A felvétel

Írta vlorant

Dátum: 2020-04-13
"

TovábB Olvasok!

1.

Hogy miért tüntették el a bolygót? Ezt akkor senki sem tudta. A Peremvidék legjelentéktelenebb és talán legeldugottabb bányászbolygója egy időre megszűnt létezni az emberiség számára, és ez akkor nem nagyon érdekelt senkit. A bányászok, szám szerint négyen, először azt hitték, hogy kimaradt a szokásos heti fuvar, volt már ilyen, bár nem túl gyakran. A második héten aztán aggódni kezdtek, a harmadikon pedig… rádöbbentek, hogy nem léteznek.

Uter éppen szünetet tartott esti műszakjában. A többiek már rég aludtak, a három felügyeletére bízott bányászrobot éppen a robbantás utáni darabolást végezte, ami pont annyi felügyeletet kívánt tőle, mint Ruppert, a bázis papagája. A munka egyébként sem volt megerőltető, de a darabolás uszkve hat órája maga volt a tömény unalom, Uter igazán megengedhetett magának egy kis levegőzést. Aggódón kémlelte az éjszakai eget. Az érkezés előtti éjszakán legtöbbször kiszúrta a teherhajó fúziós hajtóművének csóváját, ahogy az kilépve a 0-űrből vad fékezésbe kezd, de ez immár két alkalommal maradt el. Nem jött hajó, üzenet sem, és az egyre türelmetlenebb kérdéseikre sem reagált senki. Természetesen elméletek születtek a kimaradás okáról, Jan világkatasztrófáról prédikált, melyből ők persze kimaradtak, Regina szerint egyszerűen tönkrement a vállalat, és a romeltakarítás alatt kisebb dolguk is nagyobb annál, minthogy a Peremvidék kihelyezett állomásaival foglalkozzanak. Uter szerint valahol a kettő között lehetett a megoldás. Teobald nem fűzött véleményt a dologhoz. Mindenesetre nyomasztó halomba torlódtak a hír nélküli napok, és ez mindenkire hatást gyakorolt, még akkor is, ha nem álltak le a termeléssel, és látszólag senki nem törődött az egésszel. Az éjszaka balzsamos volt, mint mindig. Lélegző maszkot viselt, mivel nem akart rágyújtani, így kényelmesen bámészkodhatott felfelé anélkül, hogy ügyelnie kellett volna a helyes légzésre. A bolygó légköre olyan ritka volt, mint a Földön úgy hatezer méter magasan: meg lehetett szokni, különösen, ha nem akart maratonit futni az ember, de azért aktív maszkkal mégis csak kényelmesebb volt az élet. Karján hármat pittyegett a távmodul jelezvén, hogy a hármas számú robot elvégezte a rábízott daraboltást és most lemaradó társai segítségére indul. Micsoda szolidaritás! Néhány másodpercig tanulmányozta a telemetriát, majd újra az égre nézett, és ott volt: minden kétséget kizáróan egy hajó fékezőcsóvája kéklett a sárga csillagok előterében. Megdobbant a szíve. Hogy nem vette észre eddig, tűnődött el egy gondolat erejéig miközben az ajtóhoz rohant, hogy a biztonsági protokollt felülírva minél előbb bezsilipeljen. Pár perc múlva mind a négyen kint álltak a szabad ég alatt.
– Ez tényleg az – bökött az ég felé Regina. Neonlila műanyag papucsa csak úgy virított a nagyzsilip biztonsági reflektorában.
– Közel van, talán pár óra és megérkezik – jegyezte meg Jan és megkönnyebbülve a levegőbe fújt.
– Na – bólintott egyet Teobald is, akitől ennél bővebb megnyilatkozást aligha várhattak.
Egy ideig csendben szemlélték a kitartó kékséggel lángoló fáklyát, mely jelen pillanatban alig volt nagyobb egy ceruza hegyénél. Mégis, ez a kis ceruzahegy három heti feszültséget satírozott át bennük megkönnyebbüléssé.
– Szólok, ha ideérkezik, addig aludjatok – szólalt meg Uter.
Jan és Teobald szó nélkül a zsilip felé indult.
– Mert az csak így megy – volt vállat Regina, de azért a többiek után eredt. Léptében belerúgott egy porhalomba, káromkodott egy nagyot, fél lábon ugrálva megpróbálta kiönteni papucsából a homokot. – Utálom ezt a bolygót, utálom a sivatagot … utálom az egészet – mondta szuszogva, majd csatlakozott a zsilipnél várakozó férfiakhoz.
Uter három órát töltött a szabadban. A bányászrobotok nem küldtek hibaüzentet, neki pedig jól esett az egyre növekvő kék pontra bámulni. Hajnalban már egyenként is jól kivehető volt a három hajtómű, és mire a horizonton felbukkant a nap, a hajó belépett fölöttük a légkörbe.
Négy pár szem meredt az égre.
– Ez nem a szabvány teher – mondta Jan és tenyerével ellenzőt formált, hogy jobban kivehesse a részleteket. – Inkább tűnik katonai hajónak.
– Valóban. Ez nem teherhajó – hagyta jóvá Uter. Gyomrában enyhe nyomást érzett, az este oly biztosnak tűnő megkönnyebbülés szertefoszlatni látszott.
A hajó bizonytalan sebességgel ereszkedett. Hol felgyorsított, hol szinte lebegésig lassult.
– Ennek mi baja? – kérdezte Regina.
– Olyan, mintha elszálltak volna az érzékelői és most kézzel akarnák letenni a hajót – mondta Jan. Neki elhitték, közülük ő kapott egyedül a szabványnál komolyabb pilótaképzést.
A hajó billegve ereszkedett tovább, aztán úgy ötszáz méter magasan megtorpant, majd szinte szabadesésben zuhanni kezdett. Regina felsikoltott. A becsapódás elkerülhetetlennek látszott. Védekezőn kapták maguk elé kezüket, amikor a hatalmas test elérte a felszínt, és bábúként ott is tartották azokat, ahogy a hajó hang nélkül eltűnt a szemük elől, mintha csak puha felhőben merült volna alá.

Némán bámultak a jelenségre. Még Regina se nyikkant, pedig az igencsak eseményszámba ment. A hajó váratrlanul ismét megjelent előttük – a földből nőtt ki, otromba mechanikus virág – majd tétován lebegett egy kicsit, hogy aztán újra leszállóhely után tapogatva ismét a föld alá süllyedjen. Háromszor tett próbát. Az utolsó oly elkeseredett volt, hogy feledvén abszurd helyzetüket komolyan megsajnálták a pilótát.
– Uter, szerinted? – szólalt meg Jan anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna szemét a hajóról.
– Szerintem… – válaszolt azonnal Uter. Megszokta, hogy gyors és határozott reakciókat várnak tőle. – … nem tudom.
– Igazi parancsnok vagy – fintorodott el Regina inkább kétségbeesésében, mintsem gúnnyal. A hajó eközben feladta és a légkörön túlra emelkedett. Geoszinkron pályára állt, kijelzői és az apró korrekciók idejére bekapcsolt hajtóművei később is jól látszottak, de azokra már nem figyelt senki.

