Írok, és remélem, hogy Ti, olvasók sem szoktok le az olvasásról, csak mert nem minden úgy van, ahogy az lenni szokott.
És most a novella:
————
Valójában nem kereste. Egyszerűen megtalálta, keresés nélkül, márpedig akkor talán nem is lehet „megtalálásnak” nevezni a dolgot. Mindegy. Ott ült a kanapén és a tv távirányítóját nyomogatta, hátha ráakad a válaszra, minden kérdés megoldására, de legalábbis egy filmre, ami lezsibbasztja az agyát és elfeledteti vele, hogy röghöz van kötve.
A háziőrizet önkéntes volt. Hát igen, a vírus. Egy kis izé, amit szemmel nem is lehet észrevenni, de egy akkora benga marhát is, mint ő képes mozdulatlanságra kényszeríteni. Ez ám az igazi Dávid meg a Góliát. És még parittya sem kell hozzá. Elég néhány mikroszkopikus csáp, már ha a vírusnak vannak csápjai. Egyáltalán a vírus mászik, vagy csak úgy lebeg a semmiben, esetleg nyálszörfözik? Tovább kapcsolgatott, hátha erre is ad választ a mindent tudó doboz. Régi Louis de Funés film. Gyerekként mennyit röhögött rajta. Nézte egy kicsit, de nem nevetett igazán. Talán megöregedett, de sajnos még nem eléggé ahhoz, hogy újra röhögni tudjon. Még fog az agya. Már rég nem úgy, mint húszévesen, de azért még nem akadnak ki a fogaskerekek, ha belefutnak valami feladatba. Kell még az a pár év, amikorra visszagyermekül, és akkor megint jöhet Funés csendőrruhában. Ő meg majd röhög. Tovább kapcsolgatott. Reklám. Szar. Ezt már látta. Ezt is. Ezt akkor se nézné meg, ha kényszerítenék. Megint reklám. Sport. Az jó. Foci. Az nem jó.
– Gyerünk már, adj a papának valamit!
Sorozat, sorozat, sorozat, sitcom. Tanyasi gyilkosságok. Ezt régebben nézte, de az ötvenedik résznél felmerült benne a gondolat, hogy ha egy faluban az egy főre jutó gyilkosok száma kettő, akkor hetente új lakókat kellene betelepíteni. Vajon mit mondanak nekik? Válasszon nyugodtan egy házat, úgy sem lesz ideje bekoszolni. Sport. Sorozat. Főzős műsor. Szar. Ez is. Ki kéne kapcsolni. Akár olvashatna is. Várta egy félbehagyott könyv. Igen. Talán este olvasni fog. A vacsora alatt megnézi a vírushíradót, ki halt meg, ki él még, mit zártak be, hogyan kell köhögni, kezet mosni, kakálni. Aztán, ha már kellően megijedt és megette a melegszendvicsét, amit a szomszéd kölyöknek köszönhet, aki bevásárolt neki délelőtt – hála legyen azoknak, akiknek feltűnik, hogy rajtuk kívül mások is élnek a világon! –, szépen kikapcsolja a zajládát és olvasni fog. Jó lesz. Teát is főz hozzá. Persze most is megtehetné, de … hopp, egy film, nem jó, látta. Ezután hat kódolt csatorna jött. Na ja, akinek van pénze, hogy ne nézze, mert dolgozik, annak bezzeg van, de neki, akinek lenne ideje, még csak eszébe sem jut kifizetni ennyi pénzt. Aztán egy sötét csatorna jött. Várt, hátha a beltéri dobozkának kell egy kis gondolkodási idő. Semmi. Vajon miért sugároz egy adó semmit? Megnyomta a távirányító „i” gombját. 134-es csatorna. A híres 134-e csatorna, ahol a nap huszonnégy órájában tolják a Semmit. Jobb, mint a kandalló tv. Egy ideig nézte a koromfekete képernyőt, hátha történik valami. Talán egy perc is eltelhetett. Vagy esetleg jóval több, ha útközben elaludt. Mostanában szokásává vált a tv előtti alvás. A legszórakoztatóbb az volt benne, hogy nem vette észre, mikor kapcsolták le nála a villanyt. Pláne így volt ez, ha éjfél után bambult a képernyőre. Egyszer egy éjféli sorozatba ragadt bele, és amikor újra kinyitotta a szemét, nem tűnt fel neki, hogy négy résszel maradt le az eseményekben. Csak akkor vált gyanússá a dolog, amikor kint hajnalodni kezdett. A 134-es csatorna kitartóan nem csinált semmit. Tovább kéne lépnie. Meg kéne nyomni a ’csatorna fel’ vagy ’le’ gombot és megint jönnének a sitcomok, a Funés filmek, a szir-szar főzős vetélkedők. Meg kéne nyomni. Meg kéne. De ott zaj van, itt pedig. Hát itt aztán nincs.
