Újra visszatelepedett a karosszékbe. A tv képernyője fekete volt, mint az éj. Vajon mikor volt utoljára, hogy nem nézett este tv-t? Megsimogatta a könyvet és belelapozott. Igen. Ezt kell tennie. Igor, a történet főhőse is bátor volt, sokkal bátrabb, mint ő, de ez a spiritusz, az élni, tenni akarás ereje valahogy átszivárgott a lapokon sorakozó szavakba, és a szavakból az agyába, és ettől, igen, ettől valahogy bátor lett. Nem tudta megmondani az okát, de érezte magában az erőt, amit Igor érzett.
Holnap bemegy és rácsap az asztalra. Akkorát csap, hogy csak úgy záporozni fognak róla a gemkapcsok, tűzőgépek, nyomtatványok. De őt ez nem érdekli, mert mondanivalója van. Tulajdonképpen már három éve van, de most Igor segítségével az ki is fog buggyanni belőle. Iszonyatos lesz. Mármint a félelem. Mert legyünk őszinték, soha nem volt egy bátor ember. Az ő hátán nyugodtan lehet fát vágni, kérem, csak tessék, itt a balta. Ez van. Nem tehet róla. Talán az univerzum tanította meghunyászkodásra, vagy a szomszéd gyerek, aki szinte minden nap megverte ötödikben, de valami behúzta nála a bátorság kézifékjét és ilyen lett. De Igor most segíteni fog. Sorsfordító könyv, sorfordító asztalra csapás.
Mert persze tudta, hogy a könyv hatni fog. Ezért vette meg. Érezte már az első sorától, hogy itt valami történik. Minden könyv egy új világ, és ez a világ most betalált. Már a könyvesboltban tudta, hogy Igor segíteni fog. És tessék: segített. Nem akart elaludni, nehogy elszálljon belőle Igor szelleme, de aztán éjfél környékén mégis elnyomta az álom.
Reggel az első gondolata Igor volt. Kipattant a szeme, a könyvhöz nyúlt és újra elolvasta belőle azt a jelentet, ahová előző este egy piros könyvjelzőt tett. Igen. Igor meg fogja változtatni az életét. Mert vannak olyan könyvek, amik erre képesek. Hálás volt az írónak, Igornak, a világnak. Hiszen ha belegondolunk, tűnődött el, akkor valójában ezt nem Igornak köszönheti, hanem az írónak, aki Igort megálmodta. Aki egy szimpla, számára akár egy jelentéktelen álomból létrehozott valamit, amitől egy másik ember, nevezetesen ő, ma asztalt fog borogatni, miközben egy nem létező főhős képe lebeg majd az agyában.
Hálás volt azért, hogy vannak könyvek, hogy van irodalom, ahol emberek egymásnak adhatnak bátorságot, erőt, boldogságot.
Mikor beért az irodába, Igor még nem mocorgott. De nem is kellett neki. A borogatás majd később jön, úgy ebéd tájékán. Várt. Kétszer ment ki a mosdóba, és a lehajtott ülőkefedőre telepedve kétszer olvasta el azt a részt. Igor erős volt, és ez az erő most benne pezsgett. Mert ez a könyv megváltoztatta az életét.
Dél környékén az iroda lassan kiürült, de ő várt. Várt a gonoszra, Igor, vagyis dehogy, az ő ősellenségére, aki furcsa mód, csak nem akart megjelenni a főnöki iroda ajtajában.
– A főnök? – kérdezte Rózsikától, aki éppen észvesztő tempóban trappolt a kijárat felé (nem, inkább ügetett).
– A héten már nem lesz – közölte vele a nő és eltűnt a mattüveg ajtó mögött.
Egy ideig mozdulatanul állt az iroda közepén. Eszébe jutott, hogy odamehetne és így is felborogathatná az asztalt, de aztán elvetette az ötletet. Vajon Igor mit tett volna, ha betörvén a trónterembe nem találta volna sehol a királyt? Szétverte volna a trónszéket, hogy tudja csak meg az a szemét, milyen nagy bajban lett volna, ha nem megy éppen akkor szabadságra síelni?
Úgy döntött, hogy nem ver szét semmit.
Este hazament és újra elolvasta a részt, és örült Igornak, hogy legalább neki szerencséje volt. Szombaton biciklizni ment a klubbal, vasárnap meg a testvérei jöttek át, így egész délelőtt főzött, de este újra elővette a könyvet, mely megváltoztatta az élét. Igor most is bátor volt és nyert, de valahogy ő nem örült neki annyira. Felment az internetre, és megnézte, hogy Igor története folytatódik-e esetleg. Hátha a második kötet is megváltoztatja majd az életét. Sajnos úgy tűnt, Igornak elege volt a bátorságból. Ez lelombozta. Másnap reggel is a könyvvel kelt, de nem olvasott bele. Igor ereje elpárolgott a sorokból.
A hétfő eseménytelenül telt. Fát vágtak rajta, mert arra meglehetősen alkalmas volt a háta.
Hat hónappal később történt. Este hazaérve bekapcsolta a tv-t. Szerette, ha zúg valami a háttérben. Mielőtt életre kelt volna a képernyő, már ledobta az ágyra a távirányítót, így bosszúsan tapasztalta, hogy egy rajzfilmcsatornán kötött ki valahogy. Mindegy, az is jó, gondolta, majd zuhany után átkapcsolom. Három tojást tett fel főzni, és gondolataiba burkolódzva indult el a fürdőszoba felé, amikor felfigyelt a párbeszédre.
– Nyuszi vagy! – mondta egy lila csirke.
– Nem vagyok nyuszi – válaszolta sértődötten egy sárga, patkányszerű valami.
– De nyuszi vagy, nyuszi, nyuszi, nyuszi, és az is maradsz.
A jelenetet évekig mesélték az irodában. Ahogy szálltak a gémkapcsok és tűzőgépek és a nyomtatványok, az egész egyszerűen epikus volt.
Aznap este kinyitott egy sört. Miközben átszürcsölte magát a habon, a rajzfilmre gondolt. Hát igen, Igor is valami, de akkor is a lila csirke a legnagyobb király.
*
Ezt a kis novellát azért írtam, mert úgy tűnik, nem mi döntjük el, hogy mi és mikor fordítja meg az életünket, ha egyáltalán megfordítja valami. Aki azt hiszi, hogy ura a helyzetnek, az valahol becsapja magát. Mint ahogy én oly sokszor teszem.