Az állomás csendes volt. Kupoláiban – a közös helyiségeket és a vezérlőt tartalmazó hatalmas, narancsszínű főkupolában, és a hozzá csatlakozó, kisebb, citromfagylalt kupacokra rímelő három fehér egységben semmi nem moccant. A négy bányász az állomás ebédlőjeként funkcionáló főkupolájában gyűlt össze, mely semmiben sem különbözött az univerzum bármelyik kantinjától. Egyikük sem volt éhes.
– Tehát? – tette fel újra a kérdést Jan.
– Tehát, ha volna épkézláb ötletetek, akkor nagyon hálás lennék – nézett körbe Uter. Neki nem volt, vagyis semmi olyasmi, mellyel szívesen előrukkolt volna.
– Szerintem átlátszunk, nincs anyagunk, vagy valami ilyesmi van – mondta végül Teobald.
– Ez nem logikus. Ezer indokot tudnék felsorolni, ami ezt lepipálja – legyintett Jan.
– Mondj egy olyat, ami nem okoskodás és jobb az enyémnél – nézett rá szúrós szemmel Teobald, akinél ez komoly vitára hívó kürtszó volt, márpedig vele nem volt ajánlatos vitázni. Teobald általában csak akkor nyitotta ki a száját, amikor volt mit mondania, de akkor idegesítően megalapozott tényeket közölt; ennek megfelelően keveset beszélt, arra viszont érdemes volt odafigyelni.
– Hát, például, mi van, ha az a hajó nem is létezik.
– Ha nem létezik, akkor hagyjuk is abba a találgatást. Nincs és kész, csak hallucináltunk. De tegyük fel, hogy létezik, és úgy repült át rajtunk, mint egy felhőn. Ennek két gyakorlati jellegű magyarázata van. A: látszunk és átjárhatóak vagyunk. B: nem látszunk és átjárhatóak vagyunk.
– És ha meghaltunk? – vetette közbe Jan. Csak Jan volt képes négyük közül értelmetlen, mégis rendkívüli távlatokat nyitó gondolatokkal foglalkozni. Nem egy bányász erénye, de esténként a kártyapartik alatt, vagy nagy ritkán, ha (az egyébként szigorú tiltás ellenére) előkerült némi szesz, kifejezetten üdítően hatott. Jan álmodozott, ők pedig élvezték ezt.
– Ha meghaltunk, a gyakorlat szintjén akkor is ez a két lehetőség marad. Ha szabad kérnem, most ne álmodozzunk, nem sci-fi ez – zárta le a vitát Teobald.
Egy időre csend ereszkedett a társaságra.
– Ok. Szerintem látnak minket, de valamilyen okból kifolyólag nem… – kereste a szavakat Regina. Uter közbevágott: – …vagyunk anyagból. Igen, ez is lehetőség. Lehet, hogy látszunk, de csak mint egy hologram.
Teobald felemelte a kezét: – Hogy mindez miért történik, egy későbbi kérdés. A legfontosabb most az, hogy felvegyük a kapcsolatot a hajóval, persze, csak ha nem haltunk meg – pillantott Janra, aki jól láthatóan ki akart maradni a további megbeszélésből.
– Feltéve, ha látnak bennünket – hagyta jóvá Uter. – Regina? Végtére is, te vagy itt a kommunikációs szakember.
– Ja, és az orvos meg a szakács is, nem is beszélve a táncosnői beosztásomról, kell egy értelmiségi a szakmunkások között – fintorodott el a nő. Jan és Uter is elvigyorodott. A három férfi azonos véleményen volt: Regina táncra perdülésének pillanata minden bizonnyal egy időbe esik majd az univerzum pusztulásával. A nő folytatta: – A dolog elég egyszerű. Elsőként azt kell kideríteni, hogy látnak-e minket. Hallani nem hallanak, ez nyilvánvaló, de talán látnak. Ha viszont látnak, akkor valószínűleg nem haltunk meg és biztosan ezer szenzorral vizslatnak. Nincs más dolgunk, mint kimenni szépen és üzenetet írni a földre, ahogy hajótörött ősapáink tették. Az SOS szerintem kezdetnek megteszi.

Ennyiben maradtak. Néhány perc múltán háromméteres SOS felirat terpeszkedett a főkupolából kockaként kiszögellő főzsilip előtt, Választ azonban nem kaptak sem aznap, sem éjjel. A hajó kitartóan strázsált fölöttük és hallgatott, mint egy mogorva börtönőr. Tehetetlenül vártak, mely fárasztóbbnak tűnt bármilyen hosszabbított műszaknál. Másnap reggel Uter ötletét követve úgy döntöttek, hogy a bányászrobotokkal jóval nagyobb jelet szántanak a földbe. Jan az ötlet átbeszélése után a vezérlőbe sietett, és jó ideig nem mutatkozott.

– Valami nem stimmel – jelent meg végül az ebédlőben. A többiek egy-egy kávéscsésze fülébe kapaszkodva meredtek reggelijük maradékára. Már régen kifogytak az új ötletekből.
– Mi a baj? – kérdezte Uter.
– Azt hittem, csak a szokásos interferencia, de kiszűrtem, vagy százszor csatornát váltottam, a vészcsatornát is beleértve, kipróbáltam a sima bináris és a DOM vezérlőket, semmi. Srácok, a robotok eltűntek, de legalábbis nem válaszolnak semmire, mintha valaki kikapcsolta volna őket.
Az utolsó néhány szó húzta fel homlokig a szemöldököket. A bányászrobotok köztudottan buták, de rendkívül strapabíró jószágok. Ha egyszer valaki beindítja őket, akkor nehéz elképzelni olyan helyzetet, hogy legalább készenléti állapotukat ne őrizzék meg, soha nem kapcsolnak ki, nem állnak és nem fagynak le, bizonyos értelemben az emberiség csúcsteljesítményei ők, mint az ősidőkben a kerék vagy a kapa.
– Kimegyek – pattant talpra Teobald. Ő felelt az állomás gépészeti berendezéseiért.
– Gyalog? – nézett rá Uter. – Csak azért kérdezem, mert a Kacsa töltőn van, a Patkány pedig tömve van szeméttel és mintákkal.
Kacsa névre hallgatott a kétszemélyes jármű, mely meglehetősen komoly sebességre is képes volt – ezzel furikáztak a legtöbbször, ha karbantartási vagy egyéb dolguk akadt –, és melynek orr része megdöbbentően hasonlított egy kacsa csőrére. A Patkány név egy robosztus szállítójárművet takart, hegyes orra, masszív duplasoros lánctalpa bármilyen időjárással megbirkózott, tüskeként fúrta át magát a legdurvább homokviharon is.
– Akkor gyalog. Fél óra – legyintett Teobald, lekapta aktív maszkját az ajtó melletti polcról és már ott sem volt. Látszott rajta, hogy inkább örül a hirtelen kínálkozó sétának, mintsem bosszankodik miatta. Teobald egyébként sem bosszankodott semmin, ahhoz túlontúl a fejében élt.

Harminchat perc múlva jelentkezett.

