Hárman sétáltak. Egy fiatal pár és egy öregember. Lassú volt a tempó, de ezt egyikük sem bánta. Jótékony esőt ígértek a felhők a többnapos kánikula után. A bekötőútról elérték az erdőt. Az öreg megállt, körbenézett, majd egy megtermett tölgy felé biccentett.
– Itt majdnem meghaltam – mondta.
Csendben nézték a helyet, ahol a bácsi majdnem meghalt.
– Nektek nem mond ez sokat, tudom – hümmögte az öreg. – De én tényleg majdnem meghaltam. Amikor sikerült végre megszöknöm, idáig futottam a háztól. Ez elég nagy távolság egy kisfiúnak. Emlékszem, hogy egyszerre úsztam örömmámorban és félelemben. Mert azért mégis megszöktem. Szabad voltam, mint a madár. De közben kutyára fagyott és még csak ötletem sem volt arra, hogyan élhetném túl az éjszakát.
A srác jegyzetelni kezdett. Ritka szerencsében volt részük: fogadta őket a nagy öreg, a titokzatos, magányos ember, akinek annyi mindent köszönhet az emberiség. Némán együtt sétálni egy ilyen ikonnal megtiszteltetés volt. Beszélgetni vele maga a mennybemenetel. Ezrek álltak sorba és majdnem annyian kaptak visszautasítást tőle. Nagy ember volt, kincs minden szava.
– Aztán apám megtalált és hazavitt. A szökés kudarcba fulladt, én meg nem kaptam vacsorát.
Tovább sétáltak, az öreg mintha vihogott volna fehér, bozontos bajusza alatt.
– Miről is volt szó? – kérdezte pár perc múlva. A terep meredeken ívelt felfelé. Komoly kaptató várt rájuk.
– A boldogságról beszélgettünk – válaszolta azonnal a lány.
– Ja, tényleg – bólintott az öreg. – Megálltak. – A boldogság kemény dolog. Alig lehet rajta kiigazodni. Itt van például a mákostészta. Imádom.
– A mákos tészta – nézett fel jegyzetéből a srác.
– Talán baj?
– Nem.., csak…
– Csak nem elég fennkölt, mi?
– A boldogság nem valami… nagy?
– Nem, fiam. Itt van a nagy félreértés. Nagybetűs, tömbösített, évtizedekig kitartó boldogság nem létezik. Legalábbis a többségnek nem. Lehet keresni meg regényeket lehet róla írni és verseket, főleg azokat, de hiába, csak szemfényvesztés az egész. Na, menjünk, mert soha nem érünk fel.
Kaptatni kezdtek. A srác zsebébe csúsztatta a jegyzetfüzetét és a mászásra koncentrált. Tíz perc múlva álltak meg. Úgy izzadtak, mint a málhás lovak.
– Akkor nincs is… – kapkodta a levegőt a lány.
– Mi, boldogság?
A srác csak bólintott.
– Ki állít ekkora marhaságot? – horkant fel az öreg. Úgy tűnt, ő bírta legjobban a kapaszkodást. – Hogyne lenne boldogság? Persze hogy van. Ott van például a mákostészta.
– A mákostészta nem boldogság – rázta meg fejét a srác.
– Magának nem, de nekem az. Ránéztem és tudom, hogy az.
– De nem az.
A lány csúnyán nézett párjára, amolyan „te most mit csinálsz” nézéssel.
– De az. Kis öröm, barátom. Ez a boldogság. Kis örömök és nagy örömök és néha mindet befedő örömök sora. A nem akarás éteri pillanata. De persze ez már filozófia, mi meg nem vagyunk olyan okosak. A lényeg, hogy a mákostészta ide tartozik. És persze a sör is. És a nők. Vagy a férfiak. És a fák, nem is beszélve a mókusokról.
– Mókusok? – nézett fel zavartan a srác.
