– Na, jöttem meghalni – mondta és leült.
Olyan drága, testhez idomuló szék volt. Manapság a fiatalok túl korán megszeretik a kényelmet. Ez vagy nagyon rossz, vagy mindig is így volt. Ennek már nem fog utána járni, az biztos.
– Örülök, hogy befáradt, és szó sincs itt meghalásról – mosolyodott el a nő. Fiatalka volt. Nála jóval fiatalabb.
– Én nem jöttem volna, de kötelező volt. Ugye kötelező?
– Sajnos igen. A tájékoztatás kötelező.
– És ha most mégis kivánszorgok innen?
– Sajnos hiába. Valójában ez csupán formalitás. Akkor is éles a rendszert, ha nincs jelen.
– Akkor minek ülök itt?
– Mert ez így fair.
– Fair? Tudja, mint csinálnak velünk? Megbélyegeznek, mint a marhákat.
– Na, pont ezért ül itt a bácsi. Az én dolgom, hogy eloszlassam ezeket a tévképzeteket. Mert, tetszik tudni, itt szó sincs megbélyegzésről vagy hátrányos megkülönböztetésről.
– Persze. A végén kiderül, hogy ez kifejezetten jó nekem.
– Bizonyos értelemben valóban jó.
– Ha meg tud erről győzni, akkor elveszem feleségül.
– Már van férjem.
– De gondolom nem idős az úr.
– Nem.
– De ha idős lesz, akkor neki is elmagyarázza majd, hogy mi merre, mint most nekem?
– Addigra már mindenki tudni fogja a lényeget. A legtöbben már elolvasták az online anyagot és otthon aláírták. Lassan mindenki által ismert lesz a rendszer, aztán idővel megszokottá válik majd.
– Szép kor lesz.
– Igazságos.
– Magának.
– Mindenkinek.
…
– Akkor mi a dolgom? – kérdezte az öreg.
A test vonalát követő széket kifejezetten kényelmetlennek érezte.
– Valójában semmi. Csak tudni szeretném, hogy mindent megértett.
– Megértettem. Hamarosan megölnek.
– Ugyan már, bácsi! Senki nem akarja megölni. Pláne, ha nem szolgál rá. Ugye érti, hogy a rendszer hogyan működik?
– Persze. Öreg vagyok, mehetek a kukába. Nincs többé társadalombiztosítás, gyógyszer. Talán még kórház sem. A társadalom magas ívből tesz rám ezentúl.
– Nem jól tudja. Látja, milyen jó, hogy bejött. Figyeljen ide, bácsi! Az egész azon múlik, hogy eddig hogyan élt.
– Hát az baj, mert elég szarul.
– Már csak nem!
– Dehogynem. Amin én keresztül mentem… Az első korona idején születtem. És az csak a kezdet volt. Kisasszony, ha én ezt most mind elmesélném, akkor túlórázna. Szóval, elég vacak életet éltem. Akkor megyek a kukába?
– Hagyja már abba, bácsi! Senki sem megy a kukába. Itt egyszerű értékelésről van szó. Semmi több. A bácsi kartonjában holnap reggeltől beindul egy mutató és ennyi az egész. Észre sem fogja venni.
– De mi köze ennek az életemhez?
– Jaj, mégsem érti – ingatta fejét a nő. Tanácstalanul nézte egy ideig az öreget.
A nőnek szép arca volt, az már biztos.
– Tényleg nem. Főleg azt nem, hogy miért akarnak megölni.
– Utoljára mondom, senki sem akarja megölni, vagy ha esetleg igen, még az sem nagy katasztrófa.
– Magának talán nem az.
– Magának sem. Mert a mutató számít csupán. Az, hogy a mutató ne menjen mínuszba. De tudja mit? Ha mínuszba megy, még akkor sincs nagy baj. Onnan is vissza lehet jönni. Tudja ugye, hogy mit jelöl a mutató?
– Hogy öreg vagyok.
– Nem. Azt, hogy mennyit számít másoknak. Ezért hívják Társadalmi Hasznossági Mutatónak. THM.
