– Szeretnék toleráns lenni.
– Értem. És tudja, mi az?
– Mit képzel? Persze hogy tudom. És kérem, ne szipogjon!
– Ja, már értem, miért. Nos, hát a kezelés nem lesz olcsó.
– Mindegy, mert a barátaim fizettek be rá.
– Hát azt nem csodálom.
– Már megint szipog.
– Én így veszem a levegőt. Az baj?
– Kicsit.
– Jó, majd kevesebbet veszek, míg itt van.
– Kösz! Na, mikor kezdjük?
– Azért első körben elmagyaráznám, hogy mit okoz a kezelés, hátha nem is egyezik bele.
– De beleegyezem… ugye nem lesz bonyolult? Mármint nem kell befeküdni, meg ilyesmi?
– Nem. Egy apró kis kapszula, melyben csupán egyetlen gondolat van.
– Gondolat-kapszula? Az nem hülyeség? Már megint szipog.
– Levegőt vettem, muszáj volt. A gondolat-kapszula nem hülyeség. Beveszi, a kapszula felszívódik, és a gondolat beágyazódik. Ennyi.
– És nem lenne egyszerűbb, ha én csak úgy gondolnám és kész? Ja, akkor nem tudnának érte pénzt kérni.
– Így van. Ez az egyik ok. A másik pedig az, hogy a mi kapszulánk felszívódása után azt a gondolatot el is hiszi. Úgy van megszerkesztve. Mert ugye nem minden gondolatát hiszi el az ember. Jól is néznénk ki. Ezt viszont el fogja hinni, erre garancia van.
– De mégis, mi az a gondolat? Most meg harákolt!
– Mert fulladoztam. Egyébként hiába mondom el a gondolatot, az nem fog segíteni. Próbáltuk, de ez nem így működik.
– Azért csak mondja el!
– Kérem! A gondolat így hangzik: „Mindenki másképpen próbál meg boldog lenni!”
– Aha. Értem.
– Hát én már ebben is kétkednék.
– Azt mondja, hogy hülye vagyok?
– Hát, a hülyék is boldogok akarnak lenni, de én ilyet persze nem állítottam. A helyzet az, hogy az emberek sok esetben azt hiszik, hogy értik a dolgokat, és közben pedig nem.
– Jó, én ezt akkor is megértettem. És most mi van, akkor toleráns lettem?
– Mondom, hogy ez nem így működik. Ezt a gondolatot el kell hinni. Ha elhiszi, akkor egy furcsa dolog történik. Ez benne a misztikum.
– Nem hiszek a misztikában. Azok hülyék, akik hisznek benne.
– Nyilván. De…
– Mi van?
– Szerintem hamarosan el fogok ájulni. Tudja, én levegővel működöm.
– Akkor vegyen levegőt… csak ne szipogjon közben!
– …
– …
– Most jobb.
– De szipogott.
– Jó, mindjárt adom a kapszulát. Ott tartottunk, hogy egy különös dolog történik, amikor elhiszi, hogy „mindenki másképp próbál boldog lenni”.
– Mi?
– Felismeri, hogy ő is csak egy ember, aki egy módját választotta a boldogságnak, és felismeri, hogy a másik ember nem több és nem is kevesebb magánál, csupán egy másik ember, aki pedig más útját választotta ugyanannak a célnak. Na, ez a tolerancia.
– Aha. Értem. Ez menni fog kapszula nélkül is.
– Nem fog menni. Ahhoz komoly erőfeszítés kéne, és azért legyünk őszinték… manapság ki tesz erőfeszítéseket másokért?
– Na, én ezt értem. Szóval, ha beveszem ezt a kapszulát…
– Akkor egyszerűen elnézi másoknak, hogy úgy próbálnak boldogok lenni, ahogy az nekik tetszik. Ennyi!
– Én eddig is elnéztem.
– Hát nem. Például vegyük a Mikulás ügyet. Ön Mikulás hívő?
– Maga megveszett! Én? A Mikuláshívők elmebetegek. Piros ruhában járnak, pomponos sapkával a fejükön. Felvonulnak!
– Az baj?
