Nem vagyok sorozatfőhős, az már biztos.
Teljesen átlagos nap volt. A közértben maszkosok válogattak egymás mellett, aztán a bolt előtt maszktalan beszélgetésbe elegyedtek egymással. Hát nem hallottad, hogy mi történt szegény szomszéddal? És persze senki sem hallotta, csak az, aki a hírt újságolta öt centiről. Szóval az élet haladt a maga tökéletesen irracionális, mégis rendkívül átgondolatnak tűnő módján. És ez így volt rendben.
Hazafelé masíroztam a teli szatyorral, amikor mögöttem megszólalt valaki: – Ne forduljon meg!
Egy pillanatra felvillant bennem a logika, mert hát ugye, eleve mi a fenéért forognék hátrafelé, mint egy búgócsiga? Ha tényleg azt akarnám valakitől, hogy ne forduljon meg, akkor egy árva szót sem szólnék hozzá, és az illető egyenesen hazáig masírozna, az már hétszentség. De így? A férfi – mert férfi volt – újra megszólalt.
– Haladjon tovább, mintha mi sem történt volna!
Na, ez megint felesleges volt. Akire rászólnak, hogy pontosan úgy csináljon tovább valamit, ahogy eddig, az csupán egyetlen egy dolgot képtelen megtenni: pontosan úgy csinálni valamit, ahogy eddig.
Vajon a kémek, rablók, titkosügynökök, bérgyilkosok néznek filmeket és sorozatokat? Teljesen logikus feltételezés, hogy igen. Miért ne néznének? Tuti nincs benne egy bérgyilkos SZMSZ-ében sem, hogy sorozatokat nézni tilos. Nyilván egy titkosügynöknek is vannak lazább napjai, amikor éppen nem ügyködik titkosan, amikor nincs dolga, vagy éppen nincs mit kideríteni, leleplezni, megölni stb. és szombat délután odatesped a tv-je elé, hogy ledarálja mondjuk a Downton Abbey-t. Hiszen ezek sem vákuumban élnek. Csak feltűnik már a bérgyilkosnak is az áldozatra várva az óriásplakát, hogy jövőhéten indul a Trónok harca következő évadja. Egy magára valamit is adó gengszter már szakmai elhivatottságból is megnézi a Gengszterkorzót. Ha mást nem, hát motiváció gyanánt. Persze lehet, hogy röhögnek rajta, de röhögni is jó dolog. Egészséges.
Mindenesetre én megálltam és megfordultam.
– Mondtam, hogy… – kezdte a férfi, aztán nem folytatta.
Középkorú alak volt. Látszott rajta, hogy sportol, és hogy azonnal elájulnék, ha leakasztana egy pofont. Én nem passzolnék a sorozatokba. Mert bár nekem még soha nem húztak be, de hogy egyetlen gyomrostól kéken-zölden öklendezve fenteregnék az OTP előtt húsz percig, az biztos. Vajon a Tv-ben hogy bírják az áldozatok? Nyilván van benne túlzás. Milyen rövid lenne egy jelenet, ahol az első frásztól elájul az illető és a beszélgetésnek vége is szakad? „Hol van a szajré?” „Nem tudom.” Puff! Húsz perc vágókép a szobáról.
A férfi viszont pont úgy nézett ki, mint egy gyomrosokat osztogató alak. Kiköpött sorozatbérgyilkos. Tiszta Leon a profi. Sötét, majdnem fekete öltönyt viselt. Napszemüveg mögé rejtőzött. Csak egyetlen apró részlet zavarta meg a festői látványt: az állára tolt egyszerhasználatos, halványzöld műtősmaszk.
– Kértem, hogy ne forduljon meg.
– Ez kétségtelen – vontam meg a vállam. – Mit óhajt?
– Tudja azt jól. Mindannyiunk biztonságáról van szó – mondta a férfi.
Elszégyelltem magam: – Ne haragudjon, én ezt a maszk dolgot nem mindig…
– Nem a maszk – rázta meg fejét a férfi.
– Az jó – bólintottam megkönnyebbülve.
– Elhozta nekünk? – szólalt meg mögöttem valaki. Úgy tűnik, ma ez lesz a trend.
