Kilépett a ködből. Nem szerette a sci-fiket, de ez pont olyan volt, mint valami misztikus téri-idő görbület – legyen az bármi –, ahonnan az eltévedt űrhajó hirtelen előbukkan és a legénység felsóhajtva érzékeli, hogy visszaérkezett, ez a jól ismert világegyetem, ahol a csillagok a helyükön vannak és ahol alapjában véve minden rendben van.
A tárgyak galaxis messzeségben voltak – mindegyik elérhetetlen távolságba vonult vissza – kontúrjuk hullámzott, és ő nem értette, hogy valójában merről jött és merre megy. Megállt volna, hogy megkérdezze, de úgy tűnt, hogy nem tud megállni, még csak lassítani sem képes. Lehet, hogy tényleg egy űrhajóban ült, vagy valami fura alakú járműben, ami most tehetetlensége miatt sodródott tárgyról tárgyra, körvonalról körvonalra.
Már éppen visszasüllyedt volna a ködbe, amikor bekapcsolt a vészjelző. Veszettül villogott és már tudta, hogy miért. Tűz vágtatott át a hajóján. Jajpiros tűzvész, mely izzó vasként égetett belül mindent, amihez hozzáfért.
Hányni fog.
Hányt.
Vajon hol van a rádió? Irodalomtanár létére… Jé, tényleg, az irodalom mintha hozzá tartozna. Shakespeare és a többiek. Valószínűleg úgy van, hogy aki szereti Dosztojevszkijt, az utálja Asimovot. A sci-fi idióta felnőttek még idiótább agyszüleményei, gondolta, de nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy ez most nem regény, hogy ő igenis egy űrhajóba zárva várja a sorsát. Miért ne? Több hülyeség van földön s égen, mintsem azt bárki kiszaszerolhatná. Vajon mi az a szaszerol? Talán valami tisztítószer. Szóval egy űrhajón van. Egy éppen rohadtul, fájdalmasan lángoló hajón. Remek. Ha elmúlik a hányhatnék, majd azt is kideríti, hogy hogyan került ide.
Megint érezte a süppedést, és ismét majdnem – de csak majdnem – elnyelte egy sűrű csillagköd.
De a majdnem azért mégsem igen.
Újra hányt.
Ha így megy, akkor neki fog menni valami éles tárgynak, kilukad a hajó oldala… vagy várjunk csak!… már most ki van lukadva a hajó oldala. Hasíték van rajta. Éppen ezért szivárog az oxigén, vagyis az élet, vagy talán mindkettő, és éppen ezért érzi magát ennyire vacakul.
Meg kéne állni! Nem is. Rosszul látja: el kéne indulni. Ezek szerint hajója megfeneklett valahol lét és nemlét között, ahol csak tűzvész van, mely elemészti, és ki nem mondott akarat van, mely nem talál maga számára fogódzkodót. Mit hord itt össze? Semmit. Hülye szöveg ez? Hülye, igen, de mintha lenne benne rendszer. Neki most valamit csinálni kéne, hogy jobban legyen. Hogy elmúljon a hajót égető tűz, hogy egy kis nyugalomhoz jusson. Valami kapaszkodóhoz kéne evickéljen, ahol megpihenhet.
Megint süllyedni kezdett, de nem hagyta magát.
Nem!
Meg kell értenie, hogy hol van, milyen űrhajó veszi körbe, mi ez az univerzum, mely egészen hasonlatos arra, amit egyébként ismert valamikor. De mikor?
Szomj. Most vette észre, hogy pokolian szomjas.
Szomjas? Egy űrhajó lehet szomjas? Az űrhajóknál egyébként hogy is van? Jön egy ellátóhajó, mely felveszi a kapcsolatot vele…
Ellátóhajó.
Az mi?
Most tényleg elnyelte a köd, és csak hosszú idő után bukkant fel újra.
Mi ez?
Ja, valami hely, ahol megfeneklett hajója bénán lötyög a semmi ágán. Kéne valami kapaszkodó. Életemet egy mentőövért!!!
Vagy ez így nem lesz jó?
Kiabálni kéne. Vagy rádiózni, ha tényleg egy űrhajóban van.
Vagy… meghalni. Igen. Az is jó ötlet. Meghalni, esetleg elbóbiskolni, azt annyi, nem is kell több.
Megint jött a tűz. Égetett. Hátul, oldalt, de leginkább középen. Az űrhajón hogyan oltanak tüzet? Ráfújnak? Nem is rossz. Ki kéne próbálni.
Nem megy.