– Az nem valami bankos szarság? Elnézést kisasszony!
– Nem tesz semmit, én is ismerem ezt a szót. És jól tudja, az volt, de azok az idők régen elmúltak. A THM most azt mutatja, hogy a bácsi mennyire hasznos a társadalom számára. Mindenkinek van THM-je. Már vagy harminc éve futnak így a rendszerek, ha nem tudná. De csak az utóbbi időben élesítettük be ezt igazán. Kellett némi átmenet.
Az öreg egy ideig csendben maradt. Az a szar szék tényleg kényelmetlen volt. Legszívesebben felállt volna, pedig piszkosul fájt a háta.
– Kisasszony, én nem vagyok már hasznos. Csak a napot lopom, és a maga idejét.
– Nem érti. Na, figyeljen ide! Azt ugye tudja, hogy társadalomban élünk?
– Hát ennyi még tőlem is kitelik.
– Jó. És azt is tudja, hogy egy társadalomban emberek kapcsolódnak egymáshoz.
– Még ez is nagyjából tiszta.
– Akkor azt is tudja, hogy a bácsi bármit tesz, az hatással van másokra.
– Hát én már nem.
– De igen. Mint szomszéd, mint nagypapa, mint a bácsi a boltból. Hatással van másokra. Amikor ráköszön valakire, hogy „Jó reggelt”, akkor a másikban valami történik.
– Az biztos. Az öreg Jóskának azonnal felmegy a vérnyomása, ha meglát.
– Tehát hatással van rá.
– Ja, úgy. Úgy igen.
– Hát ez a lényeg. Ez a hatás mérhető. Most már pontosan mérhető.
– Hogy a fenébe?
– A személyi chippel, amit mindenkibe beültetnek immár harminc éve. Magában is van.
– Van, hogy a fene egye meg. Annyit tüntettem, hogy a lábam elkopott, és mégis beültették. Olyan vagyok, mint egy pudli. Becsippeztek.
– Nagyon helyesen. Mert ez a chip most megmutatja, hogy a bácsi mennyit ér. Mármint mások számára. Mert ez a chip összekapcsolódik más emberek chipjével. Mindenkiével, akivel érintkezik. És ezek a chipek adatokat küldenek a központi adatbázisba, ahol a kartonját tárolják. Így alakul ki a hús-vér társadalom mellett a chipek társadalma. Ami valójában az igazi emberek társadalma, de adatokban. Ez a valódi adatok társadalma. Na, bácsi, ez az igazi forradalom!
– Jesszus! Ez nekem nem tetszik.
– Nem baj. Ez van.
– És a THM?
– Az egy adat. Arról, hogy mások, tehát mások chipjei, milyen értéket küldenek a rendszerbe magáról. Érti már? Nem a rendszer értékeli magát. Hanem mások. A többiek. Akiket ismer. Akikkel találkozik, akikkel érintkezik, akikkel kapcsolatban áll. Ez egy egyszerű és nagyon igazságos rendszer. Minden azon múlik, hogy mit gondolnak magáról mások. Vegyünk példának engem.
– Vegyük magát.
– A bácsi hatással van rám.
– Magácska is hatással van énrám. Lassan be kell szednem a nyugtatómat, mert gondok lesznek, ha ilyeneket mond.
A nő elmosolyodott: – Ez kedves. Szóval. Mi most beszélgetünk, ezért az én chipem adatokat küld a maga kartonjának, hogy nekem milyen benyomásom van a bácsiról. Ez egy egyszerű érték…
– Azt honnan tudja a maga chipje, hogy mit gondol velem kapcsolatban? – vágott közbe az öreg.
– Sima biokémia, bácsi. A gondolatok kémiai reakciókat váltanik ki a testben. A chip ezt érzékeli, és lefordítja egy értékre. Ennyi. És mielőtt azt hinné, hogy ez valami lájk-verseny, hát nem. Itt nem tudatosan kattintgatnak az emberek, bácsi. Itt az válik pontszámmá, amit érez. Semmi tettetés.
