A folyosó meglehetősen hosszú volt, és még annál is büdösebb. A szag minden bizonnyal az utcáról tolakodott be valahogy. Egy ilyen szálló önmagában nem lehet büdös. De ez akkor is egy nagyon-nagyon jó szálló, jutott eszébe immár ezredszerre, miközben a szobáját kereste. Újra a kezében szorongatott kulcsra nézett. 904-es szoba. Modern, digitális kulcs volt. Szürke műanyaglap. Olyan érintős, ami úgy nyitja az ajtókat, mintha varázsolni tudna az ember. Az rendben van, hogy megtalálta a kilencedik emeletet – bár a gyomra mintha azt súgta volna neki, hogy a lift lefelé repítette a recepciótól –, de merre van a 4-es szoba? Eddig csak két ajtót talált. Az egyiken a „Szerviz” felirat díszelgett, és a folyosón terjengő szag határozottan felerősödött a környékén. Ha itt vannak a takarítóeszközök, akkor jobb, ha egyáltalán nem takarítanak ma, gondolta. A másik ajtón ez állt: Igazgató. Legalább van hol reklamálni. Ezt leszámítva körbe-körbe mászkált a folyosókon. Hol jobbra, hol balra fordult, de egyetlen szobával sem találkozott.
Talán egyenesen az igazgatóhoz kéne mennie. Ha mást nem, hát útbaigazítja. Újra bevett egy kanyart, és közvetlenül a forduló után egy ajtóba botlott. Ez vagy nem volt itt eddig, vagy túl nagyot pislogott, amikor pár perce erre járt.
Az ajtón egy szám állt:
904.
Aranybetűk, ahogy kell. Alatta egy apró tábla, melyen a következő mondat állt cirkalmas betűkkel bevésve:
„Jó tett helyébe…”
Hát azért ezt ki lehet találni, gondolta mosolyogva. Remélhetőleg nem ez lesz a szoba jelszava, mert ha igen, akkor hamarosan sok hálótársa lesz.
A kártya minden esetre működött. Egy legyintés, egy csippantás és már nyílt az ajtó.
Modern szoba volt. Nagyon lapos TV a falon, rendesen bevetett ágy és csoki a párnán. Hát a csokiért már megérte. Ledobta a bőröndjét és lerúgta lábáról a cipőjét. Ez igen. Még a folyosón terjengő bűz sem érződik olyan durván. Na, ennyit ér, ha az embernek pénze van. És mindegy, hogy honnan, és mindegy, hogy milyen körülmények között érkezett meg a bankszámlára, mert ahogy ennek a szobának, úgy a pénznek sincsen szaga. Így megy ez. Nem, nem kérdezik a recepción, hogy na és miből jött össze ennyi? Mosolyognak és adják a kulcsot. És hiába az utcáról beszivárgó bűz, a megfelelő emeletszám és a kellő szigetelés megoldja a dolgot. De ehhez a kilencediken kell lakni, és az emelet utolsó, legmagasabb számú szobájában. Ahol egyébként csoki van a párnán. Elegáns csoki, rajta a szálloda kezdőbetűje arannyal: P. Kibontotta, megette. Vajon hány vendég eszi meg a kitett csokit? Mind? Vagy az igazán komoly látogatók nem alacsonyodnak le idáig? És ő akkor most nem is komoly kuncsaft, hanem olyan „örül, hogy itt van” féle? Bosszúsan dobta le a csokipaprít. Nem kellett volna megenni.
A lényeg, hogy itt van. És nem máshol. Nem az elsőn vagy a hatodikon. És elég meleg van ahhoz, hogy akár a nagy büdös semmiben álldogáljon a szoba közepén. És ez is lesz. Megfürdik, de úgy igazán, szállodásan. Rendel egy vacsorát, aztán a kádba veti magát és onnan kiabálja majd ki a pincérnek, hogy „hagyja csak ott”. Remek lesz.
Néhány pillanat alatt teljesen levetkőzött. Ez aztán az anyatermészet! Pucéron nyitotta meg a kád vizét. Majd az itteni habfürdőt használja. A „P” feliratosat.
A víz kellemes csobogása mellett sétált ki a fürdőből.
Leült az ágyra. Csak úgy, mezítelen. Megtehette. A fenekét kellemesen simogatta az ágytakaró. Akár így is alhatna. Vagy felveszi a P-s pizsamát. Ez lesz.
Felemelte az asztalra előkészített paksamétát és a menüsort kezdte tanulmányozni, amikor megszólalt a mobilja.
– Tessék – szólt bele semleges hangon, bár pontosan tudta, hogy ki van a vonal végén. – Mondjad!
És a valaki mondta. Hosszasan.