– Na, bocs, csak kicsit feltartottak, kész bolondokháza van itt – szólalt meg egy női hang a tv felől.
Meglepődve eresztette le a távirányítót. Tehát mégis van itt műsor, csak nem kapkodják el a dolgot. Hang kép nélkül. Megnyomta az „i” gombot, de most is csak a csatorna számát olvasta le a képernyőről, más adat nem jelent meg mellette.
– Halló! Ugye nem késtem el? – kérdezte ugyanaz a hang.
– Elnézést, asszonyom, itt vagyok! Engem is feltartottak – szólalt meg jóval mélyebb hangon egy férfi.
Lehet, hogy ez rádió, jutott eszébe hirtelen. Ezer éve nem hallgatott rádiót. A kocsiban persze, de ott zene megy, nem régimódi rádiójátékok.
– Hála ég! Akkor rátérnék, ha nem gond – mondta a nő. – Egyébként miért nincs videó? Látni akarom magát.
– Nem tudom, asszonyom, reggel óta akadozik a jel.
– Mindegy. Hát akkor, kedves Robert, megkérdezném, hogy mi a jó büdös, tetves, fészkes fene történt maguknál.
– De asszonyom…
– Ne asszonyozzon itt nekem Robert, mert felrobbanok. Mi történt? Tudni akarom. Most!
– Volt egy kis gond a gyártósoron.
– Egy kis gond? Volt egy kis gond? Robert, csillagom, az kis gond, ha lezabálom mustárral a kosztümömet délidőben. Az is kis gond, ha összefosom magam az utcán, mert egy rohadt vírus megtalált. Sőt, nekem még az is kis gond lenne, ha készakarva elgázolnám magát egy teherautóval a kedvenc éttermének a kellős közepén. Amiről most beszélünk az nem kis gond, hanem nagy gond. Érti ugye? Kicsi, nagy. Szóval, mi történt?
– A gyártósor elromlott.
– És?
– És legyártott egy szériát, aminek rossz volt a kipufogórendszere.
– Rossz volt…
– Hát igen. Nem volt rajta szűrő.
– És ez nem tűnt fel senkinek? Senki nem tette fel a kérdést magának, amikor lejöttek az autók, hogy vajon hol a manóban van erről a szűrő? Mert ugye azt mindenki tudja, hogy szűrő nélkül nem megyünk autóval sehova. Ezt nevezik környezetszennyezésnek, amit nem szeretünk, mert veszélyes az környezetre, és a környezet olyankor veszélyes lesz az egészségre. Maga szereti a környezetszennyezést, Robert?
– Nem asszonyom.
– Akkor miért szennyezi a környezettet, mint egy ámokfutó szeméttelep?
– Elnézést asszonyom, de a hiba…
– A hibáért maga a felelős. Tudja, ezért vannak főnökök, hogy ha baj van, akkor azok vigyék el a balhét. Azért kap, vagyis kapott maga tízszeres fizetést, mint a gépsori felügyelő, hogy elő lehessen venni, ha baj van. Ez minden normális rendszerekben így működik, és eddig a miénk az volt. Most baj van, és most elő van véve. Azt tudja ugye, hogy mit okozott?
