Hogy a terv legfontosabb emberét a barátjának tudhatta, azt tiszta szerencsének tartotta. Hogy Auguszta az a nő volt, aki mellett megéri leélni egy életet, már a sorskérdés kategóriájába sorolta. Az is a sors ügymenetébe tartozott, hogy ennek a két embernek találkoznia kellett egymással, és ő, aki ennek az egésznek a főszereplője volt, nem lehetett jelen. Pedig bármit megadott volna azért a pillanatért, amikor a levél gazdára talál.
Nyilván a sors intézte azt is, hogy ő aznap délelőtt kitörte a lábát.
Mert sietett. Hát hogy a fenébe ne sietett volna, ha Auguszta, aki egyébként egy határozott nő volt, ultimátumot adott neki. Egy ízig-vérig valódi ultimátumot, mely kimondta, hogy „Dezső, most már döntsön végre, mert ezt nem bírom tovább. Ha nem kapok választ, akkor fel is út és lefelé is van egy!” – ezt a részt többször is elolvasta, annyira irodalmi volt – „Várom szerdán, 15-én, kettőkor Vácott a főtéri cukrászdában. Ha ott van, akkor eszünk ketten egy kapucíner szeletet, összemaszatoljuk a szánk és megbeszéljük a jövőt. Ha nincs ott, akkor csak én eszek kapucínert, és közben megpróbálom elfelejteni magát egy életre.”
A levelet reggel olvasta el, mert a házinéni túl későn csúsztatta be azt az ajtó alatt. Átkozott legyen minden házinéni! Remegett a keze, amikor a levelet olvasta. Akkor is remegett, amikor másodszorra olvasta a kávéházban, és akkor remegett csak igazán, amikor a kórházban a gipszelés után rájött, hogy egyszerre két dologról is lecsúszott: a kávéház frissen felmosott lépcsőjéről és Auguszta kapucíner szelettől maszatos csókjáról. Egyik gondolat fájdalmasabb volt, mint a másik.
Mire kikerült a hentesnek is beillő orvos kezei közül, sírt. Egyrészt, mert pokolian fájt a lába, másrészt azért, mert kifutott az időből. Dél volt, és a tudomány jelenlegi állása szerint Vác és Auguszta akár a Holdon is lehetett volna.
Ekkor jutott eszébe Gerzson, Hermész pesti helytartója, és egyébként az ő legjobb barátja, aki éppen gyorsabb lesz, mint a szél, úgy süvít majd, mint a fergeteg, egy modern őserő, az ő megmentője. Persze ahhoz, hogy Gerzson célba érjen, neki is célba kell érnie. Ilyen ez az élet: a célok feltételezik egymást. Így aztán sietni kezdett, mint valami ősi csiga. Átverekedte magát a körúton, aztán végre talált valakit, aki hajlandó volt felvenni, mert nagy szerencséjére ő is a nagy eseményre sietett. A nyíl kilövésére, Auguszta koromfekete hírnökének erőtől duzzadó mutatványára.
Nem értek ki időben.
Vicsorogva ügetett el fél lábbal Gerzsonig, aki már a startra várt. Levélről szó sem lehetett, hiába gondolt ki minden szót alaposan az út alatt. Pedig milyen jó szavak voltak!
– Öcsi! – kiabált fel barátjának.
– Helló pupák, félreléptél? – intett le Gerzson.
– Mondanom kell valamit, mássz le!
– Már nem lehet. Ez a bestia mindjárt letépi a láncát. Mi van?
– Auguszta!
– Az a kis fekete?
– Az. Figyelj már! Odaérsz kettőre a váci cukrászdába?
– Ezzel? Még a verőceibe is, barátom.
– De biztos?
– Figyelj ide, ez olyan gyors, hogy hányingered lesz tőle. Megbomlik az agyad, ha nem készíted fel magad kellően. Ez már nem súrolja, de át is lépi a józan ész határát.
– Akkor érj oda!
– És ha ott vagyok?
Ekkor szólalt meg a síp és Gezson már másra figyelt. Karokat húzott és kallantyúkat tekert.
A bestia pedig elindult levél nélkül.
– Na, mi a dolgom? – kiáltott Gerzson fentről. Igazi barát volt, meg kell hagyni.
Az őserő eközben irdatlan zajjal tombolt közöttük.
– Azt mondd neki, hogy szeretem, és míg élek vele akarok kapucínert enni.
– Mi? – kérdezett vissza Gerzson, de választ már nem kaphatott, hiszen ez az őrült tornádó már ott sem volt.
Még akkor is ott álldogált, amikor oszlani kezdett a tömeg.
Fájt a lába.