– Szóval, ha felidegesítem magát…
– Akkor tőlem függetlenül, automatikusan kap egy jó nagy mínusz egyest a kartonja, ha akarom, ha nem – mosolyodott el a nő. – Vagy mínusz százat, ha zaklatni kezd, vagy ha összeköltöznék magával és hatalmaskodna rajtam.
– Összeköltözne?
– Nem. De kaphat plusz százat is, ha kedves valakivel. Higgye el, ki van ez találva. A lényeg, hogy ez a milliónyi adat összeadódik, és a végén kiad egy mutatót.
– THM.
– Az bizony. És ez dönti el, hogy hasznos-e a társadalom számára vagy sem. Érti már? Elég, ha kedves az asszonnyal…
– Az asszonnyal már hiába lennék. Az ő chipje már nem küld jelet.
– Oh, igen – nézett egy pillanatra a csak számára látható kijelzőre a nő. – Bocsánat!
– Nem maga tehet róla – vont vállat az öreg.
– De mindegy, hogy kivel kedves – folytatta a nő. – Ha nem kívánja mindenki a fenébe, akkor nincs mitől félnie. Elég egyetlen ember, aki szereti, akinek a chipje pozitív jelet küld a kartonjába, és a THM már nulla fölött van.
– És akkor?
– És akkor nincs mitől félnie. Hasznos valakinek. Szóval hasznos a társadalomnak, így a szolgáltatások járnak magának. Semmi gondja.
Az öreg egy ideig csendben meredt maga elé. – Ez baromság, kisasszony. Oltári nagy baromság.
– Miért?
– Mert ismerek nem egy embert, aki olyan idős, mint maga, és az égvilágon senki sem szereti. A maga rendszere szerint őt már rég ki kellett volna végezni.
– Elsőként, nem az én rendszerem, hanem a mi rendszerünk. Másodszorra: senkit nem végzünk ki, csak nem segítünk valakit, aki nem hasznos legalább egy valakinek. Ezt jelenti ugyanis társadalomban élni. És nincs igaza. Mert ha valaki dolgozik, akkor már eleve nem lehet haszontalan. Ezért van az, hogy csak bizonyos kortól felfelé értesítjük a rendszerben lévőket. Még soha nem volt arra példa, hogy fiatal, de akár középkorú ember mínuszba ugrott volna. Túl sok a kapcsolat, túl sok a tevékenység. Valami mindig nulla fölött tartja a mutatót.
– Ellenben az öregek…
– Hát igen, bácsi. Ezért van itt, hogy megértse. Ahogy megy előre a kor, egyre kevesebb a kapcsolat, így egyre nagyobbat nyom a latba egy-egy chip, vagyis ember értékelése. Meglepődne, hogy hány idős ember mutatója függ két-három ember chipjétől. Ismerek olyat is, akinek a THM-je egyetlen embertől függ. Ez elég ritka, de azért mégis van. És pontosan ezért számít, hogy eddig hogy élt a bácsi. Mert bizony, ha undok volt… érti ugye?
– Akkor nincs sok ismerősöm, mi?
– Akkor nincs. És aki van, annak a chipje sem küld jó értékeket…
– Vagyis utál.
– Hát olyasmi. Vagy szorong maga mellett vagy fél magától… érti, ugye?
– És ha egy lakatlan szigeten élnék?
– Akkor nulla lenne a mutatója. Az sem baj. A társadalom csak akkor nem segít, ha mínuszban van. Aki nem látszik, az nem látszik. Senkit nem zavar. A társadalmat sem. A társadalmat az érdekli, hogy ne legalább ne ártson. Mert aki csak ártani tud már…
– Arra nincs szükség, mi?
– Miért, van?
– Na, figyeljen ide – hajolt egészen közel az öreg. – És ha én egy kiállhatatlan, undok, szemét gazember vagyok, aki véletlenül olyan könyveket írt fiatalon, amik emberek ezreinek, százezreinek, sőt, millióinak okoztak szép perceket? Na, akkor mi van a mutatóval?
A nő egy félmosollyal az arcán előre hajolt. Szinte suttogott: – A mutató jelen időben mutat, bácsi.