– Asszonyom…
– Ne találgasson! Elmondom. Azt okozta, hogy hamarosan befagy az összes utazás. Na, ez a kis baj. A nagy baj az, hogy vészhelyzeti protokoll lép életbe, mert maga volt olyan hülye, hogy nem nézett a kocsi segge alá, hogy ott-e a szűrő vagy sem. És mivel nem nézett oda, ezért mindannyiunk élete veszélyben van. A magáé duplán, mert ha túléljük ezt és legközelebb találkozunk, akkor istenemre, kibérelek egy teherautót.
Felnevetett. A párbeszéd kemény volt, de érdekes, és az a nő, hát, az a nő vicces volt, nincs mit tenni.
– Ki röhögcsél még itt? – kérdezte a nő.
Megfagyott ereiben a vér. Hallják? Hogyan?
– Azt kérdeztem, hogy ki röhögcsél még itt?
Ijedtében felállt. Némán, kissé görnyedten meredt a fekete képernyőre. Hallják. Egy rádiójáték hallja, hogy ő… Persze, mert ezek az okos dolgok okosak. Okos tv. Mi a frásznak neki okos tévé? Nem is akart venni ilyesmit, de manapság már csak ezt lehet kapni. Miért? Hogy hülyének érezze magát? Mert ugye ha az ember tv-je, telefonja, hűtőszekrénye okos, olyan okos, hogy az ember már meg sem érti, amit csinál, akkor, na, ki a hülye? Vajon mióta nézik a lyukas pizsamáját a túloldalról a szakácsok, meg az egész jóbarátok stábja? Rohadt okos tv.
– Nem kérdezem még egyszer!
– Ő… – ezt nyögte ki. Hát igen. Aki hülye, az látványosan hülye.
– Ő? – ez volt a hozzáfűznivalója? – Istenem, kikkel vagyok én körbevéve? Egyáltalán ki maga? Legalább maga kapcsolja be a videót, ha kérhetem!
– Ö…
– Ha még egyszer az mondja, hogy „ö”, kirúgom magát. Nem is. Odaültetem Robert mellé az étteremben, beülök abba a rohadt teherautóba, amin persze lesz szűrő, és teljes gázt adok. Kapcsolja be a videót!
– Elromlott – válaszolta gyorsan. Hogy miért hazudott, arról fogalma sem volt. Talán régi reflexek a munkahelyről.
– Elromlott. Hát ezen most miért nem lepődök meg? – kérdezte a nő. – Kitalálom, maga a PR-os, ugye?
– Aha.
– És nyilván maga tartja a nyilvános beszéd tanfolyamokat is, ugye? Hogy hívják PR-os?
Érezte, hogy most hazudni kell. Senki sem adja ki a nevét egy okos tv-nek. Még visszaél vele. Az egész úgy is olyan abszurd volt, hogy egy kis hazugság bőven belefért.
– Ubul – válaszolta.
– Ubul, szívem. Akkor maga és Robert magyarázza el nekem, hogy mi lesz most! Mit kívánnak tenni azzal a szakajtó mérgező autóval, amit kieresztettek?
– Vissza kell hívni őket.
– Mint Lassiet, amikor elkóborolt, ugye? Maga tényleg hülye. Ezeket az autókat már nem hívjuk vissza. Ott maradnak, ahová eljutottak. Az utasaikkal együtt, akik lehet, hogy soha többé nem kerülnek elő. Ugye nem érti, hogy mit csinált? Világkatasztrófát tákolt össze nekünk, Robert. Mit képzelt, mi lesz? Utána megyünk minden autónak, és megjavítjuk őket. Addigra szétrohadnak az utasokkal együtt. Azt gondolta, hogy a világ majd szó nélkül tűri, hogy szennyezzék, hogy nem termeli ki a saját kis ellenszerét? Azt hiszi, hogy a világ olyan hülye, mint maga? Meg maga, Ubul.
