– Akkor a terv világos mindenkinek? – kérdezte a csapat vezetője.
Egy ideig nem szólalt meg senki. Többen izzadt tenyerüket törölgették, mintha veszélyes tornamutatványra készültek volna, de ebben a tornamutatványban nem voltak szaltók és bukfencek, de annál több volt a sikoltozás, a fájdalom és a félelem. Különösen a félelem volt sok. És persze tornaszőnyeg helyett utcák voltak, szobák és termek, bírák helyett… nos, az nem változott, itt is voltak ítélkezők.
– És ez működni fog? – kérdezte egy hátul álló.
– Működnie kell – vágta rá a csapat vezetője. – A lényeg a határozottság. Megcsináljuk. Csak azzal lehet gond, aki ellenáll.
– És aki ellenáll?
– Azokkal kell foglalkozni elsősorban. Felkutatni, azonosítani, elfogni.
– Értem, de mi lesz velük? Felkutatjuk őket, rendben van. És utána?
Kint szemerkélni kezdett az eső. A sátor ponyváján hamarosan tompa, idegőrlő dobolás kezdődött.
– Mit nem ért ezen? Hiszen ellenálltak. Jogunk, kötelességünk és főleg érdekünk az, hogy nyugalom legyen. Csend és béke.
– De nem tudjuk, hogy hányan lesznek. Lehet, hogy…
– Igen, lehet… De azt már most el kellene döntenünk, hogy meg akarjuk-e nyerni ezt a harcot vagy sem. Mert ha igen, akkor nem állhatunk le sajnálkozni. Ennek ez a rendje. Majd később, évek múlva esetleg bánkódhat, aki akar… bár én nem javaslom…
Kint komolyan rákezdett, mintha az eső is meg akarná osztani a véleményét velük.
– Mindenki ért mindent? Támadunk, győzünk, az ellenállók pedig ott végzik, ahová valók.
Egy ideig nem szólt, de nem is mozdult senki.
Ott voltak a kérdések, és persze harc közben senki sem foglalkozik kérdésekkel. De harc előtt? Akkor lehet kérdezni, vagy úgy is minden adja majd magát, és a dolgok saját gravitációjuk szerint megoldódnak? Az iskolában arra tanítják az embert, hogy kérdezzen bátran, de ez valahogy kihal az emberből. A felnőtté válás titokzatos folyamatában egy ponton az erény hátránnyá változik. És attól a ponttól fogva nem szabad kérdezni, mert csak a buta kérdez, csak az ostoba nem tudja, amit a többiek tudnak. És ez akkor is igaz, ha senki nem tud semmit.
– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy ki csinálja majd – szólalt meg az eligazítás legfiatalabb résztvevője. Többen hallani vélték, hogy a csapat vezetője szaporábban szedi a levegőt.
Igen. Kérdezni öngyilkosság. A nem tudás beismerése gyengeség. Szegény tacskó. Most lőtte lábon magát.
– Mit ki csinál? Ki fog támadni? Ha esetleg magának most éppen nincs kedve, akkor majd megyek én. Így jó lesz, ezzel elégedett? – nézett a szerencsétlen újoncra a vezető.
Többen behúzták a nyakukat. Tudták, hogy mivé fajulhat a helyzet és már-már szánták a fiút, aki vagy nagyon hülye volt, vagy elképesztően vakmerő, mert nem hátrált meg.
– Nem erre gondoltam – mondta.
– És megosztaná velünk, hogy mire gondolt?
– A…, na, szóval a piszkos munkára. Azt ki végzi el? Akiket elfogtunk, azokat ki…
Gránátként robbant ki a nevetés az egész társaságból. Nem nevettek, inkább hisztérikusan vihogtak. Amolyan jótékony, késcsorbító nevetés volt, melynek a végén senkinek nem lesz kedve vagy inkább hangulata keménykedni, esetleg megtorolni a tudatlanságot. Bizonyos értelemben a harsány röhögés a fiút védte, az ő ostobaságát emelte az égig, hogy ott bárányfelhőként szétmálljon a semmiben minden baj és fájdalom nélkül. De persze ehhez kellett egy naiv, gyermekin ártatlan kérdés is. Egy olyan kérdés, melyre minden csatát, szenvedést, győzelmet és kudarcot megélt ember azonnal rávágja a választ. Hiszen ez a kérdés nem is kérdés, hanem a tapasztalatlanság szavakba öntött szobra, a meg nem élt évek automatikus hibája. Ez a kérdés maga az ifjúság.