– Szerintem ki kellene jönnötök – hallották Teobald figyelemtől, vagy talán feszültéségtől – ez ilyen távolságban kibogozhatatlan volt – terhes hangját a kommunikátorból.
– Mi történt? – kérdezte Uter akarata ellenére aggodalmasan. Parancsnok volt, de ezt időről időre elfeledte. A bolygón töltött két év alatt négyszer adott közvetlen parancsot beosztottjainak. Ezek közül csupán egy volt olyan, mely valóban parancsként hatott.
– Megvannak a robotok, és találtam hozzá még egyet – jött a válasz.
– Mit még egyet? Teo, fogalmazz konkrétabban!
Kis szünet következett, mely rettenetesen hosszúnak tűnt az állomáson veszteglőknek.
– Megvannak a bányászok. Egyik sem mozdul, talán tényleg elszállt a vezérlésük, vagy maguktól leálltak, nem tudom. De van itt még egy negyedik is.
– Bányász? – kérdezte idegesen Regina. – Teo, fogalmazz már értelmesen, az isten szerelmére!
– Nem tudom. Éppen ez az. Úgy néz ki, mint egy robot, de lehet, hogy nem az. Nem lehet megállapítani. Antropomorf az biztos. Lehet robot, de lehet ember is, egy nő.
– Antropomorf? – vonta össze szemöldökét Uter.
– Nő? – hördült fel Jan. Jan volt a bolygó nőcsábásza. Hömpölygő lelkesedése ezerszer pattant már vissza Regináról. Teobald hangja csendesen, mégis túlfeszített húrként pengett: – Igen, Uter. Meg mernék esküdni, hogy ez a valamit itt nem emberi. Nem tudom, hogy miért mondom ezt, mégis biztos vagyok benne.
Súlyos, ragadós csend nehezedett rájuk. Regina kikerekedett szemmel bámult Uterre, mintha ő tehetne az egészről. Hosszú másodpercekig nem szólalt meg senki.
– Ez képtelenség! – pattant fel ültéből Jan izgatottan. – Nem hiszem el. Nem lehet, hogy éppen mi leszünk azok, akik felveszik a kapcsolatot végre. Ennyi űrben töltött évszázad után éppen mi? Négy bányász?
– Először vegyük csak fel azt a kapcsolatot – robogott az ajtó felé Regina. A nő néha morcos volt – legtöbbször az volt –, de mindig gyorsan vágott az esze. Ha cselekedni kellett, inkább volt katonatiszt, mint nő, legalább két lépéssel előre gondolkodott, és nem volt élőlény (legalábbis így érezte a három mellette élő férfi), aki képes lett volna útját állni. Ezért voltak áttetszőek és örökre emlékezetesek azok a ritka pillanatok, amikor kedves volt és nővé vált.

Percek alatt kipakolták az elemzésre begyűjtött mintákat, és a Patkány, a tőle telhető legnagyobb iramban startolt el Teobald felé.
– Ha igaza van Teonak, akkor a világ leghíresebb emberei leszünk. Tananyag lesz belőlünk, könyveket írnak rólunk. Az összes kolónia összes embere ismeri majd az arcunkat – áradozott Jan és olyan lendülettel került ki egy homoktorlaszt, hogy mindnyájuknak megbicsaklott a nyaka. – Már nem bányászok vagyunk, srácok, hanem az emberiség képviselői.

2.

Felsorakoztak Teobald mellé. A három bányászrobot egymás mellett állt, háttal a külszíni tárnának és így a munkának – bizarr látvány volt, ahogy tétlenül, teljes csendben várakoztak a harapásnyomoktól csúfított domboldal előterében. Előttük, mintha csak újdonsült parancsnokuk volna – vezér egy különös roham előtt –, egy nő állt aktív maszk nélkül. A legkülönösebb az rajta, futott át Uteren a gondolat, hogy semmi különös nincs rajta. Földig érő, hosszú ujjú ruhát hordott. Arcvonásai valahol a távolban ismerős húrokat pengettek meg Uterben, mintha egy régen élt, még a kétdimenziós mozik korában népszerű színésznő képe bukkant volna fel benne, de azért ebben nem volt biztos. Megkérdezhette volna Teobaldot, aki az ős-mozik valódi szakértője volt, de most ennél fontosabb kérdések is felmerültek. A jó húsz méterre álló alak meg sem rezdült, amióta megérkeztek. Tekintete nem követte őket, egyenesen állt, testhezálló ruhájának vállán lágyan omlott le hirtelenszőke hajzuhataga, melyből egyetlen hajszál sem vált el a többitől a bolygó egyenlítőjén egyébként állandóan kavargó szélben. Szobor volt. Gyönyörű ikon egy bánya bejáratában. Teobaldnak nem hazudott. Ez a valami idegen volt, még akkor is, ha minden porcikája ismerősnek tűnt.

– Honnan veszed, hogy nem ember? – kérdezte suttogva Jan, mintha attól félne, hogy a nő meghallja és esetleg megsértődik, hangjából még így is kicsengett némi csalódottság.
– Indulj el felé és megtudod – válaszolt szintén halkan Teobald.
Jan Uterre pillantott, mint a bányásztelep hivatalos vezetőjére, aki – most ötödszörre vált parancsnokká – apró biccentéssel adott engedélyt.
Jan elindult.
Uter úgy saccolta, hogy valahol éppen a közöttük lévő távolság felénél következett be a változás, mely drámai volt és tulajdonképpen szemmel követhetetlen. A nő ruháján, bőrén, alakjának teljes felületén fémes, kék színű máz keletkezett; páncélnak, vagy rendkívül testhezálló szkafandernek tűnt leszámítva azt a tényt, hogy nem valamiféle plusz réteg került a formára, hanem maga a felület váltott színt és anyagot. Nem közölték egymással érzéseiket, de négyük gyomrát egyszerre szorította görcsbe a félelem látszólag indokolatlan, azonban nagyon is valósnak tetsző marka. Az alak nem mozdult, mégis sötét, fenyegető erőt sugározott magából kék mázában.
Jan azonnal megtorpant. Már éppen hátpillantott volna, hogy tanácsot kérjen, mikor az idegenen újabb, villámgyors változás történt. Mellkasa előtt egy láthatatlan keretű, de felületében jól kivehető, fehér háttérfénnyel megjelenő sík pattant elő. A síkon – nem több és nem kevesebb – egy szám jelent meg:

3571

Jelentésén nem volt idejük eltűnődni, mert a nő elképzelhetetlenül mély hangon beszélni kezdett. Nem volt hangos, a rezgések mégis megmozgatták a sivatag homokszemeit, inkább mellkasukban érezték a hullámok nagyját, mintsem fülükkel. Különös, egybefüggő beszédet hallottak, rengeteg, hosszan elnyújtott magánhangzóval. Teobald beszél így félálomban egy üveg whisky után, jutott Uter eszébe önkéntelenül a gondolat, és ez mosolyra fakasztotta, pedig erre sem oka sem hajlandósága nem volt. A szónoklat – ha egyáltalán annak lehetett nevezni ezt a csak apró szünetekkel megszakított bús mormogást – úgy két percig tartott. Az utána bekövetkező csend erősebben ütött, mint azt bármilyen újabb hang tette volna. Ettől fájdult meg a fülük, nem az előző két perctől.
– Mit mondott? – pislantott Uter Reginára, aki a csend beálltával önkéntelenül a füléhez kapott.
– Ezt most komolyan kérdezed? – nézett vissza rá felháborodva a nő.
– Te vagy a kommunikációs tiszt.
– Én vagyok. De sajnos nem hoztam magammal a bábelhalamat, bocs.
Úgy egy perc a tehetetlenségé volt.
A 3571-es szám tovább villogott a nő előtt, majd egy észrevételen pillanatban 3559-re változott.
– 3559? – nézett hátra Jan. – Ennek éppen annyi értelme van, mint a 3571-nek.
– Biztos, hogy van értelme… – rázta meg fejét Teobald, de nem tudta befejezni a mondatot, mert a nő ismét rázendített. Hogy ugyanazt a szöveget mondta-e el másodszor, vagy teljesen új közlendője volt, nem tudták megítélni. Ez a szakasz is mintegy két percig tartott, és a nyomában járó csönd éppúgy süvített, mint korábban.
Uter eszmélt fel leggyorsabban: – Mondj neki valamit! – intett Jannak.
– Mit mondjak? – nézett vissza rá széttárt karral a férfi.
– Mindegy! Köszönj neki!
Jan megfordult és egy ideig nem mozdult. Uter már-már azt hitte, hogy olyasvalami történt vele, amit innen nem láthatnak, de végül Jan mégis akcióba lépett. Színpadias gesztussal vette le maszkját, jobbját a magasba csapta, balját csípő tájékon tolta előre, mintha meg akarná ölelni a nőt.
– Üdvözlünk! – szavalta fennhangon.
– Mindig is tudtam róla, hogy ripacs – suttogta Regina.
– Lehet, hogy ide ez kell – vont halványan vállat Uter.
A nő nem reagált. Kijelzőjén tovább villogott a 3559-es szám.
Jan újra próbálkozott. A mozdulat és a hanghordozás is azonos volt, és a hatás, vagyis annak hiánya sem módosult. Talán egy perc telt el, mikor a fehér háttér előtt új szám jelent meg:

