Aztán végre befogták azt a rohadt kék madarat. Hogy mennyit kellett ezzel vesződni, azt csak azok tudták, akik éjt nappallá téve hajkurászták, mire végül meglett. Ádám, aki a hajtócsapat kapitánya volt, a hajsza közepén, éppen amikor térdig gázolt társaival a városszéli kanálisban kijelentette, hogy „Ennyi szart nem ér az egész! Ha tudtam volna, akkor inkább otthon maradok”. Ezzel a mondattal, tudtán kívül, az emberiség történelmének örök dilemmáját is leírta: Ennyi szart nem ér az egész.
De Ádám nem adta fel, mert félidőben feladni egy meccset nagyobb balekság, mintha ki sem áll az ember. És ennek eredményeképpen egyszer csak azon kapta magát, hogy ott ücsörög a teherautó platójára szíjazott kalitkában a kék madár.
Fura szerzet volt. Színejátszó tollazatával (a kék minden árnyalatában pompázott), élénk azúrkék szemével és sejtelmesen vigyori képével inkább hasonlított emberre, mint madárra, de a besorolás majd az ornitológusok és egyéb tudósok dolga lesz, ha valamikor megdöglik és végre felboncolhatják. Milyen ünnep lesz az majd nekik! Boldogabbak lesznek, mint most, az biztos. A zsákmány egyébként pintynek nézett ki, leszámítva, hogy nem is hasonlított pintyre, nem repült és akkora volt, mint egy strucc. Ádámot ez idegesítette a legjobban. Miért kellett egy álló hét a befogásra, ha még csak nem is repül az istenadta?
A befogásra egyébként azért kellett egy hét, mert a madár valahogy pont mindig máshol volt, mint ahol keresték. Bárhol tartott a hajsza, ő döbbenetes érzékkel sétált arrébb néhány métert, hogy senki ne lássa, ne fedezze fel.
Hülye madár.
De aztán sikerült. Ádám soha senkinek nem mesélte el a befogás történetét, mert szeretett volna hős lenni, de az nem valami hősies dolog, ha az emberhez odasétál a vad, amit addig el akart fogni. Pedig éppen ez történt. Ádám éppen egy toronyház tetejéről ereszkedett alá kötélen, mert a lakosok szerint a madár ott ücsörgött az olcsó karajt hirdető nagyáruház óriásplakátján, de persze amikor odaért, csak madárszart talált, madarat nem. Mikor csalódottan leért a földre, úgy döntött, hogy elkölti otthonról hozott ebédjét. Rádión kihirdette az ebédszünetet, majd teherautójának hátsó üléséről előhalászta az ételhordót, amit reggel az asszony pakolt tele gombapörkölttel. Imádta a gombapörköltet, még hidegen is. Szóval ott eszegetett, és arra gondolt, hogy még két napot ad a dolognak, aztán az egész mehet a fenébe. Nincs kék madár, nem baj, eddig sem volt. Végül is ki a fenét érdekel, ha nem talál meg valamit?
Ha Albert Ghiorso nem fedezi fel az Einsteiniumot (atomszám 99), akkor ma sincs Einsteinium. És? Érdekelne ez valakit? Nem. Mert az ember csak azt hiányolja, aminek tud a létezéséről. Amiről halvány fogalma sincs, azt le se szarja, mert „ennyi szart nem ér az egész”.
Ekkor történt, hogy a madár odasétált a padhoz és leült Ádám mellé. Úgy ült, mint egy ember. Lábai lelógtak, szárnyával támaszkodott a pad ülőkéjén. Ádám szájában megrekedt a gombapörkölt. Levegőt sem mert venni, nemhogy emészteni. Aztán szép lassan letette maga mellé az ételhordót, és arra készült, hogy rávesse magát a vadra. Harcra számított, küzdelemre, melynek során talán kihullik pár toll, vagy kivájódik (remélhetőleg csak egy) szem. Talán éppen ezért volt annyira meglepődve, amikor a madár megszólalt:
– Csak semmi erőszak, el vagyok fogva.
– Jé, te tudsz beszélni – tett le azonnal Ádám a támadásról.
– Jé, te is.
– De te madár vagy.
– És hol van az leírva, hogy madarak nem beszélhetnek?
– Igaz.
