A férfit zavarta a nyüzsgés. Karácsonykor mindig zavarta. Körülötte egymást taposták, lökdösték az emberek, ahogy ajándékokra vadásztak az utcákon. Boltokból ki, boltokba be. Késő délután volt. Hamarosan be kell érnie a kórházba, mert kezdődik a műszak. De nem baj. Nem bánta. Bent is lennie kell valakinek. Ott legalább vannak emberek, még ha betegek, akkor is. A metrómegálló mellett kicsit lassított. Közért, rendben van, a fabódé, ahol perecet vesz minden nap, az is a szokott helyén, de ez a bolt,… ez eddig nem volt itt.
A kirakat üresen tátongott, vagyis szinte üresen. Középen egy fehérre mázolt szék állt. Ennyi. Székbolt? Nem, az kizárt.
Nem tudta, hogy miért nyitott be. Vannak dolgok, amiket az ember nem tud megmagyarázni később, csak úgy megcsinálja és kész.
– Jó napot, vagyis lassan már jó estét – válaszolta a pult mögött álló nő. A férfi röpke pillantást vetett rá. Vékony, törékeny, széparcú teremtés volt. Talán negyven, nem, inkább ötven… a fene se tudja, hány évesnek nézett ki.
– Nézelődjön csak! – mondta az eladó mosolyogva. A mosolya is szép volt. Meghatározhatatlan okból látszott annak, mégis az volt. A férfi hümmögve nézett körül, de mivel nem látott polcokat sehol, idővel kénytelen volt az egyszerű pult mögött álló nőre nézni.
– Tulajdonképpen mit árulnak itt? – kérdezte.
– Tulajdonképpen semmit és mindent – válaszolta a nő.
– Azt meg hogy?
– Itt gondolatokat adunk el. Van, ami féláras. Különösen karácsony előtt vannak kedvezmények.
– Gondolatokat?
– Persze. A legdrágább dolog a világon. Vannak elképesztően értékes gondolatok is. Meg aztán vannak tucat gondolatok is. Azok fillérekbe kerülnek. De persze minden a vevőtől függ.
– Én ezt nem értem – rázta meg fejét a férfi.
– Nem baj. Eleinte senki sem érti.
– És ha én veszek öntől egy gondolatot?
– Hát persze. Ezért nyitottunk.
– Jó, de… mennyi?
– Jaj, ez nehéz kérdést. Mert tudja, kinek mennyi. Van, akinek ugyanaz a gondolat nem ér semmit, amiért egy másik vevő az életét adná. Az árazás mindig a vevőben történtik.
– Oh! – bólintott a férfi és úgy érezte, hogy átverték. Mert ugye, ami ingyen van az nem ér semmit. Ami ingyen van, az nem érhet semmit, mert ami ingyen van, az csak úgy van. El lehet venni. Hogy lehet értéke valaminek, amit csak úgy el lehet venni?
– Próbáljon meg nem lélegezni pár percig, és megtudja – szólalt meg a nő mosolyogva. Még mindig szép volt az a mosoly.
– Tessék? – kapta fel fejét meghökkenve a férfi. Biztos hangosan gondolkodott. Azt az ötletet inkább nem vette számba, hogy nem beszélt, és a nő a fejéből szedte ki a szavakat. Mert ilyen dolgok nem léteznek. Ő már csak tudja, hiszen kórházban dolgozik. Csodák persze vannak, de mértékkel. A csodák is csak a jó öreg statisztikák alapján működnek.
– Tehát vesz tőlünk egy gondolatot? – kérdezte a nő.
– Hát nem is tudom. Egy olcsóbbat talán – grimaszolt a férfi. Utoljára talán gyerekkorában vágott ilyen pofát. Majdnem elnevette magát.
– Remek.
– Akkor most választanom kell? Hogy megy ez?
– Nem. Jobb, ha én adok.
– Aha. Rendben.
– Nos, itt is van egy – hajolt előre a nő. Vékony felsőteste a pult fölé dőlt, halványkék kardigánjának gombja megkoppant az üvegfelületen. A férfi ösztönösen követte a mozdulatot. Arcuk között alig maradt egy arasznyi terület.
– Amikor ajándékozunk, öröm-időt ajándékozunk a másiknak – mondta halkan a nő és azzal kiegyenesedett.
Csend lett.
– Ennyi?
– Persze.