– Az baromi baj, mert fertőznek. Telefertőzik a környezetet mikulással. Istenem, azok a kis gyerekek, akik mikulásosok lettek ezek miatt a… perverz állatok miatt. Meg tudnám őket… mindegy.
– Nyilván ön a Télapóhívők táborában áll.
– Télapóban az igazság. Nem hallotta még ezt a szállóigét?
– De.
– Hát mert igaz. A Télapó szép. Szereti a gyerekeket. Én is szeretem őket.
– És a mikulásos gyerekeket?
– Azok nem gyerekek, hanem torz lények, Anti-Télapók… képzelje, egyszer láttam, hogy az egyiknek egy mókus ült a vállán. Egy mókus egy Mikulás vállán. És közben palacsintát evett. Hánynom kell!
– Ott a vödör.
– Nem úgy! Átvitt értelemben.
– Ja. Hát igen. A barátai bölcsek. Mert képzelje el, hogy ha beveszi a kapszulát, akkor egyszerűen azt érzi majd, hogy ezek a Mikulásosok nem az ördög szülöttei, hanem csupán mások.
– Mi van?
– Meg fogja őket érteni. Nem fogja őket szeretni, sőt nem is ért egyet velük, de megérti majd őket. Azt mondja majd, ha meglát egy palacsintát evő, mókust szelídítő Mikulásost, hogy: „Hát igen, ő ilyen, de ez nem gond! Vonuljon csak fel, ha úgy tartja kedve!”
– Én ilyet soha nem mondok!
– De fog, ha beveszi a kapszulát.
– Figyeljen ide (egyébként, ha még egyszer szipog, akkor orrba verem), én nem fogom magam mikuláshívővé tenni. Télapóban az igazság!
– Nem is kell. A kapszula csak elfogadtatja önnel, hogy ők is csak a boldogságukat keresik, de nem ott és úgy, ahol és ahogy maga.
– A frászt! Azok az életünkre törnek. Szét akarják cincálni a Dió-Mogyoró–Pirosalamaságot, tönkre akarják tenni, amit felépítettünk, meg akarják fúrni a Télapót, és azt akarják, hogy mindenki a Kis Pirosnak hódoljon. Iszonyat. Dögvész. És maga erre akar buzdítani?
– Nem én. A barátai.
– Hát szép kis barátok az ilyenek!
– Ők csak azt szerették volna, ha kevesebb haragot érez… nem rosszak, higgye el!
– De. Talán közöttük is van Mikulásos. Iszonyat. És a többi?
– Milyen többi?
– A mákospalacsintások, a kékhajúak, a macskások, a zabevők?
– Mi van velük?
– Azokat is szeretni fogom?
– Dehogy. Nem szereti őket, de megérti majd őket, és hagyja, hogy úgy legyenek boldogok, ahogy ők akarnak.
– Na! Akkor ezt tisztázzuk. Boldogság csak egy van, és azt egyféleképpen lehet elérni.
– Kitalálom: a Télapónak köze van hozzá.
– Így van! És ostoba barom az, aki azt hiszi, hogy a mákospalacsinta finom. A mákospalacsintát be kell tiltani!
– És akkor mi van, ha maga nem eszik mákospalacsintát?
– Persze hogy nem eszem. Minek néz engem? Mókusos Mikulásnak? Én lekvárost eszem. Igazi lekvárral.
– És mi van akkor, ha hagyja, hogy más azt egye?
– Felőlem eheti, csak én ne lássam.
– De mi van akkor, ha mindketten egymás mellett ennék a palacsintát? Maga a lekvárosat, ő meg a mákosat?
– Az egy borzasztó világ lenne.
– Biztos?
– Biztos.
– De ha ő nem eheti a mákosat, akkor nem lesz boldog, mert ugye ő azt szereti.
– Hát akkor nem lesz boldog, kispofám! Majd megtanulja, hogy mi a valódi boldogság, ha csak lekvárost lehet kapni.
– De ha ettől ők… Aú!
– Figyelj ide, te kis Mikulás, mókus, mákos nyomorék! Kapsz még egyet, ha még kérdezel valamit.
– … ez fájt.
– Tudod mit? A kapszuládat helyezd fel oda… valahova. Én hülye, majdnem lemondtam a Télapóról a Mikulás javára.
