Amikor az öreg felemelte a kezét, hogy fogadja a kitörő tapsvihart, az izgatott energiával túlcsorduló ovációt, amikor ránézett a pulpitus mögül és ő rádöbbent arra, hogy nem ismerte fel…, akkor döntött úgy, hogy megerőszakolja.
*
Valójában a beszéd miatt volt. A többit elnézte volna. Az ember bizonyos dolgokat nem felejt el, de ha eléggé ügyes, ha kellő kitartással és erővel sikálja az emléket, akkor kifakíthatja azokat. Olyan lesz, mint egy ezer éve kiloccsant céklafolt a falon: már kevésbé rikít, és mivel új tapétacsík takarja, valójában csak ő tudja, hogy ott van. Ő persze tudja, de hát mit lehet tenni? Az élet már csak ilyen: vannak benne letakart foltok.
A férfi megabiztosan szónokolt.
– Hölgyeim és uraim! Nem azért neveztek ki a csapat élére, hogy a nyakukon üljek. Nem ez a dolgom. Az én feladatom az, hogy a legjobbat hozzam ki magukból. Olyan eredményeket, melyekről eddig talán csak álmodtak…
Hát igen. Az ember lánya elképesztő mutatványokra képes, ha noszogatják. Jól emlékeztett arra az estére. Gyakornokként szinte napi rendszerességgel maradt bent munka után. A főnök persze örült. Olyannyira örült, hogy behívta az irodába. Beszélgettek. A férfi kedves volt és magabiztos. Ő pedig mosolygott, mert az ember akkor is mosolyog a hatalmasságok előtt, ha éppen az anyját szidják, vagy a padlót készülnek felmosni vele. Mosolyog, hiszen a genetika és a józan ész erre kényszeríti. Hát hogy ne mosolyogna egy emberre, aki kedves vele? Egy férfira, aki észreveszi? Egy hatalmasságra, aki élet és halál ura, de legalábbis ő dönt félévente a fizetési besorolásról, nem is beszélve a kiosztott feladatokról, melyek között éppúgy adódik rabszolgamunka, mint ahogy azonnali mennybemenetel?
– Azért vagyok itt, hogy inspiráljam önöket. Hogy lelkesedést, erőt, energiát táplájak magukba…
És bort. Cabernet volt. Azóta sem szereti a vörösborokat. A férfi, akit ő akkor egyetlen néven mert csak megszólítani: főnök, mellékesen megjegyezte, hogy a bor iszonyatosan drága, és csak a legjobb dolgozóinak jár belőle egy pohárka. Úgy is itta meg, mint valami mannát. Talán finom is volt. Ki tudja már annyi év után?
– És persze azért is, hogy segítsek. Bármiben, amiben csak hiányt szenvednek…
Hát ő nem szenvedett hiányt. A bor után a főnök nem sokat kertelt. Felvezette az ajánlatot, mely egyszerű volt, mint valami startupos üzleti modell. Ha most jó kollegának bizonyul, akkor lesz itt minden, ami szem szájnak ingere. Ez volt a lényeg. Szemnek és szájnak. Főleg a főnök szemének és az ő szájának. Jól emlékezett rá, hogy a felvezető mondatok utáni csendben egy ideig nem történt semmi. És ennek egyetlen egyszerű, már-már nevetséges oka az volt, hogy nem akarta elhinni azt, amit hallott. Agya kétségbeesetten kutatott másodlagos és harmadlagos jelentéstartalmak után, értelme hasonlatok és allegóriák tucatjait lapozta át, hátha máshogy is lehet érteni a „vakarjuk meg egymás hátát” kifejezést. Hátha!
– Mert az a filozófiám, hogy egy jó főnök nemhogy kevesebbet, de többet kell dolgozzon a beosztottjainál, hiszen a munka mellett van még egy kötelessége: és ez a kollégák jóléte…
De aztán a főnök levette az ingét, és a hátvakarást ezután már csak szó szerint lehetett érteni. Vörösboros gombóc nőtt a torkába. Már majdnem felpattant, de a főnök okos volt. Igazi uralkodó, aki pontosan tudja, hogy mikor lehet és kell meglengetni a korbácsot, ha a szolgának nem akaródzik szántani, vagy jelen esetben vakargatni. Nem volt bőbeszédű. Csak azt vázolta fel, hogy mire számíthat holnap reggel.