– De hát ez nem is igaz – húzta össze szemöldökét a férfi.
– De az, csak még nem gondolkodott el rajta. De ne aggódjon, a gondolathoz társított saját gondolatok nem kerülnek pénzbe.
– De ez nem igaz. Az emberek megszokásból ajándékozzák meg egymást.
– Ez még nem ellentmondás, sőt – válaszolt azonnal a nő, mint aki már várta ezt az érvet. – Amikor ajándékot adunk, akkor időt adunk oda neki. Mégpedig olyan időt, ami alatt örömet érez, de a lényeg az idő. Nem a tárgy számít, hanem az idő, ami a tárgyhoz fűződik. És ha ez alatt az idő alatt örömet érez…, akkor időt vett neki: öröm-időt. Vannak olyan ajándékok, amik akár több évtizednyi öröm-időt is adnak. És vannak olyanok is, amik pár másodpercig tartanak csak. Különbözőek vagyunk. Öröm-idő.
– Azt sem tudom, hogy mi az.
– Hogy mi az idő? Hát másodpercek, percek, órák, napok…
– Tudom, hogy mit jelent az idő fogalma. Az öröm-időt nem értem.
– Pedig egyszerű.
A nő gyors mozdulattal egy fehér lapot vett elő a pult alól. A lap apró kockákra volt osztva, mint régen a matematika füzetek. A nő baljában egy napsárga filc jelent meg. Hogy mikor vette elő, arra a férfi nem emlékezett.
– Képzelje el, hogy ez a lap egy ember élete! Minden ember élete meghatározott másodpercnyi időből áll. Amikor ajándékoz valamit, ami örömet okoz, ezek közül a másodpercek közül satíroz napsárgára néhányat az illető életéből – mondta és két kockát besatírozott filcével a lap közepén. – Öröm-időt ad neki. Öröm-időt, amikor az ajándékra gondol, amikor használja azt, amikor arra a pillanatra gondol, amikor megkapta. Az ajándék semmi másra nem jó, csak erre. Az életének egy pici szelete szép színű lett.
– Én nem szeretek ajándékozni.
– Akkor nem szeret örömet okozni másnak.
– Ez nem igaz.
– De igen.
– Nekem ne mesélje be, hogy akkor vagyok rendes ember, amikor a gatyámat is ráköltöm értelmetlen ajándékokra, amit még az sem akar igazán, aki kapja, csak látta valamelyik reklámban és megőrül érte, mert azt hiszi, hogy az neki kell, holott egyáltalán nem.
A nő újra előre hajolt.
– Figyeljen, adok egy másik gondolatot, mert egyet fizet, hármat kap akció is van ma. Az öröm-idő nem tőlünk függ, hanem attól, aki kapja – mondta, majd kiegyenesedett, mint aki befejezte a mondanivalóját, de mivel a férfi egyetlen szóval sem reagált, tovább beszélt: – Öröm-időt adni úgy is lehet, hogy azt észre sem vesszük. Néha nem szándékosan adjuk. Néha adni szeretnénk, de nem sikerül. Mert nem rajtunk múlik, hogy mi okoz örömet a másiknak.
– Hát manapság a drága dolgok.
– Van, amikor pénzbe kerül, van, amikor nem. Ha egy koldusnak venne egy autót, az pénzbe kerülne, és nagy örömet okozna. De örömet lehet okozni egyetlen apró süteménnyel vagy egy öleléssel is. Nincs recept. Nem az érték a lényeg, újra mondom, hanem az idő mennyisége, mely örömként jelenik meg benne, amikor megkapja azt. Márpedig nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy kinek mi okoz örömet.
– Ne haragudjon, de ez valami ezós dolog, ugye? Ez valami ezós bolt, ugye?
– Uram, ön most nem gondolkodik, csak reagál.
Csend lett. Hosszú ideig csak az utcáról beszűrődő zajok hallatszottak.
– Ami kint az utcán zajlik – folytatta meglepően csendes hangon a nő –, az öröm-idő vadászat.
– Az emberek csak le akarják tudni a kötelező ajándékokat. Ennyi. Utálom a karácsonyt.
– Az emberek néha nem szeretik azt, akit megajándékoznak, de attól még okozhatnak örömet neki. A lényeg az adás.
– Ez hülyeség. A szeretet a lényeg.
