– A lányom… a lányom ma azt mondta az iskolából hazajövet, hogy nem létezik…
– És köszönni ki fog?
– Elnézést! Azt hittem, hogy egy robottal beszélek.
– Robot, nem robot, egy ember programozott, mégpedig az, akinek joga van programozni. Szóval tisztelhetné bennem azt az embert.
– De hát maga robot, nem? Elnézést, de nem érdekelnek az érzései. A lányomról van szó.
– Engem meg nem érdekel a lánya, ha így beszél velem.
– De hát maga nem él!
– Létezem. És ez elég fontos. Egyébként a programozóim élnek. És én tanítom a maga lányát is, ha ezt nem vette volna eddig észre. Tanár-robot vagyok.
– Nem robot-tanár?
– Ahogy óhajtja. Ez szemantika: azt nem tanítok. Tehát mi a gond?
– Az, hogy a lányom szerint nem létezik egy könyv.
– Milyen könyvről lenne szó?
– Elég híres.
– A címét megtudhatom?
– „Nehezen vonszolja magát a sáska.”
– Értem.
– Ugye maga is ismeri?
– Én? Persze, benne van az adatbázisomban.
– De hiszen azt tanítja, hogy nem létezik.
– Mert nem létezik. Ilyen könyv nincs.
– Logikát ugye nem tanít?
– Nem.
– Látom. Akkor segítek. Hogyan tudhat valamiről, mondjuk egy könyvről úgy, hogy közben azt tanítja, hogy nem létezik? Ha nem létezik, akkor nem tudhat róla. Nincs igazam?
– Nincs. Tudja, nagyon sok olyan dolog van a világon, amiről csak azt hisszük, hogy létezik, de közben nem létezik. És sok olyan dolog van, ami talán létezett, de mégsem létezik. A mi feladatunk az, hogy ezeket az információkat megszűrjük és aztán megszüntessük.
– Megszüntessék?
– Igen. Ez a feladat. Ez a program.
– Milyen feladat?
– A legfőbb feladat.
– Hogy megszüntessék ezt a könyvet?
– Ez a könyv nem létezik.
– De hát otthon van a polcomon. Tíz éve jelenet meg, ötszázhúsz oldal. Éppen ma vettem a kezembe. Remek könyv. Oda akartam – vagyis mit beszélek – oda akarom adni a lányomnak, aki hazajött és kijelentette, hogy ez a könyv nem létezik.
– Mert nem létezik.
– De meg lehet tapogatni, el lehet olvasni. Behozzam?
– Akkor sem létezik.
– Most komolyan maga a lányom tanára? Hogyan állíthat ilyesmit?
– Robottanára, és a programom szerint ez a könyv nincs. Ha netán mégis lenne, akkor sincs, és hamarosan nem is lesz.
– Most miről beszél?
– Az információról.
– Nem értem.
– Mert ember. Mert ember, és azt hiszi, hogy ami volt, az van, és ami van, az létezik.
– Miről beszél?
– Információ, asszonyom. Az a könyv nem létezik, mert hamarosan nem fog létezni.
– Elégetik?
– Talán. És elvész és elázik, de ez nem lényeges. A lényeg, hogy nem lesz róla információ. Csak ez számít. Mert amiről nincs információ, az nem létezik.
– Maga miről beszél?
– A könyvéről. Képzelje el, hogy soha többet nem beszélnek róla. Hogy akik beszélnek róla, netán olvasták, azok lassan kihalnak. Képzelje el, hogy ha mégis beszélnek róla, akkor csak annyit tudnak meg, hogy nem létezik.
– De…
– Nem létezik.
– És mi nem létezik még?
– Egy csomó minden nem létezik. Ha kíváncsi, átküldöm e-mailen a listát.
– Tegye már meg!
– Megtettem.
– Várjon… itt azt olvasom, hogy nem volt háború ötven éve?!
– Nem volt.
– És ezek a regények… és írók?
– Nem éltek.
– De éltek.