A nő egyszerűen jónő volt. Nincs mit tenni. Úgy nézett ki, mint bármelyik krimi-sorozat főhősnője, aki, ugye, soha sem csúnya. Mert egyetlen kimifőhősnő sem ronda. Úgy látnék már egyszer egy csúnyát közöttük. Tudom, hogy a csúnya egy relatív fogalom, de azért élnek olyanok a földön, akikről szinte mindenki úgy vélekedik, hogy: hát randa szegénykém, nincs mit tenni. De a krimikészítők szerint ilyen embernek nem szurkol senki. Pedig én tenném: Hajrá csúnyacsaj! De persze mit számít az én egyéni perverzióm? Semmit. Így a krimiben csak jónők kerülnek bajba, és jópasik mentik meg őket. Na, ez egy jónő volt. Csak én nem voltam jópasi – melegítőnadrágban és kopott bevásárlószatyorral pláne nem – szóval tuti nem hozzám jött segítségért.
– Nem volt rá idő – rázta meg a fejét a férfi.
– Akkor adja át most – sziszegte fogai között a jónő. Sportos ruhában volt, mintha kocogni indult volna. Vajon minden krimifőhősjónő kocog? Valószínűleg igen.
– Követtek? – kérdezte a férfi.
– Azt hiszem, igen – bólintott halványan a nő.
A férfi körbepillantott.
– Igen. A zöldséges felé, kilenc óránál.
Kilencre lesz ott? Mi van? Átnéztem a zöldségeshez. Csiperke néni kint állt, és a maszk résein bagózott éppen. Itt dögöljek meg, ha Csiperke néni kém, vagy bűnszövetkezet vezető. Szerintem a zöldségesbódéval is meggyűlik a baja, de a pénztárgéppel biztosan. Csiperke néni – csak én hívtam így magam között – egyébként azért volt csiperke, mert távol s közel nála lehetett kapni a legszebb gombát.
– A zöldséges? – folytam bele a bárbeszédbe. Ha abszurd, hát legyen abszurd, nemde?
– Nem a zöldséges, mondtam, hogy kilenc óránál.
Esküszöm nincs fél kilenc sem, gondoltam. A nyugdíjasok órája még nem jött el, az tuti. És akkor esett le. Ja „úgy” kilenc. Persze. Magam elé képzeltem az órát. Nézzük csak. Kilenc óra. Igen. Akkor az most előre felé van, vagy hátra? Ha középen állok, és tegyük fel, hogy tizenkettő felé nézek, akkor a kilenc… várjunk csak… igen, na, a kilenc, akkor az a kínai büfé lehet. Ami egyébként még csak közel sincs Csiperkéhez, aki éppen egy kiló krumplit lapátolt egy nejlonzacskóba. Biztos a bűnszervezetnek kell. Krumplifőzelék lesz a leszámolás előtt.
– Az nem a zöldséges – vetettem közbe.
– Nekem kilenc, nem magának – válaszolt a férfi.
– Ja, úgy! – bólintottam.
Most komolyan, a bérgyilkosok, kémek, mesterrablók és a többi ezt tanulja? Van suli, ahova járhatnak? Mondjuk most a vírus idején online kapják az anyagot az tuti. Nyilván valami titkos „míííten”. Krimíten! De lehet, hogy náluk is van online suli rendszer. Csak az nem „kréta”, hanem teszem azt „kézigránát”. De ezt a kilenc órás dolgot tanulják valahol, az tuti. Óra szerinti tájékozódás. Alapfok: saját óra. Felsőfok: A társ/társak órája. Képzelem, mennyit kell gyakorolni, hogy ez flottul menjen! Kilenc óránál, hozzá képest? Jesszusom. Ehhez tuti diploma kell. Akkor innen van a kifejezést, hogy: diplomás bűnözők.
Csiperke nénitől nem túl messzire egy szintén sportra öltözött alak álldogált. A telefonját simogatta gyanútlanul. Hát én ki nem szúrtam volna az tuti. Nyilván ez is tananyag lehet.
– És nem tudtad lerázni? – nézett szemrehányón a nőre.
– Nem. Mögöttem kocogott. Egy parkban azért elég nehéz dolga van az embernek.
A férfi mélyet sóhajtott: – Jó. Ez van. Majd te lerázod. Menni fog, ugye?
Néhány másodpercig nem is fogtam fel, hogy hozzám beszél?
– Ja, én?
– Hát ki más?
– Egyébként egész jó jelmez. Tisztára bevettem – kacsintott felém a jónő.
– Ugye? – kacsintottam vissza.
– Na, menni fog? – kérdezte a férfi.
– A lerázás?
– Persze.
– Én nem hiszem.