– De az érdemek, kisasszony!
– Az érdemek elévülhetnek. Írhat bármilyen könyvet, ha utána tíz évvel mindenki gyűlöli, mert egy undok vén béka. Az emberek chipjei azt jelzik, ahogy most, ma viselkedik másokkal, ahogy most és ma éreznek magával kapcsolatban. Ezt jelenti a Hasznosság. Érti, ugye? Ha nem használ, legalább ne ártson másoknak. Ez azért elvárható kérés mindenkitől, nem?
– Ez embertelen.
– Embertelen? Miért?
– Mert így nem mérhetünk egy embert.
– Miért? Mi mást mérhetünk, mint azt, hogy mit okoz a lénye másoknak, másokban?
– Akkor is az.
– Miért?
– Mert jogom van az élethez.
– Ezt senki sem vitatja.
– De ha bajom esik majd, senki sem segít.
– Ha senki sem szereti, akkor miért segítenének?
– Mert ember vagyok.
– Ami egy társadalom tagja. Az ember csak akkor ér valamit, ha mások számára ér valamit. De nem is értem, miért ellenkezik. Ez nem egy mérleg, bácsi. Itt elég, ha egyetlen ember chipjétől pozitív érték érkezik be a kartonjához, és már nincs semmi gondja. Akkor van baj, ha csak nulla alatti értékek jönnek be.
– Ha mindenki utál.
– Úgy is lehet mondani. És úgy is lehet mondani, hogy ha már nem tud jót okozni senkinek.
– Mert akkor már nem érdemes élnem, mi?
– Maga szerint érdemes?
– Hogy beszél velem?
– Sehogy. Egy kérdést tettem csak fel, és ha elég bátor lenne idős létére, akkor most nem háborogna, hanem elgondolkodna a kérdésen. Miért érdemes élnie?
– Maga kegyetlen, kisasszony, de majd megtudja, ha idős lesz.
– Mit, bácsi? Hogy a kor nem számít, hogy a múltbéli érdemek nem számítanak, azok akkor voltak jelentősek, nem most, hogy csak egyetlen egy dolog számít és számított mindig? Az, hogy mit adunk? Ma. Most.
Az öreg felállt. A szék azonnal visszanyerte univerzális, semmitmondó formáját. Akkor is kényelmetlen volt, az már biztos. Megkerülte a széket és nagy lendülettel az ajtóhoz sántikált. Fájt a háta, hiába minden.
– Nyilván nem tiltakozhatom ellene – fordult vissza az ajtóból.
– Nem. Miért is tenné? – mosolygott a nő. A mosoly mögött nem jókedv bujkált.
– Mert… mert ez… – kereste, de nem találta a szavakat.
– Igazságtalan?
– Az. Honnan tudta, hogy ezt a szót keresem?
– Ez a szó sokszor hangzik el itt. Most már csak az a kérdés, bácsi, hogy miért tartja igazságtalannak.
Az öreg vállat vont.
– Talán mert kényszerít, hogy jó legyek.
– Nem, bácsi. Senki sem kényszeríti semmire. Én biztos nem. A THM csupán egy adat. Egy mutató arról, hogy hogyan él most. Semmi több. Maga dönti el, hogy mit kezd vele.
– Aha – bólintott az öreg. – És… megtudhatom?
A nő egy ideig nem válaszolt.
– Megtudhatom? – kérdezte újra az öreg.
– Meg, de nem javaslom.
– Miért?
– Az vettük észre, hogy bizonyos esetekben nagy zavart okoz a fejekben. Tudja, mikor kiderül, hogy milyen hatással van másokra, az… hogy is mondjam… megrázó tud lenni. De ha kéri…
– Kérem!
– Helyes. Legalább bátornak tetszik lenni – bólintott a nő, és egy ideig csendben pörgette maga előtt a láthatatlan adatokat.
– Na?
– Hát bácsi, azt javaslom, hogy húzzon bele.
– Olyan rossz?
A nő nem válaszolt.
– A franc essen az egészbe!
– Menni fog ez, bácsi. Soha nem késő.
