– Cunci, hol a lebernyegem? – kérdezte. Nem találta, pedig lassan indulnia kellett.
– A büdös pólóid alatt volt. Tegnap fociztál, aztán ráhánytad, ahogy szoktad – kiabálta vissza Cunci a konyhából.
Remek, gondolta, akkor nincs vész. Nekiesett a pólóknak. Tényleg ott volt a lebernyeg. Kicsit büdös, de az nem számít.
– És a varázsgyűrű?
– Azt meg elvitte Frodó elégetni a Végzet hegyére.
– Ne már! Most komolyan, az ma nagyon kéne.
– Nem tudom, hol van. Miért nem teszed egy helyre?
– Azért, Cunci, mert hiába teszem, ha a gyerek kitúrja játszani.
– Hát akkor kitúrja. Lehet, hogy most is nála van.
– Komolyan? És te hagyod?
– Majd ha te neveled, akkor beleszólhatsz, hogy mit hagysz. Az a szirszar tetszik neki. Imádja hordani. Vegyél másikat!
– Tudod te mennyibe került, Cunci?
– Mennyibe?
– Kétezer volt.
– Húha!
– De a mintái baromi jók. Ilyet nem talál az ember minden nap a kínai piacon. Az egyik szerencsehozó bólogatós cicáról szereltem le, ami nem bólogatott. Ezért került csak kétezerbe. Eszmei értéke van.
– A lányunknak is van eszmei értéke.
– Akkor adjuk el.
– Neked nem kéne menned?
Az órájára pillantott. Még időben volt, de ha nem akart rohanni, ideje volt indulnia. Cunci mindig az óra ütőerén tartotta az ujját. Hihetetlen érzéke volt az időzítéshez. A lebernyeget belegyűrte a tornatáskájába. Az is kicsit büdös volt, de ez még mindig nem számított. Szóval nincs gyűrű. Akkor valamit improvizál. Nem lesz gond.
Tornacipő? Jó lesz. Nem látszik.
– És kérlek, ugorj be a boltba vacsiért! – kiabált utána Cunci.
Varázsgyűrű sehol és még a közértbe is… Persze… de aztán nem gondolta tovább a dolgokat. Cunci otthon dolgozott, mégpedig igencsak keményen, és bizony, jelen pillanatban többet keresett, mint ő. Persze ő is melózik, de hát neki olyan munka jutott, amibe bele kell férjen a közért. És bele is fog férni.
Az utcán megtorpant a kocsinál. Jó lenne urizálni, de nincs benne túl sok benzin, és a parkoláshoz egy külön fizetés kéne. Inkább hagyta a dolgot.
A sarkon megtorpant. Itt a közért, és ha esetleg valami olcsó cuccra akadna… Egy próbát megér, még akkor is, ha késik.
Húspult. Legszívesebben kolbászt enne este, de azt Cunci nem szereti, mert büdös, és mert ahhoz képes, hogy nem szereti, nem is olcsó. Mindegy. Akkor legyen valami szalámi. Átfutotta a hűtőpultot. Hajszálvékony téli…, de nem éri meg az árát. A téliszalámi harapva jó, az meg egy vagyon. Pulykasonka. Az alsó része fura lében ázik mindegyiknek. Jobb nem tudni, hogy mi az a lé. Paprikás szalámi. Cunci nem eszi. Hát akkor marad a párizsi. Egy kis pirosarannyal nem is rossz.
A kenyérnél begyűjtött gyorsan pár zsömlét. Jó lesz. Aztán a konyhai kacatokhoz sietett. Kéne itt valami gyűrű féle. Nem baj, ha nem gyűrű, csak elég nagy legyen és csillogjon, ha már nem lehet antik, mint a kínai cica nyaklánca, ami tökéletes volt, tényleg tökéletes varázsgyűrű. Már-már varázsolt, de tényleg. Alátétek, krumplihámozó, egyik sem jó. Műanyag szirszarok, de nem fémszínű egyik sem. Nem jó. Lábas. Itt egy kicsit megtorpant. Lábas. Hopp! Szerencselábas. Pár másodpercig koncentrált, de aztán elvetette az ötletet. Majd a melóhelyen ráakad valamire, gondolta, és két mozzarellát is behajított a kosárba. Kis napraforgóolajjal, meg egy kis sóval kiváló előétel lesz.