– Ígérem, hogy osztályon dolgozók számíthatnak rám, ahogy én is számítani akarok rájuk, mert csak így juthatunk el oda, ahová terveim szerint el fogunk jutni…
Két utat vázolt fel, miközben újra töltött a méregdrága „csak erre kiválasztott munkatársaknak” fenntartott Cabernetből. Az első út a hátvakargatás, mely mindkettejük örömére szolgál. Hiszen mi történik? Semmiség. Két felnőtt ember önszántból jól érzi magát. Ez aztán igazán nem nagy ügy. Nap mint nap megesik emberek között. Hát nem? A másik út? Arról nem is érdemes beszélni. Mindenki hazamegy szépen és innentől fogva nincs harag, nincs semmi. Szó szerint semmi. Jó mi? Mintha a semmi valóban jelentéktelen valami lenne.
– A tervem ugyanis az, hölgyeim és uraim, hogy a segítségükkel naggyá válunk. A nemzetközi színtéren is letesszük a névjegyünket. Én tudom, hogy mi kell a sikerhez: önök! Az önök áldozatos és kemény munkája, melynek, ígérem, meg lesz az eredménye…
És ő félt a semmitől. Mert a semmi nem eredmény. A semmi egy hatalmas, súlyos, iszonyatosan kemény malomkő, mely régen kivégzőeszközként sok ezer bűnösnem ítélt parasztból szorította ki a levegőt. A semmi nehéz. Nincs benne pénz, levegő, jókedv, előmenetel, lehetőség. Nincs benne semmi, amitől megérné felkelni, dolgozni, reménykedni, hajtani, tervezni. A semmi egyenlő a szürke halállal. Ő pedig élni akar. Élni és nem félni a semmitől. Megitta a bort, talán úgy könnyebb lesz, és a férfi felé fordult, aki rámosolygott. Hát igen. Az úr tudja, mit akar, és tudja, hogy akarja, mert az úr már elvett és kapott korábban is. Vajon a szolga is tudja, hogy mi a teendő, vagy újabb feladatok várnak rá, miközben ott fenyegeti a borospohár mögött az a malomkőnyi semmi?
– De ne aggódjanak! Én már jártam ezen az úton…
Alig volt dolga. A férfi mindent intézett. Mondta, hogy mit hova, mikor, mennyit és hogyan. Igazi úr. Ő pedig engedelmeskedett. Igazi szolga. Közben ivott még egy pohár bort, mely már eddig is jótékonyan maszatolni kezdte a valóságot. Miközben az úr parancsolt, ő pedig engedelmeskedett, volt ideje gondolkodni. És nem egyszer jutott eszébe az ötlet, hogy fel kéne lázadni. Hogy mint minden szolgának, persze fővesztés terhe mellett, de joga van a forradalomhoz. Meg is tehetné. Csak fel kéne állnia és vége lenne az egésznek. Csak ennyi. De persze ezt csak olyanok gondolják komolyan, akik szent őrültek, mint Jeanne d’Arc, vagy erősek, mint Wonderwoman. A hétköznapi szolganők, ide tartozott ő is, nem erősek. Hiszen éppen rajtuk szuszog egy férfi, akit lerúgni sem tudnának magukról. És nem bátrak. Nem tudnak azok lenni, mert a bátorsághoz vagy elkeseredettség kell, vagy tapasztalat, és neki egyik sincs a tarsolyában. A forradalomhoz nép is kell. Nép. Nem egyetlen sarokba szorított paraszt, akinek a holnapi és a holnaputáni betevő a tét. Az ellenálláshoz példa kell. Sok megnyert csata, mely fáklyaként világítja meg az utat a lázadók előtt. Fáklya, erő, nép nélkül mindez ostoba szélmalomharc. És különben is mindjárt vége, túl van a nehezén.