A madár egy kicsi fütyörészett. Rettentően hamis volt. Persze az sincs leírva sehol, hogy egy madárnak szépen kell fütyülnie.
– Na, akkor most, hogy megvagyok, mi legyen? – kérdezte a madár, miután befejezett egy fülsértő dallamot.
– Nem tudom. Beduglak egy kalitkába.
– Oké.
– Elszállítalak.
– Oké.
– És majd megvizsgálnak, pláne, hogy beszélni is tudsz.
– Aha. Oké. És ennyi?
– Nem tudom. Én csak be akartalak fogni.
– Hát az kipipálva.
– Hát ki.
– És boldog vagy?
– Nem tudom. Miért kérded?
– Mivel állítólag én vagyok az illetékes, a „boldogság kék madara”, rémlik, nem?
– Tulajdonképpen ezt tényleg meg akartam kérdezni – fordult a madár felé Ádám. A madár ránézett, és hát… kicsit csúnya volt. És bandzsa. Nem nagyon volt ronda, és persze szépnek is mondhatta volna valaki, de nem ő. Neki nem tetszett. Majd egyszer a memoárjában biztos leírja ezt a találkozást, és talán ki fogja hagyni belőle, hogy a boldogság kék madara egy bandzsa rondaság volt. Persze lehet, hogy nem ír memoárt. Nem szerette azokat a pillanatokat, amikor hülyének érezte magát, ezért aztán nem sakkozott senkivel, nem kérdezősködött és nem merült bele ismeretlen dolgokba. Így kérdésessé vált az is, hogy ír-e egyáltalán memoárt, mivel annál hülyébben nem érezheti magát az ember, mint amikor kezébe fogja a tollat, maga elé teszi a papírt, no, lássuk, mire is érdemes emlékeznem ebből a szép kis életből… és aztán az égvilágon semmi sem jut eszébe… Persze még mindig odaírhatja a lap aljára, hogy „ennyi szart nem ér az egész”.
– Hát akkor kérdezd! – dőlt hátra a madár. – Lehet itt a padon? Nem szeretem a kalitkát. Tengeribeteg leszek tőle.
– Persze.
– Na, gyerünk!
– Valójában az érdekelne, hogy akkor most ez hogy van.
– Á, ez tök egyszerű. Aki lát, az boldog. Ennyi.
– Ezért akarnak elkapni, mi? Ha betesznek egy kalitkába, akkor bármikor bámulhatnak…
– Nem értetted, amit mondtam. Vagy rosszul mondtam. Elég hülyén fejezem ki magam általában, aztán meg magyarázkodhatok. Ez komoly hibám. Szóval, újra nekifutok: Az lát, aki boldog. Ennyi.
– Ezt már az előbb mondtad.
– Ja, tényleg. Látod, erről beszéltem. Akkor máshogy fogalmazva: aki boldog, az lát.
– Aki pedig nem boldog?
– Na ez az. Érted te ezt. Aki nem boldog, az nem lát.
Hátuk mögött az utcán egy villamos zörgött tova.
– Akkor… én most…
– Igen. Te most kétségtelenül boldog vagy – bólintott a madár. – Milyen? Mindig is akartam tudni.
– Te nem tudod?
– Én? Hogy tudnám? Magamnak nem tudok megjelenni. Érted, ugye? Egy halnak fogalma sincs arról, hogy milyen vizesnek lenni. Na szóval, milyen?
– Hát nem is tudom. Azt hittem, az embernek feltűnik, hogy boldog.
– Néha nem. Sőt, elég sokszor. Tudod, számtalanszor jelenek meg váratlanul olyanoknál, akiket aztán a frász tör, hogy mit keres mellettük egy bazi nagy kék madár. Aztán magyarázkodhatok. Néha úgy érzem, hogy az egész életem örökös feltűnés meg magyarázkodás. Mert persze mind megkérdezi, hogy ki vagyok, én meg, amilyen hülye vagyok, magyarázkodni kezdek, hogy így meg úgy, és amikor már éppen kezdik megérteni, paff, eltűnök.
– Miért?
– Ugye nem figyeltél az elején? Akkor látszom, ha boldog az, akivel dumálok. Ha nem boldog, nem látszom. Te még mindig boldog vagy. De a következő másodpercben… ne is beszéljünk erről, mert érzem, hogy már halványodok.
– Akkor megpróbálok boldog lenni, míg dumálunk.
