Ez az írás tegnap, mosogatás közben (rakott kelt főztem) jutott eszembe…
*
Hazavitte a berendezést. Pofonegyszerű volt beszerelni. A lefolyószűrő helyére tette és már működött is. Nem kellett hozzá áram, csavarok, csak egy kis szándék. Betette a lapos kütyüt és az halk ciripeléssel tapadt a lefolyó nyílásához.
Aznap reggel hozta el a boltból. Olyan olcsó volt, és persze jó ember akart lenni. Ki nem akar jó ember lenni, ha lehetősége van rá, és főleg, ha trendi dolog manapság a jófejség? Az eladó kedves volt. Minden kérdésére válaszolt, pedig mennyit hülyeséget kérdezhetnek tőle nap mint nap. Megnyitotta a csapot, és elképzelte, hogy ez a víz bizony most a bolygó egy távoli pontján folyik ki.
Ennyi volt a nagy trükk. Vízmegosztás marslakó módra. Persze neki is volt egy csomó kérdése. Mert minden épeszű ember megkérdezi a vásárlás egy adott pontján, hogy miért. Miért adták ezt a marslakók? A válasz persze az volt, hogy jófejségből. Rendszeressé váló látogatásaik alkalmával mindig hoznak ezt-azt. Legutoljára ezt a szuper kis víztovábbítót adták ajándékba.
Megint megnyitotta a csapot és elképzelte, hogy most valahol Bangladesben vagy Afrika másik szegény országában – feltéve, hogy Banglades Afrikában van és nem máshol, de végül is ez tök mindegy – szóval valahol egy csap kifolyójára szerelt hasonló berendezésből folyni kezd az életadó nedű. Azért ez mégiscsak szuper.
A következő kérdése az volt, hogy a marslakók – egyébként nem is a Marsról jöttek, hanem sokkal távolabbról – vajon miért nem adtak olyan gépet, ami nagyüzemben küldhetné át a vizet olyan helyekre, ahol ez valamiért hiánycikk. Az eladó észrevehetően mismásolt. Arról papolt, hogy a marslakók szeretik nevelni azokat, akik nevelésre szorulnak, mert így gyorsabban változik egy társadalom, de ő nem hitt neki. Valami más húzódhatott meg a dolog mögött. Tuti, hogy pénz. Például az, hogy a marsalakóknál csak ilyen vacak vízáteresztő berendezés volt raktáron – esetleg selejtes a széria. Mindegy. A csapból még mindig folyt a víz, és ő örült, hogy máshol talán most ujjonganak. Hát ujjonghatnak is. Megmosta a kezét, ivott egy pohár vizet és végül a csap alá tette a fazekat. Most nem jön odaát az égi manna. Rakott kel lesz ebédre. Megmosta a káposztát, szétbontotta a leveleket, kimetszette a torzsákat, majd köményt szórt a vízbe és az egészet feltette főni. Egy kicsit megint megnyitotta a csapot. Hát igen, most folyik odaát. Isteni érzés. Szó szerint isteni. A levelek puhultak, a töltelék már kész volt, szóval mosogatni kezdett. Az edények után elmosta a műanyag tejfölös dobozt is. Legalább egy kicsit környezettudatos vagyok, futott át fején a gondolat, és nem dobok zsíros műanyagot a szelektívbe.
Persze megkérdezte azt is – nyilván mindenki feltette ezt a kérdést –, hogy a szűréssel mi lesz? Vajon most mosogatólés, zsíros, hagyma és húslés víz csorog valahol Etiópia egyik csapjából? Vagy Etiópiában nincs is vízhiány? Mindegy. Szóval szűrt a víz vagy sem? Az eladó azt válaszolta, hogy nem. A berendezés nem szűr. Hát ez gáz, válaszolta ő, de az eladó biztosította őt, hogy nem az. „Képzelje el”, mondta „hogy egy ember hetek óta alig ivott valamit, éppen annyit, amennyi életben tartja. Higgye el, az az ember örül a húslés víznek is. Talán kicsit jobban is ízlik neki”. Ő elhitte.
Végül is, ha éppen a szomjhalál kerülgetné, akkor tök mindegy, hogy mosogatólé vagy a virágvázából leöntött lötty jönne a csapból, biztos meginná. Sőt, örülne. Befejezte a mosogatást, és egy ideig még csorgatta vizet. Hadd örüljenek a kis pigmeusok! Elképzelte a csontsovány afrikaiak csodálkozó tekintetét, amint nézik a csodát, a csapból zubogó vizet.
A levelek megpuhultak, kömény illat terjengett a konyhában. Levette a fazekat és kiöntötte a lobogó vizet. Félúton torpant meg. Mi van, ha odaát éppen most dugta valaki fejét a csap alá? Csak nem? Csak nem? Á… Egy ideig nem mert mozdulni. A kezében gőzölgött a fazék. Most akkor ezután ez lesz? Hova a fenébe öntse a maradékot? Vagy ne mosogasson többet? Ne főzzön? A fali órára pillantott, egyre kész kell legyen az ebéd, és a tepsinek egy órára meg kell látogatnia még a sütőt.
– Bocs! – mondta hangosan szerkezet felé és lassan kiöntötte a maradékot. – Ez van – dünnyögte maga elé.
