Hajótörést szenvedtem. Életemben először és nem biztos, hogy utoljára – mostanában spórolok a véglegesnek tűnő kijelentésekkel, hiszen eddig azt is tudni véltem, hogy mit jelent számomra a Karácsony.
Évek óta mindig ugyanazt a tervet követjük. December tizedike környékén eltűnök a színről. Megfutamodásnak tűnhet, talán gyávaságnak is, ha a karácsony előtti hajcihő elviseléséhez bátorság kelletik, de mégsem az. Dolgozni megyek. Csendes munka az enyém, éppen ezért kell hozzá még több csend. Egyszerű dolog ez: ha belülre figyel az ember, akkor a kinti zajok csak elvonják a figyelmét, márpedig hova máshová figyelhet egy író, ha nem belülre? Ott születnek a hangok és onnan pattan ki a szikra, mely a szavak kazlára hullva aztán végül lángot kap. Különösen így van ez azokkal a történetekkel, melyek nehezen akarnak máglyává érni. December tizedike táján rendszerint tehát fogok egy hátizsákot, ruhákat, élelmiszert, sok-sok papírt, tollat és pót-tollat rakok bele, felpattanok a távolsági buszra, hogy egy jó órás zötykölődés után egy dimbes-dombos vidék megállójában szálljak le róla; innen további másfél óra gyaloglás következik, hogy végül egy kis erdei házikóban érjek révbe. Barátomé a ház. Nyáron ők lakják, télen bő két hétig én. Idén is minden a terv szerint ment. Feleségem csókot nyomott az arcomra: Eridj alkotni, huszonkettedikén ott vagyok. Ez is a rituálé része volt. Nincs nálam telefon, laptop, naptár, semmi, még óra sem, csak ami az íráshoz valóban kell: a fejem, papír és toll. Újra a nap lesz a legfőbb időmérő, és feleségem kocsijának várva várt berregése jelezi majd a kiszabott idő leteltét.
Csendesen teltek a napok. A teleírt lapok kupaca gyarapodott, és én elégedettséggel lassítottam tempómon. Ami hátravan, azt akár csúcsforgalomban is megírom, nem lesz vele gond. Reggel kiálltam a ház apró verandájára. Kezemben forró tea. Egy erdő soha nem csendes, de most feltűnő zajjal volt. Madarak zsinatoltak a fákon, szarvas törtetett nem túl messze tőlem. A tél, ha lehetett annak nevezni az elmúlt napokat, szokatlanul enyhe volt, inkább a tavaszt mímelte mintsem önmaga szerepét játszotta. Ez a reggel azonban hidegre sikeredett. Párás gomoly hagyta el a számat. Mire befejeztem a teát, apró szemű, szinte láthatatlan eső pergett az égből, valaki fent túl szűk szitát választott a hóeséséhez, így eső sikeredett csupán a nagy téli hintés helyett. Behúzódtam a házba, majd még beljebb a történetbe, és délig elvágtam magam a külvilágtól. Hatalmas reccsenés szakított ki kettős menedékemből. Égzengés volt, de fájdalmas. Kint a házzal szemközti tisztáson kettétörött egy fa. Lenyűgözve, kikerekedett szemmel bámultam a világot. Mindent csillogó, cukormázas jég borított. Megirigyelték volna Velence üvegesei a csodát, mely pár óra alatt síkos, súlyos bevonattal formázta át a világot. Leléptem a verandáról, de hamar kiderült, hogy ez felesleges és túl bátor vállalkozás volt részemről. Négykézláb jutottam csak vissza a száraz deszkákra. Feleségemre gondoltam, és csak remélni mertem, hogy nem éppen most vág neki az erdőnek. Holnapra, talán holnaputánra vártam, mert az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy hány nap telt el megérkeztem óta és hogy hányadikát írunk. Itt tartózkodásomnak éppen ez volt az egyik legvonzóbb bája. Úgy döntöttem, nem aggódom, feleségem nem őrült, fel tudja mérni az útviszonyokat.
Három nap telt el. Ebből kettőn szakadatlanul hullott az eső, mely földet, fát, bokrot érve azonnal megfagyott. A harmadik nap reggelétől sorban törtek az ágak, fordultak ki
gyökerestül a fák egymásnak adván át a pattogó recsegést, mint valami stafétát.