– Mókusok. Vannak, akik imádják őket. Nekik mámor, ha egy mókust látnak. Nekem nem, de nekik igen. És ott vannak még a hangyák, a kakilás, a halványkék kendők, a borotva, a hexameter, a fájdalom, a betegségek, az irracionális számok. Egyszóval minden – mosolyodott el az öreg és újra kaptatni kezdett. A fiatalok szuszogva követték.
Húsz percig másztak. Úgy tűnt, hogy az öreg ki akar velük babrálni, hogy szédíti meghívott vendégeit és ez az egész egy verítéktől csatakos tréfa csupán.
Aztán váratlanul kereszteztek egy betonutat. Percekig kapkodták a levegőt, mire a srác képes volt újra megszólalni.
– Az előbbi listának a felét nem értem. Elmondaná újra?
– Nem – vont vállat az öreg. – Jobban kellett volna figyelni.
– Volt benne mókus.
– Tényleg? Nem emlékszem.
– Nem emlékszik? – nézett fel elkeseredetten a srác.
– Nem. Mert lényegtelen volt. Nincs lista.
– Nincs? – kérdezte a lány.
– Nincs…. Mert túl hosszú lenne. Jó mi?
Látszott az arcukon a megrökönyödés, a csalódottság, melyet csak azok tudnak érezni, akik már elhitték, hogy kapnak valamit.
Az öreg szenvtelenül nézett rájuk.
– De azt el tudom mondani, hogyan lehet megszerezni – mondta végül. Arca komoly volt, szinte szigorú. – Sőt, meg is tudom mutatni. Akarjátok?
A két fiatal egyszerre bólintott. Az isten mégis megkegyelmezett rajtuk. Lesz ajándék. Hatalmasabb, mint azt a túra elején gondolták volna.
– Akkor jól figyeljetek! A boldogságot két módon lehet megszerezni. Mindenki így jut hozzá. Nincs kivétel. Az első mód egyszerű. Be van építve a testbe. Evés, ivás, ürítés, szaporodás, ilyesmi. Érthető, gondolom. Ez a test boldogsága.
A fiú gyorsan, már-már kapkodva írt. Szájával némán formálta a szavakat.
– Ide tartozik az, amikor este hazamentek és összeillesztitek azon testrészeiteket, amik összeillenek. Részletezzem?
A lány nemet intett fejével. A srác csak írt, nem volt ideje reagálni.
– Jó – bólintott kurtán az öreg és bevetette magát az erdőbe.
Zihálva kapaszkodtak utána. A hegymászás egészen addig tartott, amíg újra kereszteztek egy aszfaltutat – valószínűleg ugyanaz az út volt.
– A boldogság másik forrása a tapasztalat. Ez az elme boldogsága. És ennek nincs listája, mert bármi lehet. Bármi, barátaim. Értitek?
A fiatalok bólintottak. Tétova, félénk bólintás volt.
Az öreg elmosolyodott.
– Megmutatom – mondta és az aszfaltút közepére sietett.
Míg oda nem ért, nem vették észre a betoncsík közepén menetelő termetes csigát. Az öreg felemelte lábát és taposott.
A lány sikított, de ez nem nyomta el teljesen a reccsenést.
Az öreg arca szinte ragyogott.
– Mit csinált? – nézett rá elborzadva a lány.
– Élveztem – mosolygott rá az öreg. – Nem tehetek róla. Azon a tavaszon szoktam rá, amikor apám visszavitt a házba. Ez van. Élvezem. Örömet okoz a hang. Kipróbálja? – mutatott egy másik csigára, mely gyanútlanul araszolt az erdő felé.
A lány nemet intett fejével.