Olyan drága, testhez idomuló szék volt. Manapság a fiatalok túl korán megszeretik a kényelmet. Ez vagy nagyon rossz, vagy mindig is így volt. Ennek már nem fog utána járni, az biztos.
– Örülök, hogy befáradt, és szó sincs itt meghalásról – mosolyodott el a nő. Fiatalka volt. Nála jóval fiatalabb.
– Én nem jöttem volna, de kötelező volt. Ugye kötelező?
– Sajnos igen. A tájékoztatás kötelező.
– És ha most mégis kivánszorgok innen?
– Sajnos hiába. Valójában ez csupán formalitás. Akkor is éles a rendszert, ha nincs jelen.
– Akkor minek ülök itt?
– Mert ez így fair.
– Fair? Tudja, mint csinálnak velünk? Megbélyegeznek, mint a marhákat.
– Na, pont ezért ül itt a bácsi. Az én dolgom, hogy eloszlassam ezeket a tévképzeteket. Mert, tetszik tudni, itt szó sincs megbélyegzésről vagy hátrányos megkülönböztetésről.
– Persze. A végén kiderül, hogy ez kifejezetten jó nekem.
– Bizonyos értelemben valóban jó.
– Ha meg tud erről győzni, akkor elveszem feleségül.
– Már van férjem.
– De gondolom nem idős az úr.
– Nem.
– De ha idős lesz, akkor neki is elmagyarázza majd, hogy mi merre, mint most nekem?
– Addigra már mindenki tudni fogja a lényeget. A legtöbben már elolvasták az online anyagot és otthon aláírták. Lassan mindenki által ismert lesz a rendszer, aztán idővel megszokottá válik majd.
– Szép kor lesz.
– Igazságos.
– Magának.
– Mindenkinek.
…
– Akkor mi a dolgom? – kérdezte az öreg.
A test vonalát követő széket kifejezetten kényelmetlennek érezte.
– Valójában semmi. Csak tudni szeretném, hogy mindent megértett.
– Megértettem. Hamarosan megölnek.
– Ugyan már, bácsi! Senki nem akarja megölni. Pláne, ha nem szolgál rá. Ugye érti, hogy a rendszer hogyan működik?
– Persze. Öreg vagyok, mehetek a kukába. Nincs többé társadalombiztosítás, gyógyszer. Talán még kórház sem. A társadalom magas ívből tesz rám ezentúl.
– Nem jól tudja. Látja, milyen jó, hogy bejött. Figyeljen ide, bácsi! Az egész azon múlik, hogy eddig hogyan élt.
– Hát az baj, mert elég szarul.
– Már csak nem!
– Dehogynem. Amin én keresztül mentem… Az első korona idején születtem. És az csak a kezdet volt. Kisasszony, ha én ezt most mind elmesélném, akkor túlórázna. Szóval, elég vacak életet éltem. Akkor megyek a kukába?
– Hagyja már abba, bácsi! Senki sem megy a kukába. Itt egyszerű értékelésről van szó. Semmi több. A bácsi kartonjában holnap reggeltől beindul egy mutató és ennyi az egész. Észre sem fogja venni.
– De mi köze ennek az életemhez?
– Jaj, mégsem érti – ingatta fejét a nő. Tanácstalanul nézte egy ideig az öreget.
A nőnek szép arca volt, az már biztos.
– Tényleg nem. Főleg azt nem, hogy miért akarnak megölni.
– Utoljára mondom, senki sem akarja megölni, vagy ha esetleg igen, még az sem nagy katasztrófa.
– Magának talán nem az.
– Magának sem. Mert a mutató számít csupán. Az, hogy a mutató ne menjen mínuszba. De tudja mit? Ha mínuszba megy, még akkor sincs nagy baj. Onnan is vissza lehet jönni. Tudja ugye, hogy mit jelöl a mutató?
– Hogy öreg vagyok.
– Nem. Azt, hogy mennyit számít másoknak. Ezért hívják Társadalmi Hasznossági Mutatónak. THM.
– Az nem valami bankos szarság? Elnézést kisasszony!
