Ünnep

"

TovábB Olvasok!

Néha kell a másik oldal, sőt, szerintem mindig.
****

Üres volt az utca. A kutya körme úgy kopogott a betonon, mintha mikrofont szereltek volna a tappancsokra. A távolban észrevett egy nőt, de mire jobban megszemlélhette volna, elnyelte egy kert. Jó. Senki nem köszönt, senki nem beszélt.
Hálát, végtelen hálát érzett. Mindenki otthon. Ez igen. A kutya megszabadult a tegnapi vacsora nagy részétől. Hallotta, tényleg hallotta, ahogy a csomag eléri a füvet és a teher alatt megzizzen az avar.
Az utcán azóta nem látott autót, mióta három sarokkal korábban rátértek szokott útvonalukra. Eljutottak a közértig, de az zárva volt. Nem álldogáltak előtte az iskolából kilógó kamaszok, sőt, senki nem álldogált sehol. Igen. Szerette őket. Szerette az embereket, akik otthon maradtak, ügyelve magukra és másokra nem dugták orrukat az utcára.
Aztán eljutottak a főútig. A kocsma teraszán lekötözött székek hirdették, hogy ma este senki nem okádja tele a sarki szemeteskuka környékét. Egy mentőautó vijjogott el mellettük. Minek vijjog? Nincs forgalom. Vagy ilyenkor a bent ülőket emlékezteti arra, hogy baj van, sietni kell? Mindegy. A kutya vakkantott egyet és két mellső lábával feltámaszkodott a közeli kerítés betoncsíkjára. Egy macska nyávogott vissza rá. Frontbarátság. A dohánybolt nyitva volt. Hát igen, a legális öngyilkosságnak egy pillanatra sem szabad megszakadnia. Ha a vírus legális lenne, akkor most engedéllyel tarthatna nyitva.
Mindegy.
A zebránál lefékezett előttük egy autó. Vezetője, egy nő, intett, hogy „csak tessék”. Torkán egy lehúzott orvosi maszk jelezte, hogy ha majd kiszáll, akkor az arca egy szempárra, egy homlokra és egy frizurára soványodik. Ez különösen tetszett neki. Egy szempár. Nem is kell több. Belenéz a maszk fölött, és mivel a szem a lélek tükre, hát így is majd mindet megtud, amit meg kell tudni.
Szerette, hogy elég az összepillantás. Meg azt is, hogy nincs fecsej. A maszk mintha szájzárat is okozna. Jó.
Egy templom harangozott a távolban. Hol a fenében van itt templom? Az kizárt, hogy idehallatszik a piacnál álló. Vagy nem kizárt? Megállt és hallgatta egy ideig a kongatást. Szerette.
Azt is szerette, hogy nincs veszély, mert a veszély behúzódott a falak közé. Ő mindig is tudta, hogy ott van: a falak között, az emberek között, a fülek és különösen a szavak között. De most mindenki figyel rá. És ezért hálás volt. Hálás, hogy most más is érzi azt, amit ő. Hogy most mindenkinek feltűnik a nyilvánvaló tény, hogy az átadás, igen, a fertőzés a lényeg, melyet mindenki minden percben tesz gondolatban, szóban és cselekedetben. Hogy az emberiség egy hatalmas, egymásnak adott fertőzés fergetegben él, melyben a tettek és a gondolatok úgy mutálódnak, fejlődnek, változnak, mint valami gigantikus vírus. És ez a vírus sokszor halálos. Ezerszer halálosabb, mint ez a mostani, ami elől mindenki önként zárdába és kendők mögé vonult. És persze sokszor jótékony. Ezerszer jótékonyabb, mint a mostani vakcinák. És ő hálás volt érte. Mélységes hálát érzett, hogy az emberek hazamentek és otthon maradtak. Hogy féltik a társaikat. Hogy most már csak az éteren át fertőzik magukat, de persze elég megpöccinteni egy gombot, a „shut down”-t, a „turn off”-ot vagy más angolul értelmezhető kikapcsoló ikont és már ott sem fertőz semmi.
Hálás volt érte.
És most szerette az embereket, és szeretni is fogja, míg elő nem jönnek házaikból, sokfalú zárkáikból, és újra el nem kezdik fertőzni egymást mindazzal, amivel minden másodpercben szokták, amikor nem félnek.
Befordultak az utcájukba. A kutya dupla tempóra kapcsolt, már éhes, várja a vacsorát. A házig nem találkozott senkivel, és ettől váratlanul olyan erős hálát érzett, hogy majdnem elsírta magát.
Hálás volt mindenkinek.
Ő, a közösségfóbiás embergyűlölő. Ő, a mizantróp. Az elviselhetetlen. A magának való.
Nem tehetett róla, hogy ilyen. Arról sem, hogy talán nincs igaza. Talán rossz ember. Persze, hogy rossz. De egy biztos: ő már régen sem akart megfertőzni senkit. Ő már akkor úgy élt, ahogy most élni próbálnak sokan. Távol egymástól. Fertőzésmentesen.
Ünnep ez. Az utálatosak ünnepe.
Bárcsak soha ne múlnának el ezek az édenkerti napok, gondolta és besietett a lakásba.

Share This