– Csak azt ne! – hördült fel a madár. – Akkor tuti eltűnök.
– Miért?
– Jaj, hát ez bonyolult. Azzal a hülye akarással van a gond. Na, figyelj! Megpróbálom elmondani, de ha eltűnnék, akkor bocs.
– Oké!
– Szóval az a baj, hogy az ember akkor boldog, tehát én akkor látszom számára, amikor éppen a lehető legunalmasabb módon semmit nem akar. Ennyi.
– Azért ezt kifejthetnéd.
– Nem nagyon van mit. Akkor vagy boldog, ha nem akarsz éppen semmit, mert úgy van minden jól, ahogy éppen van. Na, tényleg ennyi.
– Ez hülyeség.
– Szerintem is, de ez van. Most ne engem hibáztass! Az ember boldogsága attól függ, hogy van-e benne valami vágy másra, vagy másképp fogalmazva: a vágya maradéktalanul kielégül-e éppen azzal, ami éppen akkor van. Érted? Éppen eszed a fagyit, amit szeretsz. El sem tudod képzelni, hányszor jelenek meg kajáló embereknek néhány másodpercre. Aztán persze megyek a lecsóba. Persze nem szó szerint.
– Aha.
– Jó mi? Hülye egy rendszer. És akkor még ott van az is, hogy egy csomóan nem is veszik észre, hogy éppen boldogok. Fel sem tűnik nekik, hogy minden úgy van jól náluk, ahogy van. Aztán persze megjelenek előttük és jön az infarktus meg a felismerés, hogy „de jó, éppen nem akarok semmit, szóval boldog vagyok” meg a sírás meg a hála. Tudod milyen macera, ha egy taknyos, síró pacák a keblére akar ölelni? Gusztustalan. A csajok is, azok nyálasan. De hát, amíg látszom, addig ölelgetni is lehet. Ha csak ezt megúszhatnám, már boldogabb lennék. Érted az iróniát, ugye?
– Nem, valami nem stimmel – rázta meg fejét Ádám. – Én akkor is többször láttalak, amikor kergettelek, és még nem voltál meg.
– Mi nem stimmel ezen?
– Még nem voltál meg.
– Te tényleg nem figyelsz? Az ember akkor boldog, ha a vágya maradéktalanul kielégül éppen azzal, ami éppen akkor van. Ha szeretsz engem hajkurászni, akkor mit szeretsz?
– Téged?
– A hajkurászást, jóember! Te a bújócskát legalább annyira szereted, mint az elkapást. Szóval, amíg hajkurászol, addig boldog vagy és addig látszom. Logikus, nem?
– És ha nem szeretnék hajkurászni?
– Na, akkor mi van?
– Akkor nem látszanál.
– Bingó! Szar ügy úgy keresni valamit, hogy azt soha nem látod. Ezer dolgot lehet csinálni úgy, hogy az ember nem a csinálást szereti, hanem a csinálás eredményét. „Csinálás.” Jó szó ez ide?
– Nekem tetszik.
– Szuper.
– Egyébként most tényleg marha jól érzem magam.
– Ugye? Nem miattam van. Magadnak köszönheted. Meg majd azt is, ha eltűnök.
– Nem fogsz. Megtanultam. Soha többet nem akarok semmit.
A madár felkacagott. Ádámnak egy szó jutott eszébe: nyerítés.
– Cuki vagy – mondta végül a madár, amikor végre kiröhögte magát. – Mintha azt mondanád, hogy soha többet nem fogsz szarni. Már bocs a hasonlatért!
– Kicsit vulgáris vagy.
– Bocs! A sok magyarázkodás azzá tesz. Figyelj! Olyan nincs, hogy nem akarsz. Az be van építve a rendszerbe. Mindig akar valamit az ember. Nem tudsz úgy elkapni, hogy közben nem akarsz elkapni, mert akkor éppen úgy akarsz elkapni, hogy nem akarsz elkapni. De engem nem lehet átverni. Én csak akkor látszom, ha az van, amit akarsz, vagy azt akarod, ami van.
– Akkor én ezentúl azt akarom majd mindig, ami van.
– Cuki vagy! De ez nem fog menni. A dolgok változnak.
– Akkor az lesz mindig, amit akarok.
– Édi vagy, de ez sem fog menni: nem vagy isten.