– A szeretet? – kérdezte a nő, majd újra, immár harmadszor hajolt az asztal fölé. A férfi is előre hajolt. Nem akarta, de nem tudott parancsolni magának.
– A harmadik gondolat és ezzel kész is az egyet fizet, hármat kap akció. A szeretet az, amikor azért adunk, hogy minél több sárga felület legyen kisatírozva a másik lapján – mondta a nő, azonban most nem egyenesedett ki, filcével lassan satírozni kezdte a közöttük lévő lapot. – A szeretet az, amikor az ember keresi, kutatja, hogy mi adhat több, sőt, még több öröm-időt a másiknak. Amikor azért adunk, hogy egyre napfényesebb legyen a másik ember papírja, hogy amikor az utolsó másodpercében visszagondol az életére, akkor vidám foltokat lásson végestelen végig, olyanokat, amiket én ajándékoztam neki. A szeretet az, amikor nem csak adok, hanem a szín miatt adok. A szeretet az a tudat, hogy ő miattam satírozza ki az üres mezőket napsárgára, ahová talán sötét foltok kerültek volna, ha én nem adok neki öröm-időt. Ha én nem ajándékozok. Ez a szeretet. De adás nélkül nincs szeretet. Az adás a szeretet formája, nem tud máshogy megjelenni. Aki nem ad, az nem tud szeretni.
– De én nem szeretek ajándékozni.
– Mert eddig még nem értette az ajándék lényegét.
– De én egyedül vagyok.
– Mert még senki nem satírozta napsárgára maga miatt a lapját. Adjon! Öröm-időt. A szeretet ajándékozott öröm-időben mérhető a másik ember lapján – mondta a nő és lassan, kimérten egyenesedett ki. A férfi egy ideig a lap fölé görnyedve bámulta azt a kis napot, mely még mindig aranysárgán sugárzott.
– Az utolsó mondatért nem kell külön fizetni, az a díszcsomagolás.
A férfi némán nyúlt kabátja belső zsebébe: – Kártyával lehet?
– Persze, érintős – bólintott mosolyogva a nő. Napsárga volt a mosolya.
A kirakat üresen tátongott, vagyis szinte üresen. Középen egy fehérre mázolt szék állt. Ennyi. Székbolt? Nem, az kizárt.
Nem tudta, hogy miért nyitott be. Vannak dolgok, amiket az ember nem tud megmagyarázni később, csak úgy megcsinálja és kész.
– Jó napot, vagyis lassan már jó estét – válaszolta a pult mögött álló nő. A férfi röpke pillantást vetett rá. Vékony, törékeny, széparcú teremtés volt. Talán negyven, nem, inkább ötven… a fene se tudja, hány évesnek nézett ki.
– Nézelődjön csak! – mondta az eladó mosolyogva. A mosolya is szép volt. Meghatározhatatlan okból látszott annak, mégis az volt. A férfi hümmögve nézett körül, de mivel nem látott polcokat sehol, idővel kénytelen volt az egyszerű pult mögött álló nőre nézni.
– Tulajdonképpen mit árulnak itt? – kérdezte.
– Tulajdonképpen semmit és mindent – válaszolta a nő.
– Azt meg hogy?
– Itt gondolatokat adunk el. Van, ami féláras. Különösen karácsony előtt vannak kedvezmények.
– Gondolatokat?
– Persze. A legdrágább dolog a világon. Vannak elképesztően értékes gondolatok is. Meg aztán vannak tucat gondolatok is. Azok fillérekbe kerülnek. De persze minden a vevőtől függ.
– Én ezt nem értem – rázta meg fejét a férfi.
– Nem baj. Eleinte senki sem érti.
– És ha én veszek öntől egy gondolatot?
– Hát persze. Ezért nyitottunk.
– Jó, de… mennyi?
– Jaj, ez nehéz kérdést. Mert tudja, kinek mennyi. Van, akinek ugyanaz a gondolat nem ér semmit, amiért egy másik vevő az életét adná. Az árazás mindig a vevőben történtik.
– Oh! – bólintott a férfi és úgy érezte, hogy átverték. Mert ugye, ami ingyen van az nem ér semmit. Ami ingyen van, az nem érhet semmit, mert ami ingyen van, az csak úgy van. El lehet venni. Hogy lehet értéke valaminek, amit csak úgy el lehet venni?
