Csak úgy lógatták a lábukat a semmibe.
– Ne vegyük le a cipőt? – kérdezte a lány.
– És ha leesik? – sandított rá a fiú.
– Akkor majd mezítláb megyünk haza.
Tavaszi szél fújt, de meleg volt, mintha nyári lenne.
– Nincs ahhoz egy kicsit hideg? Tavasz van.
A lány vállat vont.
Alattuk a város csak úgy vibrált a napsütésben. Fenekük alatt a betonpárkány kellemes meleget árasztott.
– És akkor mi van, ha tavasz van? Izzadok. Most komolyan, nem dobjuk le? – kérdezte a lány.
– Nem. Megfázol.
– Ne fogd rám! Én tuti nem fázok meg. Levesszük és ledobjuk. Na?
– Nem lehetne levenni és betenni a hátizsákba?
– Nem. Akkor bármikor vissza lehet venni.
– Hát igen, ez lenne a lényeg. Mert a buszmegállóban majd nyavalyogsz nekem…
– Igenis nyavalyogni fogok.
– Én is ezt mondom.
– De ez a lényeg, hogy ha ledobjuk, akkor hiába nyavalygok majd. Neked is könnyebb lesz, mert csak széttárod a karod és annyit mondasz, hogy: „Hát kiscsaj, te akartad ledobni, nem én.” Na?
– És gyalog át a városon? Mezítláb?
– Aha. Mint a csövesek.
– A csöveseken általában van cipő.
– Mindegy, akkor, mint a… nem tudom mik.
– Koszos lesz a lábunk.
– Koszos.
– Ha anyám megtudná…
– Az anyád nem fogja megtudni. Na? – kérdezte a lány és kifűzte a cipőjét. Egyszerű, fehér tornacipő volt. – Na? – kérdezte újra. Baljában már ott várakozott hajításra készen a két lábbeli.
– Ez környezetszennyezés – válaszolta a fiú.
– Akkor összekötjük a fűzővel, és oda a lépcsőre dobjuk, hogy bárki megtalálja.
– De miért kell eldobni?
– A véglegesség miatt. Ha nem dobjuk el, az olyan visszavontható.
– És az baj?
– Persze. Akkor soha nem fogok veled mezítláb fagyizni a belvárosban.
– Fagyiról szó sem esett eddig.
– Most esik. Lemegyünk, át a hídon és be a cukiba.
– Mezítláb? Be sem engednek.
– Észre sem fogják venni. Csak mi tudunk majd róla. És röhögni fogunk. És ha kiszúrják, és nem engednek be, akkor meg tölcsérest veszünk. Na? Itt repül a cipő!
– És ha megígérem, hogy nem veszem fel?
– Hát, azt is lehet, de az nem olyan. Az nem elég őrült. Arról nem beszélünk majd évek múltán is, hogy „emlékszel, amikor lehajítottuk a cipőnket”. És persze úgy nem végleges. Mert, ha majd a hídon járunk és jönnek a szilánkok…
– Milyen szilánkok?
– Hát a szilánkok.
– Lesznek a hídon szilánkok?
– Nem tudom… remélem. Szóval, amikor jönnek a szilánkok, akkor persze én azt fogom mondani neked, hogy „vedd már fel, én nem tudom, mert eldobtam, de neked még ott lapul a zsákodban.” És te felveszed, és sajnálni fogsz engem és persze szidni is, hogy hogy lehettem ilyen hülye. De ha nálad sincs cipő? Hát akkor együtt kelünk át a szilánkokon.
– De én nem fogom felvenni, mert rajtad nem lesz.
– Nem érted. Én fogok ragaszkodni hozzá, nem te. Én akarom majd, hogy rajtad legyen. És nekem akkor lesz jó, ha felveszed. És te fel fogod venni, hidd el nekem. És veszekedni fogunk valamin, ami megelőzhető lett volna. És te végül felveszed, és akkor majd ott állunk ketten: egy cipős, meg egy nem cipős.
– Értem. Persze cipőben is hazamehetnénk.
– Haza – bólintott a lány.
– De az tényleg nem lenne poén – vigyorodott el a fiú.
– Hát nem.
– És este sajnálnánk.
– Az biztos.
– És jövőhétre elfelejtenénk.
– Már a héten elfelejtenénk.
– És mire emlékezzen az ember öreg korára, ha nem arra, hogy hülye volt?
– Ugye? Méghozzá együtt hülye valakivel.
A fiú mosolyogva vette le a cipőjét. – Igaz – mondta. – Együtt hülyének lenni a legjobb dolog a világon.
A fiú felállt, felsegítette a lányt. Egy ideig némán szemlélték a mélységet, vagyis az alattuk futó gyalogutat, majd szinte egyszerre hajították le a lábbeliket.
A fiú szisszenve lépett le a betonpárkányról.
– Ez fáj, és még nem is vagyunk a szilánkoknál.
– Ne nyavalyogj! – lépett mellé a lány és ő is felszisszent.
– Ha holnap nem tudok elmenni Dezső szülinapjára, mert felfáztam, neked véged! – hőbörgött a fiú tettetett szigorral.
– Mitől fáznál fel? Meleg van – legyintett a lány.
– Egyébként megvettük már az ajándékot?
– Meg.
– És hány éves is a mi Dezsőnk?
– Nem hiszem el, hogy nem tudod megjegyezni. Annyi, mint te. Most lett hetven.