– Akkor… akkor…
– Most el ne keseredj nekem! Eddig a legtöbb emberrel nem jutok el. Meg akarja érteni, hogy mit magyarázok, nem érti és paff, már el is tűntem.
– De ha nincs megoldás…
– De van megoldás.
– Van?
– Van. És tök egyszerű: emlékezz erre a beszélgetésre. Ha nem látsz magad körül, emlékezz arra, amiről most dumáltunk. A többi magától jön. Vagy nem.
– Vagy nem?
– Aha. Na és? Akkor mi van, ha nem jön? Nem szakad le az ég. A lényeg, hogy emlékezz.
Ádám bólintott egyet. Nem volt túl meggyőző bólintás.
– Na, akkor hogy legyen? Üljek be a kalitkába? – kérdezte a madár.
– Azt hiszem, az jó lenne.
– Oké! – bólintott és már fel is mászott a teherautó platójára. Kinyitotta a kalitka ajtaját és besétált a rácsok közé.
Az úton Ádám gondolataiba merülve hajtott át a városon. Rádión beszólt, hogy befogta a madarat, és a vonal túlvégén nagy volt az örömködés. Egy piros lámpánál várakozva azonban úgy döntött, hogy szabadon engedi a zsákmányt. Nem való az kalitkába. Nem bírná elviselni, ha felboncolnák. Félrehúzódott és hátrasietett a kalitkához, de abban nem volt semmi. Zavaros fejjel ült vissza a volánhoz. A kollegák hülyének fogják nézni, és az nagyon ciki. Azt sem szerette, ha hülyének nézik. Persze néha nem árt, ugye? Néha nem baj, ha idiótának látszik. Vagy lükének nézik. Vagy éppen nem történik az égvilágon semmi. Sőt! Az sem baj, ha néha nem boldog. Abban is van báj, a nem boldogságban is lehet valami jó, nem?
– De – bólintott az anyósülésen a madár.
Aztán fütyölni kezdett, és még mindig nagyon hamis volt, de hát hol van az leírva, hogy a boldogságnak tisztán kell fütyölnie?
Sehol.
Hogy mikor tűnt el a fülkéből, azt Ádám nem vette észre. Valamit elrontott. A fene egye meg! A gondolattól egy kicsit ideges lett, és mikor idegessége éppen kezdett rosszkedvbe váltani, hirtelen eszébe jutott, hogy ennyi szart nem ér az egész!
Hát nem?!
De Ádám nem adta fel, mert félidőben feladni egy meccset nagyobb balekság, mintha ki sem áll az ember. És ennek eredményeképpen egyszer csak azon kapta magát, hogy ott ücsörög a teherautó platójára szíjazott kalitkában a kék madár.
Fura szerzet volt. Színejátszó tollazatával (a kék minden árnyalatában pompázott), élénk azúrkék szemével és sejtelmesen vigyori képével inkább hasonlított emberre, mint madárra, de a besorolás majd az ornitológusok és egyéb tudósok dolga lesz, ha valamikor megdöglik és végre felboncolhatják. Milyen ünnep lesz az majd nekik! Boldogabbak lesznek, mint most, az biztos. A zsákmány egyébként pintynek nézett ki, leszámítva, hogy nem is hasonlított pintyre, nem repült és akkora volt, mint egy strucc. Ádámot ez idegesítette a legjobban. Miért kellett egy álló hét a befogásra, ha még csak nem is repül az istenadta?
A befogásra egyébként azért kellett egy hét, mert a madár valahogy pont mindig máshol volt, mint ahol keresték. Bárhol tartott a hajsza, ő döbbenetes érzékkel sétált arrébb néhány métert, hogy senki ne lássa, ne fedezze fel.
Hülye madár.
De aztán sikerült. Ádám soha senkinek nem mesélte el a befogás történetét, mert szeretett volna hős lenni, de az nem valami hősies dolog, ha az emberhez odasétál a vad, amit addig el akart fogni. Pedig éppen ez történt. Ádám éppen egy toronyház tetejéről ereszkedett alá kötélen, mert a lakosok szerint a madár ott ücsörgött az olcsó karajt hirdető nagyáruház óriásplakátján, de persze amikor odaért, csak madárszart talált, madarat nem. Mikor csalódottan leért a földre, úgy döntött, hogy elkölti otthonról hozott ebédjét. Rádión kihirdette az ebédszünetet, majd teherautójának hátsó üléséről előhalászta az ételhordót, amit reggel az asszony pakolt tele gombapörkölttel. Imádta a gombapörköltet, még hidegen is. Szóval ott eszegetett, és arra gondolt, hogy még két napot ad a dolognak, aztán az egész mehet a fenébe. Nincs kék madár, nem baj, eddig sem volt. Végül is ki a fenét érdekel, ha nem talál meg valamit?
