A strázsa

– Egyenesen és balra – mondta a nő egy fiatal párnak, majd visszafordult. – Tudod, az van, hogy az emberek egy jó szóra várnak. A legtöbb esetben nem konkrét információra van szükségük, hanem bármire, aminek segítségével tovább haladhatnak – mondta.
Egy hétre vették fel, míg tartott a fesztivál. Jól jött az a kis kereset. Álldogált a kapuban, ellenőrizte a belépőket, mosolygott, ha rámosolyogtak, és persze válaszolt a kérdésekre. Márpedig legalább egy kérdése minden újonnan érkezőnek volt.
– És ön? – kérdezte a riporter srác, aki akár a fia is lehetett volna.
– Én pedig megadom azt a várva várt néhány jó szót. Nézd, én megértem őket. Izgatottak, különösen azok, akik először járnak itt. Megérkeznek, feltesszük a szalagot, már mennének, de minden ismeretlen, fogalmuk sincs, merre kell menni. Mint régen, amikor vándorként érkeztél egy idegen városba. Még soha sem jártál ekkora helyen, nagy a zaj, hömpölyög a tömeg melletted, félsz, hogy lekésed a vásárt, vagy eltévedsz az utcákon. A lovak is izgatottak a szekered előtt, te pedig még azt sem tudod, hogy hol fogsz aludni, hogy lesz-e sátorhelyed a főtéren, vagy egy szobád valamelyik fogadóban. Naná, hogy izgulsz, hogy be nem áll a szád, és a legnagyobb hülyeséget is megkérdezed a városkapuban őrt álló várőrtől.
– Töri tanár tetszik lenni, ugye?
– Hát ezt honnan szúrtad ki?
– Megérzés.
– És milyen helyes.
– Mit tetszik itt keresni?
– Pénzt, és itt nem vagyok töritanár, és nincs tetszikezés, mert különben már szeptemberben megbuktatlak.
– Értem – vigyorodott el a srác. – Szóval várőrnek tetsz… várőr vagy.
– Így van. Egy strázsa, aki ott áll a felvonóhíd tövében, mélán bámulja a tömeget és kiszúrja azokat a pernahajdereket, akik nem a vásár miatt jönnek, hanem azért, hogy bajt keverjenek. Olyan vagyok, mint Ankh-Morpork őrjáratának egyik neves tagja.
– És irodalom, ugye?
– Így van. Irodalom-töri. A legütősebb párosítás. Olyan mintha egyszerre tudnék karatézni és szemmel verni. Két kézzel kapkodnak értem a varázslóiskolákban. Ezért vagyok itt.
– De azért szeptemberben…
– Átvedlek, mint valami Mr. Hyde.
– És nincs gond a fesztiválra, bocsánat, a városba menőkkel?
– Gond? Az egy szál sem. A rutinos fesztiválozók, vagyis vándorok rám se hederítenek, az újoncok meg cukik. Látszik a szemükben a csillogás. Bárcsak látnék ilyet egyetlenegyszer a padban ülve!
– És ön…Te?
– Én megadom nekik a kezdő lökést. Mint amikor egy kölyök kezébe csempészem Verne Két évi vakációját, vagy egy Harry Potter regényt, vagy bármit, ami abba a zajos, csodás világba elrepítheti. Mert a helyzet az, hogy ez a dolga egy pedagógusnak: a helyes irányba állítás, és a kezdő löket megadása. Akkor is, ha nincs irány.
Eközben új csoport érkezett. A nő átnézte a jegyeket. Felkerültek a csuklópántok is. A társaság vezetője kérdezett valamit.
– Egyenesen és balra – mutatott háta mögé a nő. – Látod? Pont, mint egy pedagógus, irányba állít és útjára bocsátja a vándort. Mert nem lehet ám tudni, hogy a városban hová akar eljutni az idegen. Ezért a strázsa is csak tapogatózik. Sőt szinte minden várőr tudja, hogy egy kezdő vándor sokszor nem is oda akar kilyukadni, ahová éppen menni akar. Azt mondja, hogy az óratorony irányába tart, de közben látszik rajta, hogy a szabók utcájába igyekszik. Vagy talán arról kérdez, hogy merre van a templom, de közben rá van írva, hogy egy pirossal megvilágított sikátort keres. Persze a kezdő vándorok általában nincsenek tisztában azzal, hogy merre tartanak. És itt jön a rutinos öreg várőr, aki mindezen átlát, és nem magyaráz, nem rajzolgat térképet, hiszen úgyis eltévedne az a szerencsétlen. A valódi strázsa ezért nem bonyolítja túl a dolgot. Meg aztán meg sem fizetik. Nincs ideje és ereje térképeket rajzolni. Teszi, amit tud: továbbküld. Bocsánat, az őrnek dolga akadt – grimaszolt a nő a riporter felé.
A kapu előtt feltorlódott a sor. A nő jegyeket ellenőrzött, majd egy segítségére siető fiatal lánnyal – ő is a gyereke lehetett volna – csuklópántokat ragasztgatott fel. A riporter, hátrébb lépett. Egy ideig csendben figyelte a munkát.
– A nagysátor merre van? – kérdezte egy kamaszlány.
– Egyenesen és balra – válaszolta a nő.
Néhány párocska jutott át az ellenőrző ponton, majd két középkorú nő érkezett.
– A világzene színpad?
– Egyenesen és balra.
– Elnézést, merre van a jazzsátor? – lépett oda egy szakállas férfi.
– Egyenesen és balra.
Tíz perc telt el, mire lélegzethez jutottak. A riporter gyorsan kihasználta az alkalmat.
– Köszönöm – lépett a nő mellé. – Meg fogom írni a tanárnőt, aki egyben várőr is volt egyszer.
– Helyesen teszi – biccentett a nő.
A riporter intett majd elindult a zene felé. A nagyszínpadon most kezdődött el a koncert.
– Meg tudná mondani, hogy merre van a sajtósátor? – szólt vissza néhány lépés után – Várjon, tudom: egyenesen és balra.
– Nagyon remélem.
– Hogyhogy?
– Ennél beljebb még nem jutottam, de igazam lehet, még nem jött vissza senki – fordult a nő mosolygó szemekkel az újonnan érkezők felé.
***
Ez a történet félig igaz. Valóban volt egy lány, aki a kapunál mindenkit az „egyenesen és balra” jelszóval irányított el egy fesztiválon. Amikor meghallottam ezt a történetet eszembe jutott, hogy így vagyunk mi mindannyian (különösen a tanárok): Úgy küldjük a jövőbe a következő nemzedéket, hogy soha nem jártunk még ott, de mégis abban reménykedünk, hogy megtalálják, amit keresnek.