Gyűlölte az embereket. Nem tehetett róla. Az emberek tehettek róla. Ha választhatott volna, akkor letagadta volna, hogy ember, de az ilyesmit senki nem kérdezi meg. Sehol nem állítják válaszút elé, hogy akkor mi lennél szívesen: ember vagy mókus? Nyilván mókus. De mit kell tenni, hogy mókus legyen a következő életében – ha van olyan? Bármilyen bűnt bevállalna érte.
Az utca reggeli hangulatban volt. Csak nehezen tudott átcikázni a tömegen. Többen büdösek voltak. Rózsaszag, macsószag, virsliszag. Vajon miért van szaguk? Ez valami verseny, hogy ki hányja el magát előbb a buszon? A lámpánál kissé lemaradt. Nem fog beállni a tömegbe, mint a marhák, akik arra várnak, hogy csattintson már egyet ostorával a pásztor. Istenem, szánalmas, bamba állatok. Végre zöldre váltott. Átfűzte magát néhány szembejövő véglény között. Az egyik ránézett. Mit bámul? Miért kell egymásra nézni az embereknek, ha nézhetnék az eget, vagy a kabátgombot, vagy egyenesen a semmit? Nem. Egymásra bámulnak, bele az ember pofájába. Nyilván azt latolgatják, hogy szemen kéne köpni a másikat, vagy netán megerőszakolni. Miért akarják megerőszakolni egymást az emberek? Ez valami társadalmi Activity? Én mutogatom, te csinálod, ő elmagyarázza, majd mindenki lép egyet a táblán és aztán cserélünk, én csinálom, te mutogatod. Az emberek perverz, gusztustalan, undorító lények.
A hentesnél legnagyobb meglepetésére senki nem volt. Párizsit akart venni. Az legalább olcsó. A hentesnő úgy állt a pult mögött, mint valami őr, aki arra vigyáz, hogy ki ne szabaduljanak a háta mögött lógó kolbászok.
– Húsz deka párizsit kérek.
– Marha?
Te vagy a marha szívem. Itt állsz a hústetemek között és mosolyogsz, mint a tejbetök. Egyébként nem is mosolyog. Miért nem? És nem nézett rá. Egy eladó miért nem néz a vevőre? Nem ezt diktálná az illem? Vagy hentesillem nincs is?
– Mindegy.
– Olyan nincs.
– De van. Ott, maga előtt.
– Elég sok van. Válasszon egyet! Marha, disznó, pulyka, borjú.
– Ló.
– Olyan nincs.
– Akkor mókus.
– Olyan sincs, és ne vicceljen itt, kérem! Válasszon vagy uzsgyi innen.
Uzsgyi? Uzsgyi! Hát ez meg mit képzel, kihez beszél?
– Mit mondott?
– Uzsgyi! Nem ismeri? Azt jelenti, hogy tűnjön el, ha csak hülyéskedni akar itt és nem vásárol.
– Igen? Akkor kérem a panaszkönyvet.
– Minek? Az lesz ebédre?
– Hogy képzeli?
– Sehogy. Ritkán képzelődök. Na, mi lesz? Uzsgyi, párizsi vagy panaszkönyv?
– Hogy vették fel magát ide?
– Sehogy. Enyém a bolt. Szóval, ha a panaszkönyvet kéri, elég ha nekem elmondja, és én majd megjegyzem.
– Ez felháborító.
– Oké. Akkor háborogjon otthon.
Hát igen. Pont ezért utálja az embereket. Pont ez a pökhendi, rátarti, nemtörődöm viselkedés az, ami kiborítja. Ilyet csak egy ember tud. A világon még egyetlen nyúl sem bántotta meg a másikat, nem gázolt a lelkébe, hogy nyuszikoma, uzsgyi innen, mert gusztustalanul rágod a füvet. Nem. Aljasságokra csak az ember képes. Mint ez a hentesnő itt.
– Na, mi van? Megakadt a lemez? – kérdezte a hentesnő, és még mindig nem nézett rá. Valahova a mérleg és a pénztárgép közé bámult.
– Én többet ide nem jövök.
– Hála ég! Akkor utoljára, búcsúzásképpen: Marha, disznó, pulyka vagy borjú?
Nem válaszolt. Érezte, hogy valami végre felforrt benne, valami gusztustalan lötty, ami évekig csak gyöngyözött belül, most buborékosan lobogott, és ő végre, mint egy kukta kirobbanó fedele, kinyithatta a száját. Nyilván ilyet nem tesznek sem a nyulak sem a mókusok, de neki akkor is jól esett.
– Na figyeljen ide! Maga egy bunkó. Egy mogorva, undok nő, aki nem is néz a vevőre. Persze ha ránézne, akkor az még nagyobb baj lenne, mert ki tudja, hogy mit gondolna. Az a baj, hogy ember, hogy él, hogy létezik, mint a többi, kint az utcán, hogy szennyezi a levegőt, az elmémet, a bolygót. Hogy zajong, csámcsog, olcsó vicceket mond, fingik, mert tudom, hogy egy nő is fingik, és büdös, vagy illatos, ami még büdösebb, és rosszat akar másoknak, nekem, mindenkinek, és gondol, undorító dolgokat gondol és álmodik, miközben otthon nyitott szájjal alszik.
Egy ideig csend volt.
– Befejezte? – kérdezte a nő.
– Nem! … De!
– Mi a baj?
– Az, hogy gyűlölöm az embereket.