3557

A szám utáni mellkast rezgető morgás követően Uter szólalt meg elsőként.
– Ki kéne találnunk valamit. – Feszült volt, zavarodott, tehetetlen, és a többiek felől is hasonlókat érzett.
– Ezek valamiért kiemelt számok – bólintott Teobald. – Milyen kiemelt számokat ismerünk?
– Én semmilyet. Régen voltam egyetemista – szólt hátra Jan.
– Eddig mindegyik páratlan volt – jegyezte meg Uter.
– Igen, de nem egymás utáni páratlan számok. És miért éppen 3571-ről kezdte? Biztos van benne szabályszerűség – bólintott Teobald.
– Biztos, de mi?
– Nem tudom. Talán…
Teobald gondolatmenetét a kijelzőn megjelenő jel vágta ketté. Egyszerű jel volt, ők is ismerték:

?

– Ez most azt jelenti… – nézett hátra Jan.
– Hogy ki kéne találnunk, milyen szám jön – bólintott Uter.
– De miért? Ennél egyszerűbben is lehetne kommunikálni.
– Ami azt illeti, nem nagyon. A matematika a világegyetem legtökéletesebb absztrakciós rendszere. Nincs még egy ilyen – válaszolt Regina. – Legalábbis ezt tanultam, anno.
– Akkor, kérlek, találd ki, hogy milyen szám jön. Hülyén festek itt egyedül – fortyant fel Jan.
– Ez egy számsor – válaszolt kis gondolkodás után Regina. – Nevezetes sorozat, mint…
– A prímek – vágott közbe Teobald. – Szerintem eddig minden szám prím volt.
– Visszafelé? – kérdezte Uter.
– Visszafelé – bólintott Teobald. – Melyik prím van a 3557 előtt?
– Te most viccelsz – kerekedett ki Uter szeme.
Teobald vállat vont.
A nő előtti képernyő ekkor eltűnt. Kék mázában a test villámgyors mozdulattal a jobb szélső bányászrobot elé siklott. Nem lépdelt, de nem is repült, mintha szélsebes mozgó járda vitte volna a célhoz. A nő a bányásznak háttal állva emelte fel eddig teste mellett lógatott jobb kezét. Tenyeréből kékben játszó golyó emelkedett fel, feje fölé érve dagadni kezdett, mint valami gigantikus születésnapi léggömb, melynek közepéről szinte hiányzott a BOLDOG SZÜLINAPOT EMBERISÉG felirat. A gömb hátralibbent, majd leereszkedett a jó hat méter magas bányászrobotra, körbevette, elzárta azt a külvilágtól. Opálosan átlátszó felületében jól kivehető volt a gép hatalmas ásókarja.
Tátott szájjal bámulták a jelenséget.
A gömb néhány másodpercig kéken ragyogtatta a belsejében tartózkodó gépet, majd zsugorodni kezdett. Elsőként a kiálló részek törtek le a bányászról, recsegve ropogva adták meg magukat a kérlelhetetlen erőnek, majd a gömb felülete elérte a gép törzsét is, mely ívesre horpadt az egyre kisebb átmérőjű kalicka belső felületén. A robot fémesen sikoltott, ahogy szemük láttára zsugorodott először fele méretűre, majd egészen apróra. Emberi ésszel elképzelhetetlen volt az erő, mely ilyenre képes.
– Ez nem lehetséges – rázta meg fejét Uter. – Az a gép fele részben grafénrács. Nem lehet összepréselni.
A gömb eközben újra golyóméretűre zsugorodott és visszatért a nő kezébe, aki – mint aki jól végezte dolgát – leeresztette karját. Mellkasa előtt újra megjelent a képernyő, melyen a következő szám tűnt fel villogva:

3547

Ezután újra beszélni kezdett, és ebből újra nem értettek egy szót sem.
– Ez mi volt? – hátrált a többiek közé Jan. – Milyen kapcsolatfelvétel ez?
– Hát, a számolást komolyan veszi, az biztos. Mielőtt szétlapítja az összes robotot, ki kell találnunk, mi jön a 3547 után, vagyis előtt, ha csökkenő sorrendben számol ez a… – mutatott Uter a nő felé.
– Némber – fejezte be a mondatot Regina, és sarkon fordult. – Megyek a Patkányhoz. A bázis gépe tudja a választ, az tuti. Még egy bányászt nem veszítünk.

Sziszegve nyílt ki a Patkány ajtaja, de a három férfi nem fordult meg, mereven bámulták az idegent, aki lassan mondandójának végéhez közeledett.
– Na, mi lesz már? – kiabált hátra idegesen Jan.
– Pillanat!
Néhány másodpercnyi sűrű csönd következett. A nő befejezte a mormogást, kijelzőjén ismét megjelent a kérdőjel.
– Gyorsabban már – fordult volna meg Uter, de Regina megelőzte: – 3541!
– Na végre – billent vissza azonnal Uter feje. – Jan, közlöd vele? Nem kell balett, csak mondd meg neki a számot.
Jan bizonytalanul bólintott. Már nem volt olyan lelkes, mint idetartó útjuk alatt. Újra kilépett a sorból.
– Csak úgy mondjam meg neki?
– Nem tudom. Gondolom, igen. Ha nem történik semmi, majd kitalálunk mást. Mondd már!
Jan még egy lépést tett a nő felé, majd határozott hangon – melyben még mindig bujkált egy kis pátosz – közölte a számot.
A változás azonnali volt. A képernyőn megjelenő kérdőjel először a Jan által kiejtett számmá változott, majd eltűnt a nő mellkasa elől. Ezzel szinte egyazon időben a nő jobbja ismét felemelkedett, tenyeréből süvítő gyorsasággal pattant elő a golyó, de ahelyett, hogy a bányászok felé vette volna az irányt, már Jan fölött lebegett. A férfinek nem volt esélye: mire eszébe juthatott volna a menekülés, már a gömb belsejében volt.
Talán tíz másodpercig tartott, talán egy kicsivel hosszabb ideig. Mikor később megpróbálták felidézni a történteket, az idő nem került szóba, sokkal borzalmasabb volt a látvány. A gömb nem azonnal kezdett zsugorodni. Először tökéletesen középre helyezte benne Jant, aki úgy lebegett ott, mintha nem hatna rá a gravitáció. Pánikkal a szemében ujjheggyel próbálta elérni a gömb belső falát. Uternek egy ősrégi Leonardo Da Vinci metszett jutott az eszébe – talán az volt a címe, hogy Vitruvius-tanulmány? –, ahol egy kör közepén álló alak az oldaltartásnál kissé magasabbra emelet karokkal éppen eléri a köré rajzolt körívet. Hátborzongató hasonlat volt, de tökéletesen illett a helyzetre. Aztán a gömb átmérője hirtelen a felére csökkent. Jan ijedt sikoltással húzta magát magzati pózba, hogy elférjen.
– Segítsetek – kiáltott kétségbeesetten, és ez volt az utolsó szava. A gömb egy villanás alatt felére csökkentette átmérőjét, melynek nyomán Jan teste halk pukkantással vöröslő, néma masszává változott.
Egyikük sem futott Jan felé. Nem volt idő rá, túl gyorsan történt minden. Lábaik megdermedtek, elméjük az előttük történő borzalomba merevedett. Nyulak voltak egy iszonyatos fényszórópászmában.
A vörös, helyenként fehér foltokkal megfestett massza körül – hiába nem akartak belegondolni abba, hogy mit látnak, pontosan tudták, hogy csontok darabjai keverednek össze hússal és vérrel – a gömb újra zsugorodott valamennyit, mire a benne lévő folyadék színe rohamos ütemben fakulni kezdett, végül átlátszóvá vált. Ezután a gömb lebegve várakozott, hogy az őt kibocsátó gépnő mögéje lebegjen és két kezét kinyújtva két oldalról átfogja azt. A gömb mérete ekkor tovább csökkent – mintha az idegen szívószállal szívná ki belőle a folyadékot –, végül ismét golyó méretűre zsugorodott és eltűnt az immár újfent felfelé fordított tenyérben.
Fényképpé vált a világ, senki sem mozdult, semmi sem hallatszott.
A pillanatot a nő bal kezének felemelkedése lendítette tovább. Két nyitott tenyeréből egy-egy gömb reppent ki.
– Futás – súgta Uter, és azonnal megfordult. Csak remélte, hogy Teobald követi. Regina is észhez tért. Vadul vetette magát a kormány mögé. A Patkány villanymotorja életre kelt. Nyitott ajtókkal kezdett tolatni, hogy egy gyors ívet követően az idegennek háttal fékezzen. Ekkor ugrott a fülkébe a két férfi. Hatalmas gázzal süvítettek ki a bányászterületről. Uter volt az első, aki néhány pillanat múltán hátrapillantott.
– Nem követ – mondta reszkető hangon. Az volt a csoda, hogy képes volt megszólalni. Teobald is hátranézett. Még látták, ahogy a gömbök tökéletes szinkronban üveggolyó méretűre passzírozzák a megmaradt két bányászt.