Azért csak nem tehet arról, hogy ez a szerkezet ilyen. Vagy persze lehet odaát annyi eszük, hogy gyűjtik és nem közvetlenül használják fel a vizet. Ő biztos gyűjtené. Ha köményes forró víz jön, hát még akár főzni is lehet benne, ha résen van az ember. Aki szomjas, az meg várja ki a jó vizet, nem? A gondolat nyomán újra megeresztette a csapot. – Tessék! – mondta a lefolyónak. – Ezt lehet inni.
Furcsa, kissé kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Mi legyen? Nem törődhet velük minden egyes pillanatban. Akkor soha többé nem használja a csapot. Persze kivehetné azt a kütyüt, de az eladó megmondta: azért ilyen olcsó, mert egyszer használatos. Amint egyszer víz megy át rajta a világ másik végére, onnan már nem távolítható el anélkül, hogy tönkre ne menne. E mögött is valami hülye nevelési szándék húzódhat. Nyomorult marslakók. Ahelyett, hogy adtak volna egy normális, kikapcsolható vackot.
A pultra kikészített teáskanna reggel óta várta. Ki kell fertőtleníteni, mert fél nap alatt belerohad a gyógytea. Hát ja, ki kell fertőtleníteni. Némi keresés után megtalálta a hipót, belelöttyintett egy adagot a kannába és sikálni kezdett. A sárga foltok engedtek. Helyes. Megnyitotta a csapot és alaposan átöblítette a porcelánt, beleszagolt, még mindig hipó szaga volt, szóval újra öblített.
– A francba! – kiáltott fel, amikor rájött, hogy mit tett. – A francba! – mondta újra, és mereven bámulta a lefolyót.
Vajon most valaki odaát hipót nyelt? Vagy nem volt annyira szomjas? És ha igen? Persze higított volt, talán nem lesz baj, de akár sósavval is dolgozhatott volna. Vagy más méreggel.
– A francba!
Ez így nem fog menni. Nem figyelhet mindig… és azért a csapot… hát a csapot azért használni kell. Persze, ha mindent a vécébe öntene. De ott nem lehet mosogatni. Mekkorát nézne anyósa, ha a vasárnapi ebéd után a fajansz fölött mosná el a családi porcelánt? Ez hülyeség. Ez a csap arra van, hogy használják. Nem? Ezért fizeti a vízdíjat, nem?
Vízdíj, jutott eszébe a gondolat. Megnyitotta a csapot: Igyatok csak feketék, vagy sárgák, vagy rézbőrűek. Minegy. A fürdőszobába sétált és megnézte a számlálót. Digitális volt és a kijelzőn úgy peregtek a forintok, mint valami nyerőautomatán a narancsok és banánok. Visszasietett a konyhába és elzárta a csapot. – Na, nem! – rázta meg a fejét. Ennyit azért nem ér. Mármint, persze ér, hiszen odaát szomjhalál, de azért mindennek van határa.
A francba az egésszel! Ha tudta volna, soha nem ugrik bele. De persze a reklámok. Azok bármit megetetnek az emberrel. Mert olcsó és gazdaságos és nagyon-nagyon jó fej dolog. Aztán tessék, embereket forráz, mérgez vele, és egy csomó pénzbe is kerül. Hát lopja ő a pénzt?
Összeállította a rakott kelt. Levelek, a rizses-húsos egyveleg, paradicsom, megint levelek, egy tehénnyi tejföl és egy másik tehénnyi sajt. Irány a sütő.
De persze ezt majd el kell mosogatni, gondolta. És neki rossz kedve lesz. Ki az, aki a másikkal készakarva itat mosogatólét? Hát milyen ember az ilyen? Márpedig mosogatni kell. És nem, ő nem fog álmatlanul forgolódni éjjel, mert hipót eresztett le valaki torkán, és nem fogja szorító gyomorral leöblíteni a zsíroldós szivacsot, mert bizony a kel kikelt magából és kitessékelt némi sajtot a sütő aljára. És ezt fel kell majd takarítani. És a zsíroldó méreg. Nem, ő nem fog megmérgezni senkit jófejségből.
Jófejség, mi? Hülye marslakók. Toll a fülükbe! Legközelebb gondolkozzanak, mielőtt értelmetlen ajándékokat szórnak közénk, mint valami üveggyöngyöt, hogy aztán mi, a vademberek vinnyogva örvendezzünk a semmin.
Határozott mozdulattal húzta ki a szerkezetet, mely halk ciripeléssel engedte el a mosogató lefolyójának falát. Ennyi! Majd ha megoldják ezeket a problémákat. Majd akkor. Talán. De nem ő lesz az első. Kivárja, hogy mit írnak a neten. Legközelebb nem lesz ennyire hülye. Nem. Az kizárt.
Megnyitotta a csapot és figyelt, de mivel nem hallott semmit, bemászott a tálca alá. Onnan már jól hallgató volt, ahogy a víz zavartalanul csorgott le a műanyag elvezető cső lágyívű kanyarulatán.
*
Ennek a novellának az elolvasása körülbelül öt percet vett igénybe. Ez alatt kicsit több, mint 30 ember halt meg a bolygón tiszta ivóvíz hiányához kapcsolódó okok miatt. Nem az a célom, hogy ettől rosszul érezzük magunkat, hanem az, hogy lássuk, mit teszünk, még akkor is, ha nem tehetünk/teszünk mást. De talán majd a marslakók.
