Ajándék nőnapra

Írta vlorant

Dátum: 2020-03-24
"

TovábB Olvasok!

A lent közölt levelet jóval a változások után találták meg egy páncélszekrény mélyén. Ősi módon, kézzel íródott.

“Ez az én ajándékom. De mielőtt szabadjára engedném a felfedezésem, mely remélem, nem a világvégét, de a világ újjászületését hozza, el kell magyaráznom, hogy miért csináltam.
Sokan azt hiszik majd, hogy csak a nőkért, és ez bizonyos tekintetben igaz is. A nőkért is tettem, hogy végre érezzék azt az erőt és azt a hatalmat, melyért eddig a férfiak semmit nem tettek, mégis az övék volt eszmélésük minden percében.
Ezért terjesztem el felfedezésem éppen a Nők nemzetközi napján, március 8-án. Jelképes dátum és én szentimentális tudósként szeretem a jelképeket.
Annak ellenére, hogy tudós vagyok, néha nekem is lehet szerencsém. Három éve rám mosolygott Fortuna. A DNS szerkezetét böngésztem, amikor ráakadtam a kapcsolóra. Egyszerű kis módosítás volt és az elterjesztésével sem kellett sokat vesződnöm – egy gyakornok is képes lett volna megoldani a problémát. Alig néhány hónap alatt kész volt az anyag, melyet hamarosan, a levél megírása után szélnek eresztek. Terveim szerint néhány év alatt az egész bolygón körbeér majd. Tudom, hogy sokan fognak átkozni, és talán néhányan imáikba is foglalják a nevem, de itt ki kell jelentenem, hogy nem ezekre a babérokra vágytam, nem az ismertség vagy a hírnév ígérete hozta meg bennem a döntést, hanem az egyenlőség, a valódi egyenlőség áhított képe lebegett a szemem előtt.
A kutatásaimat is Nőnapon kezdtem meg, csak jóval korábban. Úgy látszik, március 8-a örökre fontos dátum lesz az életemben. A laboratóriumban egyébként egy csapat nő dolgozik. Vannak köztük tudósok is, de persze több a segéderő. Ilyenkor a férfi kollégák virágot, csokit visznek nekik. Az interneten és egyéb helyeken megemlékeznek arról, hogy a nők csodálatosak, szépek, értékesek és pótolhatatlanok. Gyerekkorom óta szánalmas próbálkozásnak érzem ezt a napot. Mert a csoki, a virág, a szép szavak nem többek nyomorúságos bocsánatkérésnél. Ezért kezdtem kutatni.
Mindig fájt. Mindig sajgott bennem a gondolat, hogy hatezer évre volt szükség. Ennyi kellett ahhoz, hogy kapjanak egy napot. Nyilván leegyszerűsítem a dolgokat, de a lényeg akkor sem tűnik el.
Miről van szó? Nem túl bonyolult. Van egy faj és annak két fele. A hím és a nőstény. És amióta „történelemnek” nevezzük ennek a két félnek a közös útját, azóta a „férfi” és a „nő”. Ez a két fél egyenrangú, hiszen mindkét félnek egyformán és kötelezően részt kell vennie abban a folyamatban, melyet fennmaradásnak nevezünk. „Egyenrangú.” Leírom megint ezt a szót, hogy ne felejtsem el: Egyenrangú.
Ha egy dolog, egy tárgy, egy jelenség, egy faj csak és kizárólag két fél közös munkájával létezhet, akkor az a két fél, legyen bármilyen eltérő is egymástól, egyenrangú.
Tessék: harmadszor is leírtam. A nő és a férfi ilyen. Senki nem szültetett még ezen két fél együttes tevékenysége nélkül. Talán ezzel a megállapítással egyet lehet érteni. De sajnos történt egy kis malőr az emberiség háza táján. És ez a malőr szégyenteljes, állati, undorító. Úgy esett, hogy a két fél, a férfi és a nő, eltérő fizikai adottságokkal lett megáldva. A férfi erősebb volt, mint a nő.
És ebből nem egyéb következett, mint egy égbekiáltó, beteges, hatezer évig tartó elnyomás, mely csupán arra a nevetséges tényre támaszkodott, hogy a férfi nagyobb pofont tudott adni, mint a nő. Egy szimpla pofon. Ennyi kellett ahhoz, hogy a nő senki legyen, kiszolgáló személyzet, ostoba barom, akinek talán még lelke sincs. Pár százaléknyi, fizikai mértékegységben (Newtonban) kifejezhető erőtöbbletre volt szükség ahhoz, hogy a nő áldozat legyen, szerencsétlen, megtűrt lény, akinek engedélyt kell kérnie, hogy létezzen, akit le lehet gyűrni, meg lehet erőszakolni, alázni, szégyeníteni, csonkítani, akit lehet hibáztatni, rugdosni, lenézni. Csak mert nem elég erős. Szánalmasan kevés fizikai fölény elég volt ahhoz, hogy az emberiség férfi fele egészen a múltszázad közepéig úgy vélje, hogy a nő – tehát az egyenrangú kapcsolat másik oldala – jobb, ha nem szól bele önmaga, vagyis az emberiség sorsába. Minek szólnának? Hiszen hülyék. Mert aki fizikailag erősebb, az minden előnyt magának tulajdonít. Mert megteheti. A világtörténelemben ez mindig is így volt. Akinél az erő, az rendelkezik az ész fölött. Legalábbis ezt hiszi magáról.
