– Na jó, figyelj! Itt a cukor, a mandulaliszt meg a tojás kimérve… fiam, te figyelsz? – kérdezte EmEs a cukrászmester. Kezében úgy lebegett a fakanál, mint valami karmesteri pálca.
– Igen, figyelek – bólintott a kölyök, aki már nem volt kölyök és valójában régen megbánta ezt a hajmeresztő mutatványt. Mert persze a nők miatt volt az egész. Ha nincs nő, akkor nincs szerelem, ha nincs szerelem, akkor nincsenek eszement ötletek. Akkor eszébe sem jut, hogy a nőnek süti kell, hogy a süti persze nem lehet akármilyen, olyan kell, amit ő csinál a puszta kezével, mint valami középkori konyhai trubadúr. És nyilván akkor nem derülhetett volna ki, hogy a vágy tárgya imádja a macaront, és nem adódik magától értetődőn, hogy az apja az egyik legjobb macaron mester messze földön. És akkor most nem állna itt ilyen szerencsétlenül.
– Masszává gyúrjuk az egészet. Aztán fogod a vizet és a cukrot, és szirupot főzöl belőle. Figyelj a hőfokra, nem lehet ennél magasabb – mondta EmEs és egy számot firkantott fia jegyzetfüzetébe. – Amíg melegszik a szirup, felpettyentjük a habot.
Az öreg dolgozott ő pedig nézte. Szerette az apját. Tanulni nem szertetett tőle, mert az öreg maximalista volt, főleg vele, de hát ennyi áldozatot egy nőért be kell vállalni.
– Na, ha felpettyentetted a fehérjét, akkor az egészet szépen csorgatva bele kell pettyenteni a szirupba. Óvatosan, nem kapkodva. Mint ha udvarolnál a szirupnak…
Egy ideig csendben bámulták a tojáshabot, amint szűzies lassúsággal elegyedik a sziruppal.
– Látod, ilyen óvatosan. Nem szabad siettetni, mert a szirup megijed, aztán úgy összehúzza magát, hogy nem csak a habot, de a lábast is kicsapja a konyhából. Lassan, szépen kell pettyenteni. Aztán jön a festék, belepettyented, és addig kevered, míg ki nem hűl. Aztán fogod a masszát és hozzákevered. De lágy kézzel. Mintha simogatnád, úgy pettyentgeted. Így! Most te, kölyök!
Átvette a kanalat és kevergetni kezdte a masszát.
– Ennél sokkal több érzéssel kell csinálni – ingatta fejét EmEs mester. – Érzéssel pettyentgess, fiam, mert könnyen elromolhat minden.
A kölyök érzéssel pettyentgetett. Legalábbis megpróbálta. Nem vallotta be magának, de élvezte a dolgot. Örömmel töltötte el a tudat, hogy apjával süt, hogy megint felnézhet rá, mert olyasmit tud, amit más nem. Titkot, melyet most átad neki. Hát mire valók az apák, ha nem erre?
– Na. Aztán ha ez kész, kinyomjuk a masszát a lapra így… – és EmEs mester már nyomta is a habnyomóval a masszát. – Aztán meg a lapot szépen odapettyengetjük az asztalhoz, hogy a tészta tudja meg, hol a helye – mondta az öreg, és csinálta is. Csak úgy kongott az üres konyha.
Hétfő volt. Ilyenkor csend van a műhelyben. Csak ők álltak a színes foltokkal pettyezett sütőlap fölött. Két kíváncsi hattyú.
– Na, akkor most szépen pihenni hagyjuk őket. Mindenkinek kell a pihenés. Nekik is. Addig várunk, míg bőr nem lesz rajtuk. Szép menyecske bőr, nem valami öreg matróna bőre. A leánybőr puha, kedves, érzékeny. Jó megfogni, de nem lehet megszorítani, mert akkor elszakad! Addig kell csak várni, míg azt nem érzed, hogy most már megfoghatod, de csak úgy, hogy óvatosan a tenyeredre teszed, mint valami üvegékszert. Ha ilyen a macaron bőre, akkor bepettyented a sütőbe. De ott sem hagyod magára! Nézed, mint a vágyott nőt, hogy mikor szólal meg végre. Nézed a tészta arcát, testét, még a lelkét is, mert résen kell ám lenni. Húsz perc. Talán kicsit több, de az rajtad múlik, és persze a tésztán, aki beszél hozzád. Mocorog, mutogatja magát, és neked meg kell érezned a pillanatot, amikor már nem csak mutogatás kell neki, hanem az, hogy közbelépj, és kivedd a sütőből éppen időben. Ha figyelsz, akkor a tészta éppen jó lesz. Szűzi, de mégis érett. És akkor neked ki kell venni. És ha kihűlt, akkor meg kell pettyenteni baracklekvárral. És aztán óvatosan, vigyázva el kell tenni a hűtőbe, hogy feldolgozza ezt a sok mindent, amit tettél vele. Ez a jó macaron titka.
