Május 8.: Nemzetközi Vöröskereszt napja

Írta vlorant

Dátum: 2020-05-09
"

TovábB Olvasok!

– Hogy jutott eszembe? Egyszerű: látomásom volt, és Shakespeare besegített. Hát akkor vegyük azt, hogy maga ott fekszik és nézi az eget. Ez úgy elképzelhető, nem?
– De – bólintott az újságíró és megpróbálta elképzelni.
– Na, akkor most vegyük hozzá, hogy miközben az eget nézi, közvetlen a fejénél egy másik férfi fekszik, és ő is az eget nézi. Ez? Ez is megvan?
– Aha – bólintott az újságíró, és hozzáképzelte a másik embert is.
– Szuper! Most jön az a rész, amit nem tud elképzelni, de mégis meg kéne próbálni.
– Miért nem lehet elképzelni?
– Mert az ember a fájdalmat nem tudja elképzelni. Valójában még felidézni sem tudja, de elképzelni aztán semmiképpen. Így vagyunk megszerkesztve. Önvédelem, vagy valami hasonló.
– Aha … önvédelem – jegyezte le az utolsó szót az újságíró.
– Csak úgy közbevetve megkérdezném, hogy ezért a riportért jár valami?
– Pénzre gondol?
– Állandóan. A szegénység, látja, na, az pont olyan, mint a fájdalom: amikor van, akkor másra sem tud gondolni az ember. Szóval lesz ebből pénz? Nem baj, ha nem. Attól még beszélgethetünk, de valahogy úgy jobban melegszik a teavíz. Feltéve, ha kér teát.
– Kérek.
– Na, de jó. Én is – mondta az öreg és felállt. A kályhában tűz dolgozott, nem túl nagy lelkesedéssel. Ócska kannát tett a vaslapra, majd megfordult és így folytatta.
– Szóval akkor most képzelje el a lehetetlent. Képzelje el, hogy el van lőve a bal lába. Mondjuk térdtől lefelé. Ugye, hogy nincs meg?
– Hát…
– Nincs meg. Én tudom. De nem baj. Képzelje csak el. Ott fekszik hanyatt. A talján este már készülődik, a nappal meg már le is köszönt. Maga meg szépen elvérzik. Még nem érzi a fájdalmat teljes egészében, mert annyira váratlanul érte, hogy egyszer volt lába aztán meg, hopp, már nincs is. De ezért eléggé ramatyul van. Pláne mivel tudja, hogy magának lőttek. És nem csak szó szerint. Ide aztán a kutya nem jön reggelig. Ott vergődik szépen, nyög és fohászkodik, míg meg nem hal. És persze képzelje el, hogy a fejénél fekvő ember is pont ezzel van elfoglalva. Mármint a haldoklással. Neki meg a keze hiányzik, meg a fél arcát is helyben hagyták. Még az is lehet, hogy éppen maga volt korábban. És képzelje el, hogy kettejükön kívül még ott hever és haldoklik pár ezer ember. Alig lehet lépni közöttük, annyian vannak. Ezt azért elég nehéz elképzelni, ugye?
Az újságíró egy ideje nem írt.
– A csata után a haldoklók többsége általában elfelejti, hogy miért is volt olyan fontos neki meghalni. Valahogy kimegy a fejükből. Az eddig olyan fontos eszmék, amiért pár perccel korábban érdemes volt más ember belét ontani, hirtelen semmivé válnak. Tudja miért? Mert az eszmék gondolatok. Sokszor olyan gondolatok, amiket nem is hittünk el, csak telebeszélték vele a fejünket. És amikor az ember haldoklik, akkor egyre kevesebb hely marad benne felesleges gondolatok számára. Aztán eljön egy pont, amikor hirtelen mindenki, az is, aki maga mellett fekszik a csatatéren a földet vagy éppen az eget bámulva, egyszerűen csak ember lesz. Eszme nélkül. Talán más ruhában van, talán más sapkában, de akkor is csak egy sima ember. Akár össze is lehetne őket téveszteni. Érti ezt? Ilyenkor egyenlővé válik mindenki. A haldoklás, a fájdalom, a félelem egyszerűen levetkőzteti az embert. Cukorral?
– Tessék? – rázta meg fejét az újságíró.
