– Minden ember ember, nincs kivétel – mondta a Mester.
Már egy órája sétáltak a tanítvánnyal. A Mester néha füttyentett egyet, mire Mimike befejezte az aktuális szaglászást és csatlakozott hozzájuk.
– Igen, de azért csak van valami különbség közöttük. Itt van például a Mester. Annyi mindent tud hozzám képest.
– Semmiség. Valójában nincs különbség kettőnk között. Minden ember egyformán értékes.
– Biztos ez? Vegyük mondjuk Einsteint. Ő pont olyan értékes, mint én?
– Igen.
– Én mégsem kaptam Nobel díjat.
– Nem. De mint ember Einstein sem ér többet, mint te. Minden egyes emberi lény egyenragú.
– Azért ha szavaznának róla, hogy melyikünk éljen túl egy autóbalesetet, a többség rá szavazna és nem rám. Teréz anya is simán nyerne. Meg bármelyik sportoló. Meg is érteném.
– Na ez a baj. Saját magadat nem tartod elég fontosnak.
– Most, hogy mondja. Bár ez az E=mc2 valahogy nekem nem jutott eszembe.
– De sok más igen.
– Az igaz. Tegnap egy órán át röhögtem egy macskás videón.
– Nevetni jó.
– Ugye? Hát az a macska… ott feküdt a zongorán és nem mozdult, pedig a billentyűk csak úgy cikáztak a hátán…
A Mester füttyentett egyet és Mimike megint felzárkózott.
– Tehát, Mester. Ha veszünk harminc erőszaktevőt és harminc Einsteint egy-egy buszban – mondjuk, osztálykirándulásra mennek – akkor mindegy, hogy melyik busz zuhan le a szakadékba?
– Mindkét buszért kár.
– De azért az erőszakosokért nem annyira, ugye?
– De.
– Értem én, Mester. Tudom én, hogy minden élőlény számít, de ez olyan nehéz. Én például egyáltalán nem sajnálnám őket. Mármint az erőszakosokat.
– Mert nem érted a lényeget. Nem látod még, hogy minden mindennel összefügg, hogy az élet személytől függetlenül áramlik mindenkiben és a lét megnyilvánulása mindig, minden formában értékes és szent. Nincs különbség, csak amit az ember, a társadalom, az erkölcs, a kor, az önzés kitalál és hirdet. Csak az ember szemében kisebb egy másik ember. Az élet számára minden élőlény ugyanannyit ér.
Úgy tűnt, Mimikét is érdekelték a Mester gondolatai, mert mellettük kocogott egy ideje.
– Értem én, Mester, de mit tegyek? Hogyan tekintsek mindenkire egyenrangúként?
– Lásd bennük saját magad. Ha így teszel, megérzed majd, hogy azonosak vagytok.
Kikanyarodtak egy térre. A padokon bámészkodók és hontalanok képeztek emberi sormintát.
– Látod őket – mutatott feléjük a Mester. – Emberek ülnek padokon jó ruhákban és rongyokban:
álmodoznak, reménykednek. Talán nem is mind egy nyelven gondolkodik, de a lényegük az élet, amit megjelenítenek. A többi csak forma. Ebben nincs közöttük különbség. Ha így látod őket, akkor idővel felfedi majd magát a titok. Az élet titka.
Mimike észrevett valamit és elgaloppozott mellőlük.
– Értem, Mester. És mi a titok? Elárulja?
– Nem.
– Azért, hogy én jöjjek rá magam?
– Igen.
– De ha meglátom, akkor máshogy látom majd a világot?
– Igen.
– Olyannak látom majd, mint a Mester?
– Igen.
– Hát már nagyon várom.
– Akkor törekedj erre!
– Így lesz, Mester.
A Mester megállt és mélyen a tanítvány szemébe nézett: – Tudom. Bízom benned.
Átértek a téren.
– Hol a kutya? – kapta fel fejét a Mester.
Mindketten megfordultak.
A tanítvány vette észre Mimikét, aki lelkesen nyalogatta egy padon heverő hontalan szurtos kezét. A középkorú férfi vagy nem akart vagy nem tudott reagálni arra, hogy egy kutya éppen tisztára nyalja hetek óta mosdatlan tenyerét.
– Ott barátkozik – mutatta a tanítvány.
– Mimike, pfúj! – kiabálta a Mester. – Pfúj!