A kölyök megilletődve nézte a sütőlapot, aztán az öreget, aki szerelmesen meredt a kinyomott tésztahalmokra. Igen, ez szerelem volt, valódi, hamisítatlan szerelem, és ő ennek tanúja volt. Intim, meghitt, varázslatos pillanat, már-már zavaróan személyes, olyan, ahová nem mindig pillant be szívesen az ember fia. Igen. Talán így beszélgetnek el az apák a fiaikkal arról a kényes dologról, melyben oly sok tisztázatlan kérdés van, de válasz egy sem adódik. Az öregnél biztos macaronról lett volna szó és nem méhecskékről. Kifinomult szavakat használt volna, bonyolult, de mégis érthető metaforákat a cukorról, a szirupokról, kanalakról, ilyesmi. De valójában egyikről sem esett szó. Mert ez a beszélgetés, talán éppen egy adag macaron miatt elmaradt. Apja soha nem árulta el ezeket a titkokat, magának kellett rájönnie később.
– Apa, pont úgy beszélsz erről, mint valami nőről.
– A macaron az nő. Méghozzá egy érzékeny fajta. Tudni kell ám bánni vele!
– Ha ezt korábban tudom… – mosolyodott el a kölyök.
– Miért nem kérdezted?
– Mert ez az apák dolga, és te elfeledtél ebbe beavatni.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Semmit nem mondtam?
– Semmit.
Az öreg a hátuk mögött álló hatalmas hűtőhöz ment, kinyitotta és egy üveg baracklekvárt vett ki.
– Hát figyelj! Nem túl bonyolult a dolog – vont vállat EmEs cukrászmester kezében a lekvárral. – Minden nőt, aki hagyja magát, meg kell pettyenteni!
– Igen, figyelek – bólintott a kölyök, aki már nem volt kölyök és valójában régen megbánta ezt a hajmeresztő mutatványt. Mert persze a nők miatt volt az egész. Ha nincs nő, akkor nincs szerelem, ha nincs szerelem, akkor nincsenek eszement ötletek. Akkor eszébe sem jut, hogy a nőnek süti kell, hogy a süti persze nem lehet akármilyen, olyan kell, amit ő csinál a puszta kezével, mint valami középkori konyhai trubadúr. És nyilván akkor nem derülhetett volna ki, hogy a vágy tárgya imádja a macaront, és nem adódik magától értetődőn, hogy az apja az egyik legjobb macaron mester messze földön. És akkor most nem állna itt ilyen szerencsétlenül.
– Masszává gyúrjuk az egészet. Aztán fogod a vizet és a cukrot, és szirupot főzöl belőle. Figyelj a hőfokra, nem lehet ennél magasabb – mondta EmEs és egy számot firkantott fia jegyzetfüzetébe. – Amíg melegszik a szirup, felpettyentjük a habot.
Az öreg dolgozott ő pedig nézte. Szerette az apját. Tanulni nem szertetett tőle, mert az öreg maximalista volt, főleg vele, de hát ennyi áldozatot egy nőért be kell vállalni.
– Na, ha felpettyentetted a fehérjét, akkor az egészet szépen csorgatva bele kell pettyenteni a szirupba. Óvatosan, nem kapkodva. Mint ha udvarolnál a szirupnak…
Egy ideig csendben bámulták a tojáshabot, amint szűzies lassúsággal elegyedik a sziruppal.
– Látod, ilyen óvatosan. Nem szabad siettetni, mert a szirup megijed, aztán úgy összehúzza magát, hogy nem csak a habot, de a lábast is kicsapja a konyhából. Lassan, szépen kell pettyenteni. Aztán jön a festék, belepettyented, és addig kevered, míg ki nem hűl. Aztán fogod a masszát és hozzákevered. De lágy kézzel. Mintha simogatnád, úgy pettyentgeted. Így! Most te, kölyök!