– Nem tesz semmit, én is ismerem ezt a szót. És jól tudja, az volt, de azok az idők régen elmúltak. A THM most azt mutatja, hogy a bácsi mennyire hasznos a társadalom számára. Mindenkinek van THM-je. Már vagy harminc éve futnak így a rendszerek, ha nem tudná. De csak az utóbbi időben élesítettük be ezt igazán. Kellett némi átmenet.
Az öreg egy ideig csendben maradt. Az a szar szék tényleg kényelmetlen volt. Legszívesebben felállt volna, pedig piszkosul fájt a háta.
– Kisasszony, én nem vagyok már hasznos. Csak a napot lopom, és a maga idejét.
– Nem érti. Na, figyeljen ide! Azt ugye tudja, hogy társadalomban élünk?
– Hát ennyi még tőlem is kitelik.
– Jó. És azt is tudja, hogy egy társadalomban emberek kapcsolódnak egymáshoz.
– Még ez is nagyjából tiszta.
– Akkor azt is tudja, hogy a bácsi bármit tesz, az hatással van másokra.
– Hát én már nem.
– De igen. Mint szomszéd, mint nagypapa, mint a bácsi a boltból. Hatással van másokra. Amikor ráköszön valakire, hogy „Jó reggelt”, akkor a másikban valami történik.
– Az biztos. Az öreg Jóskának azonnal felmegy a vérnyomása, ha meglát.
– Tehát hatással van rá.
– Ja, úgy. Úgy igen.
– Hát ez a lényeg. Ez a hatás mérhető. Most már pontosan mérhető.
– Hogy a fenébe?
– A személyi chippel, amit mindenkibe beültetnek immár harminc éve. Magában is van.
– Van, hogy a fene egye meg. Annyit tüntettem, hogy a lábam elkopott, és mégis beültették. Olyan vagyok, mint egy pudli. Becsippeztek.
– Nagyon helyesen. Mert ez a chip most megmutatja, hogy a bácsi mennyit ér. Mármint mások számára. Mert ez a chip összekapcsolódik más emberek chipjével. Mindenkiével, akivel érintkezik. És ezek a chipek adatokat küldenek a központi adatbázisba, ahol a kartonját tárolják. Így alakul ki a hús-vér társadalom mellett a chipek társadalma. Ami valójában az igazi emberek társadalma, de adatokban. Ez a valódi adatok társadalma. Na, bácsi, ez az igazi forradalom!
– Jesszus! Ez nekem nem tetszik.
– Nem baj. Ez van.
– És a THM?
– Az egy adat. Arról, hogy mások, tehát mások chipjei, milyen értéket küldenek a rendszerbe magáról. Érti már? Nem a rendszer értékeli magát. Hanem mások. A többiek. Akiket ismer. Akikkel találkozik, akikkel érintkezik, akikkel kapcsolatban áll. Ez egy egyszerű és nagyon igazságos rendszer. Minden azon múlik, hogy mit gondolnak magáról mások. Vegyünk példának engem.
– Vegyük magát.
– A bácsi hatással van rám.
– Magácska is hatással van énrám. Lassan be kell szednem a nyugtatómat, mert gondok lesznek, ha ilyeneket mond.
A nő elmosolyodott: – Ez kedves. Szóval. Mi most beszélgetünk, ezért az én chipem adatokat küld a maga kartonjának, hogy nekem milyen benyomásom van a bácsiról. Ez egy egyszerű érték…
– Azt honnan tudja a maga chipje, hogy mit gondol velem kapcsolatban? – vágott közbe az öreg.
– Sima biokémia, bácsi. A gondolatok kémiai reakciókat váltanik ki a testben. A chip ezt érzékeli, és lefordítja egy értékre. Ennyi. És mielőtt azt hinné, hogy ez valami lájk-verseny, hát nem. Itt nem tudatosan kattintgatnak az emberek, bácsi. Itt az válik pontszámmá, amit érez. Semmi tettetés.