– Üdv a klubban! – válaszolta a nő, és ránézett.
Belenézett egyenesen a szemébe, és mosolygott, és szép volt a szeme, és szép volt a mosolya. A franc egye meg! Szép volt a mosolya annak a hentesnőnek.
Az utca reggeli hangulatban volt. Csak nehezen tudott átcikázni a tömegen. Többen büdösek voltak. Rózsaszag, macsószag, virsliszag. Vajon miért van szaguk? Ez valami verseny, hogy ki hányja el magát előbb a buszon? A lámpánál kissé lemaradt. Nem fog beállni a tömegbe, mint a marhák, akik arra várnak, hogy csattintson már egyet ostorával a pásztor. Istenem, szánalmas, bamba állatok. Végre zöldre váltott. Átfűzte magát néhány szembejövő véglény között. Az egyik ránézett. Mit bámul? Miért kell egymásra nézni az embereknek, ha nézhetnék az eget, vagy a kabátgombot, vagy egyenesen a semmit? Nem. Egymásra bámulnak, bele az ember pofájába. Nyilván azt latolgatják, hogy szemen kéne köpni a másikat, vagy netán megerőszakolni. Miért akarják megerőszakolni egymást az emberek? Ez valami társadalmi Activity? Én mutogatom, te csinálod, ő elmagyarázza, majd mindenki lép egyet a táblán és aztán cserélünk, én csinálom, te mutogatod. Az emberek perverz, gusztustalan, undorító lények.
A hentesnél legnagyobb meglepetésére senki nem volt. Párizsit akart venni. Az legalább olcsó. A hentesnő úgy állt a pult mögött, mint valami őr, aki arra vigyáz, hogy ki ne szabaduljanak a háta mögött lógó kolbászok.
– Húsz deka párizsit kérek.
– Marha?
Te vagy a marha szívem. Itt állsz a hústetemek között és mosolyogsz, mint a tejbetök. Egyébként nem is mosolyog. Miért nem? És nem nézett rá. Egy eladó miért nem néz a vevőre? Nem ezt diktálná az illem? Vagy hentesillem nincs is?
– Mindegy.
– Olyan nincs.
– De van. Ott, maga előtt.
– Elég sok van. Válasszon egyet! Marha, disznó, pulyka, borjú.
– Ló.
– Olyan nincs.
– Akkor mókus.
– Olyan sincs, és ne vicceljen itt, kérem! Válasszon vagy uzsgyi innen.
Uzsgyi? Uzsgyi! Hát ez meg mit képzel, kihez beszél?
– Mit mondott?
– Uzsgyi! Nem ismeri? Azt jelenti, hogy tűnjön el, ha csak hülyéskedni akar itt és nem vásárol.
– Igen? Akkor kérem a panaszkönyvet.
– Minek? Az lesz ebédre?
– Hogy képzeli?
– Sehogy. Ritkán képzelődök. Na, mi lesz? Uzsgyi, párizsi vagy panaszkönyv?
– Hogy vették fel magát ide?
– Sehogy. Enyém a bolt. Szóval, ha a panaszkönyvet kéri, elég ha nekem elmondja, és én majd megjegyzem.
– Ez felháborító.
– Oké. Akkor háborogjon otthon.
Hát igen. Pont ezért utálja az embereket. Pont ez a pökhendi, rátarti, nemtörődöm viselkedés az, ami kiborítja. Ilyet csak egy ember tud. A világon még egyetlen nyúl sem bántotta meg a másikat, nem gázolt a lelkébe, hogy nyuszikoma, uzsgyi innen, mert gusztustalanul rágod a füvet. Nem. Aljasságokra csak az ember képes. Mint ez a hentesnő itt.
– Na, mi van? Megakadt a lemez? – kérdezte a hentesnő, és még mindig nem nézett rá. Valahova a mérleg és a pénztárgép közé bámult.
– Én többet ide nem jövök.
– Hála ég! Akkor utoljára, búcsúzásképpen: Marha, disznó, pulyka vagy borjú?
Nem válaszolt. Érezte, hogy valami végre felforrt benne, valami gusztustalan lötty, ami évekig csak gyöngyözött belül, most buborékosan lobogott, és ő végre, mint egy kukta kirobbanó fedele, kinyithatta a száját. Nyilván ilyet nem tesznek sem a nyulak sem a mókusok, de neki akkor is jól esett.
– Na figyeljen ide! Maga egy bunkó. Egy mogorva, undok nő, aki nem is néz a vevőre. Persze ha ránézne, akkor az még nagyobb baj lenne, mert ki tudja, hogy mit gondolna. Az a baj, hogy ember, hogy él, hogy létezik, mint a többi, kint az utcán, hogy szennyezi a levegőt, az elmémet, a bolygót. Hogy zajong, csámcsog, olcsó vicceket mond, fingik, mert tudom, hogy egy nő is fingik, és büdös, vagy illatos, ami még büdösebb, és rosszat akar másoknak, nekem, mindenkinek, és gondol, undorító dolgokat gondol és álmodik, miközben otthon nyitott szájjal alszik.
Egy ideig csend volt.
– Befejezte? – kérdezte a nő.
– Nem! … De!
– Mi a baj?
– Az, hogy gyűlölöm az embereket.
– Üdv a klubban! – válaszolta a nő, és ránézett.
Belenézett egyenesen a szemébe, és mosolygott, és szép volt a szeme, és szép volt a mosolya. A franc egye meg! Szép volt a mosolya annak a hentesnőnek.
