Talán köszönt valaki? Vagy csak úgy képzelte? Hát igen, aki süket az süket. És ez nem valami parasztbölcsesség, hanem egyszerű tény.
A tények egyébként kedves dolgok. Azokba csak olyanok kötnek bele, akik hülyék, és persze akik nem szeretik a tényeket. Na, az ilyen emberekkel nem kell sokat foglalkozni.
Egy cipészüzlet mellet haladt el.
Azért vicces az ember. Ahogy kicsit kinő az állatok közül, már kényessé válik. Vajon hova sorolhatnánk magunkat? Állatok – Gerinchúrosok – Gerincesek – Emlősök – Főemlősök – Emberfélék – Hominini – Hominina – Ember – Homo Sapiens – Homo cipő. És hova soroljuk majd magunkat száz év múlva? Na, ez a kérdés az igazi kérdés.
Lelépett a járdáról. Egy autó tülkölve fékezett mellette, de ő nem vette észre.
Ha minden igaz, most alattunk egy csatorna van. Az olyan, mint egy barlang. Mondjuk, ezer év múlva talán ezeket a csatornákat úgy fedezik majd fel, mint mi a barlangokat. És persze akkor is lesznek benne pókok. A jó öreg pókok. Barlangrajzok, ilyen felirattal, hogy „Baross utcai átömlőcsap”, és pókok. Zugpók lesz az tuti. Tegenaria domestica. Az biztos lesz mindig, míg ház van. Persze mennyivel jobb az a név, hogy „zugpók”?
Csak el ne felejtse a könyvet! Már látszott a Baross utca. Állítólag zaj van errefelé, de ez nem igaz. Egész csöndes ez a hely. Legalábbis a két füle közt. A megbeszélés után kimegy a Dunához. Vajon száz év múlva milyen halak lesznek benne? És halásznak majd? Vagy tiltva lesz? Viza már most is alig fordul elő. Kár. Szóval jó lenne, ha megtiltanák. Persze halászni mindig kell. Különben mit enne Óbudán? De az is lehet, hogy csak a Balatonon fognak majd halat. Vesd ki az istápot, tedd ki a kótát! Imádta ezt a mondatot. Vesd ki az istápot, tedd ki a kótát! Vesd ki az istápot, tedd ki a kótát! Jó ritmusa van. A halászoknak mindig is jó ritmusérzékük volt. Talán ezért olyan jók a halász dalok. Persze akkor a politikus dalok is jól zakatolnának. Nekik is remek a ritmusérzékük.
A platánon megmozdult valami.
Nem. Az nem lehet. Itt a városban? Á! Képtelenség. Megállt, és úgy bámult felfelé, hogy fájni kezdett a nyaka. Vörös vércse itt, a körúton? Pest közepén? Nem. Úgy látszik nem csak a füle, de a szeme is ótvarkodik már. De ott van. Ott ül a felső ágon. Istenem, egy vércse teljes valójában! Gyönyörű, kecses, szépséges madár. Nemes család. Afrika, Ázsia, Európa hercegei. Aki látta már a levegőben szitálni, az tudja, hogy mit jelent a „nemes” kifejezés. És persze soha nem felejti el a látványt. Mikor is volt az első? Talán aznap, amikor ellőtte azt az ugartyúkot. Ezer éve.
De bizony, az egy vércse. Idetévedt. Bátor madár. Nem véletlen, hogy a belgák saját madaruknak tekintik. De persze, ha nem talál innen ki… Mit eszik majd? Villamost? Vagy begyűjt egy járókelőt?
A könyv. El ne felejtse a lektori egyeztetést!
A Baross utcához ért. Innen még nem látszik a Duna, de délután lemegy, és egy kicsit üldögél a rakparton. És a vércse? Ott van még? Megfordult. A madár éppen elrugaszkodott az ágról. Széttárta szárnyát és a körúttal párhuzamosan, mintha csak vadászna, a Rákóczi tér fái felé vette az irányt.
Csak ne legyen baja!
Este erről beszámol Kamillának, az biztos.
Persze egy sólyom, az minden körülmények között sólyom.
Falco tinnunculus. Elegáns név. Nemes név, de nem uralkodói. A sólyomfélék valójában fenegyerekek. Nincs pöffeszkedés, nincs gőg. Csak vadászat van, erő, mozgékonyság. A sólyom nem a császár, hanem a főherceg, vagy inkább a kegyetlen, gyors hadvezér. A vércse is ide tartozik. Az is ide tartozik, aki most már talán az új Nemzeti fölött száll. A vércse előtt nem hajolnak meg más madarak, mint mondjuk a sas előtt, hanem megroggyantják a térdeiket és közben egyetlen pillanatra sem veszik le a szemüket róla, mert egy vércse villámgyors és könyörtelen. Egy vércsét nem hívnak „Őfelségének”. Hanem jóval inkább… hogy is hívták a pásztorok?
Ja, igen…
Szélbaszó.
Elmosolyodott. Jó szó ez is.
A villamos kétségbeesett csörömpölését csak ő nem hallotta a körúton…
**
Május 10. A madarak és fák napja.
1902-ben, Herman Ottó kezdeményezésére, Chernel István ornitológus szervezte meg először Magyarországon az ünnepet.
Herman Ottó az utolsó magyar polihisztor volt. Zoológus (ornitológus (madarász), ichthiológus (halász), arachnológus (pókász)), néprajzkutató, nyelvész, régész és politikus. Diplomát nem szerzett, de számos tudományos munkáját a mai napig is forrásként használják. Volt újságíró, országgyűlési képviselő, a Nemzeti Múzeum állattárában őrsegéd. Természettudományos munkássága kiemelkedő. Hozzá kapcsolódik a magyar őskőkorszak-kutatás, a tudományos barlangkutatás is. Nemzetközileg elismert ornitológusként „A madarak hasznáról és káráról” írt könyve számtalan kiadást ért el. Halismereti, pókismereti kutatásai és könyvei is híressé váltak. Feltérképezte Magyarország pókfaunáját, eközben országgyűlési képviselőként tevékenykedett (Kossuth temetésén beszédet mondott Jókai Mórral egyetemben), és kiadta, sok más könyv mellett, a „Magyar Pásztorok Nyelvkincse” című vaskos néprajzi kötetet.
Nagyothallása miatt 1910-ben, a Baross utca és a József körút sarkán elütötte egy villamos. Ebből a balesetből felépült, de négy évre rá egy teherhordó szekér gázolta el a Múzeum körúton. Ez már végzetessé vált számára.
Nem tudom, hogyan, de gyerekkoromban a könyvespolcunkon ott volt Herman Ottó: „Erdők, rétek, nádasok” című könyve. Aztán később megtudtam, hogy ki is ő. Olvastam róla, és azt hiszem, hogy akkor egy nindzsaszerű (láthatatlanul lopakodó, de mégis veszélyes) példaképemmé vált. Annak a példájává, hogy lelkesedésből mi mindent el lehet érni. Hogy milyen gazdaggá lehet tenni egy életet csupán azzal, ha odafordulunk valami felé, ami vonz minket, legyen az madár, pók vagy egy ősember szakócája. Ma már egyik téma sem érdekel igazán, mert más felé kanyarodott az életem, de megéreztem, hogy mit jelent lelkesedni. És ez nagy kincs volt akkor, és most is az.
Szóval Herman Ottó példakép számomra.
Példa arra is, hogy egy ornitológus-póktudós-haltudós-barlangász-néprajzos ne lakjon Pesten, mert az nem neki való hely.
