– Te nyilván valami isten vagy.
– Nem.
– Honnan termettél ide?
– Hát ezt elég nehéz lenne megmagyarázni. Mondjuk úgy, hogy a semmiből.
– Tehát isten vagy.
– Nem.
– Utoljára mondom, hogy az!
– Ja, jó.
– Ez csodálatos! Egy isten meghallgatja a versem.
– Verselni fogsz, amint találkoztunk?
– Persze.
– Kúúl!
– Hű, de fura szó.
– Ja, ez olyan szleng.
– Az is fura szó. Az isteneknek sok furcsa szava van. Na, akkor mondom. Figyelsz?
– Mi…
– Csöndben vagy, figyelsz! A vers így hangzik: „Aki barát, szeret: de aki szeret, nem mindig barát.”
– …
– Na?
– Mi na?
– Ennyi. Eddig van meg. Mondjuk ezt nem én írtam, de nem hiszem, hogy mérges lenne, akitől vettem, meg ha mérges is, hát juj de sajnálom. Szóval végeredményben én írtam. Szerintem még egy kicsit csiszolni kéne. Például legyen három sora. Na, akkor így. Ezt figyeld!
„Aki barát szeret, de aki szeret nem mindig barát
Figyelj arra, aki ha szavalsz, feszeng”
… na, ide kéne még egy jó szó… ja, várjál… már tudom
„Négyeld fel, mert ő biztos egy szleng.”
Nyilván tetszik, lehet tapsolni!
– Hát… az a „szleng” szó nem pontosan…
– Örülök, hogy tetszik, de nem látom, hogy tapsolsz… jó, most látom.
– Gyönyörű vers, lájkolom.
– Én meg talán ennek nem örülök, és az neked nem jó ómen.
– Ne, kérlek! A lájkolás az jó. Az olyan dolog, amit szeretnél. Sőt, nagyon bírnád.
– Elmeséled! Most.
– Ö, igen. Végül is ezért jöttem. Figyelj! Képzeld el, hogy azon a falon megjelenik egy-egy strigula, ha tetszik valakinek a versed.
– Az én versem mindenkinek tetszik.
– Jó, de itt nem csak arról van szó, aki éppen hallja a versedet, hanem arról is, aki valaha olvasta, vagy hallotta, vagy meséltek neki róla. Mindenkiről.
– Mármint az egész színházról?
– Sőt! Az egész városról. Az egész országról, a birodalomról, a határokon túl élőkről is. Mindenkiről, aki csak él és egyszer is elolvasta a verseidet. Minden egyes vélemény megjelenik, ott a falon. Egy kis strigula. Több ezer, tízezer, millió.
– Te isten, te bolondozol velem, azt én meg nem szeretem. Feltűnt, hogy rímelt, ugye?
– Igen, persze, csúcs volt. De tényleg, mi lenne akkor, ha ez így lenne? Tudod, statisztikát csinálunk…
– Statisztikát. Az biztos elképesztően fájdalmas lehet. … Tetszik.
– Oké. Szóval statisztikát csinálunk egy csomó hírességgel. Érdekel minket, hogy mi a véleményük a nagyoknak erről a digitális vélemény platformról.
– Én óriási vagyok, és mindenről van véleményem, még arról is, amit az előbb mondtál.
– Szuper. A kérdés az, hogy szeretnéd-e, hogy ott a falon megjelenjen mindenki véleménye.
– A verseimről?
– Igen. Meg úgy általában rólad, amit csinálsz, ilyesmi.
– Értem. Egy strigula, ha igen.
– Úgy van. Egy strigula a falon, ha tetszik neki.
– Több ezer strigula egészen jól nézne ki. Sőt, több százezer.
– Aha.
– Hát az jó lenne…, de azért tegyük fel, hogy van olyan ember, mondjuk nem hiszem, de ha mégis, aki nem szeret. Például irigy, mert eszméletlen jó verseket költök. Az is megjelenik?
– Meg.
– Lehet, hogy most nem kedvellek. Mi az, hogy megjelenik? Lesznek „hát ez hülye” strigulák is a falon?
– Feltehetően vannak olyanok, akiknek más a véleménye, mint a tiéd.
– Na, pont azokat szoktam lestatisztikázni.
– Az nem jó szó ide, a statisztika nem is ige, azt jelenti, hogy…
– Nekem tetszik, szóval marad. Na, és ki húzza ezeket a strigulákat a falamra? Ti, istenek?
– Nem. Azok, akik véleményt mondanak rólad. Mi csak lehetővé tesszük, hogy ott megjelenjen.
– Idejönnek és bevésik? Ez kicsit már megint nem tetszik.
– Nem. Abban mi segítünk, hogy ne kelljen idejönniük, de ez csupán technológia.
– Azta’, ez is jó szó.
– Örülök. Szóval a lényeg, hogy közvetlenül az ő véleményük jelenik meg a falon.
– …
– Na, tetszik?
– Hát nem is tudom. Valójában engem nem nagyon érdekelnek a kellemetlen vélemények. Kifejezetten zavarnak. Olyankor elmegy az étvágyam, aztán dühös leszek és a végén mindig az van, hogy egy csomó embert össze-vissza statisztikázok. Aztán meg jön a nyavalygás, én meg írhatok megint verset, hogy jobb kedvem legyen. Nem lehetne, hogy a falon csak a jó strigulák jelenjenek meg?
– Nem.
– Akkor mégsem tetszik ez az egész.
– Nem. Azt hittem, hogy…
– Vagyis…
– Vagyis?
– Vagyis az érdekelne, hogy kaphatok-e egy listát.