Amikor alábbhagyott a röhögés és kitörölgették szemükből a jókedv könnycseppjeit, a vezető nem titkolt atyai hangnemben kérdezte meg: – Fiam, hány éves maga?
– Tizenkilenc.
– Így értem. Tudja, a helyzet az, hogy az ön által feltett kérdésen nem is igazán gondolkodtam még el, köszönöm, hogy felvetette.
Többen újra kuncogni kezdtek és félő volt, hogy megint kitör a vihogás.
– És tudja, hogy miért nem fordítottam túl nagy figyelmet a kérdésre?
A kölyök nemet intett a fejével.
– Azért ifjú barátom, mert ez nem igazán probléma. Azt javaslom magának, hogy soha többé ne aggódjon ilyesmiken. Ha idősebb lenne, akkor már tudná, hogy nincs, ismétlem, nincs olyan gaztett és piszkos munka, amire ne lehetne embert találni. Még csak keresni sem kell. Elég hozzá néhány jól irányzott érv, egy-egy helyesen megfogalmazott, érthető gondolat. A világon még egyetlen kivégzés sem maradt el azért, mert nem akadt rá hóhér, kivéve persze, ha éppen felhalmozódott a munka, de az más tészta. Szóval maga csak ne aggódjon, elég emberünk lesz, aki törődik a problémával. Mindez csak kommunikáció kérdése. A tömeg egy gyurma, azt formálunk belőle, amit csak akarunk.
– De az ember…
– Az ember és a tömeg nem azonos egymással, fiam. Mert persze igaza van. Lesznek a gyurmában megszáradt, kemény részek, amiket aztán masszírozhat az ember napestig, csakhogy minket éppen azok nem érdekelnek. Nekünk a maszatolható, kenhető rész kell, és míg az van többségben, fiam, addig a maga által feltett kérdés tulajdonképpen értelmetlen.
A sátorban egy pillanatig csend volt. A legtöbben, főként a fiú érdekében, remélték, hogy több kérdés nem hangzik már el.
Nem hangzott és ez így volt jó.
– Ezen felül, más óhaj sóhaj?… Nincs. Kiváló. Akkor támadás!
Egy ideig nem szólalt meg senki. Többen izzadt tenyerüket törölgették, mintha veszélyes tornamutatványra készültek volna, de ebben a tornamutatványban nem voltak szaltók és bukfencek, de annál több volt a sikoltozás, a fájdalom és a félelem. Különösen a félelem volt sok. És persze tornaszőnyeg helyett utcák voltak, szobák és termek, bírák helyett… nos, az nem változott, itt is voltak ítélkezők.
– És ez működni fog? – kérdezte egy hátul álló.
– Működnie kell – vágta rá a csapat vezetője. – A lényeg a határozottság. Megcsináljuk. Csak azzal lehet gond, aki ellenáll.
– És aki ellenáll?
– Azokkal kell foglalkozni elsősorban. Felkutatni, azonosítani, elfogni.
– Értem, de mi lesz velük? Felkutatjuk őket, rendben van. És utána?
Kint szemerkélni kezdett az eső. A sátor ponyváján hamarosan tompa, idegőrlő dobolás kezdődött.
– Mit nem ért ezen? Hiszen ellenálltak. Jogunk, kötelességünk és főleg érdekünk az, hogy nyugalom legyen. Csend és béke.
– De nem tudjuk, hogy hányan lesznek. Lehet, hogy…
– Igen, lehet… De azt már most el kellene döntenünk, hogy meg akarjuk-e nyerni ezt a harcot vagy sem. Mert ha igen, akkor nem állhatunk le sajnálkozni. Ennek ez a rendje. Majd később, évek múlva esetleg bánkódhat, aki akar… bár én nem javaslom…
Kint komolyan rákezdett, mintha az eső is meg akarná osztani a véleményét velük.
– Mindenki ért mindent? Támadunk, győzünk, az ellenállók pedig ott végzik, ahová valók.
Egy ideig nem szólt, de nem is mozdult senki.