Mert ugye én nem jártam kémiskolába se, de még csak titkosügynök OKJ-re sem. Hogy a fenébe ráznék én le bármit is? Menjek be a benzinkútra és fussak ki a hátsó kijáraton? De hát még a wc-re is kulcsot kell kérni! Vagy rohanjak tiszta erőből el egészen a stadionig, hátha végelgyengülésben kimúlik mögülem a követő? Egy sarok után elhullok, az tuti. Egyáltalán, hogy hívják szaknyelven azt, aki követ?
– Haza ne menj, míg le nem rázod a farkat!
– Lerázom most és kész-passz, jó? – néztem rájuk reménykedőn.
– Itt?
– Akár itt is, ha megoldódik az ügy.
– Nem, az nem lesz jó. Fegyvered van?
– Egy kalapács. Otthon. Ja és egy fúrógép. Az számít?
– Az nem jó – ingatta fejét a férfi. – Mindegy. Majd mi intézzük. Te csak menj haza!
– Az menni fog – bólintottam.
– És ha hazaérsz, mit csinálsz? – kérdezte a jónő.
– Tejberizst.
Egy ideig egyikük sem beszélt hozzám. Talán azt latolgatták, hogy melyik tanfolyamon végeztem. Mondjuk a tejberizsemmel ölni is lehet, ha elég keményre csinálom, szóval három fegyverem is van.
– Na, figyelj! – karolt át a férfi. A jónő a mások oldalamra húzódott. Úgy álltunk ott, mint valami krimi-tirptichon: a bérgyilkos, a jónő meg a soron következő áldozat. – Most nem adod oda, jó?
– Jó – bólintottam.
– Egyébként a szatyorban van?
– A tej mellett – tettem hozzá bizonytalanul.
– Jó. Te most hazamész. Addig mi elintézzük a farkad.
– Azt akartam is kérni – bólintottam.
– Aztán este találkozunk.
– Tényleg?
– Édesem, ne hülyéskedj, kérlek – nézett rám a jónő.
Ekkor a telefonsimogatós farok – most mit csináljak, ők hívták így – futva átkelt az úttesten. Egy autó rádudált, és ez Csiperke néni figyelmét is felkeltette. Lehet, hogy az öreglány tényleg egy bűnszövetkezet feje?
– Jön! – suttogta a jónő.
– Semmi pánik! Ha közelebb ér, intézem – bólintott a férfi és az arca elé húzta a maszkot. – Te pedig siess haza! Tudod a dolgod.
Bólintottam. Ha az a dolgom, hogy hazaérjek, akkor tudom.
A jónő futásnak eredt. Nyilván, hogy elvonja a farok figyelmét. Vagy mert besavasodott a vádlija.
– Akkor én mentem – közöltem.
– Rendben. Ne feledd! Este találkozunk a Deák tér északnyugati kijáratán – mondta és besietett a mögöttünk lévő pékségbe. Hogy miért, arról fogalmam sem volt. Vagy kakaós csigát vesz, vagy átrohan a hátsó kijárathoz, mert bezzeg ő simán átfut bármilyen bolton, ha menekül. De persze próbálnám meg én. A pogácsákig sem jutnék.
A farok kihagyta a pékséget és a nő után sétált. Volt esze.
Átkeltem a zebrán, és be kell valljam, egyszer hátra néztem, hogy követnek-e. Úgy harmincan lehettek. Legközelebb nem én leszek az, aki elsőnek elstartol a zöld lámpánál, az már biztos.
Vajon miért van az, tűnődtem hazafelé, hogy minden filmben mindenki tudja, hogy melyik a tér északnyugati kijárata? Az alvilágban mindenki hord magánál iránytűt? Kötelező kellék, mint a pisztoly? És vajon az este náluk mit jelent? Fél kilenc? Vagy nyolc húsz? Én néha már hétkor pizsamában vagyok. Úgy tűnik, hogy nem illek egy krimibe sem. Krimiidegen vagyok.
Amikor benyitottam a lakásba, még egyszer felmerült bennem, hogy megnézem a google-ban, vajon merre van észak a Deák téren. Talán kimegyek hatra és várok tízig.
Vagy itthon maradok és megfőzöm végre azt a tejberizst, amit egy hónapja tervezek.
A kutyám körbeugrált, míg én tanakodtam.
Nem. Inkább maradok. A tejberizs szebb estét ígér és félbehagytam egy kémes sorozatot a neten. Izgis és ott mindenki tudja, hogy merre van északnyugat.
