A teremtés egyenlete

Ült a padon és sírt. Nem látványosan, csak úgy szolidan, háziasszonyosan, nehogy a gyerekek meglássák. A játszótér zúgott, így gond nélkül elfért benne egy kis visszafojtott zokogás.
– Valamit tenni kéne – szólalt meg mellette egy fiatal lány. Alig lehetett húsz, de a harmincig biztos nem jutott még.
– Tessék? – nézett fel könnyei mögül.
– Valamit tenni kéne – ismételte meg a lány.
Szőke volt. Az a szinte átlátszó szőke, akire éppen illik az „éteri” jelző, holott szinte senki nem tudja, hogy az valóban mi fán terem.
– De mit? – nézett rá kérdőn.
– Nem tudom, amiért sír.
– Nem tudja miért sírok.
– Valóban – bólintott a lány. Eközben pont úgy nézett rá, mint aki mégis tudja.
– Akkor honnan tudjak, hogy mit kéne tennem?
– Igaza van. Nem tudom.
– Akkor, miért tanácsol…
– Nem is kell tudnom – vágott közbe a lány.
Megrökönyödve nézett nem kívánt beszélgetőpartnerére. Már nem sírt. Pedig tudott volna.
– Ne haragudjon, de nem értem. Miért szól bele abba, ami… nem is tudom.
– Ami nem az én dolgom, ugye?
– Olyasmi.
– Gondoltam, nem szeret sírni.
– Eltalálta.
– De néha muszáj?
– Hát, néha muszáj – bólintott válaszként.
– A helyzet akkor sem változott. Valamit tenni kéne.
– Nem érti, ugye? – fordult hevesen a lány felé. – Ez nem olyan egyszerű. Ez nem egy közösségi oldalon felmerülő napi bölcsesség, amire sóhajt az ember, hogy hát igen, tenni kell valamit. Ez az életem, ami most eléggé el van… rontva.
– Értem. De nem tudok mást mondani.
– Akkor inkább nem mondjon.
– De sírt.
– Sírtam, mert el sem tudja képzelni, hogy miben vagyok. Hogy az a két gyerek, akiket imádok… – a mászóka felé mutatott és elszorult a torka – hogy az a két gyerek nem engem érdemel, hogy még véletlenül sem csinálok semmit jól, hogy élve eltemettem magam itt, és bár én akartam….
– Valamit kéne tenni.
– Ezt most hagyja abba!
– Nem lehet. Ez a megoldás.
– Ez egy nyomorúságos szlogen.
– Nem. Ez a megoldás. Akkor nyomorúságos szlogen, ha nem tesz semmit.
– Csak ezt tudja mondani?
– Csak ennek van értelme.
– Hagyjon békén!
– Persze, jó.
A lány csendben maradt. Egymás mellett ültek a padon. A gyerekek önfeledtem zsibongtak.
– De mit tegyek? – nézett a lányra.
– Azt nem tudom. Annyira nem ismerem magát.
– Hát ezzel akkor nem megyek sokra.
– De mehet. Csak tenni kéne valamit. Csak a valamiből lehet valami. Arra várni, hogy a semmiből valami lesz bolondság. Ahhoz tett kell.
– Azt sem tudja, hogy mi bajom van.
– Nem. De attól még igaz, amit mondtam.
– Maga túl fiatal ahhoz, hogy így ossza az észt.
– Egy fiatal nem mondhat igazat?
– Nem azt mondtam. Csak azt, hogy még nem érti az életet. Még nem érti, hogy vannak helyzetek, amikor semmit sem lehet tenni.
– Ha azt mondom, hogy kettő meg kettő az négy, azt elhinné?
– El, mert igaz.
– Akkor tegyen valamit. Ez is igaz, mint a kettő meg kettő. Mindegy, hogy hány éves vagyok, akkor is igaz. A semmiből nem lesz semmi. Csak a valamiből van valami. A semmi és a valami között a tett van. Csak egy erőnek van iránya, és változást csak változás képes létrehozni. Mindegy, hogy ezt hol hallja, hol olvassa, hány évesen mondják. Attól még így van.
– Jó – bólintott idegesen.