– De asszonyom – emelte fel a kezét a tv előtt. Az egy dolog, hogy nem tudja, miről van szó, de hogy sértegessék.
– Ne asszonyomozzon itt maga is, Ubul! Mi a terv? Hogy kommunikálja ezt? Mit mond majd az utasoknak, akik nyilván már most is bekapcsolták a vészhelyzeti rádiójukat, mert feltűnt nekik, hogy amerre mennek, ott úgy néznek rájuk, mint a véres rongyra? Ahelyett, hogy normálisan utaznának, úgy érzik magukat, mint valami túlélőshowban. Nekik mit üzen, Ubul?
– Nem tudom. Át kell gondolnom.
– A… igen… hát persze. Nem árt átgondolni, hogy miként közli az úton lévőkkel, hogy esetleg nem élik túl az utazást, mindezt egy hülye kipufogó miatt. Na, ide figyeljenek! Nekem most mindjárt értekezletem van a főnökeimmel, és azok pont úgy fognak velem beszélni, mint én magukkal. Egy óra múlva ugyanitt találkozunk, és érdekelne, hogy milyen tervet eszeltek ki addig. Robert, drága, legyen okos, és tegyen csodát, mert megölöm. Maga pedig, Ubul, állítson össze egy beszédet, amit leadhatunk, és arra kérem, hogy négy szónál hosszabb legyen. Az például nem lesz jó, hogy „Itt a vég, meneküljetek!” És csinálják meg a videójukat, ha kérhetem.
Csend lett. Most akkor ez mi volt? Milyen cég, milyen vezetőjétől kapott letolást? Milyen autó? Egyáltalán, miről van szó?
– Halló – mondta egészen halkan.
Nem jött válasz. Úgy tűnt, Robert is kiszállt az adásból. Jó, akkor most elkapcsolja a tv-t és elfelejti az egészet. Megnéz egymás után három főzőműsort, hátha kiég az agya.
De mégsem mozdult. Izzadságtól nyirkos kezében a távirányító nem kapcsolt sehova. Mert be kellett vallja magámnak, hogy izgult. Akármi is ez, izgalmas. Biztos valami kísérleti okos adásba csöppent, ahol a nézőket személyesen vonják be a játékba. Vagy tényleg kihallgatott egy beszélgetést valamelyik nagy autómárka főnökei között. Volt már ilyen. A filmekben ilyenkor szokták megölni az embert. Vagy persze az is lehet, hogy megőrült a vírus miatt és hallucinál. És még ez lenne a legjobb verzió. Ugyan a vírus nem okoz ilyesmit, de ha magas láza lenne, akkor talán beszélne hozzá az üres tv is. Hát persze. Most már csak az a baj, hogy nincs láza. Vagyis nem baj, de valamiképpen mégis az. Most mi legyen? Megvárja az egy órát és hallgatózik tovább? Miért ne? Persze ha nem játék, akkor hamisan adta ki magát Ubulnak. Az most bűncselekmény vagy nem? Mármint Ubulnak lenni.
Kisietett a konyhába, és vitte magával a távirányítót. Nekiállt teát főzni. Ugyan mit mondhatna egy világkatasztrófa esetén? Soha nem volt PR-os. Valójában nem is látott még élőben PR-ost. Mondjuk az biztos, hogy büdöset szarik, de rózsaillatról beszél. A teafű ázott, és ő leült a konyhaasztal mellé. Felkapta a ceruzát a félig megfejtett keresztrejtvényről és írni kezdett az újság hátuljára.