Újabb nap telt el recsegve, szakadva. Ha valaha enyhül az idő, gyalog kell majd kiverekednem magam az erdő végleg megpihent fiain át. Elvesztettem időérzékemet. Feleségem miatt aggódtam, de főként amiatt, hogy ő minden bizonnyal értem aggódik. Ilyen ez.
Végül eljött a Szenteste. Legalábbis számításaim szerint ma kellett legyen. Megpróbáltam felidézni az írással telt napok számát, de egy két nap ide-oda gond nélkül elcsúszhatott latolgatásom során. Az erdő a szemem láttára alakult át és dőlt romba. Már a ház is nyögni kezdett, pedig lábnyi vastag rönkfái biztosan túléltek ennél kegyetlenebb időt is. Reggeli után kiültem a teraszra. Új tea gőzölgött a kezemben, élelmem még bőven volt. Ha ma van Szenteste, akkor karácsonyfa után kell nézzek. Mégsem telhet el a jeles nap csak úgy, aggódva, a fák súlyos-jeges halálát bámulva. Felvettem bakancsomat, kesztyűt húztam és a fészer baltáját is magamhoz vettem. Óvatos, tétova léptekkel jutottam el a tisztás széléig. Hajmeresztő vállalkozás volt. Lábam alatt ropogott, tört a fagyos szilánk, előttem kidőlt fák kusza átlói mutattak sorompót. Jó órán át óvakodtam a tisztás környékén. Szemem fenyő után kutatott, melyről néhány ágat lemetszhetnék estére, de vagy hatalmas, elérhetetlen óriások vagy csenevész lurkók kerültek utamba. Végül megpillantottam egyet, mely bátran megoszthatott velem egy ágat anélkül, hogy nagy veszteség érte volna. Recsegve-ropogva kászálódtam a közelébe. Egyik kiálló ágát megfosztottam súlyos jégpáncéljától és már felemeltem a baltát, mikor élesen, bántón, vakító mégis üres kongással jelent meg bennem a kérdés: miért? Mozdulatom megbicsaklott. Tompán, bambán álltam a fenyő előtt. Kezemben a balta ernyedten lógott. Miért?
Visszacsúszkáltam a házig. A kérdés talán egyszerű volt, sőt nevetségesnek is tűnhetett, ha nem vettem volna komolyan. Újra szemerkélni kezdett az eső. Miért? Miért vágtam volna ágat egy fenyőről és cipeltem volna be a házba? Miért? Mi okozott volna benne örömet? Talán a gondolat, hogy ezen a napon éppen karácsony estéjére alkonyodott be? Lehet. Sok karácsonyt megéltem már és a legtöbbről szép emléket őrzök. Egyik-másik mélyen, ikonként bevésődött a tudatomba, és soha többet nem megy onnan el, míg élek. Jól emlékszem szüleim arcára, mikor a fa mögé telepedve csillogó szemmel nézték, amint kibontom azt a várva várt csomagot. A karácsonyfa sárga, piros, zöld fénye bebújt minden zugba és én tudtam, hogy ha akarok, akkor hajnalig játszom, vagy akár két napon át. Emlékszem egy másikra is, mikor nagymamám már az öregek rozoga módján állta végig a dalt, melyet minden Szenteste elénekelünk; ránéztem és egy pillanatig azon tűnődtem, hogy talán nem sok ilyen alkalom lesz már, és emlékszem a szemére is, mely csillogott, igen csillogott, ahogy csak egy öreg arcon tud csillogni egy szempár, melyet össze lehetne – össze is lehet, sőt kell – téveszteni egy gyerek szemével. Aztán emlékszem apám dörmögő hangjára, ahogy ott áll mellettem; érzem mindig cigarettától füstös illatát, és tudom, hogy valami jár a fejében, de nem fejthetem meg, hogy micsoda. Anyámra is emlékszem, aki fáradhatatlanul tartotta és tartja most is, míg bírja, a családot, mint valami házi Atlasz. Aztán emlékszem még az első karácsonyra, melyet feleségemmel töltöttem el. Aprócska fa világított büszkén a sarokban. Több volt rajta a karácsonyfaizzó, mint az ág. Könnyedén beszélgettünk. Úgy éreztem, sőt, tudtam, hogy ez valaminek a kezdete, és – bár ő nem tett semmit, mely erre a gondolatra sarkallt volna – én nem bírtam kiverni a fejemből azt, hogy vele