Ha Albert Ghiorso nem fedezi fel az Einsteiniumot (atomszám 99), akkor ma sincs Einsteinium. És? Érdekelne ez valakit? Nem. Mert az ember csak azt hiányolja, aminek tud a létezéséről. Amiről halvány fogalma sincs, azt le se szarja, mert „ennyi szart nem ér az egész”.
Ekkor történt, hogy a madár odasétált a padhoz és leült Ádám mellé. Úgy ült, mint egy ember. Lábai lelógtak, szárnyával támaszkodott a pad ülőkéjén. Ádám szájában megrekedt a gombapörkölt. Levegőt sem mert venni, nemhogy emészteni. Aztán szép lassan letette maga mellé az ételhordót, és arra készült, hogy rávesse magát a vadra. Harcra számított, küzdelemre, melynek során talán kihullik pár toll, vagy kivájódik (remélhetőleg csak egy) szem. Talán éppen ezért volt annyira meglepődve, amikor a madár megszólalt:
– Csak semmi erőszak, el vagyok fogva.
– Jé, te tudsz beszélni – tett le azonnal Ádám a támadásról.
– Jé, te is.
– De te madár vagy.
– És hol van az leírva, hogy madarak nem beszélhetnek?
– Igaz.
A madár egy kicsi fütyörészett. Rettentően hamis volt. Persze az sincs leírva sehol, hogy egy madárnak szépen kell fütyülnie.
– Na, akkor most, hogy megvagyok, mi legyen? – kérdezte a madár, miután befejezett egy fülsértő dallamot.
– Nem tudom. Beduglak egy kalitkába.
– Oké.
– Elszállítalak.
– Oké.
– És majd megvizsgálnak, pláne, hogy beszélni is tudsz.
– Aha. Oké. És ennyi?
– Nem tudom. Én csak be akartalak fogni.
– Hát az kipipálva.
– Hát ki.
– És boldog vagy?
– Nem tudom. Miért kérded?
– Mivel állítólag én vagyok az illetékes, a „boldogság kék madara”, rémlik, nem?
– Tulajdonképpen ezt tényleg meg akartam kérdezni – fordult a madár felé Ádám. A madár ránézett, és hát… kicsit csúnya volt. És bandzsa. Nem nagyon volt ronda, és persze szépnek is mondhatta volna valaki, de nem ő. Neki nem tetszett. Majd egyszer a memoárjában biztos leírja ezt a találkozást, és talán ki fogja hagyni belőle, hogy a boldogság kék madara egy bandzsa rondaság volt. Persze lehet, hogy nem ír memoárt. Nem szerette azokat a pillanatokat, amikor hülyének érezte magát, ezért aztán nem sakkozott senkivel, nem kérdezősködött és nem merült bele ismeretlen dolgokba. Így kérdésessé vált az is, hogy ír-e egyáltalán memoárt, mivel annál hülyébben nem érezheti magát az ember, mint amikor kezébe fogja a tollat, maga elé teszi a papírt, no, lássuk, mire is érdemes emlékeznem ebből a szép kis életből… és aztán az égvilágon semmi sem jut eszébe… Persze még mindig odaírhatja a lap aljára, hogy „ennyi szart nem ér az egész”.
– Hát akkor kérdezd! – dőlt hátra a madár. – Lehet itt a padon? Nem szeretem a kalitkát. Tengeribeteg leszek tőle.
– Persze.
– Na, gyerünk!
– Valójában az érdekelne, hogy akkor most ez hogy van.
– Á, ez tök egyszerű. Aki lát, az boldog. Ennyi.
– Ezért akarnak elkapni, mi? Ha betesznek egy kalitkába, akkor bármikor bámulhatnak…
– Nem értetted, amit mondtam. Vagy rosszul mondtam. Elég hülyén fejezem ki magam általában, aztán meg magyarázkodhatok. Ez komoly hibám. Szóval, újra nekifutok: Az lát, aki boldog. Ennyi.