– Persze hogy nem. És tudja, miért? Elárulom. Mert magának nem ezt tanította az élet. Mert az elme boldogsága tanult dolog. Első körben a szülők tanítanak meg pár dolgot. Az apám kifejezetten kreatív volt ezen a területen. Aztán boldogságra tanít az iskola, a társadalom és persze maga az élet. Biztos hallotta már a mondást, hogy az élet a legnagyobb tanítómester. Hát erről van szó. Megtanítja, hogy mitől lehetünk boldogok, vagy kevésbé nyomorultak, és mi ezeket a szánalmas módszereket alkalmazzuk nap mint nap. Ezt tanultuk, ezt használjuk. És a legszebb, hogy az élet mindenkit külön-külön tanít. Az élet egy rohadtul lelkiismeretes magántanár. Nincs két egyforma elme, ami azonos oktatást kapott volna. Maguknak van gyerekük?
– Tervezzük – suttogta a lány.
– Remek. Akkor ne felejtsék el ezt, mert maguk lesznek az első tanítók. Persze úgy is elrontják majd, de legalább tudni fogják, hogy hol. És van még egy titok. Minden titkok titka. Elmondjam? – kérdezte, de nem várta meg a választ, megfordult, még egyszer rálépett a csigatetemre és eltűnt az erdőben.
Az utolsó kapaszkodás kegyetlen volt. A lánynak többször le kellett ülnie, hogy bírja szusszal, de kitartott, mert fent várta már a válasz. A titkok titka, mely az öregember szájából reppen ki és az ő agyukban lel majd otthonra.
– Az a csiga – suttogta a fiú, és talpra segítette a lányt.
– Hallgass és figyelj! – súgta vissza a lány. – Mondták, hogy furcsa lesz, nem?
– De ennyire?
– Ennyire. Gyerünk!
Mikor felértek, az öreg egy sziklának támaszkodva várt rájuk. Lábuk alatt több száz méter szakadék ásítozott, majd sűrű erdő, távolabb dombok tengere, még távolabb egy hegylánc csipkéje következett. A szem mindezt egyetlen kortyra itta fel, mint szomjazó a hűs vizet. Pazar, megunhatatlan látvány volt.
Percekig nem szólalt meg senki.
– Ugye, hogy megérte? – kérdezte az öreg.
– Gyönyörű – suttogta a lány. – Nem is tudtam, hogy innen el lehet látni egészen a hegyekig.
– Sokan nem tudják. A jó helyeket meg kell találni, azok nem adják könnyen magukat – válaszolta az öreg. Észre sem vették, mikor került a hátuk mögé. Csak akkor tűnt fel nekik, amikor vállukra két erős, atyai kéz nehezedett.
– Még tartozom a titokkal – mondta az öreg. Feje kettejük közé furakodott. Arcukon, nyakukon érezték az öreg szakállát, bajuszát. – Figyeljetek jól, mert erről többet nem hallotok. A boldogság nagy titka az, hogy láthatatlan. Csak egyetlen ember számára létezik, annak akié. És ezen különleges tulajdonsága miatt a boldogság nem tartozik senki másra, csak arra az emberre, aki megpillanthatja. Ezért a boldogság nem erkölcsös, nincs erénye, morálja vagy etikája. Csak úgy van, ott bent. Személyes féreg. A kérdés, hogy rá mersz-e nézni. Ha igen, akkor megérted, hogy a boldogságod lehet szép, lehet csúnya vagy egyenesen visszataszító. Talán a boldogságod szennyes, talán minden részletét szégyelled, talán büszkélkednél vele. Mindegy, mert olyan, amilyen, amilyennek eddig tanultad, és amilyennek eddig tanították. Gyerekek, aki nem képes ránézni és megismerni saját boldogságát, annak nincs esélye az életben arra, hogy önmagát elfogadja. Márpedig aki nem fogadja el önmagát, az elveszett ember.
Hosszú ideig álltak így. Vállukon hátulról két meleg tenyér nyugodott. Előttük a tér adott utat a szemnek.
– És elárulok még valamit. Ez személyes kis titok, de ti megérdemlitek. A helyzet az, hogy nem csak a csigák roppanását szeretem hallani…
– Itt majdnem meghaltam – mondta.
Csendben nézték a helyet, ahol a bácsi majdnem meghalt.