jó és mindig is jó lesz, mert van benne valami szép, valami igazán szép, mely nem esztétikum, még csak nem is a szerelem sokszor valóban vak heve, hanem igazi, valóságos, de nem látható varázs, mely átitatja mindenét anélkül, hogy ő erről tudna. Emlékszem, vacsoráztunk, egy buta film ment a tévében és ő élvezettel, oly könnyedséggel nevetett, hogy nekem belesajdult a szívem, amiért én soha nem voltam képes erre a könnyedségre, és ugrálni tudtam volna örömömben, hogy most már igen, igen talán én is képes leszek rá, mert ő itt van mellettem. Emlékszem első kutyám értetlen ábrázatára, amikor rénszarvasnak öltöztettük, és számtalan barátomra is, kik így, karácsony környékén hátba veregettek, megöleltek és akkor is boldog új évet kívántak nekem, ha magunknak nem merték volna ugyanazt megjósolni. Nem felejtem el – hogy is felejthetném? – azt a karácsonyt, mikor feleségem egy könyvvel a hóna alatt várt az utcasarkon. Az első könyvünk volt, én írtam, de neki köszönhettem. Úgy mosolygott, hogy fülig ért a szája és én nem a könyvet, hanem őt néztem, mert az szebb volt, mint a papír, lenyűgözött az öröme, mert értem örült, és ez szebb volt minden önös örömnél. Emlékszem sok arcra, akinek ajándékot adtam. Mindenkinek csillogott a szeme, volt aki feltépte – én mindig erre bíztattam mindenkit –, volt aki módszeresen csomagolta ki az ajándékot, de mozdulataikban mindig benne voltam én, az, aki hetekig morfondírozott, cselezett, kutyagolt, csomagolt – ha egyáltalán csomagolt –, hogy az a szem most csilloghasson.
Sokáig nem tudtam, miért jobb adni. Éreztem, de nem tudtam. Aztán egy karácsony este feleségem szemében megláttam a választ. Megdöbbenve hőköltem hátra a szépségtől és attól a ténytől, hogy ezt eddig nem vettem észre. Rengeteg Karácsony kellett, hogy felfedezzem a titkot, mely minden szempárban ott van, ott volt és ott is lesz mindenkor. A titkot, mely nem több és nem is kevesebb egy szónál: élet. Ezt láttam meg a szemében. Örömöt, mely életet sugárzott. Ez a pillanat ég bele minden tudatba, és teszi feledhetetlenné azt egy életen át. Az öröm. De – és erre a „de”-re, mely a világ legfontosabb „de”-jévé vált ott a fagyott erdő közepén jöttem rá – ezt az örömöt, mely maga az élet, nem láthatom meg akárhol. Életem, saját kicsiny, sokszor nevetséges életem öröme egyetlen egy helyen látszik, csak ott csillog, csak ott figyelhető meg: egy másik ember szemében. A szem a lélek tükre, szokták volt mondani. Igaz, de nem csak annak a léleknek tükre, akinek a szemébe nézek, hanem minden léleké. Hiába állok tükör elé, saját szemembe bámulván nem fedezhetem fel a lényeget, mert számomra az egy másik szemben van, és az én szemem valaki más számára adja át a tikot, az életet, azt, hogy ő és én ugyanabból vagyunk teremtve, hogy egyek vagyunk, hogy nélkülük én vak vagyok és nélkülem ők vakok.
Hatalmas recsegéssel dőlt ki egy újabb fa, már több hevert, mint állt. Sötétedésig kint maradtam a verandán. Hallgattam az erdő karistoló, recsegő küzdelmét, és egyedül voltam. Soha nem éreztem még magam ilyen egyedül. Eljátszottam a gondolattal – mert hát az írók ilyenek, szeretnek a gondolatokkal játszani –, hogy kihalt az emberiség és csak én maradtam életben. Tudtam, biztosan és megmásíthatatlanul tudtam, hogy soha többé nem állítanék karácsonyfát, nem ünnepelném meg a születésnapomat, sőt, semmilyen ünnepet, mert mindezek nem miattam vannak, nem én miattam, hanem miattunk. Már értem, hogy miért. Ez az ünnep: egymásban ünnepeljük önmagunkat, örömünket, életünket, mert én semmi vagyok nélküle, és ő semmi nélkülem.