A pénztárnál figyelte a beütött összegeket. Nem mintha attól tartott volna, hogy átverik, de volt már rá példa, hogy néha kétszer pittyent a pittyegő egy helyett. Persze semmi szándékos, nyilván, de ki tudja? A mozzarellánál szinte felkiáltott.
– Egy pillanat? Ez száznyolcvankilenc forint.
– Nem, uram, ez kétszáznegyvenhat forint.
– A polcra az volt írva, hogy leárazás, száznyolcvankilenc forint.
– Nem annyi. Rosszul olvasta.
– Nem szoktam rosszul olvasni.
– Én csak azt mondom, amit kiír a gép, és az kétszáznegyvenhat forint. Higgye el, nem akarom átverni.
– Hát nem tudom… nyilván nem, de ha naponta eladnak száz leárazott mozzarellát, akkor az ötezerhétszáz plusz. Ha pedig veszünk mondjuk tíz olyan terméket, ami tök véletlenül le van árazva, de közben még sincs, akkor az napi kábé hatvanezer forint plusz. Én szívesen keresnék napi hatvanezret. Az egy hónapban, szabad hétvégékkel számolva egymilliókétszázezer forint. Az nem rossz kereset.
– Értem, de én annak a töredékét kapom, szóval nekem mindegy, hogy mi van kiírva, csak az számít, hogy a gép mit mond, és az azt mondja, hogy kétszáznegyvenhat forintba kerül. Kéri?
– Nem. Bocsásson meg, de nem szeretem, ha átvernek. Akkor sem, ha vétlenül.
– Akkor kiütöm – bólintott a pénztáros és munkához látott.
A bolt után jutott eszébe, hogy a csekket is be kéne fizetni, amit tegnap elfelejtett. Cunci felnégyeli, ha nincs időben feladva. Mert persze a bankkölcsön nem gyerekjáték, mint a varázsgyűrű, ami néha szintén nem az. Besietett a postára és előhalászta a sportzsákból a csekket. Nem szerette az átutalást. Az átutaláskor nem érezte azt a haragot, amit a postán érzett. Azt a mélységes gyűlöletet, amikor kiadta az a kalapnyi pénzt és közben eszébe jutott a naivitása, vagyis Cunci és az ő közös naivitásuk, amikor felvették a pénzt, és elhitték, hogy persze tíz százalék lesz a kamat, szóval annyival többet kell majd visszafizetni. Mert álmodik a nyomor. Mert persze az a tíz százalék nem annyi lett. Jóval több, jóval, jóval több, csak valahogy ez nem volt nyilvánvaló, és az ember nem szoroz és oszt a bankban a mobilján, hogy hogy is van ez, miért annyi amennyi. Elhiszi, amit mondanak és kész. Aztán pedig fizet. Mint a katonatiszt. Persze ha pénz kell, akkor pénz kell. Akkor az ember beáldoz dolgokat. Például az ártatlanságát és a hiszékenységét. És néha a becsületét is, mert persze van az a pénz… Vicsorogva fizette be az összeget. Eggyel kevesebb. Már csak negyvenhárom hónap.
Most már tényleg késésben volt.
A metró aluljáróban figyelt fel az öregemberre. Régi kacatokat árult. Szirszarokat, ahogy Cunci nevezte az ilyen vackokat. Lefékezett. A pokrócra kitett lomok között megpillantotta a kést. Régi volt, rozsdabarna. Ez még nem dobogtatta meg a szívét, de a markolaton kezdődő és egészen a penge hegyéig végigfutó furcsa, tünde íráshoz hasonlító minta megmozgatta a fantáziáját. Ez még jó is lehet. És a gyerek biztos nem nyúlja le, pláne, mert Cunci kitérne a hitéből, ha meglátná nála.