– És ha velem tartanak, akkor együtt járjuk majd végig ezt az utat. Ígérem, mert én ismerem a receptet. A receptet, melyet most, még az elején elmondok maguknak, hogy ne áruljak zsákbamacskát. A recept ennyi: kitartó munka. Nyilván tudják mit jelent a kritikus tömeg kifejezés. Nekünk is ez a célunk: a kritikus tömeg elérése. Egyre több és több apró atomot teszünk bele a reaktorba, ami kis közösségi reaktorunkba, és lesz egy pont, a kritikus tömeg, talán nem is tudjuk meg, hogy mikor jön el, amikor hirtelen beindul majd a láncreakció és működni kezd a mi kis erőművünk, az üzletünk. De azt a kritikus tömeget el kell érnünk. Addig kell lapátolnunk, sokszor fáradtan és kiábrándultan az anyagot, míg be nem következik a változás. Ehhez pedig idő kell és veríték és kitartás. De mi képesek leszünk rá! Megígérem…
Amikor végeztek, a férfi közölte vele, hogy ezután – persze csak négyszemközt – bátran szólíthatja őt Mackónak. A melltartóját csatolta éppen, mikor az jutott eszébe, hogy talán soha többé nem tud majd úgy a kebleire nézni, mint az előtt. Attól félt, hogy az érzés nem csupán megalázottságának zsigeri reakciója, hanem valamiféle prófécia. A szoknyánál tartott, amikor a férfi újra borral kínálta. Elfogadta azt is. Hátha belefullad a prófécia.
De nem fulladt.
*
A beszéd másnapján már nem volt olyan elszánt. Sőt, hülyeségnek tartotta az egészet. A múlt elmúlt, a szolga réges-régen felszabadult, sőt, bizonyos értelemben úrrá vált. Az egész csak bosszú lenne és rombolás. Persze, egy normális forradalom első éjszakáján szétverik a palotákat, felégetik a kastélyokat, de ez rég nem forradalom. Talán ellenállás, gerillaharc. Ott pedig aligha robbantanak fel várakat.
A fürdőszoba tükre sárga fényben verte vissza immár asszonnyá érett testét. Ez a test sok mindent megélt. Ott vannak a nyomok mindenütt. Az élet nyomai. Kis zsírpárnácskákban, ráncokban, az örökölt ívek alig leírható, mégis jól látszó torzulásaiban. Húsz éve még nem így nézett ki. Ez sem rossz, sőt, de azért ha esélye lenne rá, visszakérné azokat a régi formákat. A sminkjét igazította éppen, amikor oly marón támadt rá az emlék, hogy felszisszent. Megint a tegnapi beszéd jutott eszébe, a szavak, melyek, mint Proust madeleine-je, úgy repítették vissza a sok évvel ezelőtti Cabernethez, a levetett ruhakupachoz, a remegő, zavart kislány-szolga-tárgy tudathoz, mint egy időgép. Nem. Mégis meg kell történnie.
Mire kilépett a lakás ajtaján, már biztos volt a dolgában.
*
A férfi pontosan érkezett. Öreg volt már, de még nem fogatlan.
– Hölgyem – mosolyodott el, miután betette maga mögött az ajtót.
Nem hitte el, még mindig nem hitte el, hogy a férfi nem ismeri fel őt. Azért annyira nem öregedett meg. Húsz év alatt azért nem torzulhat így el a valóság. Mindegy. Talán így könnyebb.
– Elégedett itt nálunk? – kérdezte a férfitól.
– Hogyne, asszonyom.
– Remek. A fizetés, a kollegák?
– A legnagyobb rendben van minden – bólintott lelkesen a férfi.
– Kiváló. Akkor vetkőzzön – mondta szinte fahangon.
– Nem értem, hölgyem – hökkent meg az öreg.
– Vesse le a ruháit!
– Ez… valami… teszt?
– Nem. De egyértelművé teszem a dolgot. Ha nem vetkőzik le egy percen belül, akkor megrágalmazom, megalázom, nyilvánosan kivezettetem. Remélhetőleg börtönben végzi.
– Na, álljon meg a menet! – lépett egyet előre a férfi.
Megijedt. Isten látja lelkét, egy pillanatra megijedt tőle. Megint szolga volt. Csak egy villanásra ugyan, de akkor is szolga. A felimerés nyomán pezsegni kezdett a vére. Érezte a testében szétáradó adrenalint.
– Figyeljen ide – mondta és ő is előre lépett. – Semmi sem kötelező, de elég hatalmam van, hogy nagyon megbánja. És most vetkőzzön! Feltéve, hogy kell az állása.
Egy ideig nem történt semmi. Aztán tétova mosollyal az arcán, a férfi mégis vetkőzni kezdett.