– Ezt már az előbb mondtad.
– Ja, tényleg. Látod, erről beszéltem. Akkor máshogy fogalmazva: aki boldog, az lát.
– Aki pedig nem boldog?
– Na ez az. Érted te ezt. Aki nem boldog, az nem lát.
Hátuk mögött az utcán egy villamos zörgött tova.
– Akkor… én most…
– Igen. Te most kétségtelenül boldog vagy – bólintott a madár. – Milyen? Mindig is akartam tudni.
– Te nem tudod?
– Én? Hogy tudnám? Magamnak nem tudok megjelenni. Érted, ugye? Egy halnak fogalma sincs arról, hogy milyen vizesnek lenni. Na szóval, milyen?
– Hát nem is tudom. Azt hittem, az embernek feltűnik, hogy boldog.
– Néha nem. Sőt, elég sokszor. Tudod, számtalanszor jelenek meg váratlanul olyanoknál, akiket aztán a frász tör, hogy mit keres mellettük egy bazi nagy kék madár. Aztán magyarázkodhatok. Néha úgy érzem, hogy az egész életem örökös feltűnés meg magyarázkodás. Mert persze mind megkérdezi, hogy ki vagyok, én meg, amilyen hülye vagyok, magyarázkodni kezdek, hogy így meg úgy, és amikor már éppen kezdik megérteni, paff, eltűnök.
– Miért?
– Ugye nem figyeltél az elején? Akkor látszom, ha boldog az, akivel dumálok. Ha nem boldog, nem látszom. Te még mindig boldog vagy. De a következő másodpercben… ne is beszéljünk erről, mert érzem, hogy már halványodok.
– Akkor megpróbálok boldog lenni, míg dumálunk.
– Csak azt ne! – hördült fel a madár. – Akkor tuti eltűnök.
– Miért?
– Jaj, hát ez bonyolult. Azzal a hülye akarással van a gond. Na, figyelj! Megpróbálom elmondani, de ha eltűnnék, akkor bocs.
– Oké!
– Szóval az a baj, hogy az ember akkor boldog, tehát én akkor látszom számára, amikor éppen a lehető legunalmasabb módon semmit nem akar. Ennyi.
– Azért ezt kifejthetnéd.
– Nem nagyon van mit. Akkor vagy boldog, ha nem akarsz éppen semmit, mert úgy van minden jól, ahogy éppen van. Na, tényleg ennyi.
– Ez hülyeség.
– Szerintem is, de ez van. Most ne engem hibáztass! Az ember boldogsága attól függ, hogy van-e benne valami vágy másra, vagy másképp fogalmazva: a vágya maradéktalanul kielégül-e éppen azzal, ami éppen akkor van. Érted? Éppen eszed a fagyit, amit szeretsz. El sem tudod képzelni, hányszor jelenek meg kajáló embereknek néhány másodpercre. Aztán persze megyek a lecsóba. Persze nem szó szerint.
– Aha.
– Jó mi? Hülye egy rendszer. És akkor még ott van az is, hogy egy csomóan nem is veszik észre, hogy éppen boldogok. Fel sem tűnik nekik, hogy minden úgy van jól náluk, ahogy van. Aztán persze megjelenek előttük és jön az infarktus meg a felismerés, hogy „de jó, éppen nem akarok semmit, szóval boldog vagyok” meg a sírás meg a hála. Tudod milyen macera, ha egy taknyos, síró pacák a keblére akar ölelni? Gusztustalan. A csajok is, azok nyálasan. De hát, amíg látszom, addig ölelgetni is lehet. Ha csak ezt megúszhatnám, már boldogabb lennék. Érted az iróniát, ugye?
– Nem, valami nem stimmel – rázta meg fejét Ádám. – Én akkor is többször láttalak, amikor kergettelek, és még nem voltál meg.
– Mi nem stimmel ezen?
– Még nem voltál meg.
– Te tényleg nem figyelsz? Az ember akkor boldog, ha a vágya maradéktalanul kielégül éppen azzal, ami éppen akkor van. Ha szeretsz engem hajkurászni, akkor mit szeretsz?
– Téged?