Az űrhajós érzi a hajóját, ha ég? Furcsa. De ez most fájt. Ellent kellene állni. Ez a feladat. Na persze, de sajnos mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi. Szűkülni kezdett megint minden. Jön majd a süppedés, de előtte még a fájdalom. Kiabálni kéne. Fájdalom minden. Fájdalom ez az egész rohadt univerzum és tűz benne minden egyes kis nyüves atom…
Aztán megjelent fölötte.
Kemény, istenarca volt.
A komp, mely az ellátmányt hozza. Az ellátóhajó, mely a tűzoltókészüléket hozza. És a tűz enyhülni kezdett.
Mosoly?
Egy ellátóhajó tud mosolyogni?
Ezek szerint igen. És a mosolyhoz most valami ködös üzenet is csatlakozott. Be kéne kapcsolni a rádiót, hogy értse, de vajon hol van itt a rádiókapcsoló? Mindegy. A kemény istenarc nem haragszik, mosolyog. Szűk ugyan ez a mosoly, de mégiscsak mosoly. És ez jó.
A tűz mintha alábbhagyott volna, ez pedig a megkönnyebbülés közelgő bolygóját ígérte. De nem is ígérte. Adta. Hiszen örömre várni nem kisebb öröm, mint már örülni. Vagy ez nem igaz?
Az istenarc most eltávolodott. Éles hangja volt, talán félelmetes is, de mégis volt benne valami különös erő. Valami vonzás. Talán gravitáció. Igen. Gravitáció, ami erre a világra vonzza az eltévedt hajókat. Aztán amikor ide rángatta őket, itt is tartja, míg teheti.
Hűs, határozott lehelet hullámzott át a hajótesten, mely most mintha nem is bádogból lett volna.
Megmozdult. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy a kép vele mozduljon. A hajó kinyújtotta érzékelőit. Ismerős csápok lebegtek a képszeme előtt. Ja, igen. Ezeket ismeri. Húsból vannak. De ha húsból vannak, akkor más is van hozzájuk csapva. Talán vér. Igen: vér. És egy csomó rettegés. Hús, vér és rettegés, de legalábbis gyomorgörcs a jövő miatt.
Most már csak azt kell kideríteni, hogy milyen jövő miatt.
A kemény istenarc ismét beúszott a képbe. Valamit matatott rajta, és ez fájdalommal járt, de ettől a fájdalomtól mégsem félt.
Kék szeme volt. A kemény istennek kék szeme volt.
Nem. Tőle nem kell félni. Ő az, akivel láncra verhető a rettegés, mely eddig szabad lábon járt.
Nincs félelem, egy apró isten támogatja az ő kis zátonyra futott űrhajóját.
Egy apró, de annál fontosabb isten.
Hát igen.
Mert ez az isten nem nagy, de látni kell, hogy nélküle a nagy istenek tétlenek.
Mert hiába a benzin – felétéve, hogy az űrhajók benzinnel mennek –, ha nincs tömlő, amivel átpumpálják azt.
Mert nincs értelme az üzenetnek, ha nincs rádió, amin meghallgatnák.
Mert mire jó a leves, ha nincs edény és kanál hozzá? A kanál semmi, nem számít, mégis, hiánya megsemmisíti a leves értelmét. Ahogy egy gyógyszer sem ér semmit, ha nincs, aki odaadja azt.
Ahogy egy műtét sem lehet sikeres, ha a beteg másnap éhen hal…
Elveszett a gondolataiban.
Talán újra elsüllyedt volna, de a kék szemű, kemény istenség nem hagyta. Beszélt hozzá, felvette vele a kapcsolatot, majd újra fájdalmat okozott, de a tőle áradó információk egyben csitították is azt, enyhítették a lázat, a félelemet…
Ez a kis, kemény, kékszemű isten akart tőle valamit. És most már tudta is, hogy mit, és tudta azt is, hogy ki ő. Hogy ki rángatta le ködös holtpontjáról zátonyra vetődött hajóját, ki adott üzemanyagot, információt, segítséget. Tudta, hogy ki ő, csak nem jutott eszébe a neve.
Ő volt a nagy isten keze, mely nélkül egy isten sem nyúlhat hozzá semmihez.
Ő volt a nagy isten műszere, mely nélkül egy isteni akarat sem működött volna.
Ő volt a köldökzsinór.
A tartalom megvetett, de nélkülözhetetlen formája.
Az anyag, mely nélkül a lélek csak szél.
Aki nélkül a lenni oly könnyen hajlik a nem lenni-be.
De mi is volt a neve?
Ja, igen.
– Magdika?