– Milyen listát?
– Egy strigula listát.
– Bocsáss meg, nem értem.
– Isten vagy, mit nem értesz ezen? Azt kérdeztem, hogy kaphatok-e egy listát arról, hogy ki húzta a „de szép ez a vers” vagy a „hát ez hülye” strigulát a falamra. Végül is az én falamat firkálják össze. Az mégsem olyan, mintha egy bunkó kis senki fala lenne.
– Hát, nem is tudom.
– Nem tudod? Nézz rám, szerinted most arra várok, hogy nemet mondj nekem?
– Jó, figyelj, általában nem szoktak ilyen listát kapni, de persze megoldható. A fontosabb emberek kérhetnek ilyesmit.
– És én nem látszom fontosnak? Azt javaslom, kicsit gondolkozz, mielőtt válaszolsz!
– Dehogynem. Te nagyon fontos vagy.
– Ügyes vagy. Hát akkor kérem azt a listát. Úgy már jópofa dolog ez a strigula.
– De ez… jó, kaphatsz listát.
– Klasszik! Mármint mikor kapom meg? Kéne az illető neve, címe, rokonai, lehetőleg barátai, ha tömeges szétstatisztikázást terveznék. Megoldható?
– Hát…
– Figyelj! Lista nélkül nekem ide ne merd firkálni mások véleményét! Ha van lista, akkor oké a dolog. Szépen felkeressük az illetőt, elbeszélgetünk vele, kicsit statisztikázunk, vagy technológiázunk, attól függően, hogy milyen kedvem van és persze, hogy hova húzta azt a strigulát. Az így teljesen rendben van.
– De lista nélkül?
– Lista nélkül nem érdekel a dolog! Csak egy bolond kíváncsi mások véleményére úgy, hogy azok bármit mondhatnak róla. Na meg képzeld el, hogy mi lenne, ha a vendégek azon csámcsognának a vacsora alatt, hogy hány strigula van a „hülye” mellett. Egy hét és nem lenne kit meghívnom, mert a társaság zömét fejbestatisztikáztam. Nem, nem. Kell a lista! Akkor majd csak olyanokat hívok meg kajálni, akik imádnak, és így mindenki boldog lesz. Vagyis én.
– Értem.
– Aki pedig nem imád, hát az meg majd szembesül szépen a következményekkel. Megkérjük, hogy vessen magára követ, ha nem akar, akkor majd mi vetünk. Vagy fordítva? Ebbe mindig belekavarodom.
– Világos.
– Ajánlom is! Figyelj, aki olyan nagy, mint én, az már nem játszadozik szabadon olyasmivel, mint az emberek véleménye, mert még csapdába esik. Neki nem mindegy már, hogy mivel van telerajzolva a fala, ezért a nagyok már nem várják a jó strigulákat, hanem elvárjak azokat. A nagyok, vagyis bocs, az óriások, mint én nem hallani akarják, hogy jó, amit csinálnak, hanem közölni akarják, hogy jó, amit csinálnak. Nem megerősítést várnak, hanem engedelmességet. A kis emberek játékában persze mindenkinek lehet véleménye, de a nagyoknál ez túl nagy luxus. Szép is lenne, ha figyelnék másokra. Jaj, egészen libabőrös lettem! Egyébként még kit kérdezel meg? Kik lesznek azok a nálamnál kisebb nagyok?
– Á, nem ismered őket.
– Én mindenkit ismerek! Ugye?
– Ja, persze. Lássuk csak: Buddha?
– Biztos külföldi, szóval nem.
– Jézus?
– Ő megvan, de ha velem ki akarsz jönni, akkor őt felejteném.
– Napóleon?
– Mitugrász név, nem ismerős.
– Marx?
– Ne raccsolj, azt úgy mondják, hogy max, és ilyen név nincs.
– Sztálin?
– Valami hivatalnok, te honnan veszed ezeket a neveket?
– Darwin?
– Biztos valami hülye majom.
– Mozart?
– Golyófejű lehet ilyen névvel.
– Caesar!
– Óóókéééé, ő stimmt, de már halott, remélem, szóval nehéz dolgod lesz.
– Második Fülöp?
– Pfff, miért nem az elsőt kérdezed?
– Tesla?
– Jó, hagyjuk! Senkik. A lényeg, hogy nekem a listás változat kell, a nagyok módszere.
– Értem. Leírtam.
– Egyébként, akinek nem adsz listát, azok mit szólnak ehhez a falas dologhoz?
– A legtöbbnek tetszik.
– Úgy is, hogy mondjuk több a rossz strigula?
– Úgy is. Az emberek szerint a rossz strigula is strigula. Jobbnak vélik, ha sokan tartják rossznak őket, mintha senki sem tartja őket semmire.
– Ostobaság. Csak olyan szlengek találhatnak ki ilyesmit, akiknek halálvágya van, vagy olyan apró, hogy alig látszik. Nyilván vacak költő is az ilyen.
– A szleng nem jó szó…
– Mondtam már, hogy az. Én vagyok a költő, mégpedig iszonyúan jó.
– Az vagy. Talán még a vogonoknál is jobb.
– A vogonokat úgy rémlik, hogy már leigáztuk, szóval biztos, hogy jobb.
– Úgy van!
– Erre igyunk!
– Én inkább rágyújtanék, mielőtt ugornék.
– Ugorsz? Mi vagy te, béka? Az ott mi?
– Dohány.
– Nem az, a másik.
– Ja, öngyújtó.
– Add ide… ideadod szépen!
– …
– Jópofa. Hogy csináltad?
– Ne, Néró, a függöny!!!
…