– Nektek nem mond ez sokat, tudom – hümmögte az öreg. – De én tényleg majdnem meghaltam. Amikor sikerült végre megszöknöm, idáig futottam a háztól. Ez elég nagy távolság egy kisfiúnak. Emlékszem, hogy egyszerre úsztam örömmámorban és félelemben. Mert azért mégis megszöktem. Szabad voltam, mint a madár. De közben kutyára fagyott és még csak ötletem sem volt arra, hogyan élhetném túl az éjszakát.
A srác jegyzetelni kezdett. Ritka szerencsében volt részük: fogadta őket a nagy öreg, a titokzatos, magányos ember, akinek annyi mindent köszönhet az emberiség. Némán együtt sétálni egy ilyen ikonnal megtiszteltetés volt. Beszélgetni vele maga a mennybemenetel. Ezrek álltak sorba és majdnem annyian kaptak visszautasítást tőle. Nagy ember volt, kincs minden szava.
– Aztán apám megtalált és hazavitt. A szökés kudarcba fulladt, én meg nem kaptam vacsorát.
Tovább sétáltak, az öreg mintha vihogott volna fehér, bozontos bajusza alatt.
– Miről is volt szó? – kérdezte pár perc múlva. A terep meredeken ívelt felfelé. Komoly kaptató várt rájuk.
– A boldogságról beszélgettünk – válaszolta azonnal a lány.
– Ja, tényleg – bólintott az öreg. – Megálltak. – A boldogság kemény dolog. Alig lehet rajta kiigazodni. Itt van például a mákostészta. Imádom.
– A mákos tészta – nézett fel jegyzetéből a srác.
– Talán baj?
– Nem.., csak…
– Csak nem elég fennkölt, mi?
– A boldogság nem valami… nagy?
– Nem, fiam. Itt van a nagy félreértés. Nagybetűs, tömbösített, évtizedekig kitartó boldogság nem létezik. Legalábbis a többségnek nem. Lehet keresni meg regényeket lehet róla írni és verseket, főleg azokat, de hiába, csak szemfényvesztés az egész. Na, menjünk, mert soha nem érünk fel.
Kaptatni kezdtek. A srác zsebébe csúsztatta a jegyzetfüzetét és a mászásra koncentrált. Tíz perc múlva álltak meg. Úgy izzadtak, mint a málhás lovak.
– Akkor nincs is… – kapkodta a levegőt a lány.
– Mi, boldogság?
A srác csak bólintott.
– Ki állít ekkora marhaságot? – horkant fel az öreg. Úgy tűnt, ő bírta legjobban a kapaszkodást. – Hogyne lenne boldogság? Persze hogy van. Ott van például a mákostészta.
– A mákostészta nem boldogság – rázta meg fejét a srác.
– Magának nem, de nekem az. Ránéztem és tudom, hogy az.
– De nem az.
A lány csúnyán nézett párjára, amolyan „te most mit csinálsz” nézéssel.
– De az. Kis öröm, barátom. Ez a boldogság. Kis örömök és nagy örömök és néha mindet befedő örömök sora. A nem akarás éteri pillanata. De persze ez már filozófia, mi meg nem vagyunk olyan okosak. A lényeg, hogy a mákostészta ide tartozik. És persze a sör is. És a nők. Vagy a férfiak. És a fák, nem is beszélve a mókusokról.
– Mókusok? – nézett fel zavartan a srác.
– Mókusok. Vannak, akik imádják őket. Nekik mámor, ha egy mókust látnak. Nekem nem, de nekik igen. És ott vannak még a hangyák, a kakilás, a halványkék kendők, a borotva, a hexameter, a fájdalom, a betegségek, az irracionális számok. Egyszóval minden – mosolyodott el az öreg és újra kaptatni kezdett. A fiatalok szuszogva követték.
Húsz percig másztak. Úgy tűnt, hogy az öreg ki akar velük babrálni, hogy szédíti meghívott vendégeit és ez az egész egy verítéktől csatakos tréfa csupán.