Nyilván a sors intézte azt is, hogy ő aznap délelőtt kitörte a lábát.
Mert sietett. Hát hogy a fenébe ne sietett volna, ha Auguszta, aki egyébként egy határozott nő volt, ultimátumot adott neki. Egy ízig-vérig valódi ultimátumot, mely kimondta, hogy „Dezső, most már döntsön végre, mert ezt nem bírom tovább. Ha nem kapok választ, akkor fel is út és lefelé is van egy!” – ezt a részt többször is elolvasta, annyira irodalmi volt – „Várom szerdán, 15-én, kettőkor Vácott a főtéri cukrászdában. Ha ott van, akkor eszünk ketten egy kapucíner szeletet, összemaszatoljuk a szánk és megbeszéljük a jövőt. Ha nincs ott, akkor csak én eszek kapucínert, és közben megpróbálom elfelejteni magát egy életre.”
A levelet reggel olvasta el, mert a házinéni túl későn csúsztatta be azt az ajtó alatt. Átkozott legyen minden házinéni! Remegett a keze, amikor a levelet olvasta. Akkor is remegett, amikor másodszorra olvasta a kávéházban, és akkor remegett csak igazán, amikor a kórházban a gipszelés után rájött, hogy egyszerre két dologról is lecsúszott: a kávéház frissen felmosott lépcsőjéről és Auguszta kapucíner szelettől maszatos csókjáról. Egyik gondolat fájdalmasabb volt, mint a másik.
Mire kikerült a hentesnek is beillő orvos kezei közül, sírt. Egyrészt, mert pokolian fájt a lába, másrészt azért, mert kifutott az időből. Dél volt, és a tudomány jelenlegi állása szerint Vác és Auguszta akár a Holdon is lehetett volna.
Ekkor jutott eszébe Gerzson, Hermész pesti helytartója, és egyébként az ő legjobb barátja, aki éppen gyorsabb lesz, mint a szél, úgy süvít majd, mint a fergeteg, egy modern őserő, az ő megmentője. Persze ahhoz, hogy Gerzson célba érjen, neki is célba kell érnie. Ilyen ez az élet: a célok feltételezik egymást. Így aztán sietni kezdett, mint valami ősi csiga. Átverekedte magát a körúton, aztán végre talált valakit, aki hajlandó volt felvenni, mert nagy szerencséjére ő is a nagy eseményre sietett. A nyíl kilövésére, Auguszta koromfekete hírnökének erőtől duzzadó mutatványára.
Nem értek ki időben.
Vicsorogva ügetett el fél lábbal Gerzsonig, aki már a startra várt. Levélről szó sem lehetett, hiába gondolt ki minden szót alaposan az út alatt. Pedig milyen jó szavak voltak!
– Öcsi! – kiabált fel barátjának.
– Helló pupák, félreléptél? – intett le Gerzson.
– Mondanom kell valamit, mássz le!
– Már nem lehet. Ez a bestia mindjárt letépi a láncát. Mi van?
– Auguszta!
– Az a kis fekete?
– Az. Figyelj már! Odaérsz kettőre a váci cukrászdába?
– Ezzel? Még a verőceibe is, barátom.
– De biztos?
– Figyelj ide, ez olyan gyors, hogy hányingered lesz tőle. Megbomlik az agyad, ha nem készíted fel magad kellően. Ez már nem súrolja, de át is lépi a józan ész határát.
– Akkor érj oda!
– És ha ott vagyok?
Ekkor szólalt meg a síp és Gezson már másra figyelt. Karokat húzott és kallantyúkat tekert.
A bestia pedig elindult levél nélkül.
– Na, mi a dolgom? – kiáltott Gerzson fentről. Igazi barát volt, meg kell hagyni.
Az őserő eközben irdatlan zajjal tombolt közöttük.
– Azt mondd neki, hogy szeretem, és míg élek vele akarok kapucínert enni.
– Mi? – kérdezett vissza Gerzson, de választ már nem kaphatott, hiszen ez az őrült tornádó már ott sem volt.
Még akkor is ott álldogált, amikor oszlani kezdett a tömeg.
Fájt a lába.
*
1846 július 15-én adták át Magyarország első vasútvonalát. A „paripa” egy óra alatt tette meg a Pest–Vác útvonalat, pedig Dunakeszin 10 percig várakozott.
*
Gerzson határozott léptekkel masírozott be a cukrászdába. Néhány másodpercig a vendégeket firtatta, majd – mivel a visszaút is az ő tudományába tartozott – jobb híján elkiáltotta magát.
– Dezső azt üzeni, hogy szereti a kapucínert. Na, az Isten áldja magukat, én mentem.