Már egy órája sétáltak a tanítvánnyal. A Mester néha füttyentett egyet, mire Mimike befejezte az aktuális szaglászást és csatlakozott hozzájuk.
– Igen, de azért csak van valami különbség közöttük. Itt van például a Mester. Annyi mindent tud hozzám képest.
– Semmiség. Valójában nincs különbség kettőnk között. Minden ember egyformán értékes.
– Biztos ez? Vegyük mondjuk Einsteint. Ő pont olyan értékes, mint én?
– Igen.
– Én mégsem kaptam Nobel díjat.
– Nem. De mint ember Einstein sem ér többet, mint te. Minden egyes emberi lény egyenragú.
– Azért ha szavaznának róla, hogy melyikünk éljen túl egy autóbalesetet, a többség rá szavazna és nem rám. Teréz anya is simán nyerne. Meg bármelyik sportoló. Meg is érteném.
– Na ez a baj. Saját magadat nem tartod elég fontosnak.
– Most, hogy mondja. Bár ez az E=mc2 valahogy nekem nem jutott eszembe.
– De sok más igen.
– Az igaz. Tegnap egy órán át röhögtem egy macskás videón.
– Nevetni jó.
– Ugye? Hát az a macska… ott feküdt a zongorán és nem mozdult, pedig a billentyűk csak úgy cikáztak a hátán…
A Mester füttyentett egyet és Mimike megint felzárkózott.
– Tehát, Mester. Ha veszünk harminc erőszaktevőt és harminc Einsteint egy-egy buszban – mondjuk, osztálykirándulásra mennek – akkor mindegy, hogy melyik busz zuhan le a szakadékba?
– Mindkét buszért kár.
– De azért az erőszakosokért nem annyira, ugye?
– De.
– Értem én, Mester. Tudom én, hogy minden élőlény számít, de ez olyan nehéz. Én például egyáltalán nem sajnálnám őket. Mármint az erőszakosokat.
– Mert nem érted a lényeget. Nem látod még, hogy minden mindennel összefügg, hogy az élet személytől függetlenül áramlik mindenkiben és a lét megnyilvánulása mindig, minden formában értékes és szent. Nincs különbség, csak amit az ember, a társadalom, az erkölcs, a kor, az önzés kitalál és hirdet. Csak az ember szemében kisebb egy másik ember. Az élet számára minden élőlény ugyanannyit ér.
Úgy tűnt, Mimikét is érdekelték a Mester gondolatai, mert mellettük kocogott egy ideje.
– Értem én, Mester, de mit tegyek? Hogyan tekintsek mindenkire egyenrangúként?
– Lásd bennük saját magad. Ha így teszel, megérzed majd, hogy azonosak vagytok.
Kikanyarodtak egy térre. A padokon bámészkodók és hontalanok képeztek emberi sormintát.
– Látod őket – mutatott feléjük a Mester. – Emberek ülnek padokon jó ruhákban és rongyokban:
álmodoznak, reménykednek. Talán nem is mind egy nyelven gondolkodik, de a lényegük az élet, amit megjelenítenek. A többi csak forma. Ebben nincs közöttük különbség. Ha így látod őket, akkor idővel felfedi majd magát a titok. Az élet titka.
Mimike észrevett valamit és elgaloppozott mellőlük.
– Értem, Mester. És mi a titok? Elárulja?
– Nem.
– Azért, hogy én jöjjek rá magam?
– Igen.
– De ha meglátom, akkor máshogy látom majd a világot?
– Igen.
– Olyannak látom majd, mint a Mester?
– Igen.
– Hát már nagyon várom.
– Akkor törekedj erre!
– Így lesz, Mester.
A Mester megállt és mélyen a tanítvány szemébe nézett: – Tudom. Bízom benned.
Átértek a téren.
– Hol a kutya? – kapta fel fejét a Mester.
Mindketten megfordultak.
A tanítvány vette észre Mimikét, aki lelkesen nyalogatta egy padon heverő hontalan szurtos kezét. A középkorú férfi vagy nem akart vagy nem tudott reagálni arra, hogy egy kutya éppen tisztára nyalja hetek óta mosdatlan tenyerét.
– Ott barátkozik – mutatta a tanítvány.
– Mimike, pfúj! – kiabálta a Mester. – Pfúj!
