Nincs láb… nincs csoki

Írta vlorant

Dátum: 2020-03-24
"

TovábB Olvasok!

Még soha nem járt cipésznél. Ez olyan régi dolog, de az apja befizette az élményre, mert szerinte mindenkinek kell egy rendes cipő, és persze Oli bácsi is megérdemel ügyfeleket.
Belépett a boltba, mely különleges illatot árasztott. Nem volt büdös – bőr, ragasztó és ki tudja még mi minden illata keveredett egymással. Az apja nagyot szippantott a levegőbe.
– Ez az, visszajött a gyerekkorom – jelentette ki elégedetten, és már ott sem volt.
Megilletődve ült le a székbe. Oli bácsi méretet vett. Oli bácsi idős volt. Nagyon öreg.
– Hát igen, az apjának igaza van – dünnyögött Oli bácsi. – Egy jó cipő mindenkinek kijár. Hány éves is ön?
– Huszonöt.
– Gyerek – bólintott az öreg.
– Most diplomáztam… – vetette közbe, de mivel a jobb lába éppen egy öregember kezében időzött, inkább nem folytatta.
– Mondom, hogy gyerek. Az nem sértés, sőt, kiváltság. Én is lennék szívesen huszonöt.
Aztán egy ideig csend volt. Az öreg méricskélt, és néha csak úgy a két tenyere közé vette a lábfejét, mintha meg akarná melegíteni.
– És milyen diplomát szerzett, ha szabad kérdeznem?
– Tanár leszek.
– Az szép szakma. Soha nem volt könnyű.
Számokat jegyzetelt egy kockás füzetbe, melyet valószínűleg pont akkor nyomtattak, amikor még Oli bácsi is kisgyerek volt. Olajzöld bőrkötésű, vastag könyv volt, nem füzet. Vajon hány ember lábának számokban képzett lenyomata lehet benne?
– És várja már, ugye?
– Mit?
– Hát a tanítást. Az apja azt mondta, hogy szeptemberben kezd.
– Persze. Kicsit félek.
– Egy tanár? Mitől?
– A gyerekektől.
– A gyerekektől? Az fura. Amikor én diák voltam, akkor mi rettegtünk a tanártól.
– Amikor a bácsi gyerek volt… – elharapta a mondatot. Hát ebből most hogy jöjjön ki jól? Kereste a szavakat, de aztán az öreg segített.
– Mikor én gyerek voltam, akkor még kaptunk egy frászt, ha nem figyeltünk az órán. Emlékszem a Gáspárra, azt állandóan verték. Mondjuk hülye is volt, mint a tök, és rossz, mint az átok.
– Ma a tanárokat verik. Mondjuk nem mindenhol, de azért…
– Verik?
– Hát általában nem szó szerint, de néha olyan, mintha vernék.
– Akkor ma a bátrak mennek oktatni, mi? – mosolyodott el az öreg.
– Hát a bátrak, a hülyék és az idealisták… és persze azok, akiknek más nem jutott eszébe.
– És maga… melyik?
– Azt nem tudom, de félek.
– Ne tegye. Egy iskolában akkor is a tanár az úr. Mindig is az volt, mindig is az lesz. Én így képzelem.
– A bácsi iskolája már nem létezik.
Egy ideig csend volt. Oli bácsi jegyzetelt, majd fura módon újra két keze közé fogta jobb lábának lábfejét. Érezte, hogy enyhén megnyomja a nagylábujj ízületét. Fájt.
– Gondok vannak a nagylábujjal. Ilyen fiatalon. Ezek a vacak cipők – hümmögte, majd újra írt valamit a füzetbe. – És manapság ki az úr az iskolában?
– Sok úr van. Úr a főnök, annak a főnöke, olyan főnökök, akik soha nem tanítottak, úr egy eszme…
– Az eszmék midig is urak voltak – vetette közbe az öreg. – És még?
– Úr a pénz, úr a megélhetés.
– Ezek is mindig urak voltak.
– Most is azok. És persze úr a szülő és úr a diák.
– A diák?
– A diák.
– Hogy úr egy diák?
– Úgy, hogy nem figyel, ha nem akar. Beleszól, ha nem tetszik, vagy követel, ha kell neki valami.
– Beleszól?
– Bele.
– És a tanárok?
– Ők nem urak.
– Hanem?
– Személyzet, akiknek megmondják, hogy mit és hogy kell csinálni.
– Ki mondja meg?
– Mindenki.
Az öreg megnyomta a bal nagyujj ízületét is. Az is fájt.
– Hát ez sem jobb – volt vállat. – Tudja, miután letettem a mestervizsgát, nekem soha senki nem mondta meg, hogy mit csináljak. Persze kértem tanácsot, de a cipőt akkor is én készítettem el. Úgy, ahogy akartam.
– Hát az manapság már nem menne.
– Akkor lehet, hogy nem mennék cipésznek.
– Lehet, hogy más sem megy tanárnak.
– De a tanár szeret tanítani, nem? Azért megy oda. Pisti bácsi imádta még azt a hülye Gáspárt is.
– Tanítani még mindig szeretnek páran, de az már nem könnyű…
– Sok az úr?
– Sok az úr. És ezért félnek, lázadnak, őrjöngenek, fásulnak. Vagy egyszerűen nem érdekli őket az egész.
– Miért?
– Mert minek.
– Sokat tud róluk, pedig még nem is kezdte el. Az apja, ugye?
– Az apám.
– Akkor maga nagyon bátor.
– Nem tudom.
Az öreg most mindkét lábát a sarkánál fogva tartotta.
– Van egy kis lúdtalpa. Nem szokott fájni a dereka?
– Néha.
– Hát ez az. Tudja, sokan azt hiszik, hogy a cipő csak egy cipő.
– Miért, nem az?
– Hát nem.
– Akkor mi, nadrág? – mosolygott az öregre.
