Életművészet

Írta vlorant

Dátum: 2020-08-14
"

TovábB Olvasok!

Az egész azzal a sütővel kezdődött, meg a nővel, aki benne akart szülni. Sőt, nem is csak akart, egyenesen beleszülte gyerekét a sütőbe. Nagy kockázatot vállalt, mert egy sütőbe nem nagyon fér be egy orvos, meg nővér, meg lámpák és ilyesmi. Ő is alig. De azért befért, mert meg akarta tenni, mert úgy volt vele, hogy melyik művész tegye, ha nem ő.
Az egész nem is a sütővel kezdődött, hanem egy beszélgetéssel, ahol néhány gondolkodni akaró alak gondolkodott – vagy egy kicsit spicces volt, bár a kettő nem feltétlen zárja ki egymást. Arról beszélgettek, hogy mire föl is van ez a művészet? Ez a semmi kis valami, ami néha úgy tűnik, hogy értéktelen, néha meg úgy, hogy egészen sokat ér.
Volt, aki azt állította, hogy a művészet alapjában véve szórakoztat. Ez a dolga. Azonban voltak olyanok, akik ennél messzebbre merészkedtek és azt állították, hogy a művészet alapvető dolga az, hogy új gondolatot ültessen az emberek fejébe.
– Hogy? – kérdezte valaki.
Egy férfi volt, aki szemmel láthatóan az ellenálló szerepét vállalta magára.
– Úgy, hogy más képet mutatsz a valóságról – válaszolta egy nő. A férfira kacsintott. Jól sikerült kis kacsintás volt, azt meg kell hagyni.
– Más képet? Minek?
– Mert ha valamiről más képet mutatsz, mint amit eddig láttak, akkor az a valami egy új arcát fedi fel, és ha az új arcát látod, akkor jobban megérted. A művészet olyan, mint egy hasonlat: nem igaz, de mégis jobban magyarázza a valóságot, mint maga a valóság.
– Ez csak szöveg. A művészet elringat, eltöltöd vele az időt. A művészet még egyetlen forradalmat sem robbantott ki, mert a művészetet nem lehet komolyan venni – legyintett a férfi.
– A művészet nem robbant ki forradalmakat, de elülteti azokat a gondolatokat, amik majd kirobbantják – válaszolta a nő. – A művészet ablak a világ jobb megértéséhez, az emberiség eszköze arra, hogy szabadabban gondolkodjon valamin. A művészet a forradalom méhe.
– Ez marhaság! – nevetett fel a férfi. – A művészet semmit nem ér a valósággal szemben. Nem szüntet meg háborúkat, nem talál válaszokat globális problémákra. Én lennék a legjobban meglepődve, ha művészként megoldanád például a klímaválságot.
– Én megoldom – válaszolta a nő.
– Persze.
– Majd meglátod!
– Jó lenne.
– Majd meglátod.
Hát innen indult.
És az lett belőle, hogy a nagy napon, amikor elfolyt a magzatvíz, a nő bemászott a sütőbe és addig vajúdott, míg egyedül világra nem hozta a fiát. Csak a sütőben volt egyedül. A hálózaton sok ezren nézték a sütős szülést. Nagy kunszt volt. A közvetítés legutolsó képe az volt, amikor a nő keblére tette újszülöttét, fejét hátrahajtotta, így fejjel lefelé nézett a szemben felállított kamerába, majd a szüléstől elgyötört fekete szemét végig a kamera lencséjén tartva baljával hátranyúlt és magára csukta a sütő ajtaját. Az ajtó melletti digitális hőfokszabályzó értéke szélsebesen emelkedni kezdett. Aztán elkezdődött a sikoltozás.