– Szóval, ha felidegesítem magát…
– Akkor tőlem függetlenül, automatikusan kap egy jó nagy mínusz egyest a kartonja, ha akarom, ha nem – mosolyodott el a nő. – Vagy mínusz százat, ha zaklatni kezd, vagy ha összeköltöznék magával és hatalmaskodna rajtam.
– Összeköltözne?
– Nem. De kaphat plusz százat is, ha kedves valakivel. Higgye el, ki van ez találva. A lényeg, hogy ez a milliónyi adat összeadódik, és a végén kiad egy mutatót.
– THM.
– Az bizony. És ez dönti el, hogy hasznos-e a társadalom számára vagy sem. Érti már? Elég, ha kedves az asszonnyal…
– Az asszonnyal már hiába lennék. Az ő chipje már nem küld jelet.
– Oh, igen – nézett egy pillanatra a csak számára látható kijelzőre a nő. – Bocsánat!
– Nem maga tehet róla – vont vállat az öreg.
– De mindegy, hogy kivel kedves – folytatta a nő. – Ha nem kívánja mindenki a fenébe, akkor nincs mitől félnie. Elég egyetlen ember, aki szereti, akinek a chipje pozitív jelet küld a kartonjába, és a THM már nulla fölött van.
– És akkor?
– És akkor nincs mitől félnie. Hasznos valakinek. Szóval hasznos a társadalomnak, így a szolgáltatások járnak magának. Semmi gondja.
Az öreg egy ideig csendben meredt maga elé. – Ez baromság, kisasszony. Oltári nagy baromság.
– Miért?
– Mert ismerek nem egy embert, aki olyan idős, mint maga, és az égvilágon senki sem szereti. A maga rendszere szerint őt már rég ki kellett volna végezni.
– Elsőként, nem az én rendszerem, hanem a mi rendszerünk. Másodszorra: senkit nem végzünk ki, csak nem segítünk valakit, aki nem hasznos legalább egy valakinek. Ezt jelenti ugyanis társadalomban élni. És nincs igaza. Mert ha valaki dolgozik, akkor már eleve nem lehet haszontalan. Ezért van az, hogy csak bizonyos kortól felfelé értesítjük a rendszerben lévőket. Még soha nem volt arra példa, hogy fiatal, de akár középkorú ember mínuszba ugrott volna. Túl sok a kapcsolat, túl sok a tevékenység. Valami mindig nulla fölött tartja a mutatót.
– Ellenben az öregek…
– Hát igen, bácsi. Ezért van itt, hogy megértse. Ahogy megy előre a kor, egyre kevesebb a kapcsolat, így egyre nagyobbat nyom a latba egy-egy chip, vagyis ember értékelése. Meglepődne, hogy hány idős ember mutatója függ két-három ember chipjétől. Ismerek olyat is, akinek a THM-je egyetlen embertől függ. Ez elég ritka, de azért mégis van. És pontosan ezért számít, hogy eddig hogy élt a bácsi. Mert bizony, ha undok volt… érti ugye?
– Akkor nincs sok ismerősöm, mi?
– Akkor nincs. És aki van, annak a chipje sem küld jó értékeket…
– Vagyis utál.
– Hát olyasmi. Vagy szorong maga mellett vagy fél magától… érti, ugye?
– És ha egy lakatlan szigeten élnék?
– Akkor nulla lenne a mutatója. Az sem baj. A társadalom csak akkor nem segít, ha mínuszban van. Aki nem látszik, az nem látszik. Senkit nem zavar. A társadalmat sem. A társadalmat az érdekli, hogy ne legalább ne ártson. Mert aki csak ártani tud már…
– Arra nincs szükség, mi?
– Miért, van?
– Na, figyeljen ide – hajolt egészen közel az öreg. – És ha én egy kiállhatatlan, undok, szemét gazember vagyok, aki véletlenül olyan könyveket írt fiatalon, amik emberek ezreinek, százezreinek, sőt, millióinak okoztak szép perceket? Na, akkor mi van a mutatóval?
A nő egy félmosollyal az arcán előre hajolt. Szinte suttogott: – A mutató jelen időben mutat, bácsi.