Ment volna már. Még vacsorát kell főznie, és otthon legalább sírhat, amennyit akar.
– Akkor tesz valamit? – kérdezte a lány.
– Nem hagyna békén?
– Nem. Érdekel, hogy mi lesz.
– Miért?
– Szeretnék végre találkozni egy kiválasztottal.
– Az ki?
– Talán maga. A kiválasztottak azok, akik egy gondolatot valóra váltanak. Alig vannak páran. A legtöbb csak sír vagy legyint vagy nevet vagy tovább gondolkodik, de alig akad valaki, aki egy igazságot meglátva azt valóra is váltja. Az olyan ritka, mint a fehér törpe.
– Milyenek a fehér törpék?
– Fényesek, de kevesen vannak. Mint azok, akik tettekre váltanak egy gondolatot. Pedig ezt csak ők tehetik meg. Csak nekik adatik meg a lehetőség, hogy a semmiből valamit varázsoljanak, hogy a futó gondolatból, a bánatból, a kétségbeesésből változást kovácsoljanak. Fura és mégis megszokott látvány, hogy egy isten nem ismeri fel isteni természetét.
– Isten?
– Hát ki más képes a semmiből valamit teremteni? Ki más? De persze istenné válni nagyon nehéz. Fel kell ismerni hozzá a teremtés egyenletét.
– Az mi, ha szabad kérdeznem?
– Nem baj, ha fiatal vagyok?
– Nem.
– A teremtés egyenlete egyszerű. G*T=V
– Mi ez? Nem voltam jó matekból.
– Gondolat szorozva tett egyenlő világ. A világ és a világban minden más így keletkezik. Valaki vagy valami tesz valamit. Ennyi. De a legtöbb vak isten nem tesz semmit. Mert a cselekedethez nem elég az egyenlet. Azt meg kell valósítani. Ez benne a trükk. A dupla csavar. A csapda. Érti?
– Nem.
– Hát ez az. Soha nem értik. Ezért írom én a szakdogámat a vak istenekből. Mert alig van valaki, aki felfogja, hogy az egyenlet megértése még semmi. Ez maga a csapda. A nagy átverés. Mert hiába szól az egyenlet arról, hogy cselekedj, ha miután megértetted, vagyis a gondolat, a G, már megvan, nem teszel semmit. Nem vitted tovább az egyenletet. Nem teljesítetted be. Nincs meg a T és így nincs meg a V. És a vak istenek rengeteg tömeg mégis csak legyint, sóhajtozik, fél, sír, panaszkodik és sajnálja magát, holott ott a képlet a kezében. És nem viszi végig az egyenletet. Hiába ismeri. Hihetetlen érdekes, de most már szeretnék látni egy kiválasztottat, egy felébredt istent. Valakit, aki megérti és meg is valósítja.
– És akkor?
– Akkor beteljesíti önmagát az egyenlet. Valósággá válik, ami eddig csak egy gondolat volt. Változást hoz létre a világban. Úgy szeretném látni. Ugye tesz valamit? A kedvemért. A szakdogám kedvéért.
Egy gyerekhorda nyargalt el előttük.
– Ki vagy te? – kérdezte a lányt.
– Nem mindegy? Attól még az egyenlet igaz.
– Hogy is volt? G*T=V?
– Aha. De semmit nem ér. Papírízű napi bölcsesség, ha nincs megcsinálva. Ez benne a csapda.
Felállt. A lány is azonnal talpra ugrott.
– Na? Megmutatja milyen kiválasztottá válni? – kérdezte.
– Nem felejtem el az egyenletét.
– Az nem elég. Ugye érti? Attól még vak marad.
– Értem.
– Nagyon félek, hogy nem érti.
– De értem. Srácok, megyünk haza! – kurjantotta el magát.
A két gyerek leugrott a hintáról. Míg átöltöztette őket, nem figyelt a lányra.
– Tudja, én nem vagyok isten, csak egy elkeseredett szerencsétlen anyuka. Az istenek nem így néznek ki… – fordult hátra, de a pad mellett már senki sem állt.
Hazafelé nem sírt. A lányon gondolkodott és az egyenleten…
… és valahogy vaknak érezte magát.