– Mindent. Pucéron akarom látni.
– Ha óhajtja.
Végül ott állt előtte mezítelenül. Kezeivel takarta azt, amivel régen vitézkedett, de talán jobb is volt így. Az a húsz év ilyen korban már duplán számít.
– Sétáljon körbe! Tudja, mint a lovak a vásáron.
– Igenis! – indult el még mindig mosolyogva a férfi. Akkor vette észre a telefont: – Mit csinál? – hördült fel meglepetten.
– Bizonyítékot. Na, gyerünk! Körbe!
Amikor befejeződött a kör és elég fénykép készült, eltette a telefont.
– Öltözhet. Közben elmondom, mi lesz.
A férfi öreges mozdulattal nyúlt a földre dobott ruhákért.
– Két választása van. Hát csodás dolog, hogy mindig van két választás, nem? Soha nincs kényszer semmiben. Ugye figyel? – A férfi bólintott. – Kiváló. Az egyik lehetőség, hogy holnap jelenti az esetet. Megvádol zaklatásért. Tudja csak meg mindenki, hogy mit tettek magával. Nem lesz gond, mert itt vannak a képek, igazolni fogják minden szavát. Mindenkinek megmutatom. Csak annyi a dolga, hogy kilép az emberek elé és elmondja a gyalázatot, amit magával tettek. Semmiség.
– És ha nem…
– Ha hallgat? Majd meglátja, mi lesz. Nem ígérek semmit.
Megvárta, míg a férfi teljesen felöltözik. Már nem akart vele beszélgetni, a tett megtörtént. Az asztala felé fordult.
– Miért? – kérdezte a férfi.
– Miért? – fordult vissza meglepetten. – Nem tudja? Hiszen maga mondta tegnap. A kritikus tömeg miatt. Holnap egy vallomással több lesz. Egy kis atommal növeli a reaktorban az anyagot. És majd egyszer, talán éppen holnap – feltéve, hogy kiáll – beindul az a láncreakció, hogy aztán robbanhasson minden. Holnap talán elérjük azt a tömeget. Talán. Magán múlik. Persze az sem baj, ha nem. Majd eléri más. A lényeg, hogy gyarapodjon az anyag. Hát nincs igazam, Mackó?
*
Valójában a beszéd miatt volt. A többit elnézte volna. Az ember bizonyos dolgokat nem felejt el, de ha eléggé ügyes, ha kellő kitartással és erővel sikálja az emléket, akkor kifakíthatja azokat. Olyan lesz, mint egy ezer éve kiloccsant céklafolt a falon: már kevésbé rikít, és mivel új tapétacsík takarja, valójában csak ő tudja, hogy ott van. Ő persze tudja, de hát mit lehet tenni? Az élet már csak ilyen: vannak benne letakart foltok.
A férfi megabiztosan szónokolt.
– Hölgyeim és uraim! Nem azért neveztek ki a csapat élére, hogy a nyakukon üljek. Nem ez a dolgom. Az én feladatom az, hogy a legjobbat hozzam ki magukból. Olyan eredményeket, melyekről eddig talán csak álmodtak…
Hát igen. Az ember lánya elképesztő mutatványokra képes, ha noszogatják. Jól emlékeztett arra az estére. Gyakornokként szinte napi rendszerességgel maradt bent munka után. A főnök persze örült. Olyannyira örült, hogy behívta az irodába. Beszélgettek. A férfi kedves volt és magabiztos. Ő pedig mosolygott, mert az ember akkor is mosolyog a hatalmasságok előtt, ha éppen az anyját szidják, vagy a padlót készülnek felmosni vele. Mosolyog, hiszen a genetika és a józan ész erre kényszeríti. Hát hogy ne mosolyogna egy emberre, aki kedves vele? Egy férfira, aki észreveszi? Egy hatalmasságra, aki élet és halál ura, de legalábbis ő dönt félévente a fizetési besorolásról, nem is beszélve a kiosztott feladatokról, melyek között éppúgy adódik rabszolgamunka, mint ahogy azonnali mennybemenetel?