– A kés mennyi? – kérdezte magabiztos hangon. Az alkudozásnál ez mindig beválik.
– Hatezer – válaszolta kissé bizonytalanul az öreg.
– Kettőért elviszem.
– Négy.
– Életlen és rozsdás.
– De szép.
– Ezért kettő.
Az öreg hezitált. Látszott rajta, hogy kéne a pénz. Talán neki is bankkölcsöne van, vagy ma este mozzarellát enne. Érezte, hogy megszerezhetné akár ezerért is, de visszafogta magát. Valójában hármat is megadott volna érte. Mert van az a szint, ahol a pénz nem számít, de ők ketten még csak a közelében sem voltak annak.
– Jó – bólintott végül az öreg.
Kikereste a bankjegyet és átadta az öregnek, aztán a zsebében talált aprót is odaadta. – Kamat – mondta mosolyogva.
Jókedvvel sietett be az épületbe. Hiába egy átlagosan szaros kis hétfő van ma, ez a hét akkor sem indul nagyon vacakul.
– A büdös pólóid alatt volt. Tegnap fociztál, aztán ráhánytad, ahogy szoktad – kiabálta vissza Cunci a konyhából.
Remek, gondolta, akkor nincs vész. Nekiesett a pólóknak. Tényleg ott volt a lebernyeg. Kicsit büdös, de az nem számít.
– És a varázsgyűrű?
– Azt meg elvitte Frodó elégetni a Végzet hegyére.
– Ne már! Most komolyan, az ma nagyon kéne.
– Nem tudom, hol van. Miért nem teszed egy helyre?
– Azért, Cunci, mert hiába teszem, ha a gyerek kitúrja játszani.
– Hát akkor kitúrja. Lehet, hogy most is nála van.
– Komolyan? És te hagyod?
– Majd ha te neveled, akkor beleszólhatsz, hogy mit hagysz. Az a szirszar tetszik neki. Imádja hordani. Vegyél másikat!
– Tudod te mennyibe került, Cunci?
– Mennyibe?
– Kétezer volt.
– Húha!
– De a mintái baromi jók. Ilyet nem talál az ember minden nap a kínai piacon. Az egyik szerencsehozó bólogatós cicáról szereltem le, ami nem bólogatott. Ezért került csak kétezerbe. Eszmei értéke van.
– A lányunknak is van eszmei értéke.
– Akkor adjuk el.
– Neked nem kéne menned?
Az órájára pillantott. Még időben volt, de ha nem akart rohanni, ideje volt indulnia. Cunci mindig az óra ütőerén tartotta az ujját. Hihetetlen érzéke volt az időzítéshez. A lebernyeget belegyűrte a tornatáskájába. Az is kicsit büdös volt, de ez még mindig nem számított. Szóval nincs gyűrű. Akkor valamit improvizál. Nem lesz gond.
Tornacipő? Jó lesz. Nem látszik.
– És kérlek, ugorj be a boltba vacsiért! – kiabált utána Cunci.
Varázsgyűrű sehol és még a közértbe is… Persze… de aztán nem gondolta tovább a dolgokat. Cunci otthon dolgozott, mégpedig igencsak keményen, és bizony, jelen pillanatban többet keresett, mint ő. Persze ő is melózik, de hát neki olyan munka jutott, amibe bele kell férjen a közért. És bele is fog férni.
Az utcán megtorpant a kocsinál. Jó lenne urizálni, de nincs benne túl sok benzin, és a parkoláshoz egy külön fizetés kéne. Inkább hagyta a dolgot.
A sarkon megtorpant. Itt a közért, és ha esetleg valami olcsó cuccra akadna… Egy próbát megér, még akkor is, ha késik.
