Három szó

Írta vlorant

Dátum: 2020-07-27
"

TovábB Olvasok!

Két évig állt kint. Minden nap délelőtt tíztől, amíg le nem ment a nap. A szünnapokat az időjárás adta, nem valami főnök. Ez egyrészről jó volt, mert ezzel a főnökkel nem lehetett vitatkozni. Viszont pont ezért utálta néha. Kemény volt és néha kegyetlen, hiszen – és ezt a főnök elég gyakran mondta –, aki nem dolgozik, az ne is egyék. Esős napokon tehát nem evett, vagy csak keveset.
De amikor jó idő volt és az utcán hömpölygött a tömeg, akkor jól ment a sora. Soha nem ment fényesen, de a jólét viszonylagos fogalom, és ő úgy döntött, hogy egy bőséges vacsorára akár rá is lehet húzni ezt a kifejezést.
Minden nap kipakolta a rajzeszközöket és munkához látott. Rajzolni kezdett. Belemerült abba a világba, melyet mindig is otthonaként tekintett: alkotott. Sokan mondták, hogy ez így nem lesz jó, hogy egyszer feladja és csak egy ideig bírja majd szuflával, de nem így lett. Teltek az évek, és ő kint állt az utcán. Rajzolt. A képek nem az utcáról szóltak. Nem is a járókelőkről. Belül fogantak, onnan kívánkoztak megszületni.
És ez volt a baj.
Legalábbis sokak szerint itt volt a kudarc nevű kutya elásva. Ő ugyanis nem másnak rajzolt, hanem magának. Persze boldog volt, ha egy járókelő mellé lépve megdicsérte, és még boldogabb, ha meg is vette a képet, de mindig nemet intett fejével, ha valaki le akarta magát rajzoltatni. Arra ott van a fényképezőgép, gondolta magában, miközben a fejét rázta.
A kollegák egyszerűen bolondnak tartották. Mert jól kereshetett volna. Piszkosul jól. Az utca legjobb rajzosa volt, és ezt mindenki tudta. Voltak, akik örültek annak, hogy ilyen bolond. Jobb ez így, több szelet jut nekik. De néhányan egyszerűen nem értették. Miért?
Aki kérdezte – nem voltak sokan –, annak elmondta. Mert nem lehet máshogy. Vagy alkot az ember, vagy az alkotóerejével pénzt keres. Minden egyes kép, melyet nem az izzás – így nevezte, mert így érezte belülről – hajt ki belőle, hanem az ellenszolgáltatás kényszere, kidobott idő, elfecsérelt energia. Na, ezen röhögtek a legtöbben. Néha ő is velük nevetett. Pláne, ha éhes volt. Olyankor ezek a gondolatok tényleg ökörségnek tűntek. De amikor kiállt az utcára és kipakolta a rajzeszközeit, akkor nem volt mit tenni, ha akarta ha nem, csak azt rajzolta, amit belül látott. Elképzelt vidékeket, kitekert síkokat, soha nem élt embereket. Ezek kaparták ki magukat a papírra, és ő képtelen volt ellenállni nekik.
Egy különösen nehéz hét után kénytelen volt pénzt kérni barátjától, hogy túlélje a következőt.
– Tulajdonképpen miért mész ki az utcára dolgozni? – kérdezte tőle megmentője, miközben a kezébe nyomott néhány bankjegyet. – Szabadon alkotni és éhen halni otthon is lehet, nem kell ahhoz fázni vagy izzadni is.
Hevesen megrázta a fejét.
– Nem értettél meg – válaszolta. – Én nem akarok éhen halni. Sőt. Azt akarom, hogy felfedezzenek, hogy milliókért adjam el a rajzaimat. Én híres akarok lenni.
– És ezért nem rajzolsz le senkit? Ez így kívülről elég nagy marhaságnak tűnik – mosolyodott el jótevője.
– Annak tűnik néha nekem is, de nem az. Mert ez vagyok én – mutatott a paksamétára, melyből szinte kibuggyant az a tömérdek senkinek sem kellő rajz. – Ezek mind. Ezek az arcok, terek, formák vannak a fejemben. Én ezt akarom üzenni. Ez a művészetem, már ha lehet annak nevezni.
– Lehet, barátom, lehet.
– Nem biztos – rázta meg a fejét. – Egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy semmit nem érek. Semmit. Lehet, hogy értéktelen vagyok. Vagy egy a tucatból. Nem tudom. Tényleg nem tudom. De meg akarom tudni. És addig csinálom, míg lehet. Amíg bírom. És amíg néha segítesz.
– Na, álljunk csak meg! – hördült fel a jóbarát. – Én hosszabbítom meg a szenvedésedet?
– Hát, bizonyos értelemben igen – mosolyodott el ő.
– Nagyon helyes. Egészen büszkévé tettél – válaszolta nevetve, és még egy bankót vett elő a tárcájából. – Csak, hogy még tovább szenvedhess.
Ezután megittak egy üveg bort és semmitmondó dolgokról beszélgettek. Amikor távozni készült, barátja átkarolta a vállát: – És meddig tervezed a próbát? Mármint annak kiderítését, hogy érsz-e valamit?
– Hát ameddig ki nem derül – válaszolt kissé spiccesen.
– És hogy derül ki?
– Látod, barátom még ezt sem tudom. Abban bízom, hogy valahogy csak kibújik a szög a zsákból.