– Tisztelt – kikről is beszélt? Ja, igen. – Utasok. Az elmúlt napokban egy gyártási hiba miatt… á, ez nem lesz jó. – Most vette észre, hogy hangosan beszél. Mégis a vírus. Tud úgy lázas lenni az ember, hogy nem veszi észre? Radírozni kezdett. Egyáltalán, mit hülyéskedik itt? Milyen beszédre készül? Mindegy. Ha az ember unatkozik, akkor bármilyen hülyeség jó időtöltés.
„Tisztelt…”, írta le újra, de ekkor megszólalt az ajtócsengő. Megkönnyebbülve tárta ki az ajtót, mely mögött Gizi állt kaján vigyorral az arcán.
– Helló, öreg! – intett Gizi, aki egyébként hét évvel volt öregebb nála. – Adj egy csókot!
– Hülye vagy, Gizi? Szex kolera idején?
– Akkor legalább húzz be egyet, hogy érezzem a törődést.
– Az is érintkezés. Moshatnék utána kezet.
– Hát neked semmi sem jó – csóválta meg fejét Gizi és felszólítás nélkül benyomakodott az előszobába. Gizi ilyen volt. Nem kért engedélyt semmihez.
– Mizu, Lókötő? Készülsz már a halálra? Hoztam lecsót – lengette meg a kezében lévő nejlonzacskót. Gizi ezer éve így hívta: Lókötő. Amikor együtt voltak, akkor néha komolyan elhitte, hogy ez a valódi neve.
– Mit mászkálsz az utcán, öreglány? Otthon kéne ücsörögnöd.
– Meghalni is meg kell, és nem az unalomtól – vont vállat Gizi. – Na, lecsó?
– Nem lehet – csóválta meg a fejét. – Egy vállalati krízis közepébe csöppentem.
– Te? Te nem szoktál csöpögni.
– De a tv igen. Okosabb, mint én.
– Manapság a hajszárító is okosabb, mint mi – legyintett Gizi. – Szóval?
Gyorsan beszámolt a fejleményekről. Gizi kérdés nélkül hallgatta végig a történetet. Ezt szerette Giziben: soha nem dobott el egy ötletet sem, míg azt át nem gondolta, mindent lehetségesnek tartott, nála semmi nem volt hülyeség, kivéve, ha aztán annak bizonyult. Jó lett volna eltanulni tőle, de Gizi ilyen volt már fiatalon is, szóval nem öregségére lett értelmes. Az értelem sajnos nem tanulható.
– Aha. És most megpróbálsz összetákolni egy normális nyilatkozatot?
– Hát ja.
– Csak azt nem tudod, hogy kinek és miért.
– Hát ja. Ha tudnám, könnyebbe lenne.
– Ez kétségtelen – bólintott Gizi, és kicsomagolta a lecsót. – Mikor jelentkezik a némber?
– Úgy negyven perc múlva.
– Jó. Addig igyunk egy teát.
– És a nyilatkozat?
– Nem kell. Előbb tudjunk meg többet. Na, főzöd már azt a teát, Lókötő, vagy én csináljam, mint mindig?
Időben ültek le a tv elé, mely nem kapcsolt ki azóta sem, ezzel is azt a tényt erősítve, hogy valami tényleg történt korábban és nem neki zápult meg az agya.
– Mindjárt dél – nézett a falióra felé.
– Nyugi! Majd én beszélek.
– Te?
– Persze. Én vagyok a főnököd, Ursula.
– Komoly?
– Nyugi…
– Nos? Itt vannak a kedvenc kollégáim? – robbant bele a csendbe a nő hangja. A koromfekete képernyő (superblack equlizer, jelentsen az bármit is), vészjóslóan sötét maradt, mint valami horrorfilm nyitójelenete. – Remélem, mert mindazt, amit a kedves főnökeimtől kaptam, szeretném maradéktalanul továbbadni.
– Itt vagyok, asszonyom – szólalt meg Robert.
– Ő Robert – suttogta Gizinek. Gizi bólintott.
– Én is itt vagyok – szólalt meg reszketeg hangon.
– És én is – csattant fel mellette Gizi.
– És maga ki?