A nők tehát ostobák, mert gyengébbek. És ez az álláspont általánossá vált. Szavazójog? Ezért küzdöttek a huszadik században a nők. Hát nem szánalmas? Nem elkeserítő, hogy valami olyasmiért szálltak harcba, ami az övék kellett volna legyen mindig is? Nem kétségbeejtő, hogy egy megbonthatatlan egész egyik fele rátapos a másikra és azt mondja, hogy „nem, minden az enyém”, miközben nem veszi észre, hogy amin tapos az ő maga?
És persze küzdelmek voltak. Mert aki tapos, az szeretne tovább is taposni, és akit taposnak, az vergődik. Krisztus óta majdnem kétezer év kellett elteljen, hogy 1971-ben a nők szavazójogot kaphassanak Svájcban is.
Mert ők nem értenek hozzá. Nincs elég eszük. De igaz ez? Részben. De nem azért, mert ez a valóság, hanem azért, mert ezzé tették a valóságot. Kik? A férfiak. Mert minden egyes ember annyira okos csak, amennyire hagyják, hogy okos legyen. Amennyi információt kap az agya, amin majd gondolkodhat. És a nők nem kaptak. Évezredekig gondolták úgy, hogy nem kell nekik iskola, mert minek. Ne legyenek tudósok, bankigazgatók, vezetőedzők, elnökök, mert nem alkalmasak ilyesmire. Soha nem volt esélyük egyenlő félként hozzájutni mindahhoz, amit közösen teremtettek. És aki hátrányból indul, az többnyire hátrányban is marad. Ha egy nőt nem érdemes tanítani, mert biztos ostoba, akkor ostobává válhat, ha nem kérdezik meg a véleményét, mert nem ért hozzá, akkor érdektelenné válhat, ha nem tekintik egyenrangúnak születése óta, akkor szolgává válhat. Mindez miért? Mert a férfi a mai napig azt hiszi, önhitt ostobaságában azt képzeli, hogy ő tényleg több. Nem veszi észre, hogy csak erősebb. Hogy csak a szimpla erőt használja ki kiválóságának megtartására. Pedig ez mélységesen primitív álláspont. Mintha a focilabda azt mondaná, hogy nem lényeges a benne lévő levegő, az atom azt mondaná, hogy ez elektron nem számít, az ablak azt, hogy nem kell üveg, a cselekvés azt, hogy nem kell hozzá tudatosság, a fény azt, hogy nem kell árnyék, a forma azt, hogy nem kell a tér. A férfi a mai napig többnek gondolja magát, és csak azért, mert valamikor régen rájött, hogy nagyobb pofont tud adni.
Gondolja!
Vagyis éppen egy olyan szervét használja nyomorúságos felsőbbrendűségének megtartására, amiben egyetlen izom sincs.
És az emberiség ezt rendben találja. Mert ez van.
Száz éve történt.
1910 augusztusában Koppenhágában határozták el, hogy megemlékeznek arról a 40 ezer textil- és konfekcióipari munkásnőről, akik 1857. március 8-án béregyenlőségért és munkaidő-csökkentésért sztrájkoltak. Ekkor szültetett a Nőnap, mely nem több, mint a szégyen napja. Nem a nők szégyene. A férfiaké. Akik ráveszik magukat, hogy évente egy napon némi elismerést, csokit és virágot adjanak a „gyengébb nemnek”. És a maradék 364 napon (szökőévente 365)? Azokon csak nő vagy. Másodrendű, buta, megerőszakolható lény, mert mi férfiak nagyobb pofont tudunk adni, és ezért erősebb székekben ülünk, több pénzünk, hatalmunk van.
Évente egy napon beismerik a férfiak, hogy még mindig ez a helyzet. Mert ha nem ez lenne, akkor nem lenne szükség Nőnapra, nem kellene virág és csoki és elismerés és szép szavak. Akkor tény lenne, hogy valóban egyenlő a két fél, a férfi és a nő ugyanannyit nyom a mérleg két oldalán.
Majd ha egyszer okafogyottá, jelentéktelenné válik a Nőnap, akkor mondható el, hogy igen, megtörtént, tényleg egyenlőkké váltunk.
És én ezt most beteljesítem.
Pár perc múlva szabadon engedem a találmányom. A levegőben terjed majd, de folyadékban és egyéb módon is fertőzni fog. Olyan lesz, mint egy gigantikus járvány. És hamarosan, számításom szerint már néhány év alatt megtörténik a változás, és a nők erősek lesznek. Talán erősebbek is, mint a férfiak. Ugyanakkora pofont tudnak majd adni, ha kell. És ha hazajön a férfi részegen, akkor nem ő adja, de rá vár majd egy frász. És a főnök, ha férfi, kicsit megrezzen majd, amikor egy nő elé áll. És ha egy nő felemeli a pálcáját egy zenekar előtt, akkor a férfiak összekapják magukat, mert nem lesz többé lenézett nem, mert nem lehet senkire lenézni ezentúl.
Ezt adom nekik, mert ennyit megérdemelnek sok évezrednyi másodrendűség után.
És bocsánatot kérek minden nőtől!
Megbocsátásért esedezem, hogy hatezer évnyi mellőzöttség után is van még Nőnap a világon.
És csak remélni tudom, hogy az igazságtalanságban is kitartó nők nem vágnak majd vissza, és bölcsek lesznek. Bölcsebbek, mint a férfiak valaha is voltak.”

Ennyi volt a levél. Ami utána történt, az már történelem.

———
Kedves Nők!
Boldog Nőnapot és elnézést!

Share This