Húspult. Legszívesebben kolbászt enne este, de azt Cunci nem szereti, mert büdös, és mert ahhoz képes, hogy nem szereti, nem is olcsó. Mindegy. Akkor legyen valami szalámi. Átfutotta a hűtőpultot. Hajszálvékony téli…, de nem éri meg az árát. A téliszalámi harapva jó, az meg egy vagyon. Pulykasonka. Az alsó része fura lében ázik mindegyiknek. Jobb nem tudni, hogy mi az a lé. Paprikás szalámi. Cunci nem eszi. Hát akkor marad a párizsi. Egy kis pirosarannyal nem is rossz.
A kenyérnél begyűjtött gyorsan pár zsömlét. Jó lesz. Aztán a konyhai kacatokhoz sietett. Kéne itt valami gyűrű féle. Nem baj, ha nem gyűrű, csak elég nagy legyen és csillogjon, ha már nem lehet antik, mint a kínai cica nyaklánca, ami tökéletes volt, tényleg tökéletes varázsgyűrű. Már-már varázsolt, de tényleg. Alátétek, krumplihámozó, egyik sem jó. Műanyag szirszarok, de nem fémszínű egyik sem. Nem jó. Lábas. Itt egy kicsit megtorpant. Lábas. Hopp! Szerencselábas. Pár másodpercig koncentrált, de aztán elvetette az ötletet. Majd a melóhelyen ráakad valamire, gondolta, és két mozzarellát is behajított a kosárba. Kis napraforgóolajjal, meg egy kis sóval kiváló előétel lesz.
A pénztárnál figyelte a beütött összegeket. Nem mintha attól tartott volna, hogy átverik, de volt már rá példa, hogy néha kétszer pittyent a pittyegő egy helyett. Persze semmi szándékos, nyilván, de ki tudja? A mozzarellánál szinte felkiáltott.
– Egy pillanat? Ez száznyolcvankilenc forint.
– Nem, uram, ez kétszáznegyvenhat forint.
– A polcra az volt írva, hogy leárazás, száznyolcvankilenc forint.
– Nem annyi. Rosszul olvasta.
– Nem szoktam rosszul olvasni.
– Én csak azt mondom, amit kiír a gép, és az kétszáznegyvenhat forint. Higgye el, nem akarom átverni.
– Hát nem tudom… nyilván nem, de ha naponta eladnak száz leárazott mozzarellát, akkor az ötezerhétszáz plusz. Ha pedig veszünk mondjuk tíz olyan terméket, ami tök véletlenül le van árazva, de közben még sincs, akkor az napi kábé hatvanezer forint plusz. Én szívesen keresnék napi hatvanezret. Az egy hónapban, szabad hétvégékkel számolva egymilliókétszázezer forint. Az nem rossz kereset.
– Értem, de én annak a töredékét kapom, szóval nekem mindegy, hogy mi van kiírva, csak az számít, hogy a gép mit mond, és az azt mondja, hogy kétszáznegyvenhat forintba kerül. Kéri?
– Nem. Bocsásson meg, de nem szeretem, ha átvernek. Akkor sem, ha vétlenül.
– Akkor kiütöm – bólintott a pénztáros és munkához látott.
A bolt után jutott eszébe, hogy a csekket is be kéne fizetni, amit tegnap elfelejtett. Cunci felnégyeli, ha nincs időben feladva. Mert persze a bankkölcsön nem gyerekjáték, mint a varázsgyűrű, ami néha szintén nem az. Besietett a postára és előhalászta a sportzsákból a csekket. Nem szerette az átutalást. Az átutaláskor nem érezte azt a haragot, amit a postán érzett. Azt a mélységes gyűlöletet, amikor kiadta az a kalapnyi pénzt és közben eszébe jutott a naivitása, vagyis Cunci és az ő közös naivitásuk, amikor felvették a pénzt, és elhitték, hogy persze tíz százalék lesz a kamat, szóval annyival többet kell majd visszafizetni. Mert álmodik a nyomor. Mert persze az a tíz százalék nem annyi lett. Jóval több, jóval, jóval több, csak valahogy ez nem volt nyilvánvaló, és az ember nem szoroz és oszt a bankban a mobilján, hogy hogy is van ez, miért annyi amennyi. Elhiszi, amit mondanak és kész. Aztán pedig fizet. Mint a katonatiszt. Persze ha pénz kell, akkor pénz kell. Akkor az ember beáldoz dolgokat. Például az ártatlanságát és a hiszékenységét. És néha a becsületét is, mert persze van az a pénz… Vicsorogva fizette be az összeget. Eggyel kevesebb. Már csak negyvenhárom hónap.