– Cukorral kéri a teát? Tej az nincs. Persze ha tényleg ad egy kis pénzt a riportért, és visszajön holnap, akkor tej is lesz.
– Jó lesz cukor nélkül.
– Hála ég! Képzelje úgy ezt az egészet, mint ahogy Shakespeare képzelte. Gyerekként Genfben sokat jártam színházba. Szeretem a színházat. Annyira hazug, hogy már igaznak tűnik. Szóval, ahogy az öreg dalnok mondta: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Na ez tényleg így van. Mindenki ott parádézik fent a színpadon különféle jelmezekben, fegyvert ragad, és a másik jelmezes szereplő belét ontja egy betanult szerep miatt, és himnuszokat énekel meg indulókat meg jelszavakat kántál a többi jelmezesnek. És így megy ez szűntelen. De aztán jön a fájdalom. Jön a halálfélelem és persze ott lesz mellette a haldoklás. És az tudja, milyen? Az olyan, mintha szünet lenne az előadásban. Mintha a színészek hirtelen kibújnának a szerepükből és rágyújtanának egy slukkra, lógatnák a lábukat a színpad széléről és a szünet alatt elfelejtenék, hogy milyen szerepet is játszottak éppen. Érti? Na, aztán ebben a színpadi megtorpanásban hirtelen megjelennek a színpadmunkások.
– Színpadmunkások? – írta le a szót az újságíró.
– Színpadmunkások. Akik persze a darab részei, hiszen a színpadon vannak, de mégsem a darabbal foglalkoznak, a jelmezek hidegen hagyják őket, a sapkákat, egyenruhákat, eszméket, főleg az eszméket észre sem veszik. Egyetlen feladatuk van. Rendbe akarják hozni a színészeket, hogy azok tovább játszhassák a darabot. Enni, inni adnak nekik – mindenkinek, szereptől függetlenül –, megigazítják a jelmezeket, ha valamelyik elkopott, hát újat adnak. Ők a karbantartók, a színpadmunkások. Azok, akik nem a szerepet, hanem a színészt látják mindenkiben. És tudja, miért látnak így mindenkit?
– Nem.
– Mert a lényeget látják: azt, hogy maga is ember, és a feje mellett haldokló alak is ember – vagyis színész, hogy a hasonlatnál maradjunk – csak éppen egy másik jelmezben játszik majd tovább, ha éppen nem akarja beadni a kulcsot, és nincs még kedve végleg elhúzni az öltözőbe. Ezt értettem meg a csata után. Csak úgy beugrott Shakespeare. Megláttam a színpadot, és a rajta tevékenykedő színpadmunkásokat. És feltettem magamban a kérdést, mert én ilyen vagyok, ilyen kérdésfeltevős: Nincs ezeknek valami egyesületük? Mert ha nincs, akkor én bizony csinálok nekik.
Az öreg még sokat beszélt. A szöveg tele volt hasonlattal és néha kibogozhatatlan történet-szálakkal, melyek többsége a semmibe veszett és soha nem került elő.
Az újságíró csendben jegyzetet, majd megitta a teáját, ami elég ízetlen volt. Késő este tért vissza a szállodába. Még éjjel elkészítette a cikk vázlatát. Sietett. Két további riportalany elő volt jegyezve a hétvégére és mindkettő ígéretesebbnek tűnt, mint az iménti öreg.
Mindegy. A cikket azért megírta.

***
Jean Henri Dunant (genfi üzletember, született: 1828. május 8-án) szemtanúja volt az észak-olasz vidéken 1859. június 24-én lezajlott solferinoi csatának. Ezt követően alapította meg a Nemzetközi Vöröskeresztet. Üzletemberként nem volt sikeres. Tönkrement. Párizsban hontalanként élt egy ideig. Később is csak támogatók segélyeiből tengette napjait. Nyolc éve élt már betegen, szegénységben egy kis svájci faluban, amikor 1895-ben (ekkor volt 67 éves) egy újságíró riportot készített vele. Ez hozta meg számára a hírnevet és az elismerést. 1901-ben Nobel-békedíjat kapott és még további 9 évig élt tiszteletben és megbecsülésben.

Share This