Átvette a kanalat és kevergetni kezdte a masszát.
– Ennél sokkal több érzéssel kell csinálni – ingatta fejét EmEs mester. – Érzéssel pettyentgess, fiam, mert könnyen elromolhat minden.
A kölyök érzéssel pettyentgetett. Legalábbis megpróbálta. Nem vallotta be magának, de élvezte a dolgot. Örömmel töltötte el a tudat, hogy apjával süt, hogy megint felnézhet rá, mert olyasmit tud, amit más nem. Titkot, melyet most átad neki. Hát mire valók az apák, ha nem erre?
– Na. Aztán ha ez kész, kinyomjuk a masszát a lapra így… – és EmEs mester már nyomta is a habnyomóval a masszát. – Aztán meg a lapot szépen odapettyengetjük az asztalhoz, hogy a tészta tudja meg, hol a helye – mondta az öreg, és csinálta is. Csak úgy kongott az üres konyha.
Hétfő volt. Ilyenkor csend van a műhelyben. Csak ők álltak a színes foltokkal pettyezett sütőlap fölött. Két kíváncsi hattyú.
– Na, akkor most szépen pihenni hagyjuk őket. Mindenkinek kell a pihenés. Nekik is. Addig várunk, míg bőr nem lesz rajtuk. Szép menyecske bőr, nem valami öreg matróna bőre. A leánybőr puha, kedves, érzékeny. Jó megfogni, de nem lehet megszorítani, mert akkor elszakad! Addig kell csak várni, míg azt nem érzed, hogy most már megfoghatod, de csak úgy, hogy óvatosan a tenyeredre teszed, mint valami üvegékszert. Ha ilyen a macaron bőre, akkor bepettyented a sütőbe. De ott sem hagyod magára! Nézed, mint a vágyott nőt, hogy mikor szólal meg végre. Nézed a tészta arcát, testét, még a lelkét is, mert résen kell ám lenni. Húsz perc. Talán kicsit több, de az rajtad múlik, és persze a tésztán, aki beszél hozzád. Mocorog, mutogatja magát, és neked meg kell érezned a pillanatot, amikor már nem csak mutogatás kell neki, hanem az, hogy közbelépj, és kivedd a sütőből éppen időben. Ha figyelsz, akkor a tészta éppen jó lesz. Szűzi, de mégis érett. És akkor neked ki kell venni. És ha kihűlt, akkor meg kell pettyenteni baracklekvárral. És aztán óvatosan, vigyázva el kell tenni a hűtőbe, hogy feldolgozza ezt a sok mindent, amit tettél vele. Ez a jó macaron titka.
A kölyök megilletődve nézte a sütőlapot, aztán az öreget, aki szerelmesen meredt a kinyomott tésztahalmokra. Igen, ez szerelem volt, valódi, hamisítatlan szerelem, és ő ennek tanúja volt. Intim, meghitt, varázslatos pillanat, már-már zavaróan személyes, olyan, ahová nem mindig pillant be szívesen az ember fia. Igen. Talán így beszélgetnek el az apák a fiaikkal arról a kényes dologról, melyben oly sok tisztázatlan kérdés van, de válasz egy sem adódik. Az öregnél biztos macaronról lett volna szó és nem méhecskékről. Kifinomult szavakat használt volna, bonyolult, de mégis érthető metaforákat a cukorról, a szirupokról, kanalakról, ilyesmi. De valójában egyikről sem esett szó. Mert ez a beszélgetés, talán éppen egy adag macaron miatt elmaradt. Apja soha nem árulta el ezeket a titkokat, magának kellett rájönnie később.
– Apa, pont úgy beszélsz erről, mint valami nőről.
– A macaron az nő. Méghozzá egy érzékeny fajta. Tudni kell ám bánni vele!
– Ha ezt korábban tudom… – mosolyodott el a kölyök.
– Miért nem kérdezted?
– Mert ez az apák dolga, és te elfeledtél ebbe beavatni.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Semmit nem mondtam?
– Semmit.
Az öreg a hátuk mögött álló hatalmas hűtőhöz ment, kinyitotta és egy üveg baracklekvárt vett ki.
– Hát figyelj! Nem túl bonyolult a dolog – vont vállat EmEs cukrászmester kezében a lekvárral. – Minden nőt, aki hagyja magát, meg kell pettyenteni!
