Aztán jó légy!

Írta vlorant

Dátum: 2020-04-24
"

TovábB Olvasok!

– Én nem vagyok valami jó ember – mondtam végül vállrándítva.
– Hát én sem.
Ketten ültünk az erkélyen: én és a marslakó.
– Te nem is vagy ember.
– Ja, tényleg. Akkor nálam duplán igaz. Én nem vagyok se jó, sem ember – lötyögtette meg a testét a marslakó, ami nála akár vállrándítás is lehetett.
– Jó, de az itt most nem számít. Itt én vagyok itthon. Nekem kéne jónak lennem, de nem megy.
Egy ideig csak néztük az utcát. Alattunk nem hömpölygött semmi. Vírusos volt a város. Én látszottam, a marslakó meg úgy tett, mintha egy fikusz lenne. És manapság senki nem lepődött meg azon, ha egy félöreg pasi egy növénnyel beszélgetett a teraszán. Az már szinte normális dolognak tűnt egy ilyen fura helyzetben.
– Én nem értem, hogy miről beszélsz. Tök rendes vagy. Lementél a boltba a boszorkánynak.
– Marika néni és nem boszorkány.
– A múlt hónapban te magad hívtad boszorkánynak.
– De azóta vírus van. Már nem az.
– Én félek tőle.
– Marslakó vagy. Hogy a fenébe félhetsz a szomszédomtól?
– Nálunk így néznek ki a mókusok. Rettenetes lények.
– Mint a Marika néni?
– Ja. Csak nincs rajtuk nejlon otthonka.
– Úgy én is félnék tőle.
– Na ugye.
– Egyszer el kell menjek hozzátok – bólintottam.
– Hát gyere. Legalább meglátod, hogy mégis jó ember vagy.
– Vagyok a fenét. Tudod, én egy szemét vagyok. Engem nem érdekelnek az emberek. Vírus ide vagy oda.
– Csak a Marika néni.
– Jó, ő igen.
– Meg az anyád.
– Tőle félek.
– De érdekel.
– Jó, érdekel.
– Meg a barátaid.
– Oké, ők is.
– Meg a kávézós csaj.
– Na, ő tényleg érdekel.
– Nekem úgy tűnik, hogy szinte mindenki érdekel, akit ismersz. Szóval jó ember vagy.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Tessék! – mutattam egy kóbor biciklistára az utca túloldalán. – Ő például egyáltalán nem érdekel. Felőlem elkaphatja a vírust. Nem akarom, hogy így legyen, de nem érdekel. Rossz ember vagyok. Úgy kéne csinálni, hogy mindig jó legyek. Hogy én legyek a minta, aki nem csak Marika nénit szereti, hanem az egész rohadt várost, az országot, a világot. Hogy bármilyen tettem univerzális mérce legyen. Olyan jó lenne jó lenni.
– Ja. Ezt mondta Kant is – hümmögött a marslakó.
– Az ki?
– Ő is a haverom. Néha meglátogatom.
– Ő legalább jó ember?
– Mint te. Kínlódik, hogy az legyen.
– És? Megy neki?
– Azt hiszi, de nem. Ő sem jobb a többinél. Más.
– Csak más?
– Csak más.
Egy ideig csöndben ültünk. A tavaszi napsütés már majdnem nyarat idézett. Jó annak a hülye Napnak, nem kell ilyeneken agyalnia.
– Ott van például a Gizi – törtem meg a csendet.
– Az ott van. Tőle is félek. Neked miért van ilyen sok félelmetes ismerősöd?
– Beleértve téged is? – néztem rá mosolyogva.
– Jó, hagyjuk! Szóval mi van a Gizivel?
– Ő nagyon jó ember. Ezzel a vírussal is. Ő aztán tényleg nem akarja, hogy bárki is megbetegedjen. Azért a bicajosért is tuti aggódna.
– Jó, de mit csinál?
– Maszk meg szkafander meg aggódás. Félti az emberiséget. Nem, mint én, a fene egyen meg! Lelkiismeretfurdalásom van, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom.
Lent alig mozdult valami. Az utcán küzdő hársfa levelei között át-átsütött a nap.