Teljesen átlagos nap volt. A közértben maszkosok válogattak egymás mellett, aztán a bolt előtt maszktalan beszélgetésbe elegyedtek egymással. Hát nem hallottad, hogy mi történt szegény szomszéddal? És persze senki sem hallotta, csak az, aki a hírt újságolta öt centiről. Szóval az élet haladt a maga tökéletesen irracionális, mégis rendkívül átgondolatnak tűnő módján. És ez így volt rendben.
Hazafelé masíroztam a teli szatyorral, amikor mögöttem megszólalt valaki: – Ne forduljon meg!
Egy pillanatra felvillant bennem a logika, mert hát ugye, eleve mi a fenéért forognék hátrafelé, mint egy búgócsiga? Ha tényleg azt akarnám valakitől, hogy ne forduljon meg, akkor egy árva szót sem szólnék hozzá, és az illető egyenesen hazáig masírozna, az már hétszentség. De így? A férfi – mert férfi volt – újra megszólalt.
– Haladjon tovább, mintha mi sem történt volna!
Na, ez megint felesleges volt. Akire rászólnak, hogy pontosan úgy csináljon tovább valamit, ahogy eddig, az csupán egyetlen egy dolgot képtelen megtenni: pontosan úgy csinálni valamit, ahogy eddig.
Vajon a kémek, rablók, titkosügynökök, bérgyilkosok néznek filmeket és sorozatokat? Teljesen logikus feltételezés, hogy igen. Miért ne néznének? Tuti nincs benne egy bérgyilkos SZMSZ-ében sem, hogy sorozatokat nézni tilos. Nyilván egy titkosügynöknek is vannak lazább napjai, amikor éppen nem ügyködik titkosan, amikor nincs dolga, vagy éppen nincs mit kideríteni, leleplezni, megölni stb. és szombat délután odatesped a tv-je elé, hogy ledarálja mondjuk a Downton Abbey-t. Hiszen ezek sem vákuumban élnek. Csak feltűnik már a bérgyilkosnak is az áldozatra várva az óriásplakát, hogy jövőhéten indul a Trónok harca következő évadja. Egy magára valamit is adó gengszter már szakmai elhivatottságból is megnézi a Gengszterkorzót. Ha mást nem, hát motiváció gyanánt. Persze lehet, hogy röhögnek rajta, de röhögni is jó dolog. Egészséges.
Mindenesetre én megálltam és megfordultam.
– Mondtam, hogy… – kezdte a férfi, aztán nem folytatta.
Középkorú alak volt. Látszott rajta, hogy sportol, és hogy azonnal elájulnék, ha leakasztana egy pofont. Én nem passzolnék a sorozatokba. Mert bár nekem még soha nem húztak be, de hogy egyetlen gyomrostól kéken-zölden öklendezve fenteregnék az OTP előtt húsz percig, az biztos. Vajon a Tv-ben hogy bírják az áldozatok? Nyilván van benne túlzás. Milyen rövid lenne egy jelenet, ahol az első frásztól elájul az illető és a beszélgetésnek vége is szakad? „Hol van a szajré?” „Nem tudom.” Puff! Húsz perc vágókép a szobáról.
A férfi viszont pont úgy nézett ki, mint egy gyomrosokat osztogató alak. Kiköpött sorozatbérgyilkos. Tiszta Leon a profi. Sötét, majdnem fekete öltönyt viselt. Napszemüveg mögé rejtőzött. Csak egyetlen apró részlet zavarta meg a festői látványt: az állára tolt egyszerhasználatos, halványzöld műtősmaszk.
– Kértem, hogy ne forduljon meg.
– Ez kétségtelen – vontam meg a vállam. – Mit óhajt?
– Tudja azt jól. Mindannyiunk biztonságáról van szó – mondta a férfi.
Elszégyelltem magam: – Ne haragudjon, én ezt a maszk dolgot nem mindig…
– Nem a maszk – rázta meg fejét a férfi.
– Az jó – bólintottam megkönnyebbülve.
– Elhozta nekünk? – szólalt meg mögöttem valaki. Úgy tűnik, ma ez lesz a trend.