– Na, végre, hogy magához tért, Pista bácsi! – mosolyodott el a nővér. – A műtét jól sikerült. Most adok egy kis infúziót, és ha lecsepegett, visszajövök. Addig beküldöm a lányát, már nagyon izgul magáért. És nem vagyok ám űrhajó. Bárcsak az lennék!
A tárgyak galaxis messzeségben voltak – mindegyik elérhetetlen távolságba vonult vissza – kontúrjuk hullámzott, és ő nem értette, hogy valójában merről jött és merre megy. Megállt volna, hogy megkérdezze, de úgy tűnt, hogy nem tud megállni, még csak lassítani sem képes. Lehet, hogy tényleg egy űrhajóban ült, vagy valami fura alakú járműben, ami most tehetetlensége miatt sodródott tárgyról tárgyra, körvonalról körvonalra.
Már éppen visszasüllyedt volna a ködbe, amikor bekapcsolt a vészjelző. Veszettül villogott és már tudta, hogy miért. Tűz vágtatott át a hajóján. Jajpiros tűzvész, mely izzó vasként égetett belül mindent, amihez hozzáfért.
Hányni fog.
Hányt.
Vajon hol van a rádió? Irodalomtanár létére… Jé, tényleg, az irodalom mintha hozzá tartozna. Shakespeare és a többiek. Valószínűleg úgy van, hogy aki szereti Dosztojevszkijt, az utálja Asimovot. A sci-fi idióta felnőttek még idiótább agyszüleményei, gondolta, de nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy ez most nem regény, hogy ő igenis egy űrhajóba zárva várja a sorsát. Miért ne? Több hülyeség van földön s égen, mintsem azt bárki kiszaszerolhatná. Vajon mi az a szaszerol? Talán valami tisztítószer. Szóval egy űrhajón van. Egy éppen rohadtul, fájdalmasan lángoló hajón. Remek. Ha elmúlik a hányhatnék, majd azt is kideríti, hogy hogyan került ide.
Megint érezte a süppedést, és ismét majdnem – de csak majdnem – elnyelte egy sűrű csillagköd.
De a majdnem azért mégsem igen.
Újra hányt.
Ha így megy, akkor neki fog menni valami éles tárgynak, kilukad a hajó oldala… vagy várjunk csak!… már most ki van lukadva a hajó oldala. Hasíték van rajta. Éppen ezért szivárog az oxigén, vagyis az élet, vagy talán mindkettő, és éppen ezért érzi magát ennyire vacakul.
Meg kéne állni! Nem is. Rosszul látja: el kéne indulni. Ezek szerint hajója megfeneklett valahol lét és nemlét között, ahol csak tűzvész van, mely elemészti, és ki nem mondott akarat van, mely nem talál maga számára fogódzkodót. Mit hord itt össze? Semmit. Hülye szöveg ez? Hülye, igen, de mintha lenne benne rendszer. Neki most valamit csinálni kéne, hogy jobban legyen. Hogy elmúljon a hajót égető tűz, hogy egy kis nyugalomhoz jusson. Valami kapaszkodóhoz kéne evickéljen, ahol megpihenhet.
Megint süllyedni kezdett, de nem hagyta magát.
Nem!
Meg kell értenie, hogy hol van, milyen űrhajó veszi körbe, mi ez az univerzum, mely egészen hasonlatos arra, amit egyébként ismert valamikor. De mikor?
Szomj. Most vette észre, hogy pokolian szomjas.
Szomjas? Egy űrhajó lehet szomjas? Az űrhajóknál egyébként hogy is van? Jön egy ellátóhajó, mely felveszi a kapcsolatot vele…
Ellátóhajó.
Az mi?
Most tényleg elnyelte a köd, és csak hosszú idő után bukkant fel újra.
Mi ez?
Ja, valami hely, ahol megfeneklett hajója bénán lötyög a semmi ágán. Kéne valami kapaszkodó. Életemet egy mentőövért!!!
Vagy ez így nem lesz jó?
Kiabálni kéne. Vagy rádiózni, ha tényleg egy űrhajóban van.
Vagy… meghalni. Igen. Az is jó ötlet. Meghalni, esetleg elbóbiskolni, azt annyi, nem is kell több.
Megint jött a tűz. Égetett. Hátul, oldalt, de leginkább középen. Az űrhajón hogyan oltanak tüzet? Ráfújnak? Nem is rossz. Ki kéne próbálni.
Nem megy.
Az űrhajós érzi a hajóját, ha ég? Furcsa. De ez most fájt. Ellent kellene állni. Ez a feladat. Na persze, de sajnos mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi. Szűkülni kezdett megint minden. Jön majd a süppedés, de előtte még a fájdalom. Kiabálni kéne. Fájdalom minden. Fájdalom ez az egész rohadt univerzum és tűz benne minden egyes kis nyüves atom…
Aztán megjelent fölötte.