3.

A telepig lágy ívben kanyargó út vezetett. Lusta szinuszgörbe, mely húsz-harminc méteres dombokat kerülgetett ráérősen. A harmadik kanyar után szóltak egymáshoz először.
– Ez mi a retkes fene volt? Jan… – Regina elfehéredő ököllel markolta a kormányt. A Patkány méretes porfüggönyt húzva maga után maximum sebességgel robogott.
– Fel kell hívnunk a hajót – nézett hátra, immáron ki tudja hányadszor Uter, de tudta, hogy hiába: a portól úgysem lát semmit, hacsak az nincs két méter távolságra a kocsitól.
– Fel kellene, de nem látszódunk – bólintott Teobald.
– És ha utánunk jön? Nem lesz nehéz követnie – kérdezte Regina.
Néhány kanyar erejéig csendben maradtak.
– Két dolgot tehetünk. Vagy a bázison bevárjuk és kitaláltunk valamit, ha egyáltalán utánunk jön – szólalt meg Uter. – Vagy elrejtőzünk.
Mindhárman tudták, hogy a második lehetőség valójában nem létezik. Több ezer négyzetkilométernyi dombság vette őket körül, ahol nem nőtt erdő, nem voltak komolyabb hegyek, barlangok, nem volt semmi, ami mögé vagy ami alá bebújhattak volna.
– Nem tudom, hogy hova bújhatnánk – mondta ki végül hangosan is Regina.
A Patkány magas hangon zümmögve újabb dombot került meg.
– Jó, de ha a bázison maradunk, akkor fegyverek kellenek. Fegyverek, amiből kevés van, és egy terv. Egy olyan terv, amivel megállíthatjuk.
Megkerültek egy komolyabb sziklát, melyet formája miatt már az első hetekben elkereszteltek törpének. Még három kanyar, úgy öt perc, és a bázison vannak.
– Nem is olyan hülyeség ez az elbújás – szólalt meg Teobald. – Ott vannak a portakarók. Az alá bebújhatunk.
A Patkányt, a Kacsát, de még a bányászokat is hatalmas felületű, rendkívül könnyű, azonban igen masszív anyagból szőtt, homokszínű ponyvával borították le vihar esetén, vagy ha valamilyen okból huzamosabb ideig leállt a termelés. Teobald ötlete nem volt életképtelen. A letakart járműveket nem egyszer lepte már be úgy a por, hogy kívülről semmi nem különböztette meg azokat a mellettük álló homokbuckáktól. Némi idő kell hozzá és nincs szem, mely kiszúrná az álcát, hacsak nem tudja, hogy mit és hol keressen.
– Rendben. Mi legyen? Elbújunk kint vagy megpróbáljuk a bázison megvédeni magunkat? – kérdezte Uter.
– Ha már most követ, akkor nem lesz időnk semmire – mondta Regina.
– Egyetértek. Elrejtőzünk és kivárjuk, hogy egyáltalán követ-e. Ha igen, akkor majd meglátjuk, mit tehetünk. Ha nem, akkor még mindig lesz időnk bemenni a bázisra és kiötölni, hogy mi legyen. Rendben?
Mindketten bólintottak.
– Oké. Amint megálltunk, Teo hozza a bivaksátrat és a ponyvát. Az állomással szemben állítjuk fel, a szemközti domb tövében, ott több kisebb halom is van. Regina, te hozod az URT-ket, amennyit találsz, a garázsnál vannak, oldalt az aksik mellett. – Regina bólintott, hogy tudja. – Én hozom a két karabélyt és a porszívót.
A porszívó valójában egy vállra erősíthető porfújó gép volt, segítségével naponta távolították el a port az ablakkeretekről, a zsilip eresztékeiből és minden olyan fontosabb helyről, mely megkövetelte a viszonylagos tisztaságot.
– Hozom a kommunikátorokat is – tette még hozzá Regina, miközben megkerülte a bázis előtti utolsó dombot. – Rá tudunk csatlakozni a bázis kameráira. Nem leszünk vakok.
– Ügyes – paskolta meg a lány vállát Uter. Mióta elindultak a bázisról, most érezte először, hogy nem csupán sodorják az események, de néhány önálló karcsapásra is képessé vált ebben az árban.