Besötétedett.
Nem állítottam karácsonyfát és nem is írtam. Másokra gondoltam, azokra, akik még itt lehetnének velem, és azokra, akik már nem ünnepelhetnek többet együtt. Azokra, akik egyedül vannak és nem ünnepelnek, mert ők tudják, hogy egyedül nem lehet. Nem voltam szomorú. Egyébként sem vagyok érzelgős fajta. Feleségemre, szüleimre, barátaimra gondoltam, a múltbéli, mostani és majdani percekre, mikor valamely ünnep nevében egymásra néznek és átélik, megélik az életet, megértik – talán nem tudatosul bennük, de idővel az is eljön majd –, hogy ott, abban a másik szemben van elrejtve az ő titkuk, hogy mindez egymásért van, egymásért.
Nem tudom, mikor aludtam el – óra sem volt nálam –, de talán éjfél felé járhatott, mikor dörömböltek az ajtómon. A petróleum lámpám imbolygó fényének ölelésében feleségem állt a verandán. Viharkabátjáról patakokban folyt a víz, kapucniját kívülről rászorított fejlámpa díszítette, melytől úgy festett, mint egy őrült űrbéli indián. Bakancsán – ki tudja, honnan szerzett – hegymászóvas díszelgett, amitől tíz centivel magasabb lett. Mosolygott ábrázatomon.
– Meglepődtél, mi? – kérdezte vidáman.
– Szívem, nem is tudom, hogy most szidjalak vagy imádjalak.
– Imádj! – vágta rá, és fura, patakopogásszerű zajjal már a nappali közepén járt.
Hozott ételt, mert szerinte éheztem. Bor is volt. Sokáig beszélgettünk, majd elalváskor – kis kifli, nagy kifli, erről nem tudott leszokni – hirtelen eszembe jutott valami.
– Boldog Szentestét – súgtam a fülébe.
– Neked is, bár csak holnapután lesz.
Kuncogva aludt el.
Évek óta mindig ugyanazt a tervet követjük. December tizedike környékén eltűnök a színről. Megfutamodásnak tűnhet, talán gyávaságnak is, ha a karácsony előtti hajcihő elviseléséhez bátorság kelletik, de mégsem az. Dolgozni megyek. Csendes munka az enyém, éppen ezért kell hozzá még több csend. Egyszerű dolog ez: ha belülre figyel az ember, akkor a kinti zajok csak elvonják a figyelmét, márpedig hova máshová figyelhet egy író, ha nem belülre? Ott születnek a hangok és onnan pattan ki a szikra, mely a szavak kazlára hullva aztán végül lángot kap. Különösen így van ez azokkal a történetekkel, melyek nehezen akarnak máglyává érni. December tizedike táján rendszerint tehát fogok egy hátizsákot, ruhákat, élelmiszert, sok-sok papírt, tollat és pót-tollat rakok bele, felpattanok a távolsági buszra, hogy egy jó órás zötykölődés után egy dimbes-dombos vidék megállójában szálljak le róla; innen további másfél óra gyaloglás következik, hogy végül egy kis erdei házikóban érjek révbe. Barátomé a ház. Nyáron ők lakják, télen bő két hétig én. Idén is minden a terv szerint ment. Feleségem csókot nyomott az arcomra: Eridj alkotni, huszonkettedikén ott vagyok. Ez is a rituálé része volt. Nincs nálam telefon, laptop, naptár, semmi, még óra sem, csak ami az íráshoz valóban kell: a fejem, papír és toll. Újra a nap lesz a legfőbb időmérő, és feleségem kocsijának várva várt berregése jelezi majd a kiszabott idő leteltét.