– Tudod, az a baj, hogy ti még nem számoltok és még egy jó ideig nem is fogtok. Ezért hülyeség tőled ez a „jó meg rossz ember” nyavalygás.
– De számolunk. Iszonyat, hogy mi mindent képesek vagyunk megszámolni.
– Persze – bólintott a marslakó. – Tudtok számolni, csak bizonyos dolgokat még nem mertek megszámolni. Nagy különbség. Sok idő kell még hozzá, hogy leessen a tantusz.
– Te honnan veszel ilyen szavakat?
– Utazgatok.
– Jó neked.
– Jó nekem.
Megint csend lett. Bizonyos dolgokat jobb nem firtatni. Barátom azonban provokatív hangulatban volt: – Meg sem kérdezed, hogy mit nem mertek megszámolni?
– Mit nem merünk megszámolni?
– Semmit, ami felkavarja bennetek az ellentmondásokat.
– Semmit?
– Semmit.
– Mondj egy példát!
– Hát itt ez a vírus.
– Ez itt van.
– Szerinted hány embert öl meg?
– Nem tudom.
– Én sem. Nem sokat. És hány ember hal meg azért, mert megijedtetek a vírus miatt? Intézkedések, válság, ilyesmi?
– Nem tudom.
– Nyilván. Mert nem mertétek megszámolni. Mert mániátok, hogy jó emberek akartok lenni. Persze ez nem szemrehányás. Érthető, sőt törvényszerű.
– Ugyan már! – legyintettem és hosszú ideig nem szólaltam meg. – Ezt nem lehet így nézni.
– Hogy?
– Számokkal.
– Pedig lehet – vont testrészt beszélgetőpartnerem. – Hány ember hal meg így, hány ember hal meg úgy? Ezek számok. Melyik veszélyesebb? A vírus, vagy az intézkedések?
– És? Melyik?
– Nem mondom meg. Nem lenne szép tőlem és ki is rúgnának.
– Menj a fenébe! Kérsz kávét? – álltam fel hirtelen.
– Aha.
Amíg lefőtt a fekete az erkélyen ülő marslakóra gondoltam, aki immár fél éve volt barátom. Váratlanul jelent meg előttem a parkban, éppen a kutyát sétáltattam. Úgy szólított meg, mintha ismertük volna egymást. Beszédbe elegyedett velem, én pedig örültem, hogy beszél hozzám valaki. Akkor emberi alakja volt. Jó nőnek tűnt, és ennek külön örültem. Az is volt egészen tíz napig, amikor végül felfedte magát. Persze megijedtem, de addigra már megszoktam a humorát, az esti borozgatásokat. Nem rúgtam ki. Azóta dumálunk rendszeresen. Megjelenik, eltűnik. Beszélgetünk, és ilyenkor többnyire felidegesít, mint éppen most. Kivittem a kávét. Feketén szerette, cukor nélkül.
– Hogy lehetne már számokkal nézni azt, hogy jó vagyok-e vagy sem? – nyújtottam át neki a csészét.
– Egyszerű. Mikor vagy jobb ember? Ha egy embert hagysz életben, vagy kettőt?
– Nem tudom. Gondolom, ha kettőt.
– És ha az egyik mondjuk a nőd?
– Nincs nőm.
– De ha lenne.
– Mondom, hogy ezt nem lehet így nézni.
– De mégis? Ha mondjuk lenne egy bolygó, ahol mindenkit hagynod kéne elpusztulni, de ez által megmenthetnél mondjuk száz bolygót, mi tennél? Százszor több bolygó úszhatná meg egyért cserébe.
– Na ezt pont jótól kérded, akit egyáltalán nem érdekel szinte senki.
– Leszámítva néhányukat.
– Leszámítva néhányukat.
– Mert nem vagy jó ember.
– Mert nem vagyok jó ember.
– Éppen ezért kérdezem tőled. Mit tennél? Mit tennél, ha megvédhetnéd a vírustól, vagy akármitől azt a néhányat, de cserébe meghalna mondjuk százszor több ismeretlen egy távoli kontinensen? Na? A nem jó fejek ezt tennék, ugye? Mentenék a magukét. Persze, ha megmented őket, akkor mégis jó fej lennél. Legalább számukra.