A Patkány csúszva fékezett le a bázis zsilipjénél. Hárman három felé rohantak. Leghamarabb Teobald tért vissza a sátorral, elloholt a bejárattal szemközti lankához, ahol három, jó másfél méter magas homokkupac nyújtott bevezetőt a mögötte húzódó jóval nagyobb halomnak. Nem sokat vesződött a felállítással, elegendő volt a könnyű csomag tépőzárját feltépni és elhajítani a sátrat; mire földet ért, már felverve állt, készen arra, hogy beköltözzenek. Éppen ilyen vészhelyzetekre gyártották, váratlan homokvihar vagy egyéb környezeti katasztrófa átvészelésére. Hajlékony, de rendkívül strapabíró váza akár több tonna nyomást is kibírt. Teobald két rúgással még közelebb perdítette a dombokhoz, majd ráterítette a ponyvát, mely homokszínével már így is majdnem tökéletes álcát biztosított.
– Szerinted jön? – kérdezte lihegve az éppen odaérő Regina.
– Nem tudom – vont vállat Teobald –, de azért nem rossz ötlet félni. Ha jön, először bent keres minket, az biztos.
Regina azonban nem várta meg a választ, ledobta a kezében szorongatott kommunikátorokat és újra a nyitott zsilip felé rohant.
– Hozok vizet és egy kis ennivalót – kiabált Uternek, aki futólépésben rohant el mellette miközben a porszívó pántjaival vesződött.
– De siess! – kiabált vissza Uter.
A homokfúvás gyors volt és hatékony. Nem telt bele két perc és a sátor megszólalásig hasonlított a mellette álló két homokdűnéhez. A bejáratot is csak akkor fedezné fel valaki, ha a sátrat megkerülvén kifejezetten keresné a nyomokat. Hogy az idegen robot – ha az volt egyáltalán – mire képes, arról fogalmuk sem volt, és ezzel nem is nagyon akartak most foglalkozni. Regina újabb kört tett – ismét eszébe jutott valami –, és néhány szempillantás alatt három szabvány, a bányászati munkához rendszeresített kezeslábassal tért vissza: – Ezt vegyétek fel!
Szó nélkül engedelmeskedtek. A kezeslábas önálló mikroklímával, folyadékkeringetéssel rendelkezett. Voltak jóval kellemetlenebb éghajlatú bányászbolygók, ahol az ilyen ruhát sokszor még éjszakára sem veszik le az emberek.
Készen álltak.
– Talán nem jön – nézett a kacskaringós útra Teobald. – Elég volt neki a három bányász… és… – Nem fejezte be a mondatot.
– Küldjünk ki egy drónt – mondta Regina. Nem vette le szemét az út dűnék mögé sikló csíkjáról.
– Nem! Irány a sátor! – csattant fel Uter. Parancsolt, nem kért.
A többiek engedelmeskedtek. Uter a fúvógéppel helyi hurrikánt kavarva eltűntette a Patkánytól a sátorig taposott nyomaikat, végül a sátor ponyvájára állva közvetlen a lába elé célozva hatalmas porfelhőt kavart és beugrott a sátorba, hogy a por leülte után a ponyva hátsó fertálya is homok alá kerüljön. Nem tökéletes megoldás, de nem is olyan rossz ennyi idő alatt.
Elhelyezkedtek. Regina fejével intett a földre szórt kommunikátorok felé. Vékony, papírként hajlítható, de elszakíthatatlan lapok voltak, melyek könnyedén rátapadnak az overall anyagára. Alkarjukra tapasztották őket. A kommunikátorok életre keltek, halvány derengéssel keresték közeli társaikat és minden olyan egységet, mely adatot sugároz a közelben. Gyorsan kiosztották a kamerák képeit, ezért most Uter karját figyelték, mely a bázis főkupoláján elhelyezett térkamera adását közvetítette.
Három perc telt el, mire a nő felbukkant, és nekik egy dobbanásnyira hagyott ki a szívük, mikor észrevették azt.
A nő merev testtartásban, tulajdonképpen siklott a homok felett. Nem nézelődött, nem lopakodott, egyenletes tempóban vágott át a téren, haladt el jó harminc méterre a sátruk mellett, és állt meg a Patkány előtt. Talán fél percig nem mozdult, mintha a táj része lenne, majd kezét felemelve újra elővarázsolta a gömböt, melynek eredményeképpen harminc másodperc múlva a Patkány már nem létezett többé, apró golyó formájában tért vissza a nő kezébe.
Nem mertek megszólalni, de Uter érezte, ahogy Regina keze erősen megmarkolja az övét. Odanézett. A lány arcán mérhetetlen düh tombolt.
Teobald szisszent fel a leghangosabban, mikor az idegen eltűnt a térről, és az ebédlőasztal előtt jelent meg újra, a bázis kellős közepén. A képet Regina kommunikátora közvetítette. Újabb fél percig nem történt semmi – talán terepszemlézett az a pokoli masina, ki tudja? – majd ismerős gömb reppent ki a felemelt kézből.
– Ne! – sziszegte ki fogai közül haragját Regina. Tudta, hogy mi következik, és keserűen konstatálta, hogy nem tévedett. A gömb Ruppert-et zárta körbe. Ruppertet, a bázis egyetlen állandó lakóját, akit három műszak hagyományozott már egymásra. Fogukat összeszorítva nézték, amint a madár kalitkájával együtt véres maszattá olvad, aztán átlátszóvá válik, hogy legvégül a nő ebből a golyóból is kiszívja a bent maradt folyadékot.
– Ezért kinyírom – suttogta Regina.
A robot dolga végeztével eltűnt az ebédlőből és újra megjelent a bázis előtti téren, most azonban háttal a zsilipnek állt, így arccal feléjük fordult.

És harminckét órán át nem mozdult meg!

Regina esze tartotta őket életben, a sátor és az overall megfelelő meleget biztosított számukra, volt elég vizük ahhoz, hogy ne szomjazzanak, és ettek is valamit. Húsz órán át alig beszéltek egymáshoz, felváltva aludtak, együtt reménykedtek, hogy valami, bármi talán megváltozik a következő pillanatban.

– A víz kell neki – suttogta Teobald. Uter első gondolata az volt, hogy csendre inti, de ő is ezerszer akart már megszólalni az utolsó órákban. Túl sokáig már nem bírják itt, valamit tenniük kell, ahhoz pedig tervet kell készíteni.
Regina kérdőn nézett Teobaldra, aki bólintott, hogy mindjárt kifejti a gondolatot: – Jan, és Ruppert esetében is kint marad a gömb, és a némber utólag szívta ki belőle a vizet. A bányászok vagy a Patkány esetében pedig rögtön visszaszállt a tenyerébe. Csak abban különböznek, hogy víz van… volt bennük.
– Jó, és?
– Nem tudom. Talán kezdhetnénk vele valamit.
– Talán – súgta vissza Uter.
A nő nem moccant. Képernyőiken – most mindhármuk karján ez a kép látszott – háttal állt nekik, és ez azt a hátborzongató tényt közölte velük, hogy alig húsz méterről őket figyeli, vagy ha még nem fedezte fel rejtekhelyüket, akkor legalábbis minden tervezett mozdulatukat azonnal észreveszi majd.
– Lépnünk kell, mert lassan elfogy a víz és ez bármeddig képes ott állni – suttogta Regina. 
– Két karabélyunk van és összesen, mennyi is, tizenkét URT-nk – válaszolt Uter. 
Bólintottak.
A karabéllyal nem volt gond, mindenkit kiképeztek a használatára, szabvány impulzus kézifegyver volt, a legkisebb kaliber – egy bányásztelepülést nem szoktak megtámadni. Az URT azonban nem tartozott a hagyományos fegyverek közé. A betűszó az Univerzális Robbantótöltet kifejezést takarta. Minden bányásztelepülésen alapfelszerelésnek számított, hiszen voltak olyan kitermelések (tulajdonképpen ezek voltak többségben), ahol vagy a bányászrobotoknak gyűlt meg a baja az elemekkel, vagy időspórolás végett ezek segítségével rövidítették le az előkészítő munkálatokat. Az eszköz egy nagyobbacska alma méretével szerénykedett, de meglepően nagy erővel bírt. Tizenkét különböző módon lehetett élesíteni, bármilyen környezetben be lehetett vetni, és szinte mindent képes volt darabokra szaggatni; ezen tulajdonságai tették univerzálissá. 
– Ha mindhárman egyszerre dobunk rá URT-t, akkor talán van esélyünk. Az URT mindent szétvisz – súgta Uter. – A kérdés, hogy hogyan állítsuk be a detonációt. Irányított kéne, mert ha teljes szórást állítunk be, akkor nekünk is csengettek.
– Ez nem gond – legyintett Teobald. – Időzítővel. Öt másodperc. Beállítjuk, kilépünk a sátorból, dobjuk, pont ott előtte fog felrobbanni, és nem kell irányított legyen, a hatókört is be lehet állítani, alapértelmezetten tíz méteren van, és ez most jó, hozzá se kell nyúlni. A következő kört tíz másodpercre állítjuk, és így tovább. Csak arra kell figyelni, hogy ne totojázzunk túl sokat a dobással – Teobald volt a telep hivatalos robbantómestere, de eddig még nem használták ki tehetségét. Ez a bolygó lágy volt. Puha, mint a vaj. Eddig.
– Rendben – bólintott Uter. – Mikor?
– Talán napnyugtával. Még négy óra, és lemegy a nap. Bármivel is nézzen minket, éppen a szemébe süt majd. Kicsi előny, de előny – vigyorodott el Regina.
– Jó ötlet. Ez lesz. Három kört dobunk, de Regina, te csak az első körben leszel benne.
– Mit beszélsz? – hördült fel a nő. Tovább is mondta volna, de Uter ellentmondást nem tűrő mozdulattal csapta szája elé mutatóujját.
– Ez nem kérés, Regina. Kikúszunk a sátorból, Teo balra lép ki, én jobbra, eldobjuk az URT-t, és amint az első kör robbant, te szépen hátra, a dombok mögé rohansz. Megkerülöd a törpét és mögötte, a jobb oldali dombok között, úgy, hogy innen ne lássanak meg, a bázis hátsó részéhez mész. A szemétzsilip kódját tudod, ugye? – Regina bólintott. – Remek. Tehát bemész a bázisra és elbújsz. Talán nem megy be oda újra. Ha elfogy az URT, mi is megyünk utánad, és ha minden jól megy, akkor bent találkozunk. Ha nem…, akkor még mindig esély lesz arra, hogy valamelyikünk kijut innen. Az egyik karabélyt is viszed, és nem érdekelnek az ellenvetéseid.
Regina penge vékonyra húzta össze száját, de csendben maradt.
– Szerintem is jó terv – mosolygott rá félszegen Teobald.
– Akkor várunk – bólintott Uter.