– Nem! Erről nincs szó! Nem érti…
– Nem értem?
…
– Au! Ez most tényleg fájt… szerintem eltört… és most tényleg szipogok…
– Na, én mondtam, hogy szipogsz, csak nem hittél nekem.
– Eddig nem szipogtam.
– De. És most is! És mintha azt szipognád, hogy Mikulás.
– Maga bántalmazott egy eladót.
– Aki ilyen hülyeségeket árul, az megérdemli. Megengedni másoknak, hogy másban higgyenek, hogy máshol keressék a boldogságot, hogy… istenem… egyenesen a Mikulásban találják meg… és ezt egy józan ember mosolyogva nézze végig… maga elmebeteg! Hát hová menne így a világ?
– Előre?
– Szét.
– Szerintem nincs igaza, de megértem, ha így látja…
– Megérted? Te kis pondró, nehogy már te ereszkedj le hozzám!
– Ne bántson!
– Majd az én eldöntöm. Te kis toleráns majom.
…
…
– Bocsánat, hogy megütöttem.
– … Nem gond. Benne van a munkaköri leírásban. Kapok érte bónuszt.
– Aha. Az jó.
– Gondolom, a kapszula … nem játszik.
– Hát az méreg. Ezt maga is tudja.
– Nem az, de megértem, ha így gondolja.
– Kösz!
– Azt ugye tudja, hogy ma van a tolerancia napja. Legalább egy kis mintát vegyen be! Az ingyen van.
– Nem veszek be semmit.
– Akkor esetleg megtenne valamit nekem, az orrom kedvéért?
– Az orra kedvéért? Nem azt mondta, hogy kap érte bónuszt?
– Én igen, de az orrom nem. Szóval megtenne valamit az orromért?
– Mondja!
– Ne verjen meg ma senkit, aki nem olyan, mint maga.
– Hát nem is tudom.
– Kérem! Csak menjen el mellette, és ne csináljon semmit! Még csak ne is gondoljon semmit! Ennyi elég.
– Hát nem is tudom.
– Menni fog! Én bízom magában!
– Én nem.
– Nem baj. Próbálja ki! Hátha…
…
– Értem. És tudja, mi az?
– Mit képzel? Persze hogy tudom. És kérem, ne szipogjon!
– Ja, már értem, miért. Nos, hát a kezelés nem lesz olcsó.
– Mindegy, mert a barátaim fizettek be rá.
– Hát azt nem csodálom.
– Már megint szipog.
– Én így veszem a levegőt. Az baj?
– Kicsit.
– Jó, majd kevesebbet veszek, míg itt van.
– Kösz! Na, mikor kezdjük?
– Azért első körben elmagyaráznám, hogy mit okoz a kezelés, hátha nem is egyezik bele.
– De beleegyezem… ugye nem lesz bonyolult? Mármint nem kell befeküdni, meg ilyesmi?
– Nem. Egy apró kis kapszula, melyben csupán egyetlen gondolat van.
– Gondolat-kapszula? Az nem hülyeség? Már megint szipog.
– Levegőt vettem, muszáj volt. A gondolat-kapszula nem hülyeség. Beveszi, a kapszula felszívódik, és a gondolat beágyazódik. Ennyi.
– És nem lenne egyszerűbb, ha én csak úgy gondolnám és kész? Ja, akkor nem tudnának érte pénzt kérni.
– Így van. Ez az egyik ok. A másik pedig az, hogy a mi kapszulánk felszívódása után azt a gondolatot el is hiszi. Úgy van megszerkesztve. Mert ugye nem minden gondolatát hiszi el az ember. Jól is néznénk ki. Ezt viszont el fogja hinni, erre garancia van.
– De mégis, mi az a gondolat? Most meg harákolt!
– Mert fulladoztam. Egyébként hiába mondom el a gondolatot, az nem fog segíteni. Próbáltuk, de ez nem így működik.
– Azért csak mondja el!
– Kérem! A gondolat így hangzik: „Mindenki másképpen próbál meg boldog lenni!”
– Aha. Értem.
– Hát én már ebben is kétkednék.
– Azt mondja, hogy hülye vagyok?
