Éva

Mindig is érdekelt, hogy vannak-e tiszta, körülményektől független jelenségek, vagy az életünk csupa arányosság és viszony kérdése. Hogy ami most fehér az feketévé válhat-e egy perc múltán. Ennek a novellának a lényege, ami az elolvasása után történik az olvasóban. Jó tűnődést!

– Kitartás! Rendbe jön minden.
– Éva, én elfáradtam.
– Nem! Ezt nem akarom hallani többet. Nem fáradhatsz el!
– Tudom, de mégis.
– Na, figyelj ide! Ez nem így megy. Vállaltál valamit, volt egy álmod, és ez az álom…
– Ez már csak egy álom.
– Ez még mindig egy álom. Tessék kitartani!
– De nincs más…
– De én itt vagyok. Itt vagyok, míg világ a világ. Mert én hiszek benned…
– De az már kevés…
– Kevés? Kevés, hogy hisz benned az, aki az életét adná érted? Ez kevés?
– Nem úgy értem.
– Akkor hogy érted?
– Éva, te nem tudsz…
– Nem, én nem tudok sok mindent. Nem tudok hegyeket mozgatni és nem uralok óceánokat. Nem, én nem tudok szinte semmit, de egyet igen: képes vagyok melletted állni. Még akkor is, ha minden szétesik, még akkor is, ha minden széthullani látszik, vagy nem, ha minden tényleg széthullik. Még akkor is, ha semmi sincs már csak ez a pár négyzetcenti földdarab, amin állunk. Én még akkor is bízom benned és támogatlak.
– De már nincs miben.
– Nincs? Nem baj. Akkor a semmiben támogatlak. Ott állok majd melletted a semmi peremén és nem hagyom, hogy leess nélkülem, hogy amikor zuhanunk, legyen mibe kapaszkodnod.
– Éva, ez már késő.
– Szeretni sosem az, és én szeretlek.
– Akkor is, ha…
– Akkor is.
– Akkor is, ha nem volt igazam…
– Akkor is.
– Akkor is, ha soha nem volt igazam…
– Akkor is.
– De nekem végem.
– Akkor is.
– Én már nem tudom, nem tudok semmit.
– Akkor is. Mert szeretlek, Adolf.