– Ne vegyük le a cipőt? – kérdezte a lány.
– És ha leesik? – sandított rá a fiú.
– Akkor majd mezítláb megyünk haza.
Tavaszi szél fújt, de meleg volt, mintha nyári lenne.
– Nincs ahhoz egy kicsit hideg? Tavasz van.
A lány vállat vont.
Alattuk a város csak úgy vibrált a napsütésben. Fenekük alatt a betonpárkány kellemes meleget árasztott.
– És akkor mi van, ha tavasz van? Izzadok. Most komolyan, nem dobjuk le? – kérdezte a lány.
– Nem. Megfázol.
– Ne fogd rám! Én tuti nem fázok meg. Levesszük és ledobjuk. Na?
– Nem lehetne levenni és betenni a hátizsákba?
– Nem. Akkor bármikor vissza lehet venni.
– Hát igen, ez lenne a lényeg. Mert a buszmegállóban majd nyavalyogsz nekem…
– Igenis nyavalyogni fogok.
– Én is ezt mondom.
– De ez a lényeg, hogy ha ledobjuk, akkor hiába nyavalygok majd. Neked is könnyebb lesz, mert csak széttárod a karod és annyit mondasz, hogy: „Hát kiscsaj, te akartad ledobni, nem én.” Na?
– És gyalog át a városon? Mezítláb?
– Aha. Mint a csövesek.
– A csöveseken általában van cipő.
– Mindegy, akkor, mint a… nem tudom mik.
– Koszos lesz a lábunk.
– Koszos.
– Ha anyám megtudná…
– Az anyád nem fogja megtudni. Na? – kérdezte a lány és kifűzte a cipőjét. Egyszerű, fehér tornacipő volt. – Na? – kérdezte újra. Baljában már ott várakozott hajításra készen a két lábbeli.
– Ez környezetszennyezés – válaszolta a fiú.
– Akkor összekötjük a fűzővel, és oda a lépcsőre dobjuk, hogy bárki megtalálja.
– De miért kell eldobni?
– A véglegesség miatt. Ha nem dobjuk el, az olyan visszavontható.
– És az baj?
– Persze. Akkor soha nem fogok veled mezítláb fagyizni a belvárosban.
– Fagyiról szó sem esett eddig.
– Most esik. Lemegyünk, át a hídon és be a cukiba.
– Mezítláb? Be sem engednek.
– Észre sem fogják venni. Csak mi tudunk majd róla. És röhögni fogunk. És ha kiszúrják, és nem engednek be, akkor meg tölcsérest veszünk. Na? Itt repül a cipő!
– És ha megígérem, hogy nem veszem fel?
– Hát, azt is lehet, de az nem olyan. Az nem elég őrült. Arról nem beszélünk majd évek múltán is, hogy „emlékszel, amikor lehajítottuk a cipőnket”. És persze úgy nem végleges. Mert, ha majd a hídon járunk és jönnek a szilánkok…
– Milyen szilánkok?
– Hát a szilánkok.
– Lesznek a hídon szilánkok?
– Nem tudom… remélem. Szóval, amikor jönnek a szilánkok, akkor persze én azt fogom mondani neked, hogy „vedd már fel, én nem tudom, mert eldobtam, de neked még ott lapul a zsákodban.” És te felveszed, és sajnálni fogsz engem és persze szidni is, hogy hogy lehettem ilyen hülye. De ha nálad sincs cipő? Hát akkor együtt kelünk át a szilánkokon.
– De én nem fogom felvenni, mert rajtad nem lesz.
– Nem érted. Én fogok ragaszkodni hozzá, nem te. Én akarom majd, hogy rajtad legyen. És nekem akkor lesz jó, ha felveszed. És te fel fogod venni, hidd el nekem. És veszekedni fogunk valamin, ami megelőzhető lett volna. És te végül felveszed, és akkor majd ott állunk ketten: egy cipős, meg egy nem cipős.
– Értem. Persze cipőben is hazamehetnénk.
– Haza – bólintott a lány.
– De az tényleg nem lenne poén – vigyorodott el a fiú.
– Hát nem.
– És este sajnálnánk.
– Az biztos.
– És jövőhétre elfelejtenénk.
– Már a héten elfelejtenénk.
– És mire emlékezzen az ember öreg korára, ha nem arra, hogy hülye volt?
– Ugye? Méghozzá együtt hülye valakivel.
A fiú mosolyogva vette le a cipőjét. – Igaz – mondta. – Együtt hülyének lenni a legjobb dolog a világon.
A fiú felállt, felsegítette a lányt. Egy ideig némán szemlélték a mélységet, vagyis az alattuk futó gyalogutat, majd szinte egyszerre hajították le a lábbeliket.
A fiú szisszenve lépett le a betonpárkányról.
– Ez fáj, és még nem is vagyunk a szilánkoknál.
– Ne nyavalyogj! – lépett mellé a lány és ő is felszisszent.
– Ha holnap nem tudok elmenni Dezső szülinapjára, mert felfáztam, neked véged! – hőbörgött a fiú tettetett szigorral.
– Mitől fáznál fel? Meleg van – legyintett a lány.
– Egyébként megvettük már az ajándékot?
– Meg.
– És hány éves is a mi Dezsőnk?
– Nem hiszem el, hogy nem tudod megjegyezni. Annyi, mint te. Most lett hetven.