– Próbáljon meg nem lélegezni pár percig, és megtudja – szólalt meg a nő mosolyogva. Még mindig szép volt az a mosoly.
– Tessék? – kapta fel fejét meghökkenve a férfi. Biztos hangosan gondolkodott. Azt az ötletet inkább nem vette számba, hogy nem beszélt, és a nő a fejéből szedte ki a szavakat. Mert ilyen dolgok nem léteznek. Ő már csak tudja, hiszen kórházban dolgozik. Csodák persze vannak, de mértékkel. A csodák is csak a jó öreg statisztikák alapján működnek.
– Tehát vesz tőlünk egy gondolatot? – kérdezte a nő.
– Hát nem is tudom. Egy olcsóbbat talán – grimaszolt a férfi. Utoljára talán gyerekkorában vágott ilyen pofát. Majdnem elnevette magát.
– Remek.
– Akkor most választanom kell? Hogy megy ez?
– Nem. Jobb, ha én adok.
– Aha. Rendben.
– Nos, itt is van egy – hajolt előre a nő. Vékony felsőteste a pult fölé dőlt, halványkék kardigánjának gombja megkoppant az üvegfelületen. A férfi ösztönösen követte a mozdulatot. Arcuk között alig maradt egy arasznyi terület.
– Amikor ajándékozunk, öröm-időt ajándékozunk a másiknak – mondta halkan a nő és azzal kiegyenesedett.
Csend lett.
– Ennyi?
– Persze.
– De hát ez nem is igaz – húzta össze szemöldökét a férfi.
– De az, csak még nem gondolkodott el rajta. De ne aggódjon, a gondolathoz társított saját gondolatok nem kerülnek pénzbe.
– De ez nem igaz. Az emberek megszokásból ajándékozzák meg egymást.
– Ez még nem ellentmondás, sőt – válaszolt azonnal a nő, mint aki már várta ezt az érvet. – Amikor ajándékot adunk, akkor időt adunk oda neki. Mégpedig olyan időt, ami alatt örömet érez, de a lényeg az idő. Nem a tárgy számít, hanem az idő, ami a tárgyhoz fűződik. És ha ez alatt az idő alatt örömet érez…, akkor időt vett neki: öröm-időt. Vannak olyan ajándékok, amik akár több évtizednyi öröm-időt is adnak. És vannak olyanok is, amik pár másodpercig tartanak csak. Különbözőek vagyunk. Öröm-idő.
– Azt sem tudom, hogy mi az.
– Hogy mi az idő? Hát másodpercek, percek, órák, napok…
– Tudom, hogy mit jelent az idő fogalma. Az öröm-időt nem értem.
– Pedig egyszerű.
A nő gyors mozdulattal egy fehér lapot vett elő a pult alól. A lap apró kockákra volt osztva, mint régen a matematika füzetek. A nő baljában egy napsárga filc jelent meg. Hogy mikor vette elő, arra a férfi nem emlékezett.
– Képzelje el, hogy ez a lap egy ember élete! Minden ember élete meghatározott másodpercnyi időből áll. Amikor ajándékoz valamit, ami örömet okoz, ezek közül a másodpercek közül satíroz napsárgára néhányat az illető életéből – mondta és két kockát besatírozott filcével a lap közepén. – Öröm-időt ad neki. Öröm-időt, amikor az ajándékra gondol, amikor használja azt, amikor arra a pillanatra gondol, amikor megkapta. Az ajándék semmi másra nem jó, csak erre. Az életének egy pici szelete szép színű lett.
– Én nem szeretek ajándékozni.
– Akkor nem szeret örömet okozni másnak.
– Ez nem igaz.
– De igen.
– Nekem ne mesélje be, hogy akkor vagyok rendes ember, amikor a gatyámat is ráköltöm értelmetlen ajándékokra, amit még az sem akar igazán, aki kapja, csak látta valamelyik reklámban és megőrül érte, mert azt hiszi, hogy az neki kell, holott egyáltalán nem.
A nő újra előre hajolt.
– Figyeljen, adok egy másik gondolatot, mert egyet fizet, hármat kap akció is van ma. Az öröm-idő nem tőlünk függ, hanem attól, aki kapja – mondta, majd kiegyenesedett, mint aki befejezte a mondanivalóját, de mivel a férfi egyetlen szóval sem reagált, tovább beszélt: – Öröm-időt adni úgy is lehet, hogy azt észre sem vesszük. Néha nem szándékosan adjuk. Néha adni szeretnénk, de nem sikerül. Mert nem rajtunk múlik, hogy mi okoz örömet a másiknak.