Ott voltak a kérdések, és persze harc közben senki sem foglalkozik kérdésekkel. De harc előtt? Akkor lehet kérdezni, vagy úgy is minden adja majd magát, és a dolgok saját gravitációjuk szerint megoldódnak? Az iskolában arra tanítják az embert, hogy kérdezzen bátran, de ez valahogy kihal az emberből. A felnőtté válás titokzatos folyamatában egy ponton az erény hátránnyá változik. És attól a ponttól fogva nem szabad kérdezni, mert csak a buta kérdez, csak az ostoba nem tudja, amit a többiek tudnak. És ez akkor is igaz, ha senki nem tud semmit.
– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy ki csinálja majd – szólalt meg az eligazítás legfiatalabb résztvevője. Többen hallani vélték, hogy a csapat vezetője szaporábban szedi a levegőt.
Igen. Kérdezni öngyilkosság. A nem tudás beismerése gyengeség. Szegény tacskó. Most lőtte lábon magát.
– Mit ki csinál? Ki fog támadni? Ha esetleg magának most éppen nincs kedve, akkor majd megyek én. Így jó lesz, ezzel elégedett? – nézett a szerencsétlen újoncra a vezető.
Többen behúzták a nyakukat. Tudták, hogy mivé fajulhat a helyzet és már-már szánták a fiút, aki vagy nagyon hülye volt, vagy elképesztően vakmerő, mert nem hátrált meg.
– Nem erre gondoltam – mondta.
– És megosztaná velünk, hogy mire gondolt?
– A…, na, szóval a piszkos munkára. Azt ki végzi el? Akiket elfogtunk, azokat ki…
Gránátként robbant ki a nevetés az egész társaságból. Nem nevettek, inkább hisztérikusan vihogtak. Amolyan jótékony, késcsorbító nevetés volt, melynek a végén senkinek nem lesz kedve vagy inkább hangulata keménykedni, esetleg megtorolni a tudatlanságot. Bizonyos értelemben a harsány röhögés a fiút védte, az ő ostobaságát emelte az égig, hogy ott bárányfelhőként szétmálljon a semmiben minden baj és fájdalom nélkül. De persze ehhez kellett egy naiv, gyermekin ártatlan kérdés is. Egy olyan kérdés, melyre minden csatát, szenvedést, győzelmet és kudarcot megélt ember azonnal rávágja a választ. Hiszen ez a kérdés nem is kérdés, hanem a tapasztalatlanság szavakba öntött szobra, a meg nem élt évek automatikus hibája. Ez a kérdés maga az ifjúság.
Amikor alábbhagyott a röhögés és kitörölgették szemükből a jókedv könnycseppjeit, a vezető nem titkolt atyai hangnemben kérdezte meg: – Fiam, hány éves maga?
– Tizenkilenc.
– Így értem. Tudja, a helyzet az, hogy az ön által feltett kérdésen nem is igazán gondolkodtam még el, köszönöm, hogy felvetette.
Többen újra kuncogni kezdtek és félő volt, hogy megint kitör a vihogás.
– És tudja, hogy miért nem fordítottam túl nagy figyelmet a kérdésre?
A kölyök nemet intett a fejével.
– Azért ifjú barátom, mert ez nem igazán probléma. Azt javaslom magának, hogy soha többé ne aggódjon ilyesmiken. Ha idősebb lenne, akkor már tudná, hogy nincs, ismétlem, nincs olyan gaztett és piszkos munka, amire ne lehetne embert találni. Még csak keresni sem kell. Elég hozzá néhány jól irányzott érv, egy-egy helyesen megfogalmazott, érthető gondolat. A világon még egyetlen kivégzés sem maradt el azért, mert nem akadt rá hóhér, kivéve persze, ha éppen felhalmozódott a munka, de az más tészta. Szóval maga csak ne aggódjon, elég emberünk lesz, aki törődik a problémával. Mindez csak kommunikáció kérdése. A tömeg egy gyurma, azt formálunk belőle, amit csak akarunk.
– De az ember…
– Az ember és a tömeg nem azonos egymással, fiam. Mert persze igaza van. Lesznek a gyurmában megszáradt, kemény részek, amiket aztán masszírozhat az ember napestig, csakhogy minket éppen azok nem érdekelnek. Nekünk a maszatolható, kenhető rész kell, és míg az van többségben, fiam, addig a maga által feltett kérdés tulajdonképpen értelmetlen.
A sátorban egy pillanatig csend volt. A legtöbben, főként a fiú érdekében, remélték, hogy több kérdés nem hangzik már el.
Nem hangzott és ez így volt jó.
– Ezen felül, más óhaj sóhaj?… Nincs. Kiváló. Akkor támadás!