*
Ezután két jó hét következett – két képet is eladott –, melyet egy pokoli hónap követett. ÍHárom hétig nem adott el semmit. Éhes volt, fázott, és úgy általában, elege volt az egészből. Ezt újabb két hét légüres tér követte, melyben feleslegesen készült képeken kívül más nem fordult meg.

*
Szombat reggel, amikor kipakolta a rajzeszközöket, érezte, hogy valami megváltozott. Erőteljes bizonyossággal tudta, ennyi volt. Két éve rajzol feleslegesen. Az első éve lelkes volt. A második elszánt. De ezután már csak a bolondság éve jöhet. És ő erre nem kíváncsi. Nem. Megtudta, amit tudni akart, és bár keserű tudás ez, mégis tudás. Nem ér sokat. Legalábbis így nem.
Elrendezte az eszközöket, majd egy vázlatokkal teli rajzlap tiszta oldalára néhány vonással felvázolta saját arcképét, mely alá a „Portré készítés itt!!!” szavakat írta.
Várt.
Percekig, de talán egy órán át is állt kezében a papírral. Nem tudta kitenni. Képtelen volt rá, de tudta, hogy nincs más út.
Nem vette észre, amikor odalépett a férfi. Azt sem, hogy mit csinált. Sokkos mozdulatlanságából egy barátságos mondat zökkentette ki.
– Figyeljen ide! Figyel?
Végre bólintott, és a világ újra fókuszba került.
– Csak azt akarom mondani, hogy ezt abba ne hagyja. Érti?
A férfi egy régi képét szorongatta a kezében. Azt a képet egy éve nem tudta eladni, már úgy hozzá nőtt, mint egy rossz szokás.
– Tessék? – nézett a férfire értetlenül.
– Mondom, abba ne hagyja!
– De…
– Nincs, de! – szakította félbe ellenkezését a férfi. – Csinálja csak tovább! Ezek a képek varázslatosak – mondta majd fizetettt és már ott sem volt.

*
„Abba ne hagyja!” Három szó. Évekkel később eszébe jutott, hogy három szó kellett egy vadidegen ember szájából. Némi tüdőből kiáramló, testmeleg levegő. Három szó elég volt ahhoz, hogy még két évig bírja az utcát. Hogy a negyedik év végén átszakadjon végre a gát, és végül hatvanhárom évesen azzá váljon, ami azóta is: művésszé, elismert, ismert művésszé.

Share This