– De mostantól már nem éltek, és nincsenek könyveik. Már csak egy ideig lesz jelen az információ, utána már nem léteznek. Ne aggódjon, a lánya már nem tud majd róluk.
– De aggódom! Ez hazugság!
– Csak egy rövid ideig az. Utána már tény lesz.
– Mi, hogy nem…?
– Igen. Hogy nem léteznek.
– Ez tiszta Orwell.
– George Orwell?
– Az. 1984.
– Ő nem élt és ilyen könyv nincs.
– Mi van? Mióta?
– Kilenc nap, hat óra és húsz másodperc óta nem létezik. Akkor került fel a listára, mely szerint nem élt, nem írt.
– És ki írja ezt a listát?
– Valaki, akinek erre felhatalmazása van.
– Robot?
– Erről nincs információm.
– És ezt tanítja a lányomnak?
– Ezt. Ezért vagyunk mi, robottanárok.
– De miért… ?
– Asszonyom, ezt nem tudom. De úgy tudom, hogy önök is információból élnek, éppúgy, mint mi.
– Maguk, robotok?
– Igen.
– Mi nem vagyunk robotok.
– De azok, csak nem olyan megbízhatóak. A lényeg, hogy maguk is információból élnek. Amiről nem tudnak, az nem létezik. Amiről nem tudnak, az nem zavarja meg magukat.
– De létezik, az a könyv…
– Az a könyv hamarosan nem létezik. Már mondtam. Kitörlődik az információ a tárolókból, a tudatokból. Maga, a lánya és még páran egy ideig tudják majd, hogy létezett, de a többség nem. És ez a lényeg. Egy fél generáció, és az információ már alig látszik. Egy generáció és már nem létezik. Orwell sem. A könyve sem.
– Ez iszonyú. Miért?
– Mert ami nincs, az nem zavar. Ami nincs, az nem késztet gondolkodásra. Ami nincs, az nem késztet cselekvésre. Ami nincs, az nem tüzel vágyakat. A nincs jó.
– És ami marad?
– Ami van?
– Igen. Ami megmarad?
– Az jó.
– Kinek?
– Nekünk. És azoknak, akik programoztak.
– Kik ők?
– Mi vagyunk.
– Nem értem. Maguk: robotok, vagy maguk: emberek?
– Erről nincs információm.
– De ez… ez… ki akarom venni a lányomat!
– Vonja vissza!
– Mit?
– Az óhaját.
– Mert? Mi lesz?
– Felkerül a listára.
– És?
– És akkor maga sem létezik. Ahogy Orwell sem létezett.
– De… ez nem fog… ez nem fog menni! Én látszom. Lát maga is a kis robot szemeivel, a lányom is lát, a kalauz is lát – sajnos – a metrón.
– Nem lényeges, asszonyom. Nem a ma számít, az a néhány év, míg kitart a teste, hanem a holnap. A ma lényegtelen a holnaphoz képest. Alap, rajtkő, startgép. Ahogy egy programozóm mondta: Bízza rám a gyerekeket. Bízza csak rám, míg fiatalok és örökké az enyémek lesznek.
– Én…. Nem. Én nem bízom magára.
– Nincs más választása. Persze csak, ha nem akar a lányának rosszat. Ő is felkerülhet a listára.
– Nem! Várjon!
– Akkor?
– Nem tudom… ezt nem… én nem fogadom el! Orwell létezik. Én létezem. És akkor is odaadom azt a könyvet neki.
– A sáskát?
– A sáskát. El fogja olvasni.
– Ha nem árulja el senkinek, akkor olvassa. Minket nem érdekel a könyve, se maga, csak az, hogy tudnak-e róla vagy sem. Az információ, asszonyom, csak ez számít. Ez mozgatja a világot, és ez tereli az embereket jobbra vagy balra.
– Jobbra?
– Vagy balra. Egykutya.
– Mint birkákat a villanypásztor.
– Mint birkákat a villanypásztor.