– Azért vagyok itt, hogy inspiráljam önöket. Hogy lelkesedést, erőt, energiát táplájak magukba…
És bort. Cabernet volt. Azóta sem szereti a vörösborokat. A férfi, akit ő akkor egyetlen néven mert csak megszólítani: főnök, mellékesen megjegyezte, hogy a bor iszonyatosan drága, és csak a legjobb dolgozóinak jár belőle egy pohárka. Úgy is itta meg, mint valami mannát. Talán finom is volt. Ki tudja már annyi év után?
– És persze azért is, hogy segítsek. Bármiben, amiben csak hiányt szenvednek…
Hát ő nem szenvedett hiányt. A bor után a főnök nem sokat kertelt. Felvezette az ajánlatot, mely egyszerű volt, mint valami startupos üzleti modell. Ha most jó kollegának bizonyul, akkor lesz itt minden, ami szem szájnak ingere. Ez volt a lényeg. Szemnek és szájnak. Főleg a főnök szemének és az ő szájának. Jól emlékezett rá, hogy a felvezető mondatok utáni csendben egy ideig nem történt semmi. És ennek egyetlen egyszerű, már-már nevetséges oka az volt, hogy nem akarta elhinni azt, amit hallott. Agya kétségbeesetten kutatott másodlagos és harmadlagos jelentéstartalmak után, értelme hasonlatok és allegóriák tucatjait lapozta át, hátha máshogy is lehet érteni a „vakarjuk meg egymás hátát” kifejezést. Hátha!
– Mert az a filozófiám, hogy egy jó főnök nemhogy kevesebbet, de többet kell dolgozzon a beosztottjainál, hiszen a munka mellett van még egy kötelessége: és ez a kollégák jóléte…
De aztán a főnök levette az ingét, és a hátvakarást ezután már csak szó szerint lehetett érteni. Vörösboros gombóc nőtt a torkába. Már majdnem felpattant, de a főnök okos volt. Igazi uralkodó, aki pontosan tudja, hogy mikor lehet és kell meglengetni a korbácsot, ha a szolgának nem akaródzik szántani, vagy jelen esetben vakargatni. Nem volt bőbeszédű. Csak azt vázolta fel, hogy mire számíthat holnap reggel.
– Ígérem, hogy osztályon dolgozók számíthatnak rám, ahogy én is számítani akarok rájuk, mert csak így juthatunk el oda, ahová terveim szerint el fogunk jutni…
Két utat vázolt fel, miközben újra töltött a méregdrága „csak erre kiválasztott munkatársaknak” fenntartott Cabernetből. Az első út a hátvakargatás, mely mindkettejük örömére szolgál. Hiszen mi történik? Semmiség. Két felnőtt ember önszántból jól érzi magát. Ez aztán igazán nem nagy ügy. Nap mint nap megesik emberek között. Hát nem? A másik út? Arról nem is érdemes beszélni. Mindenki hazamegy szépen és innentől fogva nincs harag, nincs semmi. Szó szerint semmi. Jó mi? Mintha a semmi valóban jelentéktelen valami lenne.
– A tervem ugyanis az, hölgyeim és uraim, hogy a segítségükkel naggyá válunk. A nemzetközi színtéren is letesszük a névjegyünket. Én tudom, hogy mi kell a sikerhez: önök! Az önök áldozatos és kemény munkája, melynek, ígérem, meg lesz az eredménye…
És ő félt a semmitől. Mert a semmi nem eredmény. A semmi egy hatalmas, súlyos, iszonyatosan kemény malomkő, mely régen kivégzőeszközként sok ezer bűnösnem ítélt parasztból szorította ki a levegőt. A semmi nehéz. Nincs benne pénz, levegő, jókedv, előmenetel, lehetőség. Nincs benne semmi, amitől megérné felkelni, dolgozni, reménykedni, hajtani, tervezni. A semmi egyenlő a szürke halállal. Ő pedig élni akar. Élni és nem félni a semmitől. Megitta a bort, talán úgy könnyebb lesz, és a férfi felé fordult, aki rámosolygott. Hát igen. Az úr tudja, mit akar, és tudja, hogy akarja, mert az úr már elvett és kapott korábban is. Vajon a szolga is tudja, hogy mi a teendő, vagy újabb feladatok várnak rá, miközben ott fenyegeti a borospohár mögött az a malomkőnyi semmi?