Négyórányi gyötrő csend után Teobald maga mellé gyűjtötte az URT-ket.
– Ha kész vagyok az utolsó töltettel, azonnal mozdulnunk kell. Mehet?
Uter a kommunikátorra nézett. A nő helyzete nem változott. Mindketten bólintottak.
Teobald az első három töltetet hatvanöt másodpercre állította, egy percet adott a többi beprogramozására. Arcukon izzadság fénylett. Nem bányászoknak való helyzet ez. Gyorsan, precízen dolgozott. Az első töltet digitális kijelzője éppen tízről számolt vissza, mire Uter is hozzájutott saját bombáihoz.
– Ötnél lépünk ki – súgta Uter, és kezébe vette a most már nyolcat mutató fémalmát, a másik kettőt a jobb és a bal zsebébe dugta. – Jobb zseb a második kör, a bal a harmadik.
Az ötös szám villant fel az almán. Regina határozott mozdulattal tépte fel a sátor oldalfalát, a tépőzár hatalmas recsegéssel adta meg magát. Két másodperc alatt kint voltak. Egyszerre hajították át a bombákat, melyek egyszerre puffantak a nő körüli homokon. Irtózatos robbanás rázta meg a teret. A hátulról laposan tűző nap fényét három aprócska, porból és tiszta energiából szőtt nap fénye nyomta el. Uter és Teobald újra hajított, miközben Regina már el is tűnt a hátuk mögött égnek tülekedő domb mögött. Uter jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a nő biztonságban van. Talán csak pár percig, de addig mindenképpen. A második kör is felrobbant, majd néhány másodpercnyi szünetet követően a harmadik is csatlakozott a fülsiketítő koncerthez.
Teobald új bombát markolt meg, ujját a digitális kijelzőre fölé vitte, hogy szükség esetén két parányi mozdulattal új istenáldását programozzon be rajta.
– Ennek működnie kellett – szólalt meg végül Uter. Füle csengett a hangzavartól. A por még nem ült le, de már látszott annak a legalább három méter mély kráternek a széle, melyet támadásuk szakított ki a bolygó felszínéből.

Jó pár idegőrlő pillanat kellett ahhoz, hogy leülepedjen a por. Közelebb menni nem mertek, menekülni pedig nem akartak.
– Az istenit! – préselte ki fogai közül a káromkodást Teobald.
A kráter fölött egy alak lebegett. Szakasztott mása volt korábbi nemezisüknek, azonban ez lila színben pompázott, mintha a detonáció tetőtől talpig véraláfutásokat karcolt volna belé.
– Fussunk! – lendült hátra Uter, de a robot gyorsabb volt. Egyetlen szempillantás alatt lebegett előttük. Értelmetlen lett volna menekülni, talán nevetséges is. Uter beletúrt a vállán átvetett táskába, ahová a megmaradt URT-ket tették, de szemét nem merte levenni a gépről.
– Rohadj meg! – közölte Teobald a nővel, majd egy tompa puffanás után orrukba csapott az impulzusfegyver elsülése után terjengő jellegzetes ózonillat. Az irányzott lökéshullámokat kibocsátó fegyver alapjában véve védekező eszköz volt. Akkor teljesítette a rá bízott feladatot, ha távol tartotta, vagy ellökte a közelből a nem kívánt tárgyat, élőlényt. A fegyver elsülése nyomán a nő majd három métert távolodott tőlük. Teobald várt – másfél másodperc kellett, hogy a karabély cellái újratöltsenek –, majd a feltöltést jelző halk pittyentés után újra lőtt. A lilában pompázó nő újabb három méterrel került távolabb, a harmadik lövés pedig egészen a kráter széléig tolta hátra támadójukat. Sérülés nem látszott rajta, de úgy tűnt, közelebb sem tud kerülni hozzájuk. Uter végtelen örömöt érzett.
– Adj neki! – mondta, és végre megengedte magának, hogy a detonátorra nézzen. Kellett hozzá néhány másodperc, hogy egyáltalán bekapcsolja – hiába, nem volt szakértő. Mikor végre felpillantott, hogy felmérje a helyzetet, olyan gyorsan hűlt meg ereiben a vér, ahogy az előbb nyargalni kezdett. A nő ismét előttük állt. Kinyújtott kezéből újra felreppent az ismerős gömb. Teobald lőtt, de a lökéshullám most akadálytalanul hatolt át az alak testén. A golyó Teobald fölé reppent, és esélyt sem adva a menekülésre azonnal ereszkedni kezdett.
– Az URT-t és futás – nézett Uterre Teobald.
És kacsintott.
Talán ez a kacsintás volt a világegyetem egyetlen létező mozzanata, mely Utert kizökkenthette dermedtségéből. Teobald felé dobta az almát, megfordult és rohanni kezdett, el a nő mellett, a kráter mellett, egyenesen a bázishoz. A zsilip ajtajából nézett vissza, éppen abban a pillanatban, mikor a Teobaldot körbevevő gömb zsugorodni kezdett. Zsugorodott, de nem elég gyorsan. Jól látta Teobaldot, azt is, hogy szemével őt keresi, mielőtt a nőre néz, majd azt, hogy a kezében lévő URT fehérebbé válik, mint tíz nap és irdatlan robbanással szaggatja szét a gömböt. A detonáció leírhatatlan volt. Uter soha nem élt át még csak ehhez hasonlót sem.
A lökéshullám kíméletlen erővel vágta zsilipajtóhoz, a becsapódástól azonnal elvesztette az eszméletét.

4.