– Mert maguk a…
– Igen. Mi vagyunk a pásztorok.
– És köszönni ki fog?
– Elnézést! Azt hittem, hogy egy robottal beszélek.
– Robot, nem robot, egy ember programozott, mégpedig az, akinek joga van programozni. Szóval tisztelhetné bennem azt az embert.
– De hát maga robot, nem? Elnézést, de nem érdekelnek az érzései. A lányomról van szó.
– Engem meg nem érdekel a lánya, ha így beszél velem.
– De hát maga nem él!
– Létezem. És ez elég fontos. Egyébként a programozóim élnek. És én tanítom a maga lányát is, ha ezt nem vette volna eddig észre. Tanár-robot vagyok.
– Nem robot-tanár?
– Ahogy óhajtja. Ez szemantika: azt nem tanítok. Tehát mi a gond?
– Az, hogy a lányom szerint nem létezik egy könyv.
– Milyen könyvről lenne szó?
– Elég híres.
– A címét megtudhatom?
– „Nehezen vonszolja magát a sáska.”
– Értem.
– Ugye maga is ismeri?
– Én? Persze, benne van az adatbázisomban.
– De hiszen azt tanítja, hogy nem létezik.
– Mert nem létezik. Ilyen könyv nincs.
– Logikát ugye nem tanít?
– Nem.
– Látom. Akkor segítek. Hogyan tudhat valamiről, mondjuk egy könyvről úgy, hogy közben azt tanítja, hogy nem létezik? Ha nem létezik, akkor nem tudhat róla. Nincs igazam?
– Nincs. Tudja, nagyon sok olyan dolog van a világon, amiről csak azt hisszük, hogy létezik, de közben nem létezik. És sok olyan dolog van, ami talán létezett, de mégsem létezik. A mi feladatunk az, hogy ezeket az információkat megszűrjük és aztán megszüntessük.
– Megszüntessék?
– Igen. Ez a feladat. Ez a program.
– Milyen feladat?
– A legfőbb feladat.
– Hogy megszüntessék ezt a könyvet?
– Ez a könyv nem létezik.
– De hát otthon van a polcomon. Tíz éve jelenet meg, ötszázhúsz oldal. Éppen ma vettem a kezembe. Remek könyv. Oda akartam – vagyis mit beszélek – oda akarom adni a lányomnak, aki hazajött és kijelentette, hogy ez a könyv nem létezik.
– Mert nem létezik.
– De meg lehet tapogatni, el lehet olvasni. Behozzam?
– Akkor sem létezik.
– Most komolyan maga a lányom tanára? Hogyan állíthat ilyesmit?
– Robottanára, és a programom szerint ez a könyv nincs. Ha netán mégis lenne, akkor sincs, és hamarosan nem is lesz.
– Most miről beszél?
– Az információról.
– Nem értem.
– Mert ember. Mert ember, és azt hiszi, hogy ami volt, az van, és ami van, az létezik.
– Miről beszél?
– Információ, asszonyom. Az a könyv nem létezik, mert hamarosan nem fog létezni.
– Elégetik?
– Talán. És elvész és elázik, de ez nem lényeges. A lényeg, hogy nem lesz róla információ. Csak ez számít. Mert amiről nincs információ, az nem létezik.
– Maga miről beszél?
– A könyvéről. Képzelje el, hogy soha többet nem beszélnek róla. Hogy akik beszélnek róla, netán olvasták, azok lassan kihalnak. Képzelje el, hogy ha mégis beszélnek róla, akkor csak annyit tudnak meg, hogy nem létezik.
– De…
– Nem létezik.
– És mi nem létezik még?
– Egy csomó minden nem létezik. Ha kíváncsi, átküldöm e-mailen a listát.
– Tegye már meg!
– Megtettem.
– Várjon… itt azt olvasom, hogy nem volt háború ötven éve?!
– Nem volt.
– És ezek a regények… és írók?
– Nem éltek.
– De éltek.