A nő egyszerűen jónő volt. Nincs mit tenni. Úgy nézett ki, mint bármelyik krimi-sorozat főhősnője, aki, ugye, soha sem csúnya. Mert egyetlen kimifőhősnő sem ronda. Úgy látnék már egyszer egy csúnyát közöttük. Tudom, hogy a csúnya egy relatív fogalom, de azért élnek olyanok a földön, akikről szinte mindenki úgy vélekedik, hogy: hát randa szegénykém, nincs mit tenni. De a krimikészítők szerint ilyen embernek nem szurkol senki. Pedig én tenném: Hajrá csúnyacsaj! De persze mit számít az én egyéni perverzióm? Semmit. Így a krimiben csak jónők kerülnek bajba, és jópasik mentik meg őket. Na, ez egy jónő volt. Csak én nem voltam jópasi – melegítőnadrágban és kopott bevásárlószatyorral pláne nem – szóval tuti nem hozzám jött segítségért.
– Nem volt rá idő – rázta meg a fejét a férfi.
– Akkor adja át most – sziszegte fogai között a jónő. Sportos ruhában volt, mintha kocogni indult volna. Vajon minden krimifőhősjónő kocog? Valószínűleg igen.
– Követtek? – kérdezte a férfi.
– Azt hiszem, igen – bólintott halványan a nő.
A férfi körbepillantott.
– Igen. A zöldséges felé, kilenc óránál.
Kilencre lesz ott? Mi van? Átnéztem a zöldségeshez. Csiperke néni kint állt, és a maszk résein bagózott éppen. Itt dögöljek meg, ha Csiperke néni kém, vagy bűnszövetkezet vezető. Szerintem a zöldségesbódéval is meggyűlik a baja, de a pénztárgéppel biztosan. Csiperke néni – csak én hívtam így magam között – egyébként azért volt csiperke, mert távol s közel nála lehetett kapni a legszebb gombát.
– A zöldséges? – folytam bele a bárbeszédbe. Ha abszurd, hát legyen abszurd, nemde?
– Nem a zöldséges, mondtam, hogy kilenc óránál.
Esküszöm nincs fél kilenc sem, gondoltam. A nyugdíjasok órája még nem jött el, az tuti. És akkor esett le. Ja „úgy” kilenc. Persze. Magam elé képzeltem az órát. Nézzük csak. Kilenc óra. Igen. Akkor az most előre felé van, vagy hátra? Ha középen állok, és tegyük fel, hogy tizenkettő felé nézek, akkor a kilenc… várjunk csak… igen, na, a kilenc, akkor az a kínai büfé lehet. Ami egyébként még csak közel sincs Csiperkéhez, aki éppen egy kiló krumplit lapátolt egy nejlonzacskóba. Biztos a bűnszervezetnek kell. Krumplifőzelék lesz a leszámolás előtt.
– Az nem a zöldséges – vetettem közbe.
– Nekem kilenc, nem magának – válaszolt a férfi.
– Ja, úgy! – bólintottam.
Most komolyan, a bérgyilkosok, kémek, mesterrablók és a többi ezt tanulja? Van suli, ahova járhatnak? Mondjuk most a vírus idején online kapják az anyagot az tuti. Nyilván valami titkos „míííten”. Krimíten! De lehet, hogy náluk is van online suli rendszer. Csak az nem „kréta”, hanem teszem azt „kézigránát”. De ezt a kilenc órás dolgot tanulják valahol, az tuti. Óra szerinti tájékozódás. Alapfok: saját óra. Felsőfok: A társ/társak órája. Képzelem, mennyit kell gyakorolni, hogy ez flottul menjen! Kilenc óránál, hozzá képest? Jesszusom. Ehhez tuti diploma kell. Akkor innen van a kifejezést, hogy: diplomás bűnözők.
Csiperke nénitől nem túl messzire egy szintén sportra öltözött alak álldogált. A telefonját simogatta gyanútlanul. Hát én ki nem szúrtam volna az tuti. Nyilván ez is tananyag lehet.
– És nem tudtad lerázni? – nézett szemrehányón a nőre.
– Nem. Mögöttem kocogott. Egy parkban azért elég nehéz dolga van az embernek.
A férfi mélyet sóhajtott: – Jó. Ez van. Majd te lerázod. Menni fog, ugye?
Néhány másodpercig nem is fogtam fel, hogy hozzám beszél?
– Ja, én?
– Hát ki más?
– Egyébként egész jó jelmez. Tisztára bevettem – kacsintott felém a jónő.
– Ugye? – kacsintottam vissza.
– Na, menni fog? – kérdezte a férfi.
– A lerázás?
– Persze.
– Én nem hiszem.