– Hát, a hülyék is boldogok akarnak lenni, de én ilyet persze nem állítottam. A helyzet az, hogy az emberek sok esetben azt hiszik, hogy értik a dolgokat, és közben pedig nem.
– Jó, én ezt akkor is megértettem. És most mi van, akkor toleráns lettem?
– Mondom, hogy ez nem így működik. Ezt a gondolatot el kell hinni. Ha elhiszi, akkor egy furcsa dolog történik. Ez benne a misztikum.
– Nem hiszek a misztikában. Azok hülyék, akik hisznek benne.
– Nyilván. De…
– Mi van?
– Szerintem hamarosan el fogok ájulni. Tudja, én levegővel működöm.
– Akkor vegyen levegőt… csak ne szipogjon közben!
– …
– …
– Most jobb.
– De szipogott.
– Jó, mindjárt adom a kapszulát. Ott tartottunk, hogy egy különös dolog történik, amikor elhiszi, hogy „mindenki másképp próbál boldog lenni”.
– Mi?
– Felismeri, hogy ő is csak egy ember, aki egy módját választotta a boldogságnak, és felismeri, hogy a másik ember nem több és nem is kevesebb magánál, csupán egy másik ember, aki pedig más útját választotta ugyanannak a célnak. Na, ez a tolerancia.
– Aha. Értem. Ez menni fog kapszula nélkül is.
– Nem fog menni. Ahhoz komoly erőfeszítés kéne, és azért legyünk őszinték… manapság ki tesz erőfeszítéseket másokért?
– Na, én ezt értem. Szóval, ha beveszem ezt a kapszulát…
– Akkor egyszerűen elnézi másoknak, hogy úgy próbálnak boldogok lenni, ahogy az nekik tetszik. Ennyi!
– Én eddig is elnéztem.
– Hát nem. Például vegyük a Mikulás ügyet. Ön Mikulás hívő?
– Maga megveszett! Én? A Mikuláshívők elmebetegek. Piros ruhában járnak, pomponos sapkával a fejükön. Felvonulnak!
– Az baj?
– Az baromi baj, mert fertőznek. Telefertőzik a környezetet mikulással. Istenem, azok a kis gyerekek, akik mikulásosok lettek ezek miatt a… perverz állatok miatt. Meg tudnám őket… mindegy.
– Nyilván ön a Télapóhívők táborában áll.
– Télapóban az igazság. Nem hallotta még ezt a szállóigét?
– De.
– Hát mert igaz. A Télapó szép. Szereti a gyerekeket. Én is szeretem őket.
– És a mikulásos gyerekeket?
– Azok nem gyerekek, hanem torz lények, Anti-Télapók… képzelje, egyszer láttam, hogy az egyiknek egy mókus ült a vállán. Egy mókus egy Mikulás vállán. És közben palacsintát evett. Hánynom kell!
– Ott a vödör.
– Nem úgy! Átvitt értelemben.
– Ja. Hát igen. A barátai bölcsek. Mert képzelje el, hogy ha beveszi a kapszulát, akkor egyszerűen azt érzi majd, hogy ezek a Mikulásosok nem az ördög szülöttei, hanem csupán mások.
– Mi van?
– Meg fogja őket érteni. Nem fogja őket szeretni, sőt nem is ért egyet velük, de megérti majd őket. Azt mondja majd, ha meglát egy palacsintát evő, mókust szelídítő Mikulásost, hogy: „Hát igen, ő ilyen, de ez nem gond! Vonuljon csak fel, ha úgy tartja kedve!”
– Én ilyet soha nem mondok!
– De fog, ha beveszi a kapszulát.
– Figyeljen ide (egyébként, ha még egyszer szipog, akkor orrba verem), én nem fogom magam mikuláshívővé tenni. Télapóban az igazság!
– Nem is kell. A kapszula csak elfogadtatja önnel, hogy ők is csak a boldogságukat keresik, de nem ott és úgy, ahol és ahogy maga.
– A frászt! Azok az életünkre törnek. Szét akarják cincálni a Dió-Mogyoró–Pirosalamaságot, tönkre akarják tenni, amit felépítettünk, meg akarják fúrni a Télapót, és azt akarják, hogy mindenki a Kis Pirosnak hódoljon. Iszonyat. Dögvész. És maga erre akar buzdítani?