Csendesen teltek a napok. A teleírt lapok kupaca gyarapodott, és én elégedettséggel lassítottam tempómon. Ami hátravan, azt akár csúcsforgalomban is megírom, nem lesz vele gond. Reggel kiálltam a ház apró verandájára. Kezemben forró tea. Egy erdő soha nem csendes, de most feltűnő zajjal volt. Madarak zsinatoltak a fákon, szarvas törtetett nem túl messze tőlem. A tél, ha lehetett annak nevezni az elmúlt napokat, szokatlanul enyhe volt, inkább a tavaszt mímelte mintsem önmaga szerepét játszotta. Ez a reggel azonban hidegre sikeredett. Párás gomoly hagyta el a számat. Mire befejeztem a teát, apró szemű, szinte láthatatlan eső pergett az égből, valaki fent túl szűk szitát választott a hóeséséhez, így eső sikeredett csupán a nagy téli hintés helyett. Behúzódtam a házba, majd még beljebb a történetbe, és délig elvágtam magam a külvilágtól. Hatalmas reccsenés szakított ki kettős menedékemből. Égzengés volt, de fájdalmas. Kint a házzal szemközti tisztáson kettétörött egy fa. Lenyűgözve, kikerekedett szemmel bámultam a világot. Mindent csillogó, cukormázas jég borított. Megirigyelték volna Velence üvegesei a csodát, mely pár óra alatt síkos, súlyos bevonattal formázta át a világot. Leléptem a verandáról, de hamar kiderült, hogy ez felesleges és túl bátor vállalkozás volt részemről. Négykézláb jutottam csak vissza a száraz deszkákra. Feleségemre gondoltam, és csak remélni mertem, hogy nem éppen most vág neki az erdőnek. Holnapra, talán holnaputánra vártam, mert az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy hány nap telt el megérkeztem óta és hogy hányadikát írunk. Itt tartózkodásomnak éppen ez volt az egyik legvonzóbb bája. Úgy döntöttem, nem aggódom, feleségem nem őrült, fel tudja mérni az útviszonyokat.
Három nap telt el. Ebből kettőn szakadatlanul hullott az eső, mely földet, fát, bokrot érve azonnal megfagyott. A harmadik nap reggelétől sorban törtek az ágak, fordultak ki
gyökerestül a fák egymásnak adván át a pattogó recsegést, mint valami stafétát.
Újabb nap telt el recsegve, szakadva. Ha valaha enyhül az idő, gyalog kell majd kiverekednem magam az erdő végleg megpihent fiain át. Elvesztettem időérzékemet. Feleségem miatt aggódtam, de főként amiatt, hogy ő minden bizonnyal értem aggódik. Ilyen ez.
Végül eljött a Szenteste. Legalábbis számításaim szerint ma kellett legyen. Megpróbáltam felidézni az írással telt napok számát, de egy két nap ide-oda gond nélkül elcsúszhatott latolgatásom során. Az erdő a szemem láttára alakult át és dőlt romba. Már a ház is nyögni kezdett, pedig lábnyi vastag rönkfái biztosan túléltek ennél kegyetlenebb időt is. Reggeli után kiültem a teraszra. Új tea gőzölgött a kezemben, élelmem még bőven volt. Ha ma van Szenteste, akkor karácsonyfa után kell nézzek. Mégsem telhet el a jeles nap csak úgy, aggódva, a fák súlyos-jeges halálát bámulva. Felvettem bakancsomat, kesztyűt húztam és a fészer baltáját is magamhoz vettem. Óvatos, tétova léptekkel jutottam el a tisztás széléig. Hajmeresztő vállalkozás volt. Lábam alatt ropogott, tört a fagyos szilánk, előttem kidőlt fák kusza átlói mutattak sorompót. Jó órán át óvakodtam a tisztás környékén. Szemem fenyő után kutatott, melyről néhány ágat lemetszhetnék estére, de vagy hatalmas, elérhetetlen óriások vagy csenevész lurkók kerültek utamba. Végül megpillantottam egyet, mely bátran megoszthatott velem egy ágat anélkül, hogy nagy veszteség érte volna. Recsegve-ropogva kászálódtam a közelébe. Egyik kiálló ágát megfosztottam súlyos jégpáncéljától és már felemeltem a baltát, mikor élesen, bántón, vakító mégis üres kongással jelent meg bennem a kérdés: miért? Mozdulatom megbicsaklott. Tompán, bambán álltam a fenyő előtt. Kezemben a balta ernyedten lógott. Miért?