Mert ugye én nem jártam kémiskolába se, de még csak titkosügynök OKJ-re sem. Hogy a fenébe ráznék én le bármit is? Menjek be a benzinkútra és fussak ki a hátsó kijáraton? De hát még a wc-re is kulcsot kell kérni! Vagy rohanjak tiszta erőből el egészen a stadionig, hátha végelgyengülésben kimúlik mögülem a követő? Egy sarok után elhullok, az tuti. Egyáltalán, hogy hívják szaknyelven azt, aki követ?
– Haza ne menj, míg le nem rázod a farkat!
– Lerázom most és kész-passz, jó? – néztem rájuk reménykedőn.
– Itt?
– Akár itt is, ha megoldódik az ügy.
– Nem, az nem lesz jó. Fegyvered van?
– Egy kalapács. Otthon. Ja és egy fúrógép. Az számít?
– Az nem jó – ingatta fejét a férfi. – Mindegy. Majd mi intézzük. Te csak menj haza!
– Az menni fog – bólintottam.
– És ha hazaérsz, mit csinálsz? – kérdezte a jónő.
– Tejberizst.
Egy ideig egyikük sem beszélt hozzám. Talán azt latolgatták, hogy melyik tanfolyamon végeztem. Mondjuk a tejberizsemmel ölni is lehet, ha elég keményre csinálom, szóval három fegyverem is van.
– Na, figyelj! – karolt át a férfi. A jónő a mások oldalamra húzódott. Úgy álltunk ott, mint valami krimi-tirptichon: a bérgyilkos, a jónő meg a soron következő áldozat. – Most nem adod oda, jó?
– Jó – bólintottam.
– Egyébként a szatyorban van?
– A tej mellett – tettem hozzá bizonytalanul.
– Jó. Te most hazamész. Addig mi elintézzük a farkad.
– Azt akartam is kérni – bólintottam.
– Aztán este találkozunk.
– Tényleg?
– Édesem, ne hülyéskedj, kérlek – nézett rám a jónő.
Ekkor a telefonsimogatós farok – most mit csináljak, ők hívták így – futva átkelt az úttesten. Egy autó rádudált, és ez Csiperke néni figyelmét is felkeltette. Lehet, hogy az öreglány tényleg egy bűnszövetkezet feje?
– Jön! – suttogta a jónő.
– Semmi pánik! Ha közelebb ér, intézem – bólintott a férfi és az arca elé húzta a maszkot. – Te pedig siess haza! Tudod a dolgod.
Bólintottam. Ha az a dolgom, hogy hazaérjek, akkor tudom.
A jónő futásnak eredt. Nyilván, hogy elvonja a farok figyelmét. Vagy mert besavasodott a vádlija.
– Akkor én mentem – közöltem.
– Rendben. Ne feledd! Este találkozunk a Deák tér északnyugati kijáratán – mondta és besietett a mögöttünk lévő pékségbe. Hogy miért, arról fogalmam sem volt. Vagy kakaós csigát vesz, vagy átrohan a hátsó kijárathoz, mert bezzeg ő simán átfut bármilyen bolton, ha menekül. De persze próbálnám meg én. A pogácsákig sem jutnék.
A farok kihagyta a pékséget és a nő után sétált. Volt esze.
Átkeltem a zebrán, és be kell valljam, egyszer hátra néztem, hogy követnek-e. Úgy harmincan lehettek. Legközelebb nem én leszek az, aki elsőnek elstartol a zöld lámpánál, az már biztos.
Vajon miért van az, tűnődtem hazafelé, hogy minden filmben mindenki tudja, hogy melyik a tér északnyugati kijárata? Az alvilágban mindenki hord magánál iránytűt? Kötelező kellék, mint a pisztoly? És vajon az este náluk mit jelent? Fél kilenc? Vagy nyolc húsz? Én néha már hétkor pizsamában vagyok. Úgy tűnik, hogy nem illek egy krimibe sem. Krimiidegen vagyok.
Amikor benyitottam a lakásba, még egyszer felmerült bennem, hogy megnézem a google-ban, vajon merre van észak a Deák téren. Talán kimegyek hatra és várok tízig.
Vagy itthon maradok és megfőzöm végre azt a tejberizst, amit egy hónapja tervezek.
A kutyám körbeugrált, míg én tanakodtam.
Nem. Inkább maradok. A tejberizs szebb estét ígér és félbehagytam egy kémes sorozatot a neten. Izgis és ott mindenki tudja, hogy merre van északnyugat.
***
A “Találkozzunk a tér északnyugati kijáratánál este” mondat szó szerint elhangzott valamelyik krimiben. Utána órákig röhögtem azt képzelve, mi lett volna, ha ezt nekem mondják.