– De ne aggódjanak! Én már jártam ezen az úton…
Alig volt dolga. A férfi mindent intézett. Mondta, hogy mit hova, mikor, mennyit és hogyan. Igazi úr. Ő pedig engedelmeskedett. Igazi szolga. Közben ivott még egy pohár bort, mely már eddig is jótékonyan maszatolni kezdte a valóságot. Miközben az úr parancsolt, ő pedig engedelmeskedett, volt ideje gondolkodni. És nem egyszer jutott eszébe az ötlet, hogy fel kéne lázadni. Hogy mint minden szolgának, persze fővesztés terhe mellett, de joga van a forradalomhoz. Meg is tehetné. Csak fel kéne állnia és vége lenne az egésznek. Csak ennyi. De persze ezt csak olyanok gondolják komolyan, akik szent őrültek, mint Jeanne d’Arc, vagy erősek, mint Wonderwoman. A hétköznapi szolganők, ide tartozott ő is, nem erősek. Hiszen éppen rajtuk szuszog egy férfi, akit lerúgni sem tudnának magukról. És nem bátrak. Nem tudnak azok lenni, mert a bátorsághoz vagy elkeseredettség kell, vagy tapasztalat, és neki egyik sincs a tarsolyában. A forradalomhoz nép is kell. Nép. Nem egyetlen sarokba szorított paraszt, akinek a holnapi és a holnaputáni betevő a tét. Az ellenálláshoz példa kell. Sok megnyert csata, mely fáklyaként világítja meg az utat a lázadók előtt. Fáklya, erő, nép nélkül mindez ostoba szélmalomharc. És különben is mindjárt vége, túl van a nehezén.
– És ha velem tartanak, akkor együtt járjuk majd végig ezt az utat. Ígérem, mert én ismerem a receptet. A receptet, melyet most, még az elején elmondok maguknak, hogy ne áruljak zsákbamacskát. A recept ennyi: kitartó munka. Nyilván tudják mit jelent a kritikus tömeg kifejezés. Nekünk is ez a célunk: a kritikus tömeg elérése. Egyre több és több apró atomot teszünk bele a reaktorba, ami kis közösségi reaktorunkba, és lesz egy pont, a kritikus tömeg, talán nem is tudjuk meg, hogy mikor jön el, amikor hirtelen beindul majd a láncreakció és működni kezd a mi kis erőművünk, az üzletünk. De azt a kritikus tömeget el kell érnünk. Addig kell lapátolnunk, sokszor fáradtan és kiábrándultan az anyagot, míg be nem következik a változás. Ehhez pedig idő kell és veríték és kitartás. De mi képesek leszünk rá! Megígérem…
Amikor végeztek, a férfi közölte vele, hogy ezután – persze csak négyszemközt – bátran szólíthatja őt Mackónak. A melltartóját csatolta éppen, mikor az jutott eszébe, hogy talán soha többé nem tud majd úgy a kebleire nézni, mint az előtt. Attól félt, hogy az érzés nem csupán megalázottságának zsigeri reakciója, hanem valamiféle prófécia. A szoknyánál tartott, amikor a férfi újra borral kínálta. Elfogadta azt is. Hátha belefullad a prófécia.
De nem fulladt.
*
A beszéd másnapján már nem volt olyan elszánt. Sőt, hülyeségnek tartotta az egészet. A múlt elmúlt, a szolga réges-régen felszabadult, sőt, bizonyos értelemben úrrá vált. Az egész csak bosszú lenne és rombolás. Persze, egy normális forradalom első éjszakáján szétverik a palotákat, felégetik a kastélyokat, de ez rég nem forradalom. Talán ellenállás, gerillaharc. Ott pedig aligha robbantanak fel várakat.
A fürdőszoba tükre sárga fényben verte vissza immár asszonnyá érett testét. Ez a test sok mindent megélt. Ott vannak a nyomok mindenütt. Az élet nyomai. Kis zsírpárnácskákban, ráncokban, az örökölt ívek alig leírható, mégis jól látszó torzulásaiban. Húsz éve még nem így nézett ki. Ez sem rossz, sőt, de azért ha esélye lenne rá, visszakérné azokat a régi formákat. A sminkjét igazította éppen, amikor oly marón támadt rá az emlék, hogy felszisszent. Megint a tegnapi beszéd jutott eszébe, a szavak, melyek, mint Proust madeleine-je, úgy repítették vissza a sok évvel ezelőtti Cabernethez, a levetett ruhakupachoz, a remegő, zavart kislány-szolga-tárgy tudathoz, mint egy időgép. Nem. Mégis meg kell történnie.