Visszacsúszkáltam a házig. A kérdés talán egyszerű volt, sőt nevetségesnek is tűnhetett, ha nem vettem volna komolyan. Újra szemerkélni kezdett az eső. Miért? Miért vágtam volna ágat egy fenyőről és cipeltem volna be a házba? Miért? Mi okozott volna benne örömet? Talán a gondolat, hogy ezen a napon éppen karácsony estéjére alkonyodott be? Lehet. Sok karácsonyt megéltem már és a legtöbbről szép emléket őrzök. Egyik-másik mélyen, ikonként bevésődött a tudatomba, és soha többet nem megy onnan el, míg élek. Jól emlékszem szüleim arcára, mikor a fa mögé telepedve csillogó szemmel nézték, amint kibontom azt a várva várt csomagot. A karácsonyfa sárga, piros, zöld fénye bebújt minden zugba és én tudtam, hogy ha akarok, akkor hajnalig játszom, vagy akár két napon át. Emlékszem egy másikra is, mikor nagymamám már az öregek rozoga módján állta végig a dalt, melyet minden Szenteste elénekelünk; ránéztem és egy pillanatig azon tűnődtem, hogy talán nem sok ilyen alkalom lesz már, és emlékszem a szemére is, mely csillogott, igen csillogott, ahogy csak egy öreg arcon tud csillogni egy szempár, melyet össze lehetne – össze is lehet, sőt kell – téveszteni egy gyerek szemével. Aztán emlékszem apám dörmögő hangjára, ahogy ott áll mellettem; érzem mindig cigarettától füstös illatát, és tudom, hogy valami jár a fejében, de nem fejthetem meg, hogy micsoda. Anyámra is emlékszem, aki fáradhatatlanul tartotta és tartja most is, míg bírja, a családot, mint valami házi Atlasz. Aztán emlékszem még az első karácsonyra, melyet feleségemmel töltöttem el. Aprócska fa világított büszkén a sarokban. Több volt rajta a karácsonyfaizzó, mint az ág. Könnyedén beszélgettünk. Úgy éreztem, sőt, tudtam, hogy ez valaminek a kezdete, és – bár ő nem tett semmit, mely erre a gondolatra sarkallt volna – én nem bírtam kiverni a fejemből azt, hogy vele jó és mindig is jó lesz, mert van benne valami szép, valami igazán szép, mely nem esztétikum, még csak nem is a szerelem sokszor valóban vak heve, hanem igazi, valóságos, de nem látható varázs, mely átitatja mindenét anélkül, hogy ő erről tudna. Emlékszem, vacsoráztunk, egy buta film ment a tévében és ő élvezettel, oly könnyedséggel nevetett, hogy nekem belesajdult a szívem, amiért én soha nem voltam képes erre a könnyedségre, és ugrálni tudtam volna örömömben, hogy most már igen, igen talán én is képes leszek rá, mert ő itt van mellettem. Emlékszem első kutyám értetlen ábrázatára, amikor rénszarvasnak öltöztettük, és számtalan barátomra is, kik így, karácsony környékén hátba veregettek, megöleltek és akkor is boldog új évet kívántak nekem, ha magunknak nem merték volna ugyanazt megjósolni. Nem felejtem el – hogy is felejthetném? – azt a karácsonyt, mikor feleségem egy könyvvel a hóna alatt várt az utcasarkon. Az első könyvünk volt, én írtam, de neki köszönhettem. Úgy mosolygott, hogy fülig ért a szája és én nem a könyvet, hanem őt néztem, mert az szebb volt, mint a papír, lenyűgözött az öröme, mert értem örült, és ez szebb volt minden önös örömnél. Emlékszem sok arcra, akinek ajándékot adtam. Mindenkinek csillogott a szeme, volt aki feltépte – én mindig erre bíztattam mindenkit –, volt aki módszeresen csomagolta ki az ajándékot, de mozdulataikban mindig benne voltam én, az, aki hetekig morfondírozott, cselezett, kutyagolt, csomagolt – ha egyáltalán csomagolt –, hogy az a szem most csilloghasson.