– Hagyj már békén!
Zavart ez a hülye marslakó. Aki persze nem is a Marsról jött, csak a saját bolygójának a nevét nem lehetett értelmesen kiejteni, mert fingani is kellett volna hozzá, szóval maradt a Mars.
– Nem hagylak. Na, mi legyen? Haverok, barátok, család vagy pár ezer ismeretlen?
– Na jól van. Fordulj fel! Azt válaszolom, hogy mindegyik. Egyszerre. Megpróbálnám megmenteni mindet. Ismeretlenek, barátok, mind jöhet.
– És még te nem vagy jó ember?
– Nem vagyok.
– De az vagy. Csakhogy nem lehet mindenkit megmenteni. Olyan ez, mint két szoba. Ha az egyikbe bemész, a másikban nem vagy benne. Ha az egyik úton elindulsz, a másikon nem jársz.
– Hú, micsoda duma.
– Ja. Van egy másik haverom. Egy kínai. Ilyeneket mond napestig. A lényeg mégis ez: az egyik választás kizárja a másikat. Kivéve, ha olyan erőd van, ami mindenkinél nagyobb. De nincs olyan erőd, ne reménykedj. Egy hal nem uralja az akváriumot, így bármit eszik, azt mások elől eszi meg. Amíg nincs a kezedben a világ minden étele, addig ha valakinek enni adsz, akkor mindenki másnak nem adsz enni.
– És ha mindenkinek adok?
– Azt úgy hívják, hogy önáltatás. Választani kell. Te melyiket választod? Barátok, a család vagy ötven ismeretlen család a világ végén? Száz bolygó vagy egy bolygó? Mikor vagy jobb ember?
– Újra mondom: Ezt így nem lehet.
– De mégis. Melyik legyen?
– Nem tudom. A barátaim. Legyenek ők!
– És vesszenek az ismeretlenek? Megértem.
– Hát ezt nem mondtam.
– Jó, de veszni fognak. Megvéded azokat, akiket fontosnak tartasz, és nem véded meg azokat, akiket nem. És az utóbbiak vannak többen. Tiszta sor.
– Megvédem őket, mert szeretem a barátaimat.
– Mert jó ember vagy.
– Nem vagyok az. Most nyírtam ki egy csomó ismeretlent.
Hevesen fordultam a fikusz felé: – Jó. Vegyük azt, hogy számolok, dobom a barátaimat és a távoli kontinens sok ezer emberét mentem meg.
– Mert jó ember vagy.
– Nem vagyok az. Most nyírtam ki egy csomó ismerősömet.
– Persze, mert száz több, mint egy.
– De a barátaim.
– A száz több, mint egy.
Remegő kézzel ittam meg a kávém.
– Nem, ezt nem lehet így mérni.
– Biztos?
– Biztos.
– Igazad van! De akkor ne mondd azt, hogy rossz ember vagy, kérlek. Ember vagy és kész. És azt se mondd többé, hogy Gizi jó, mert mindenkivel törődik, mert lehet, hogy éppen így árt sok más embernek. Ő is ember és kész. Nem mondhatod meg, hogy ki a jó és ki a rossz, míg nem számolsz. És te készakarva nem számolsz, mert képtelen vagy rá. Nem visz rá a lélek, mert még nem vihet rá a lélek. És persze ez így van rendjén. Túl ösztönösek, kicsik és tudatlanok vagytok még a számolgatáshoz.
– És ha számolok… akkor jó leszek?
A fikusz felnevetett. Csak úgy zengett az utca: – Dehogy leszel jó. Drága barátom, akkor ésszerű leszel. Hogy mi a jó és mi a rossz? Erre még senki sem válaszolt az univerzumban.
– És te, barátom? Te már elég fejlett vagy? Ésszerű? Te már számolgatsz?
– Nekem ez a dolgom. Kockázatelemző vagyok.
– Milyen kockázaté?
– Mindenféle kockázaté. Itt is ezért vagyok.
– Az erkélyen?
– Nem. A bolygón. Tudod, minden meló előtt szeretek kicsit lazítani. Lehet, hogy perverzió, de akkor is így csinálom. Dumálok a helyiekkel, utazgatok, ilyesmi.