– De az érdemek, kisasszony!
– Az érdemek elévülhetnek. Írhat bármilyen könyvet, ha utána tíz évvel mindenki gyűlöli, mert egy undok vén béka. Az emberek chipjei azt jelzik, ahogy most, ma viselkedik másokkal, ahogy most és ma éreznek magával kapcsolatban. Ezt jelenti a Hasznosság. Érti, ugye? Ha nem használ, legalább ne ártson másoknak. Ez azért elvárható kérés mindenkitől, nem?
– Ez embertelen.
– Embertelen? Miért?
– Mert így nem mérhetünk egy embert.
– Miért? Mi mást mérhetünk, mint azt, hogy mit okoz a lénye másoknak, másokban?
– Akkor is az.
– Miért?
– Mert jogom van az élethez.
– Ezt senki sem vitatja.
– De ha bajom esik majd, senki sem segít.
– Ha senki sem szereti, akkor miért segítenének?
– Mert ember vagyok.
– Ami egy társadalom tagja. Az ember csak akkor ér valamit, ha mások számára ér valamit. De nem is értem, miért ellenkezik. Ez nem egy mérleg, bácsi. Itt elég, ha egyetlen ember chipjétől pozitív érték érkezik be a kartonjához, és már nincs semmi gondja. Akkor van baj, ha csak nulla alatti értékek jönnek be.
– Ha mindenki utál.
– Úgy is lehet mondani. És úgy is lehet mondani, hogy ha már nem tud jót okozni senkinek.
– Mert akkor már nem érdemes élnem, mi?
– Maga szerint érdemes?
– Hogy beszél velem?
– Sehogy. Egy kérdést tettem csak fel, és ha elég bátor lenne idős létére, akkor most nem háborogna, hanem elgondolkodna a kérdésen. Miért érdemes élnie?
– Maga kegyetlen, kisasszony, de majd megtudja, ha idős lesz.
– Mit, bácsi? Hogy a kor nem számít, hogy a múltbéli érdemek nem számítanak, azok akkor voltak jelentősek, nem most, hogy csak egyetlen egy dolog számít és számított mindig? Az, hogy mit adunk? Ma. Most.
Az öreg felállt. A szék azonnal visszanyerte univerzális, semmitmondó formáját. Akkor is kényelmetlen volt, az már biztos. Megkerülte a széket és nagy lendülettel az ajtóhoz sántikált. Fájt a háta, hiába minden.
– Nyilván nem tiltakozhatom ellene – fordult vissza az ajtóból.
– Nem. Miért is tenné? – mosolygott a nő. A mosoly mögött nem jókedv bujkált.
– Mert… mert ez… – kereste, de nem találta a szavakat.
– Igazságtalan?
– Az. Honnan tudta, hogy ezt a szót keresem?
– Ez a szó sokszor hangzik el itt. Most már csak az a kérdés, bácsi, hogy miért tartja igazságtalannak.
Az öreg vállat vont.
– Talán mert kényszerít, hogy jó legyek.
– Nem, bácsi. Senki sem kényszeríti semmire. Én biztos nem. A THM csupán egy adat. Egy mutató arról, hogy hogyan él most. Semmi több. Maga dönti el, hogy mit kezd vele.
– Aha – bólintott az öreg. – És… megtudhatom?
A nő egy ideig nem válaszolt.
– Megtudhatom? – kérdezte újra az öreg.
– Meg, de nem javaslom.
– Miért?
– Az vettük észre, hogy bizonyos esetekben nagy zavart okoz a fejekben. Tudja, mikor kiderül, hogy milyen hatással van másokra, az… hogy is mondjam… megrázó tud lenni. De ha kéri…
– Kérem!
– Helyes. Legalább bátornak tetszik lenni – bólintott a nő, és egy ideig csendben pörgette maga előtt a láthatatlan adatokat.
– Na?
– Hát bácsi, azt javaslom, hogy húzzon bele.
– Olyan rossz?
A nő nem válaszolt.
– A franc essen az egészbe!
– Menni fog ez, bácsi. Soha nem késő.