Sokáig nem tudtam, miért jobb adni. Éreztem, de nem tudtam. Aztán egy karácsony este feleségem szemében megláttam a választ. Megdöbbenve hőköltem hátra a szépségtől és attól a ténytől, hogy ezt eddig nem vettem észre. Rengeteg Karácsony kellett, hogy felfedezzem a titkot, mely minden szempárban ott van, ott volt és ott is lesz mindenkor. A titkot, mely nem több és nem is kevesebb egy szónál: élet. Ezt láttam meg a szemében. Örömöt, mely életet sugárzott. Ez a pillanat ég bele minden tudatba, és teszi feledhetetlenné azt egy életen át. Az öröm. De – és erre a „de”-re, mely a világ legfontosabb „de”-jévé vált ott a fagyott erdő közepén jöttem rá – ezt az örömöt, mely maga az élet, nem láthatom meg akárhol. Életem, saját kicsiny, sokszor nevetséges életem öröme egyetlen egy helyen látszik, csak ott csillog, csak ott figyelhető meg: egy másik ember szemében. A szem a lélek tükre, szokták volt mondani. Igaz, de nem csak annak a léleknek tükre, akinek a szemébe nézek, hanem minden léleké. Hiába állok tükör elé, saját szemembe bámulván nem fedezhetem fel a lényeget, mert számomra az egy másik szemben van, és az én szemem valaki más számára adja át a tikot, az életet, azt, hogy ő és én ugyanabból vagyunk teremtve, hogy egyek vagyunk, hogy nélkülük én vak vagyok és nélkülem ők vakok.
Hatalmas recsegéssel dőlt ki egy újabb fa, már több hevert, mint állt. Sötétedésig kint maradtam a verandán. Hallgattam az erdő karistoló, recsegő küzdelmét, és egyedül voltam. Soha nem éreztem még magam ilyen egyedül. Eljátszottam a gondolattal – mert hát az írók ilyenek, szeretnek a gondolatokkal játszani –, hogy kihalt az emberiség és csak én maradtam életben. Tudtam, biztosan és megmásíthatatlanul tudtam, hogy soha többé nem állítanék karácsonyfát, nem ünnepelném meg a születésnapomat, sőt, semmilyen ünnepet, mert mindezek nem miattam vannak, nem én miattam, hanem miattunk. Már értem, hogy miért. Ez az ünnep: egymásban ünnepeljük önmagunkat, örömünket, életünket, mert én semmi vagyok nélküle, és ő semmi nélkülem.
Besötétedett.
Nem állítottam karácsonyfát és nem is írtam. Másokra gondoltam, azokra, akik még itt lehetnének velem, és azokra, akik már nem ünnepelhetnek többet együtt. Azokra, akik egyedül vannak és nem ünnepelnek, mert ők tudják, hogy egyedül nem lehet. Nem voltam szomorú. Egyébként sem vagyok érzelgős fajta. Feleségemre, szüleimre, barátaimra gondoltam, a múltbéli, mostani és majdani percekre, mikor valamely ünnep nevében egymásra néznek és átélik, megélik az életet, megértik – talán nem tudatosul bennük, de idővel az is eljön majd –, hogy ott, abban a másik szemben van elrejtve az ő titkuk, hogy mindez egymásért van, egymásért.
Nem tudom, mikor aludtam el – óra sem volt nálam –, de talán éjfél felé járhatott, mikor dörömböltek az ajtómon. A petróleum lámpám imbolygó fényének ölelésében feleségem állt a verandán. Viharkabátjáról patakokban folyt a víz, kapucniját kívülről rászorított fejlámpa díszítette, melytől úgy festett, mint egy őrült űrbéli indián. Bakancsán – ki tudja, honnan szerzett – hegymászóvas díszelgett, amitől tíz centivel magasabb lett. Mosolygott ábrázatomon.
– Meglepődtél, mi? – kérdezte vidáman.
– Szívem, nem is tudom, hogy most szidjalak vagy imádjalak.
– Imádj! – vágta rá, és fura, patakopogásszerű zajjal már a nappali közepén járt.
Hozott ételt, mert szerinte éheztem. Bor is volt. Sokáig beszélgettünk, majd elalváskor – kis kifli, nagy kifli, erről nem tudott leszokni – hirtelen eszembe jutott valami.
– Boldog Szentestét – súgtam a fülébe.
– Neked is, bár csak holnapután lesz.
Kuncogva aludt el.
