek. Magukban.
– Meg sem hívnak?
– Nem, de gondolnak ránk.
– Hát az sokat segít!
– Gondolom.
– Apropó, és a majmokat?
– Azok bejönnek nekik. Nyilván, mert van némi rokonság.
– Mert a többivel nincs?
– Van, de nem látják. Azért csodákat nem kell tőlük várni, elég egyszerűek.
– De hát a hülye is látja!
– Látja.
– Szervest esznek?
– Mindent, csak magukat nem.
– Mozognak?
– Mint a mérgezett egér.
– A mérgezett egér nem mozog.
– Tudom, azt csak úgy mondják.
– Születnek?
– Aha, és meghalnak.
– A kakijuk büdös?
– De még mennyire. Iszonyú.
– Akkor?
– Akkor se. Nem veszik észre.
– Szegények.
– Azok, de most mit akarsz, süssek nekik tortát?
– Tudsz?
– Nem.
– És mi lenne, ha bevennénk őket?
– Hova?
– Az állatnapba. Attól, hogy hülyék és nem veszik észre…
– … és kihagyják a fele társaságot…
– … és kihagyják a fele társaságot, attól még ők is…
– Hát ők is. Na jó! Ezt körbeküldöm, aztán este megünnepeljük őket is. Persze magunkban. Ha ők sem hívnak meg minket, akkor nyilván…
– Nyilván. De azért jó ötlet…. te figyi, és hogy szólsz a többieknek?
– Majd szaporábbra fogom az osztódást. Egy baktériumnál az nem nagy cucc, és mindenhol ott vagyunk. Na, csá!
– Szevasz, és boldog állatembernapot!
– Ja, ez jó! „Boldog állatembernapot!”. Majd ezt nyomtatom ki az esti buli flyerére, azt majd körbeviszik a méhek, már amennyien maradtak.