– A hajkurászást, jóember! Te a bújócskát legalább annyira szereted, mint az elkapást. Szóval, amíg hajkurászol, addig boldog vagy és addig látszom. Logikus, nem?
– És ha nem szeretnék hajkurászni?
– Na, akkor mi van?
– Akkor nem látszanál.
– Bingó! Szar ügy úgy keresni valamit, hogy azt soha nem látod. Ezer dolgot lehet csinálni úgy, hogy az ember nem a csinálást szereti, hanem a csinálás eredményét. „Csinálás.” Jó szó ez ide?
– Nekem tetszik.
– Szuper.
– Egyébként most tényleg marha jól érzem magam.
– Ugye? Nem miattam van. Magadnak köszönheted. Meg majd azt is, ha eltűnök.
– Nem fogsz. Megtanultam. Soha többet nem akarok semmit.
A madár felkacagott. Ádámnak egy szó jutott eszébe: nyerítés.
– Cuki vagy – mondta végül a madár, amikor végre kiröhögte magát. – Mintha azt mondanád, hogy soha többet nem fogsz szarni. Már bocs a hasonlatért!
– Kicsit vulgáris vagy.
– Bocs! A sok magyarázkodás azzá tesz. Figyelj! Olyan nincs, hogy nem akarsz. Az be van építve a rendszerbe. Mindig akar valamit az ember. Nem tudsz úgy elkapni, hogy közben nem akarsz elkapni, mert akkor éppen úgy akarsz elkapni, hogy nem akarsz elkapni. De engem nem lehet átverni. Én csak akkor látszom, ha az van, amit akarsz, vagy azt akarod, ami van.
– Akkor én ezentúl azt akarom majd mindig, ami van.
– Cuki vagy! De ez nem fog menni. A dolgok változnak.
– Akkor az lesz mindig, amit akarok.
– Édi vagy, de ez sem fog menni: nem vagy isten.
– Akkor… akkor…
– Most el ne keseredj nekem! Eddig a legtöbb emberrel nem jutok el. Meg akarja érteni, hogy mit magyarázok, nem érti és paff, már el is tűntem.
– De ha nincs megoldás…
– De van megoldás.
– Van?
– Van. És tök egyszerű: emlékezz erre a beszélgetésre. Ha nem látsz magad körül, emlékezz arra, amiről most dumáltunk. A többi magától jön. Vagy nem.
– Vagy nem?
– Aha. Na és? Akkor mi van, ha nem jön? Nem szakad le az ég. A lényeg, hogy emlékezz.
Ádám bólintott egyet. Nem volt túl meggyőző bólintás.
– Na, akkor hogy legyen? Üljek be a kalitkába? – kérdezte a madár.
– Azt hiszem, az jó lenne.
– Oké! – bólintott és már fel is mászott a teherautó platójára. Kinyitotta a kalitka ajtaját és besétált a rácsok közé.
Az úton Ádám gondolataiba merülve hajtott át a városon. Rádión beszólt, hogy befogta a madarat, és a vonal túlvégén nagy volt az örömködés. Egy piros lámpánál várakozva azonban úgy döntött, hogy szabadon engedi a zsákmányt. Nem való az kalitkába. Nem bírná elviselni, ha felboncolnák. Félrehúzódott és hátrasietett a kalitkához, de abban nem volt semmi. Zavaros fejjel ült vissza a volánhoz. A kollegák hülyének fogják nézni, és az nagyon ciki. Azt sem szerette, ha hülyének nézik. Persze néha nem árt, ugye? Néha nem baj, ha idiótának látszik. Vagy lükének nézik. Vagy éppen nem történik az égvilágon semmi. Sőt! Az sem baj, ha néha nem boldog. Abban is van báj, a nem boldogságban is lehet valami jó, nem?
– De – bólintott az anyósülésen a madár.
Aztán fütyölni kezdett, és még mindig nagyon hamis volt, de hát hol van az leírva, hogy a boldogságnak tisztán kell fütyölnie?
Sehol.
Hogy mikor tűnt el a fülkéből, azt Ádám nem vette észre. Valamit elrontott. A fene egye meg! A gondolattól egy kicsit ideges lett, és mikor idegessége éppen kezdett rosszkedvbe váltani, hirtelen eszébe jutott, hogy ennyi szart nem ér az egész!
Hát nem?!
ui: Pár napja volt a Boldogság Világnapja!