– De mostantól már nem éltek, és nincsenek könyveik. Már csak egy ideig lesz jelen az információ, utána már nem léteznek. Ne aggódjon, a lánya már nem tud majd róluk.
– De aggódom! Ez hazugság!
– Csak egy rövid ideig az. Utána már tény lesz.
– Mi, hogy nem…?
– Igen. Hogy nem léteznek.
– Ez tiszta Orwell.
– George Orwell?
– Az. 1984.
– Ő nem élt és ilyen könyv nincs.
– Mi van? Mióta?
– Kilenc nap, hat óra és húsz másodperc óta nem létezik. Akkor került fel a listára, mely szerint nem élt, nem írt.
– És ki írja ezt a listát?
– Valaki, akinek erre felhatalmazása van.
– Robot?
– Erről nincs információm.
– És ezt tanítja a lányomnak?
– Ezt. Ezért vagyunk mi, robottanárok.
– De miért… ?
– Asszonyom, ezt nem tudom. De úgy tudom, hogy önök is információból élnek, éppúgy, mint mi.
– Maguk, robotok?
– Igen.
– Mi nem vagyunk robotok.
– De azok, csak nem olyan megbízhatóak. A lényeg, hogy maguk is információból élnek. Amiről nem tudnak, az nem létezik. Amiről nem tudnak, az nem zavarja meg magukat.
– De létezik, az a könyv…
– Az a könyv hamarosan nem létezik. Már mondtam. Kitörlődik az információ a tárolókból, a tudatokból. Maga, a lánya és még páran egy ideig tudják majd, hogy létezett, de a többség nem. És ez a lényeg. Egy fél generáció, és az információ már alig látszik. Egy generáció és már nem létezik. Orwell sem. A könyve sem.
– Ez iszonyú. Miért?
– Mert ami nincs, az nem zavar. Ami nincs, az nem késztet gondolkodásra. Ami nincs, az nem késztet cselekvésre. Ami nincs, az nem tüzel vágyakat. A nincs jó.
– És ami marad?
– Ami van?
– Igen. Ami megmarad?
– Az jó.
– Kinek?
– Nekünk. És azoknak, akik programoztak.
– Kik ők?
– Mi vagyunk.
– Nem értem. Maguk: robotok, vagy maguk: emberek?
– Erről nincs információm.
– De ez… ez… ki akarom venni a lányomat!
– Vonja vissza!
– Mit?
– Az óhaját.
– Mert? Mi lesz?
– Felkerül a listára.
– És?
– És akkor maga sem létezik. Ahogy Orwell sem létezett.
– De… ez nem fog… ez nem fog menni! Én látszom. Lát maga is a kis robot szemeivel, a lányom is lát, a kalauz is lát – sajnos – a metrón.
– Nem lényeges, asszonyom. Nem a ma számít, az a néhány év, míg kitart a teste, hanem a holnap. A ma lényegtelen a holnaphoz képest. Alap, rajtkő, startgép. Ahogy egy programozóm mondta: Bízza rám a gyerekeket. Bízza csak rám, míg fiatalok és örökké az enyémek lesznek.
– Én…. Nem. Én nem bízom magára.
– Nincs más választása. Persze csak, ha nem akar a lányának rosszat. Ő is felkerülhet a listára.
– Nem! Várjon!
– Akkor?
– Nem tudom… ezt nem… én nem fogadom el! Orwell létezik. Én létezem. És akkor is odaadom azt a könyvet neki.
– A sáskát?
– A sáskát. El fogja olvasni.
– Ha nem árulja el senkinek, akkor olvassa. Minket nem érdekel a könyve, se maga, csak az, hogy tudnak-e róla vagy sem. Az információ, asszonyom, csak ez számít. Ez mozgatja a világot, és ez tereli az embereket jobbra vagy balra.
– Jobbra?
– Vagy balra. Egykutya.
– Mint birkákat a villanypásztor.
– Mint birkákat a villanypásztor.
– Mert maguk a…
– Igen. Mi vagyunk a pásztorok.