Aztán váratlanul kereszteztek egy betonutat. Percekig kapkodták a levegőt, mire a srác képes volt újra megszólalni.
– Az előbbi listának a felét nem értem. Elmondaná újra?
– Nem – vont vállat az öreg. – Jobban kellett volna figyelni.
– Volt benne mókus.
– Tényleg? Nem emlékszem.
– Nem emlékszik? – nézett fel elkeseredetten a srác.
– Nem. Mert lényegtelen volt. Nincs lista.
– Nincs? – kérdezte a lány.
– Nincs…. Mert túl hosszú lenne. Jó mi?
Látszott az arcukon a megrökönyödés, a csalódottság, melyet csak azok tudnak érezni, akik már elhitték, hogy kapnak valamit.
Az öreg szenvtelenül nézett rájuk.
– De azt el tudom mondani, hogyan lehet megszerezni – mondta végül. Arca komoly volt, szinte szigorú. – Sőt, meg is tudom mutatni. Akarjátok?
A két fiatal egyszerre bólintott. Az isten mégis megkegyelmezett rajtuk. Lesz ajándék. Hatalmasabb, mint azt a túra elején gondolták volna.
– Akkor jól figyeljetek! A boldogságot két módon lehet megszerezni. Mindenki így jut hozzá. Nincs kivétel. Az első mód egyszerű. Be van építve a testbe. Evés, ivás, ürítés, szaporodás, ilyesmi. Érthető, gondolom. Ez a test boldogsága.
A fiú gyorsan, már-már kapkodva írt. Szájával némán formálta a szavakat.
– Ide tartozik az, amikor este hazamentek és összeillesztitek azon testrészeiteket, amik összeillenek. Részletezzem?
A lány nemet intett fejével. A srác csak írt, nem volt ideje reagálni.
– Jó – bólintott kurtán az öreg és bevetette magát az erdőbe.
Zihálva kapaszkodtak utána. A hegymászás egészen addig tartott, amíg újra kereszteztek egy aszfaltutat – valószínűleg ugyanaz az út volt.
– A boldogság másik forrása a tapasztalat. Ez az elme boldogsága. És ennek nincs listája, mert bármi lehet. Bármi, barátaim. Értitek?
A fiatalok bólintottak. Tétova, félénk bólintás volt.
Az öreg elmosolyodott.
– Megmutatom – mondta és az aszfaltút közepére sietett.
Míg oda nem ért, nem vették észre a betoncsík közepén menetelő termetes csigát. Az öreg felemelte lábát és taposott.
A lány sikított, de ez nem nyomta el teljesen a reccsenést.
Az öreg arca szinte ragyogott.
– Mit csinált? – nézett rá elborzadva a lány.
– Élveztem – mosolygott rá az öreg. – Nem tehetek róla. Azon a tavaszon szoktam rá, amikor apám visszavitt a házba. Ez van. Élvezem. Örömet okoz a hang. Kipróbálja? – mutatott egy másik csigára, mely gyanútlanul araszolt az erdő felé.
A lány nemet intett fejével.
– Persze hogy nem. És tudja, miért? Elárulom. Mert magának nem ezt tanította az élet. Mert az elme boldogsága tanult dolog. Első körben a szülők tanítanak meg pár dolgot. Az apám kifejezetten kreatív volt ezen a területen. Aztán boldogságra tanít az iskola, a társadalom és persze maga az élet. Biztos hallotta már a mondást, hogy az élet a legnagyobb tanítómester. Hát erről van szó. Megtanítja, hogy mitől lehetünk boldogok, vagy kevésbé nyomorultak, és mi ezeket a szánalmas módszereket alkalmazzuk nap mint nap. Ezt tanultuk, ezt használjuk. És a legszebb, hogy az élet mindenkit külön-külön tanít. Az élet egy rohadtul lelkiismeretes magántanár. Nincs két egyforma elme, ami azonos oktatást kapott volna. Maguknak van gyerekük?