Most már tényleg késésben volt.
A metró aluljáróban figyelt fel az öregemberre. Régi kacatokat árult. Szirszarokat, ahogy Cunci nevezte az ilyen vackokat. Lefékezett. A pokrócra kitett lomok között megpillantotta a kést. Régi volt, rozsdabarna. Ez még nem dobogtatta meg a szívét, de a markolaton kezdődő és egészen a penge hegyéig végigfutó furcsa, tünde íráshoz hasonlító minta megmozgatta a fantáziáját. Ez még jó is lehet. És a gyerek biztos nem nyúlja le, pláne, mert Cunci kitérne a hitéből, ha meglátná nála.
– A kés mennyi? – kérdezte magabiztos hangon. Az alkudozásnál ez mindig beválik.
– Hatezer – válaszolta kissé bizonytalanul az öreg.
– Kettőért elviszem.
– Négy.
– Életlen és rozsdás.
– De szép.
– Ezért kettő.
Az öreg hezitált. Látszott rajta, hogy kéne a pénz. Talán neki is bankkölcsöne van, vagy ma este mozzarellát enne. Érezte, hogy megszerezhetné akár ezerért is, de visszafogta magát. Valójában hármat is megadott volna érte. Mert van az a szint, ahol a pénz nem számít, de ők ketten még csak a közelében sem voltak annak.
– Jó – bólintott végül az öreg.
Kikereste a bankjegyet és átadta az öregnek, aztán a zsebében talált aprót is odaadta. – Kamat – mondta mosolyogva.
Jókedvvel sietett be az épületbe. Hiába egy átlagosan szaros kis hétfő van ma, ez a hét akkor sem indul nagyon vacakul.
Amikor beért, már várták.
– Azt, hittem be kell ugrani helyetted – támadta le a mindig izgága csaj.
Grimaszolt egyet, legyintett és besietett a helyére. Felkapta a most már tényleg büdös lebernyeget, gyorsan megigazította az ábrázatát, átvette fejben a következő órát és már kezdtek is.
A kamera mellett álló izgága az időt mutatta, majd a piros lámpa világítani kezdett és ő adásba került.
– Kedves nézőim! Ma egy különleges tárgyat hoztam, mert a mai százezerszeres napon ilyen eszközre lesz szükségünk, hogy megszakítsuk a pénz-átok körét és elvágjuk a balszerencse sorscsápjait. Ezt a kést egyenesen a Misztikus Világtanács Találkozóján áldották meg a mesterek pár órája, hogy én elvégezhessem vele a szertartást ma, önöknek. Aki tehát meg akar szabadulni az átoktól és a balszerencse sorsvonalától, és aki gazdag szeretne lenni, az hívja a lent látható telefonszámot. Addig én előkészítem a szertartást.
Miközben meggyújtotta a gyertyát, ami még mindig a múltheti vanília szagú vacak volt – hiába kérte az izgágát, hogy cserélje le egy normális, fehér szagtalanra –, eszébe jutott, hogy esetleg lehetne melegszendvics vacsira. Melegszendvics klasszik: zsömle, margarin, párizsi és trapista. Ez jó. Hazafelé vesz sajtot, és a kés… Hát igen, Jenő bácsi ötszázért megélezné neki és végre lenne egy normális kése a konyhában.
A varázsgyűrűt meg visszalopja még ma este.