A bolygó általuk lakott felén már besötétedett, mire magához tért. Két segédreflektor üzemelt halvány fénnyel, a főreflektor valószínűleg megsérülhetett a robbanásban. Feje rettenetesen sajgott, nyaka fájt, gerince égett, de a valódi fájdalom rendellenes szögben álló bal alkarjából rohamozta meg tudatát. Térdre tornászta magát. A bázis előtt hatalmas kráter tátongott. Az általuk korábban robbantott mélyedés apró gödörnek tűnt mellette. Sehol nem látta a nőt. Teo arca rémlett fel benne, melynek nyomán végtelen magány zuhant rá, majd gondolata újra pördült egyet és Regina jutott az eszébe. Megfordult és vigyázva arra, hogy el ne hányja magát a fájdalomtól, megnyomta a zsilipgombot. A robbanás gondot okozhatott az elektronikában, mert mind a belső mind a külső kapu egyszerre nyílt ki. Sziszegve süvített ki mellette a bázis enyhén túlnyomásos levegője, de nem törődött vele. Bent fényár fogadta. A központi kupola minden világítóteste üzemelt.
A tágas helyiségben ketten tartózkodtak: Regina, aki falfehér arcát örömmel kapta az újonnan érkező felé, és a terem túloldalán némán strázsáló nő, aki most virító, rosszindulatú ultra zöld színben pompázott. Uter ép kezével ismét az URT-ket bujtató táskába mélyedt. Nem törődött lelkesen tiltakozó törött baljával.
– Uter – szólalt meg egészen halkan, de túlcsordult hálával Regina.
– Mióta van itt? – kérdezett vissza Uter.
– Vagy két órája állunk így. Ha megmozdulok, ő is megmozdul. Úgy utánoz, mint egy tükör.
– Nem bántott?
– Nem. Sőt, megpróbáltam vele beszélni. Minden nyelven, amit ismerek. Még rajzoltam is neki, de semmi. Nem reagál. Nem tudom, mit akar. – Regina hangja egészen nyugodtnak tűnt. – Hol voltatok? Teobald?
Uter megrázta a fejét. Regina szemében jajszó villant.
– A fegyver? – kérdezte Uter. Suttogott, bár nem hitte, hogy ez bármit is számítana.
– Az asztalon – jött azonnal a válasz. Valóban, a karabély a terem közepére rögzített ebédlőasztalon pihent. – Amikor megjöttem, letettem, mielőtt észrevettem volna, hogy itt van. Azóta nem mertem érte nyúlni.
– Nem baj, Regina. Figyelj, tudom, mi takar.
– Mit?
– Vizet. Teonak igaza lehet. A vízért csinálja az egészet.
– A vízért. – A lány legondolkodott. – Érthető. Abból nem sok van ezen a bolygón – mondta és már mozdult is. Nem kért engedélyt. Megfordult, és az ételmelegítő alján lévő tároló rekeszhez lépett. A zöld robot is azonnal ugyanabba az irányba lendült. Regina lehajolt és a polctól egy tízliteres gallonnal egyenesedett fel.
– Ez kell? – lépett előre. Uter irányába megkerülte meg az asztalt. A nő valóban tükörként viselkedett, néhány lépés, és Regina szemtől szemben állt vele. 
– Ez kell? – kérdezte újra Regina, és, amennyire a gallon súlya engedte, a gép felé nyújtotta terhét.
A nő a gallon két oldalára helyezte kezeit, a víz pedig sziszegve, bugyborékolva tűnt el a műanyag edényből. 
– Van még – mondta Regina és elmosolyodott. – Ezért nem kell megölni senkit.
Harminc gyötrő másodpercnyi csönd következett. Uter levegőt sem mert venni, talán Regina is visszatartotta lélegzetét. Végül a nő elengedte a gallont tenyerét felfelé fordította, és ők borzongva nézték, miként emelkedik ki belőle a rettegett golyó, hogy íves pályát leírva Regina feje fölött kössön ki. Uter hörögve lendült előre. Teljes tömegét kihasználva hatalmasat taszított Reginán, aki nagyot nyögve vágódott el a padlón. A golyó Uter feje fölött ereszkedett tovább, de csak néhány pillanatig, ezután oldalra suhant és úgy ölelte körül az eséstől még mindig kába Reginát, mint egy rideg, borzalmas anyaméh. Rémületre sem maradt idő, és Regina vize már el is tűnt a nő kezei között.
– Te gyilkos rohadék – vetette magát Uter a gépre. Ütötte, ahol érte. Nem érdekelte, hogy hamarosan meghal, hogy ütései, rúgásai nyomot sem hagynak a testen. Artikulátlanul üvöltve, könnyes szemmel verte tovább a zöld szörnyeteget. A barátai voltak. Mindhárman a barátai voltak. Talán nem szerették egymást kellően, talán nem is ismerték egymást, nem voltak közös kalandjaik, nem osztoztak romantikus vagy sorsokat meghatározó élményeken, kollégák voltak csupán egy poros bányászbolygón, de mégis a barátai voltak.
A nő nem reagált a támadásra, lerázta az őt csépelő testet, megfordult és kisuhant a nyitott zsilipen.

Megtörten feküdt a földön néhány pillanatig. Nem gondolkodott. Testében a veszteség és a gyűlölet keserű elegye égett. Aztán kintről egy leszállóhajtómű fúvókáinak zaja robbant elméjébe. Valaki landolni készült a bolygón. Értelme ismét talajt fogott. Nyögve tápászkodott fel, hogy a nő után vesse magát.

Kis hajó volt, néhány főt befogadó személyszállító jármű. Még soha nem látott ilyen modellt. A hajótest végül megállapodott, a fúvókák kikapcsoltak, és a fedélzeti ajtó sziszegve nyílt ki Teo kráterének partján. Három alak lépett ki a homokra: két magasabb és egy alig feleakkora harmadik. Nem emberek voltak, ezt Uter azonnal megértette. Különös testtartásuk, púpos hátuk, nyúlánk végtagjaik kizárták annak lehetőségét, hogy az emberi fajhoz tartozzanak. Egy család, futott át Uter fejében a gondolat, de semmi másra nem maradt ideje: a neki most háttal álló zöld szörnyeteg felemelte jobbját, és a tenyeréből kiemelkedő gömb komótos tempóban már el is indult a csodálkozó család irányába.

A detonátor beállítása pár másodpercet vett igénybe. Térde közé fogta az almát. Annyira koncentrált a feladatra, hogy törött karját alig érezte, de attól még az használhatatlan volt. A többi URT-t csupán beélesítette, az elsőtől úgyis felrobbannak majd. Futni kezdett. Nyolc méter. Jobbjában az öttől visszaszámláló detonátor hűvösen várakozott beteljesítendő feladatára.
– Itt a vized – kiáltott Uter és hátulról a nő nyakába csimpaszkodott.

Utolsó tudatos cselekedetével elmosolyodott. A halál nem fájt.

5.

Föld idő 2321 Augusztus 29.-én 18.46-kor az emberiség által készített minden egyes monitoron, kijelzőn, képernyőn a következő szöveg jelent meg:

EMBER
ÖRÖMMEL TUDATJUK, HOGY FAJUK GALAKTIKUS IDŐ 203452:34632:234-KOR FELVÉTELT NYERT A GALATIKUS LIGÁBA

RÉSZLETEK:

A FELVÉTELI TESZT IDŐPONTJA: 203452:34632:233
TESZALANYOK: NÉGY PÉLDÁNY
TESZT TÍPUSA: KGR-34
TESZTEREDMÉNY: 67/100

A SZÖVETSÉGBE FELVETT FAJ NEVE: EMBER
A FAJ (ELŐZETES) BESOROLÁSA: KGR-10

A TAGFELVÉTELI RÉSZLETEK (ELŐJOGOK, KÖTELEZETTSÉGEK STB.) ÜGYÉN GALAKTIKUS IDŐ 203452:34633:000-KOR LÉPÜNK KAPCSOLATBA ÖNÖKKEL.

ADDIG IS:
GRATULÁLUNK A SIKERES FELVÉTELHEZ

GALAKTIKUS LIGA

Share This