– Hát manapság a drága dolgok.
– Van, amikor pénzbe kerül, van, amikor nem. Ha egy koldusnak venne egy autót, az pénzbe kerülne, és nagy örömet okozna. De örömet lehet okozni egyetlen apró süteménnyel vagy egy öleléssel is. Nincs recept. Nem az érték a lényeg, újra mondom, hanem az idő mennyisége, mely örömként jelenik meg benne, amikor megkapja azt. Márpedig nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy kinek mi okoz örömet.
– Ne haragudjon, de ez valami ezós dolog, ugye? Ez valami ezós bolt, ugye?
– Uram, ön most nem gondolkodik, csak reagál.
Csend lett. Hosszú ideig csak az utcáról beszűrődő zajok hallatszottak.
– Ami kint az utcán zajlik – folytatta meglepően csendes hangon a nő –, az öröm-idő vadászat.
– Az emberek csak le akarják tudni a kötelező ajándékokat. Ennyi. Utálom a karácsonyt.
– Az emberek néha nem szeretik azt, akit megajándékoznak, de attól még okozhatnak örömet neki. A lényeg az adás.
– Ez hülyeség. A szeretet a lényeg.
– A szeretet? – kérdezte a nő, majd újra, immár harmadszor hajolt az asztal fölé. A férfi is előre hajolt. Nem akarta, de nem tudott parancsolni magának.
– A harmadik gondolat és ezzel kész is az egyet fizet, hármat kap akció. A szeretet az, amikor azért adunk, hogy minél több sárga felület legyen kisatírozva a másik lapján – mondta a nő, azonban most nem egyenesedett ki, filcével lassan satírozni kezdte a közöttük lévő lapot. – A szeretet az, amikor az ember keresi, kutatja, hogy mi adhat több, sőt, még több öröm-időt a másiknak. Amikor azért adunk, hogy egyre napfényesebb legyen a másik ember papírja, hogy amikor az utolsó másodpercében visszagondol az életére, akkor vidám foltokat lásson végestelen végig, olyanokat, amiket én ajándékoztam neki. A szeretet az, amikor nem csak adok, hanem a szín miatt adok. A szeretet az a tudat, hogy ő miattam satírozza ki az üres mezőket napsárgára, ahová talán sötét foltok kerültek volna, ha én nem adok neki öröm-időt. Ha én nem ajándékozok. Ez a szeretet. De adás nélkül nincs szeretet. Az adás a szeretet formája, nem tud máshogy megjelenni. Aki nem ad, az nem tud szeretni.
– De én nem szeretek ajándékozni.
– Mert eddig még nem értette az ajándék lényegét.
– De én egyedül vagyok.
– Mert még senki nem satírozta napsárgára maga miatt a lapját. Adjon! Öröm-időt. A szeretet ajándékozott öröm-időben mérhető a másik ember lapján – mondta a nő és lassan, kimérten egyenesedett ki. A férfi egy ideig a lap fölé görnyedve bámulta azt a kis napot, mely még mindig aranysárgán sugárzott.
– Az utolsó mondatért nem kell külön fizetni, az a díszcsomagolás.
A férfi némán nyúlt kabátja belső zsebébe: – Kártyával lehet?
– Persze, érintős – bólintott mosolyogva a nő. Napsárga volt a mosolya.
Sem akkor, sem utána nem nézte meg, hogy mennyit fizetett aznap délután. Nem emlékezett az összegre, de ez egyáltalán nem zavarta.
Kissé késve érkezett a kórházba. A szokásos rutin elvitte a kora este legnagyobb részét. Tizenegy óra tájban fogott hozzá. Besétált az első kórterembe. Hárman még ébren voltak. Odalépett az ajtóhoz legközelebb lévő ágyhoz, lehajolt az idős asszonyhoz, és csak ennyit súgott a fülébe: – Gyógyuljon meg, néni! Teljes szívemből azt kívánom, hogy gyógyuljon meg! Én hiszek magában.
A következő ágyhoz lépett. Még sok kórterem van hátra, gondolta, de ezt egyáltalán nem bánta. Nem volt fáradt, és mintha világosabb lett volna a szobában, mint amikor belépett.