– Ursula vagyok. Ubul főnöke. A PR osztály vezetője.
– A PR osztályé, amelyik egy óra alatt sem volt képes megcsinálni a saját videókapcsolatát?
– Az az – vigyorodott el Gizi.
– Na, ide figyeljen, Ursula! Túl nagy baj van ahhoz, hogy pimaszkodjon itt velem.
– Mert néhány utas…– Gizi okos volt. Okos és ravasz. Ennél veszélyesebb kombináció aligha akad egy nőnél.
– Mert nem néhány utas, hanem több milliárd utas van bajban – csattant fel a nő.
– Milliárd?
– Milliárd. Trilliárd. Nem tudom a számokat. Azt is maguknak kéne tudni. Az utazóközönség legnagyobb része veszélyben van. Halálos veszélyben a maguk nemtörődömsége miatt.
– És mi lenne, ha kiszállnának a kocsiból? – kérdezte Gizi.
Egy ideig csönd volt. Gyanús, veszélyesen hosszú csönd.
– Szálljanak ki? Csak úgy, szálljanak ki? – kérdezte egészen halkan a nő.
– Hát nem? Majd küldünk nekik más kocsit.
– Más kocsit.
Még nagyobb csend következett. Lókötő Gizire nézett. Az öreglány túlhúzta a dolgot. Lebuktak.
– Ugye még mindig nem értik? – kérdezte a nő. – Viccelődünk, mert nem értik. Oké, felfogtam, hogy nem látják be a baj nagyságát. Felfogtam, Ursula, hogy maga az inkább röhögjünk, mint sírjuk típusba tartozik. Sajnos Ursula, most azonban jobb lenne sírni. Mert nem küldhetünk új autót. Lezárták a határokat. A legtöbb határátkelőt legalábbis lezárták. Nincs ki-be. Nincs várok egy járatot. Persze várhat, de nem jut be senki. És persze lehetne tenni egy nagy sétát. Sátorral, meg fényképezőgéppel. Hát hogyne. Csakhogy baromi kényelmetlen ám savasesőben lófrálni miközben térdig gázolsz a lúgban. Ugye nem értik még mindig? Akkora baj van, hogy azt évekig nem tudjuk majd helyrehozni, ha egyáltalán helyrehozzuk. Itt utazási tilalom lesz. Mi pedig ebből élünk. Mert aki nem utazik, az ugye nem száll autóba. Mi pedig autókat gyártunk, ha ez még nem tűnt fel maguknak. És itt halál lesz. Sok halál. Ha eddig még nem jutott el magához a hír, kedves Robert, maga egy tömeggyilkos. Mit gondol, hány utas éli túl? De persze azok, akik meghúzzák magukat és valahogy mégis átvészelik, visszajönnek és az utolsó atomot is leperlik az arcunkról. Mindezt egy marha miatt, aki lefelejtette a szűrőt a kipufogóról és szanaszét szennyezte a környezetet. Mit számít az a kis kosz, ugye? Csakhogy a kosz visszavág. Mindig visszavág. Néha elgondolkodom ezen, és olyankor hajlok arra a következtetésre, hogy a külvilágnak esze van. Nem is kevés. Szóval maga véletlenül felbosszantott egy gigantikus hegyet, amit egyébként véletlenül maga koszolt össze. Persze az is lehet, hogy direkt volt. Robert, direkt volt? Tönkre akar tenni minket? Véget akar vetni ennek a cégnek? Elég csak egy kis hiba és az autógyárunk mehet a lecsóba, ugye? Robert, maga kém?
– Nem, asszonyom!
– Kinek dolgozik?
– Nem vagyok kém.