– Tervezzük – suttogta a lány.
– Remek. Akkor ne felejtsék el ezt, mert maguk lesznek az első tanítók. Persze úgy is elrontják majd, de legalább tudni fogják, hogy hol. És van még egy titok. Minden titkok titka. Elmondjam? – kérdezte, de nem várta meg a választ, megfordult, még egyszer rálépett a csigatetemre és eltűnt az erdőben.
Az utolsó kapaszkodás kegyetlen volt. A lánynak többször le kellett ülnie, hogy bírja szusszal, de kitartott, mert fent várta már a válasz. A titkok titka, mely az öregember szájából reppen ki és az ő agyukban lel majd otthonra.
– Az a csiga – suttogta a fiú, és talpra segítette a lányt.
– Hallgass és figyelj! – súgta vissza a lány. – Mondták, hogy furcsa lesz, nem?
– De ennyire?
– Ennyire. Gyerünk!
Mikor felértek, az öreg egy sziklának támaszkodva várt rájuk. Lábuk alatt több száz méter szakadék ásítozott, majd sűrű erdő, távolabb dombok tengere, még távolabb egy hegylánc csipkéje következett. A szem mindezt egyetlen kortyra itta fel, mint szomjazó a hűs vizet. Pazar, megunhatatlan látvány volt.
Percekig nem szólalt meg senki.
– Ugye, hogy megérte? – kérdezte az öreg.
– Gyönyörű – suttogta a lány. – Nem is tudtam, hogy innen el lehet látni egészen a hegyekig.
– Sokan nem tudják. A jó helyeket meg kell találni, azok nem adják könnyen magukat – válaszolta az öreg. Észre sem vették, mikor került a hátuk mögé. Csak akkor tűnt fel nekik, amikor vállukra két erős, atyai kéz nehezedett.
– Még tartozom a titokkal – mondta az öreg. Feje kettejük közé furakodott. Arcukon, nyakukon érezték az öreg szakállát, bajuszát. – Figyeljetek jól, mert erről többet nem hallotok. A boldogság nagy titka az, hogy láthatatlan. Csak egyetlen ember számára létezik, annak akié. És ezen különleges tulajdonsága miatt a boldogság nem tartozik senki másra, csak arra az emberre, aki megpillanthatja. Ezért a boldogság nem erkölcsös, nincs erénye, morálja vagy etikája. Csak úgy van, ott bent. Személyes féreg. A kérdés, hogy rá mersz-e nézni. Ha igen, akkor megérted, hogy a boldogságod lehet szép, lehet csúnya vagy egyenesen visszataszító. Talán a boldogságod szennyes, talán minden részletét szégyelled, talán büszkélkednél vele. Mindegy, mert olyan, amilyen, amilyennek eddig tanultad, és amilyennek eddig tanították. Gyerekek, aki nem képes ránézni és megismerni saját boldogságát, annak nincs esélye az életben arra, hogy önmagát elfogadja. Márpedig aki nem fogadja el önmagát, az elveszett ember.
Hosszú ideig álltak így. Vállukon hátulról két meleg tenyér nyugodott. Előttük a tér adott utat a szemnek.
– És elárulok még valamit. Ez személyes kis titok, de ti megérdemlitek. A helyzet az, hogy nem csak a csigák roppanását szeretem hallani…
*
Mindig is foglalkoztatott az a paradox helyzet, amikor egy igazságot, egy bölcsességet nem a jó szájból, nem a megfelelő embertől, vagy éppen nem oda illő környezetben halljuk. Vajon akkor is igaz az igaz, vagy érvényét veszti a tartalom, ha nem hozzáillő formában jelenik meg? Vajon a fenti történet üzenete megfoganhat úgy, hogy a hírvivő nem makulátlan?
Ki tudja?
Én iszonyatosan remélem, hogy igen, mert ha nem, akkor az irodalom és vele az emberiség is halott.