A művészi előadást egy nap alatt harmincmillióan nézték meg. Aztán sokkal, de sokkal többen. Egy grafiti művész egyszerűsítette le néhány foltra és vonalra anélkül, hogy a kép bármit is vesztett volna erejéből. Tévéadások láttak napvilágot. Kezdetben a tragédiáról beszéltek. Aztán arról, hogy mit akart üzenni a művész. Aztán az üzenetről. Aztán a kérdésről, mely egy idő után így hangzott: Megéri ebbe a világba szülni? Kell bárkinek is egy olyan nemzedék, aki saját verejtékébe fog belefulladni? És a válasz nem volt egyértelmű, mert sokan – túl sokan – gondolták azt, hogy nem éri meg, hogy talán hagyni kéne az egészet, megélni, amit meg lehet élni, enni, inni, utazni és magasról tenni a következő generációra, aki úgy is megsül. Ez a gondolkodás felháborodást szült, és tömegek kérték ki maguknak a feltételezést, hogy ők nem törődnek a jövővel. Erre az ellenzék csak annyit válaszolt, hogy „De hát nem törődtök.” Erre a válasz ez volt: „De igen.”
Egy biztos, a sütős művész egyre híresebb lett. Olyan művésszé vált, aki életét adta az üzenetéért. Olyan egyszerű gondolatokért, minthogy: talán már késő, ne áltassuk magunkat, hagyjuk inkább abba.
De az igazi változást egy grafiti hozta meg. A nő kamerába bámuló, sütő ajtóért nyúló alakja kezdetben a házak falán jelent meg. Megborzongott mindenki, aki ránézett.
Aztán megjelentek alatta a gondolatok. Néhány szó csak: Ne szülj gyereket sütőbe!
Ez egyszerűsödött: Ne szülj gyereket!
Majd jöttek a mozgalmak: Ne szülj!
Majd az ideológiák: Ne!
És tíz évvel a művészeti előadás után egyes országokban csökkenni kezdett a szülések száma. Persze nem halt ki a bolygó. Hogy halt volna? A Földön lakó emberek nagy többségének nem volt internetkapcsolata, nem járt még soha színházban, és röhögött volna, ha egy sütőben szülő nőt vesz észre valahol. De voltak helyek, ahol a plakátok és a mögötte hömpölygő gondolatok a valóság szövetét alkották. És a gondolatok gondolatokat szültek, és terveket és tetteket.
Egy biztos, valami történt, és mindez egyetlen művésztől eredt. Egy tragikus sorsú művésztől.
*
Harminc évvel az eset után történt. A férfi zsebében megcsörrent a telefon. Ismerős szám volt, de nyilván valami tévedésről lehetett szó.
– Na, igazam volt vagy igazam volt? – kérdezte a nő.
A férfi ismerte ezt a hangot, és pont ezért nem mert megszólalni.
– Megkukultál? – kérdezte a nő.
– De te…?
– Mi én?
– Te a sütőben…
– Szültem…
– Nem. Vagyis de… de
– Ott is haltam meg?
– Aha.
– Hát nem.
– De akkor… ennyi ideig…
– Eddig tartott az előadás. Elég hosszú volt, azt meg kell hagyni – válaszolt a nő és jókedvűen kuncogott hozzá.
– Ez őrület.
– Ez művészet, barátom. Méghozzá olyan művészet, amit komolyan lehet venni. Mert a művészet tényleg hazudik, és ezt mindenki tudja, de mi van akkor, ha a művészet összeér a valósággal, ha egybeolvad vele és a hazugság már nem tetten érhető? Mi van akkor, ha a művészet nem szétválasztható az élettől, a hazugság az igazságtól? Mi van akkor, barátom? Nem tudod? Akkor az van, hogy a művész a saját üzenetévé válik, a hasonlat valósággá lesz és leomlik a határ az élet és az élet ábrázolása között. Ez az igazi művészet. Ami persze jár némi lemondással, de az alkotás, barátom, az alkotás mindenért kárpótol. Nem kell hozzá más, csak elszántság. Az igazi művészek elszántsága.
A férfi nem válaszolt.
– Na, átjössz? – kérdezte a nő.
– Nem is tudom.
– Gyere csak át. Legalább megismered a fiad. Most lett harminc.
– Mi? Te most viccelsz.
– Egy igazi művész sosem viccel. Még akkor sem, ha közben viccel.

***
Ez az írás egy Banksy dokufilm után született. Jó lenne olyan bátornak lenni, mint ő. De egy író nem tud gerillaként írni, vagy ha igen, akkor nem tudom, hogyan.

Share This