– Akkor lehet, hogy én vagyok az, csak nem vettem észre, ugye? Komolyan mondom, öngyilkos leszek. Ja, várjanak, nem is kell öngyilkosnak lennem, mert én is egy rohadt utazáson vagyok éppen. Elég csak kivárni, hogy szétmarja az autóm az eső meg a fagy meg a sav meg a lúg. Nem is kell csinálni semmit, csak itt ülni és majd a környezet megoldja. Pedig milyen jó volt utazni, milyen remek volt világot látni! Beültem ebbe a szuper autóba. Összkomfort, melegíthető ülések, kommunikációs csatornák, szélsebes tempó. Percről perce más világ más vidék más pontja az univerzumnak. Milyen jó volt ez, míg maga Robert meg nem ölt.
– De asszonyom…
– Az asszonya most kirúgja magát. Vagy tudja, mit? Nem is rúgom ki. Én mondok fel. Maguk meg csináljanak, amit akarnak. Ennek az autógyárnak vége. Találjanak egy másikat, ahol van még hely, csak ne árulják el, hogy ennyire hülyék. Hátha azt is tönkreteszik. Én most minden esetre elindulok, és megpróbálok átjutni a határon. Most még talán van esély. Talán most még nem fog esni és talán kibírja ez a jó kis gép még egy ideig. Mert be kell valljam, imádtam ezt a modellt. A legjobb volt az cég egész történetében. Piacvezetők lehettünk volna. Utasok trilliárdjait szállíthattuk volna évekig, évtizedekig. Egyetemes világcéggé nőhettünk volna. És tessék, néhány ostoba miatt… mert a környezetszennyezés nem nagy dolog, mi?… mert a természet nem csap pofán senkit, mi?… mert… á…hagyjuk… elkeseredtem… Pedig ez volt a legjobb modellünk.
Hosszú csönd volt. Nem mert megszólalni, de Gizi is némán meredt a képernyőre.
– Asszonyom… – szólalt meg Robert. Suttogott.
– Itt vagyok, Robert – válaszolta a nő kis szünettel. Érezni lehetett a hangján, hogy sír.
– A következő sorozat jobb lesz, csak élje túl.
– Nem hiszem, Robert. Új modell kell. Jobb modell, ami biztos, hogy nem hagy nyomot, ami véletlenül sem bosszantja fel a környezetet. Ez a sorozat már el van átkozva. Na, vigyázzanak magukra! És felejtsék el az egészet, nincs senki kirúgva. Elragadtattam magam. Megesik, ha halálos veszélyben van az ember. Én most elindulok. Igen, már látom a sorompót. Kívánjanak szerencsét! Hű, de gyors járgány ez a kis COVID. Higgyék el, a 19-es világmárka lett volna. De hát…
A nő hangja kásássá vált, majd teljesen elenyészett, azonban a képernyő hirtelen életre kelt. Egy félkör alakú falat láttak, melyekből csápszerű nyúlványok, gömböcskék meredeztek előre, mintha hirtelen egy sündisznó közepén találták volna magukat. A kép alsó fertályán valami mozgott, de nem lehetett kivenni, hogy micsoda. Talán egy szellemalak, egy kéz, vagy esetleg néhány ujj úszott be a képbe és markolt meg egy félkörívű másik valamit. Középen vöröses fénnyel sugárzott egy kivehetetlen formájú folt, majd a gép, vagyis a sün szélsebesen megperdült saját tengelye körül, a kép szinte elmosódott a gyorsaságtól.
– Mi ez? – kérdezte Gizi halkan.
Már válaszolt volna, hogy nem tudja, hogy ez a 134-es csatorna rejtélye marad mindörökre, de a képernyő közepén lévő eddig vörös folt tisztulni kezdett, és a messzeségben, mintha egy óriási galaxist szemléltek volna, szemük láttára körvonalazódott ki egy gigantikus kép: bolygóméretű fogak egymás mellett, naprendszer méretű nyelv. Semmi kétség, egy emberi szájat pillantottak meg belülről. És ők szélsebes gyorsasággal közeledtek egy zöldeskék, kilométer vastag szálakból szőtt sűrű háló felé.
– Bátor nő – suttogta Robert, az izé. – És micsoda autó…