– Velem?
– Hát te is helyi vagy.
– Ez kétségtelen. És ha befejezted a lazítást?
– Akkor jön a munka. Vagyis megsemmisítem ezt az egészet – mutatott körbe a fikusz.
– A házat?
– A bolygót. Kockázatosak vagytok. Amennyi vírus tenyészik nálatok, hogy egy perc alatt megfertőznétek a fél galaxist.
Az utca közepén galambok szálltak a verebekhez. Tényleg így volt. Láttam.
– Tessék? – kérdeztem. Remegett a kezem.
– Mennetek kell. De ne aggódj, nem éreztek majd semmit. Két nanoszekundum alatt vége lesz. Nagyon modern technikáink vannak.
– De itt nyolcmilliárd ember…
– Igen. De nyolcmilliárdot szorozd meg ezermilliárddal. Ennyi bolygó lenne veszélyben galaxis szerte miattatok. És ez csak az első hét. Fertőző egy népség vagytok. Bocs.
Egy troli verte fel a karantén csendjét. A galambok és verebek szétrebbentek.
– Ugye milyen rossz vagyok? – nézett rám. A fikusz ágai közül előderengtek egy jó nő szemei.
Nem válaszoltam.
– Nem tudom.
– Persze hogy nem. Mert csak mihez képest van jó és rossz, barátom. Aki azt állítja magáról, hogy ő jó, az pont olyan hülye, mint aki azt hiszi magáról, hogy velejéig rossz. Hadd ne mutogassak valakire.
Az orromat rántotthús illata csapta meg. A karantén kezdete óta ételszagban úszott a ház, de még az utca is.
– De ha most lelöknél az erkélyről és én szétlapulnék itt lent, a fodrászüzlet előtt… akkor földi időben úgy száz évig nem keresne senki. Persze akkorra sajnos már kijutnátok a naprendszerből és meglenne a baj. De addig itt lent hawaii… és elég hozzá most csak egy kis lökés.
– Mi van?
– Nem érted? Ha lelöknél, egy ideig megúsznátok a kukát. De nyilván te nem teszel ilyesmit. Hiszen rossz ember vagy.
– Na ezt most már nem értem.
– Ha rossz ember vagy, ahogy mondod, akkor mit érdekel téged a Föld? Nem fogsz megölni egy marslakót csak azért, hogy egy csomó idegen megmeneküljön. Vagy érdekel a dolog? Akkor lökj le! De akkor meg a fél galaxis megy a kukába. Vagy eléggé megkedveltél már, hogy ne ölj meg? Na, milyen leszel? Jó, rossz? Vagy tudod mit? Nem is kell válaszolni. Ha lelöksz, akkor az emberiség megmentője leszel. A legjobb jó ember a Földön. De ha nem löksz le, akkor garantálom, hogy szobrot állítunk neked a galaxis közepén. Egy csillagköd nagyságú bazi hologramot a képedről, és az lesz ráírva, hogy a legjobb jó ember a galaxisban. De persze ha lelöksz, akkor gyilkos vagy, és mellesleg a galaxis gyilkosa is. Viszont ha nem löksz le, akkor meg az emberiség tömeggyilkosa. Ajjaj! Na, melyik legyen?
– Hé, miért nincs rajtad maszk? – kiabált valaki a lábunk alatt. Egy idősebb férfi acsarkodott a tacskója mögül. Ismertem. Lehetetlen alak volt.
– Közöd? – vakkantott vissza egy fiatal srác. Most lépet ki a fodrászüzletből. Frissen nyírt haja csak úgy csillogott a napfényben.
– Gyilkos! – krákogta az öreg.
– Vén hülye! – vágott vissza a férfi.
– Buli van – hajolt ki az erkély korlátján a marslakó, hogy jól lássa a lenti veszekedést. Most inkább jónőnek tűnt, mint fikusznak. A fene egye meg az egészet. És mi van, ha csak kamuzik?
A derekára tettem a kezem nehogy kiessen… vagy nehogy fent maradjon. Még a kezem se tudott dönteni. A jónő cinkos mosollyal nézett vissza rám és kacsintott egyet.
Share This