– Nem, dehogy. Cipő az, de mégsem csak cipő. Maga szerint kiért van az iskola?
– A diákért.
– Nem.
– Nem?
– Hát nem.
– Akkor a tanárokért, mint a bácsi idejében?
– Nem.
– Akkor szabad a gazda.
– A társadalomért van. Ahogy a cipő meg az emberért van. Ostoba, aki azt gondolja, hogy az iskola csak a gyerekekért, vagy csak a felnőttekért van, mert az olyan ember, aki azt hiszi, hogy a cipő a lábfejért van. De a láb tartozik valahova, nem? Egy egész testhez. Persze a cipő a lábon van, de mit kezdene a cipő egy levágott lábbal, nem? És mit kezdene egy ember meztelen lábbal a hidegben? Ugye? A cipő semmit nem ér az ember nélkül. A cipő nem a lábujjakért van, hanem az emberért, akinek lábujja van. Tudja, amikor cipőt csinálok valakinek, elbeszélgetek vele, mint most magával, mert minden számít. Még az is, ahogy most ott ül, ahogy a hátát tarja, a kezeit, ahogy beszél, ahogy megfeszülnek az izmai. Ez mind tudni kell egy jó cipőhöz.
– Az iskola azért ennél bonyolultabb, nem?
– Semmi sem bonyolultabb egy jó cipőnél. Tudja, hogy lehet elrontani egy cipőt? Egyszerű. Például, ha rossz anyagból csinálják. Szétmegy percek alatt, mint azok a vackok, amit a boltban vásárolnak manapság az emberek. Aztán vehet magának újat, és máris dupla annyit költött, mint kellene. Az enyém ki fog tartani legalább húsz évig, ha vigyáz rá.
– De haladni kell a korral.
– Persze. De a korral kell haladni, nem a kor hordalékával. Tudja, régen a cipész magának készítette a cérnát is. Én nem készítek cérnát. Minek? Jobbat veszek a boltban. Én így haladok a korral.
– De a mai cipők… színesek.
– Az a divat. A trend, ahogy maguk fiatalok mondják. „Trend”, így mondják, nem? Nekem mindegy, hogy milyen színű lesz a cipője, amit csinálok. Úgy is mindjárt beszélünk róla. Attól, hogy ízléstelen, még nem rossz cipő. Viszont van még egy módja annak, ahogy el lehet rontani egy cipőt. És ez a legrosszabb módja. Akkor ronthatják el igazán, ha nem nézik a lábat és a hozzá tartozó embert, csak azt, hogy mit lehet elérni azzal a lábbelivel. Mert lehet ám úgy is cipőt csinálni, hogy elfelejtjük, mire való. Olyankor azt mondjuk, hogy legyen hegyes orra, mert azzal jól lehet rúgni. Vagy legyen kilóméteres sarka, hogy feszüljön a vádli. Vagy legyen ceruzavékony, hogy beférjen az ajtórésbe. Vagy legyen száz kilós, hogy taposni lehessen vele. Én is tudok ilyen cipőt csinálni. Eszköz cipőt. Cipő alakú szerszámot, ahol a láb is eszközzé válik.
– És ez baj?
– Hát lehet baj. Mert tudja, hogy mi lesz, ha felveszik? Nyomorék lesz benne az ember. Járni sem tud majd. Elhalnak a lábujjai, eldeformálódnak az ízületei, feltörik a sarka, fáj a háta, sántít majd. Aztán fájni kezd a dereka is, kikopnak az ízületei a térdében, a csípőjében, görbe lesz a háta. És ha eléggé megnyomorodott már, akkor talán le is lehet vágni majd idővel azokat a lábakat. És aztán nyújtózkodhat bátran a polc felé a tolókocsiban, mert ugye, ha nincs láb, nincs csoki.
Az öreg végre elengedte a lábait.
– Tehát milyen színű legyen? – kérdezte mosolyogva.
– Akármilyen lehet?
– Akármilyen.
Egy ideig némán tűnődött. Jó lett volna valami rikító szín, de aztán meggondolta magát. Húsz év nagy idő.
– Legyen normál bőr.
– Világos?
– Melyik a jobb?
– Jó, hogy kérdezte. Én a középsötét barnát javaslom. Az mindenhez megy. És a formája? Valami dizájn elem? Ugye így mondják manapság: dizájn?
– Ezek után van választásom?
– Hogyne lenne?! – háborodott fel Oli bácsi. Egy, a jegyzetfüzettel körülbelül azonos korú könyvet kapott le a mellette lévő polcról. Rajzolt, festett cipőmodellek sorakoztak benne. Mintha egy múltszázadelejei képeskönyvet lapozgatott volna.
Jó ideig válogatott, mire végül rábökött az egyikre.
– Gratulálok, az egyik legklasszikusabb modell – bólintott az öreg. – És ennyi volt. Mással nem kell törődnie, az már az én szakmámhoz tartozik.
Egészen az ajtóig kísérte Oli bácsi.
– Két hét múlva jöhet próbálni, és üdvözlöm az édesapját.
Kezet fogtak. Már éppen elfordulni készült, amikor az öreg utána szólt: – És ne féljen, aki egyszer rossz cipőt hordott, az utána soha nem vesz fel vackot. Feltéve, ha nem öngyilkos vagy lúzer – ugye így mondják, maguk fiatalok: lúzer?

ui:
A novella címe, ha valaki nem ismerné egy viccből származik:
-Anyu,anyu, vedd már le nekem a csokit a polcról!
-Nem veszem!
-De anyu, vedd már le!
-Nem veszem!
-De anyu, nekem nincs lábam!
-Nincs láb, nincs csoki!

Share This