Mire kilépett a lakás ajtaján, már biztos volt a dolgában.
*
A férfi pontosan érkezett. Öreg volt már, de még nem fogatlan.
– Hölgyem – mosolyodott el, miután betette maga mögött az ajtót.
Nem hitte el, még mindig nem hitte el, hogy a férfi nem ismeri fel őt. Azért annyira nem öregedett meg. Húsz év alatt azért nem torzulhat így el a valóság. Mindegy. Talán így könnyebb.
– Elégedett itt nálunk? – kérdezte a férfitól.
– Hogyne, asszonyom.
– Remek. A fizetés, a kollegák?
– A legnagyobb rendben van minden – bólintott lelkesen a férfi.
– Kiváló. Akkor vetkőzzön – mondta szinte fahangon.
– Nem értem, hölgyem – hökkent meg az öreg.
– Vesse le a ruháit!
– Ez… valami… teszt?
– Nem. De egyértelművé teszem a dolgot. Ha nem vetkőzik le egy percen belül, akkor megrágalmazom, megalázom, nyilvánosan kivezettetem. Remélhetőleg börtönben végzi.
– Na, álljon meg a menet! – lépett egyet előre a férfi.
Megijedt. Isten látja lelkét, egy pillanatra megijedt tőle. Megint szolga volt. Csak egy villanásra ugyan, de akkor is szolga. A felimerés nyomán pezsegni kezdett a vére. Érezte a testében szétáradó adrenalint.
– Figyeljen ide – mondta és ő is előre lépett. – Semmi sem kötelező, de elég hatalmam van, hogy nagyon megbánja. És most vetkőzzön! Feltéve, hogy kell az állása.
Egy ideig nem történt semmi. Aztán tétova mosollyal az arcán, a férfi mégis vetkőzni kezdett.
– Mindent. Pucéron akarom látni.
– Ha óhajtja.
Végül ott állt előtte mezítelenül. Kezeivel takarta azt, amivel régen vitézkedett, de talán jobb is volt így. Az a húsz év ilyen korban már duplán számít.
– Sétáljon körbe! Tudja, mint a lovak a vásáron.
– Igenis! – indult el még mindig mosolyogva a férfi. Akkor vette észre a telefont: – Mit csinál? – hördült fel meglepetten.
– Bizonyítékot. Na, gyerünk! Körbe!
Amikor befejeződött a kör és elég fénykép készült, eltette a telefont.
– Öltözhet. Közben elmondom, mi lesz.
A férfi öreges mozdulattal nyúlt a földre dobott ruhákért.
– Két választása van. Hát csodás dolog, hogy mindig van két választás, nem? Soha nincs kényszer semmiben. Ugye figyel? – A férfi bólintott. – Kiváló. Az egyik lehetőség, hogy holnap jelenti az esetet. Megvádol zaklatásért. Tudja csak meg mindenki, hogy mit tettek magával. Nem lesz gond, mert itt vannak a képek, igazolni fogják minden szavát. Mindenkinek megmutatom. Csak annyi a dolga, hogy kilép az emberek elé és elmondja a gyalázatot, amit magával tettek. Semmiség.
– És ha nem…
– Ha hallgat? Majd meglátja, mi lesz. Nem ígérek semmit.
Megvárta, míg a férfi teljesen felöltözik. Már nem akart vele beszélgetni, a tett megtörtént. Az asztala felé fordult.
– Miért? – kérdezte a férfi.
– Miért? – fordult vissza meglepetten. – Nem tudja? Hiszen maga mondta tegnap. A kritikus tömeg miatt. Holnap egy vallomással több lesz. Egy kis atommal növeli a reaktorban az anyagot. És majd egyszer, talán éppen holnap – feltéve, hogy kiáll – beindul az a láncreakció, hogy aztán robbanhasson minden. Holnap talán elérjük azt a tömeget. Talán. Magán múlik. Persze az sem baj, ha nem. Majd eléri más. A lényeg, hogy gyarapodjon az anyag. Hát nincs igazam, Mackó?