– Nem én. A barátai.
– Hát szép kis barátok az ilyenek!
– Ők csak azt szerették volna, ha kevesebb haragot érez… nem rosszak, higgye el!
– De. Talán közöttük is van Mikulásos. Iszonyat. És a többi?
– Milyen többi?
– A mákospalacsintások, a kékhajúak, a macskások, a zabevők?
– Mi van velük?
– Azokat is szeretni fogom?
– Dehogy. Nem szereti őket, de megérti majd őket, és hagyja, hogy úgy legyenek boldogok, ahogy ők akarnak.
– Na! Akkor ezt tisztázzuk. Boldogság csak egy van, és azt egyféleképpen lehet elérni.
– Kitalálom: a Télapónak köze van hozzá.
– Így van! És ostoba barom az, aki azt hiszi, hogy a mákospalacsinta finom. A mákospalacsintát be kell tiltani!
– És akkor mi van, ha maga nem eszik mákospalacsintát?
– Persze hogy nem eszem. Minek néz engem? Mókusos Mikulásnak? Én lekvárost eszem. Igazi lekvárral.
– És mi van akkor, ha hagyja, hogy más azt egye?
– Felőlem eheti, csak én ne lássam.
– De mi van akkor, ha mindketten egymás mellett ennék a palacsintát? Maga a lekvárosat, ő meg a mákosat?
– Az egy borzasztó világ lenne.
– Biztos?
– Biztos.
– De ha ő nem eheti a mákosat, akkor nem lesz boldog, mert ugye ő azt szereti.
– Hát akkor nem lesz boldog, kispofám! Majd megtanulja, hogy mi a valódi boldogság, ha csak lekvárost lehet kapni.
– De ha ettől ők… Aú!
– Figyelj ide, te kis Mikulás, mókus, mákos nyomorék! Kapsz még egyet, ha még kérdezel valamit.
– … ez fájt.
– Tudod mit? A kapszuládat helyezd fel oda… valahova. Én hülye, majdnem lemondtam a Télapóról a Mikulás javára.
– Nem! Erről nincs szó! Nem érti…
– Nem értem?
…
– Au! Ez most tényleg fájt… szerintem eltört… és most tényleg szipogok…
– Na, én mondtam, hogy szipogsz, csak nem hittél nekem.
– Eddig nem szipogtam.
– De. És most is! És mintha azt szipognád, hogy Mikulás.
– Maga bántalmazott egy eladót.
– Aki ilyen hülyeségeket árul, az megérdemli. Megengedni másoknak, hogy másban higgyenek, hogy máshol keressék a boldogságot, hogy… istenem… egyenesen a Mikulásban találják meg… és ezt egy józan ember mosolyogva nézze végig… maga elmebeteg! Hát hová menne így a világ?
– Előre?
– Szét.
– Szerintem nincs igaza, de megértem, ha így látja…
– Megérted? Te kis pondró, nehogy már te ereszkedj le hozzám!
– Ne bántson!
– Majd az én eldöntöm. Te kis toleráns majom.
…
…
– Bocsánat, hogy megütöttem.
– … Nem gond. Benne van a munkaköri leírásban. Kapok érte bónuszt.
– Aha. Az jó.
– Gondolom, a kapszula … nem játszik.
– Hát az méreg. Ezt maga is tudja.
– Nem az, de megértem, ha így gondolja.
– Kösz!
– Azt ugye tudja, hogy ma van a tolerancia napja. Legalább egy kis mintát vegyen be! Az ingyen van.
– Nem veszek be semmit.
– Akkor esetleg megtenne valamit nekem, az orrom kedvéért?
– Az orra kedvéért? Nem azt mondta, hogy kap érte bónuszt?
– Én igen, de az orrom nem. Szóval megtenne valamit az orromért?
– Mondja!
– Ne verjen meg ma senkit, aki nem olyan, mint maga.
– Hát nem is tudom.
– Kérem! Csak menjen el mellette, és ne csináljon semmit! Még csak ne is gondoljon semmit! Ennyi elég.
– Hát nem is tudom.
– Menni fog! Én bízom magában!
– Én nem.
– Nem baj. Próbálja ki! Hátha…
…