Kemény, istenarca volt.
A komp, mely az ellátmányt hozza. Az ellátóhajó, mely a tűzoltókészüléket hozza. És a tűz enyhülni kezdett.
Mosoly?
Egy ellátóhajó tud mosolyogni?
Ezek szerint igen. És a mosolyhoz most valami ködös üzenet is csatlakozott. Be kéne kapcsolni a rádiót, hogy értse, de vajon hol van itt a rádiókapcsoló? Mindegy. A kemény istenarc nem haragszik, mosolyog. Szűk ugyan ez a mosoly, de mégiscsak mosoly. És ez jó.
A tűz mintha alábbhagyott volna, ez pedig a megkönnyebbülés közelgő bolygóját ígérte. De nem is ígérte. Adta. Hiszen örömre várni nem kisebb öröm, mint már örülni. Vagy ez nem igaz?
Az istenarc most eltávolodott. Éles hangja volt, talán félelmetes is, de mégis volt benne valami különös erő. Valami vonzás. Talán gravitáció. Igen. Gravitáció, ami erre a világra vonzza az eltévedt hajókat. Aztán amikor ide rángatta őket, itt is tartja, míg teheti.
Hűs, határozott lehelet hullámzott át a hajótesten, mely most mintha nem is bádogból lett volna.
Megmozdult. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy a kép vele mozduljon. A hajó kinyújtotta érzékelőit. Ismerős csápok lebegtek a képszeme előtt. Ja, igen. Ezeket ismeri. Húsból vannak. De ha húsból vannak, akkor más is van hozzájuk csapva. Talán vér. Igen: vér. És egy csomó rettegés. Hús, vér és rettegés, de legalábbis gyomorgörcs a jövő miatt.
Most már csak azt kell kideríteni, hogy milyen jövő miatt.
A kemény istenarc ismét beúszott a képbe. Valamit matatott rajta, és ez fájdalommal járt, de ettől a fájdalomtól mégsem félt.
Kék szeme volt. A kemény istennek kék szeme volt.
Nem. Tőle nem kell félni. Ő az, akivel láncra verhető a rettegés, mely eddig szabad lábon járt.
Nincs félelem, egy apró isten támogatja az ő kis zátonyra futott űrhajóját.
Egy apró, de annál fontosabb isten.
Hát igen.
Mert ez az isten nem nagy, de látni kell, hogy nélküle a nagy istenek tétlenek.
Mert hiába a benzin – felétéve, hogy az űrhajók benzinnel mennek –, ha nincs tömlő, amivel átpumpálják azt.
Mert nincs értelme az üzenetnek, ha nincs rádió, amin meghallgatnák.
Mert mire jó a leves, ha nincs edény és kanál hozzá? A kanál semmi, nem számít, mégis, hiánya megsemmisíti a leves értelmét. Ahogy egy gyógyszer sem ér semmit, ha nincs, aki odaadja azt.
Ahogy egy műtét sem lehet sikeres, ha a beteg másnap éhen hal…
Elveszett a gondolataiban.
Talán újra elsüllyedt volna, de a kék szemű, kemény istenség nem hagyta. Beszélt hozzá, felvette vele a kapcsolatot, majd újra fájdalmat okozott, de a tőle áradó információk egyben csitították is azt, enyhítették a lázat, a félelemet…
Ez a kis, kemény, kékszemű isten akart tőle valamit. És most már tudta is, hogy mit, és tudta azt is, hogy ki ő. Hogy ki rángatta le ködös holtpontjáról zátonyra vetődött hajóját, ki adott üzemanyagot, információt, segítséget. Tudta, hogy ki ő, csak nem jutott eszébe a neve.
Ő volt a nagy isten keze, mely nélkül egy isten sem nyúlhat hozzá semmihez.
Ő volt a nagy isten műszere, mely nélkül egy isteni akarat sem működött volna.
Ő volt a köldökzsinór.
A tartalom megvetett, de nélkülözhetetlen formája.
Az anyag, mely nélkül a lélek csak szél.
Aki nélkül a lenni oly könnyen hajlik a nem lenni-be.
De mi is volt a neve?
Ja, igen.
– Magdika?
– Na, végre, hogy magához tért, Pista bácsi! – mosolyodott el a nővér. – A műtét jól sikerült. Most adok egy kis infúziót, és ha lecsepegett, visszajövök. Addig beküldöm a lányát, már nagyon izgul magáért. És nem vagyok ám űrhajó. Bárcsak az lennék!
***
Május 12. A nővérek világnapjára