– Aha. Az a baj, hogy ez most nem alkalmas. Talán egy év múlva… nem… sajnálom. Tényleg őszintén sajnálom, de most nem áll úgy a dolog… Bocs!
Mert tényleg nem állt úgy a dolog. És ha úgy állt volna, akkor sem. Mert azóta ezer és egy dolog folyt le azon a bizonyos folyón, amibe egyébként nem lehet kétszer belelépni. Ami tegnap volt, az ma már máshogy néz ki. A fekete gond nélkül fakul fehérre ennyi idő alatt, és a fehér feketévé mocskosodik. Ez az élet rendje, és ebbe nincs beleszólás. Élni kell. A múlt elmúlt, a jövő pedig még várat magára. Most viszont nemsokára kész a fürdővíz és megérkezik a lazac, mert azt fog rendelni. Ez van most.
Megnézte a kádat, de a víz még sehol sem tartott.
Leadta a rendelést, majd visszaült az ágyra.
Nyolc óra. Hírek. Legalább megnézi a sok hülyét.
Bekapcsolta a tévét.
A hírmondó éppen a belekezdett.
És úgy tűnt, róla beszélnek.
A képe is megjelent a háttérben. Régi fotó volt. Hogy honnan szedték?
Idegesen hangosította fel a készüléket.
A hírolvasó szerint a vádak megalapozottnak tűnnek, de mivel senki sem cáfolja őket…
– Megalapozott az anyátok! – kiáltotta.
Hova a francba tette a mobilját? Az előbb beszélt rajta azzal a szerencsétlennel. Hol a mobil?
Az ágyban nem volt. A hírolvasó tovább ontotta magából a hülyeségeket. Ezek nagy része igaz volt, de csak egy szavába került volna és eloszlanak a semmiben. Hol van az a mobil?
És egyáltalán, hogy derült ez ki?
Miért?
Mi a francot vétett a világ ellen, hogy erre kelljen bekapcsolni a TV-t? Egy hírműsorban virít a pofája, mint valami bűnözőnek. Miért? Annyi gazember van. Nagyvad. Igazi trófea, és erre őt szedik elő! Ocsmányság. Rohadt barmok! Kis szarjankó senkik! De megkeserülik még, hogy élnek. Ebben biztosak lehetnek.
– Utánatok megyek! – kiabálta.
Mezítelenül üvöltött a tévé előtt. Nem tudta, hogy kinek kiabál és azt sem, hogy mit fog tenni, csak azt, hogy gyűlöl mindenkit. Az egész szennyes világot, az összes nővel és férfival. Azt is, aki a híreket mondja és azt is, aki hallgatja. És mindegy, hogy kinek mi a neve. Nem is tudja, de nem baj, mert gyűlölni név nélkül is lehet, sőt, úgy egyszerűbb. Mert ha kiszabadul innen, ha végre meghozzák azt a nyamvadt lazacot, akkor már megy is. Kicsinál valakit. Mindenkit. Ha megjön a vacsora, mert azt nem hagyja itt. Azt kifizette, mint a csokit és a pizsamát és a habfürdőt.
Addig meg ordít. Ahogy a torkán kifér.
Meztelenül.
Tehetetlenül.
Értetlenül.
Hangosan.
Sokáig.
*
Dante: Isteni színjáték.
Pokol – Kilencedik (utolsó) kör negyedik (utolsó) alköre.
Bentlakók: A jótevők elárulói, akiket Lucifer három fejével (tehetetlenség, tudatlanság és a gyűlölet három arca) marcangol.
**
Szeptember 14. Dante Alighieri halálának napja, aki 1321-ben halt meg 19 év számüzetés után, maláriában.
Talán egyenesen az igazgatóhoz kéne mennie. Ha mást nem, hát útbaigazítja. Újra bevett egy kanyart, és közvetlenül a forduló után egy ajtóba botlott. Ez vagy nem volt itt eddig, vagy túl nagyot pislogott, amikor pár perce erre járt.
Az ajtón egy szám állt:
904.
Aranybetűk, ahogy kell. Alatta egy apró tábla, melyen a következő mondat állt cirkalmas betűkkel bevésve:
„Jó tett helyébe…”
Hát azért ezt ki lehet találni, gondolta mosolyogva. Remélhetőleg nem ez lesz a szoba jelszava, mert ha igen, akkor hamarosan sok hálótársa lesz.
A kártya minden esetre működött. Egy legyintés, egy csippantás és már nyílt az ajtó.
Modern szoba volt. Nagyon lapos TV a falon, rendesen bevetett ágy és csoki a párnán. Hát a csokiért már megérte. Ledobta a bőröndjét és lerúgta lábáról a cipőjét. Ez igen. Még a folyosón terjengő bűz sem érződik olyan durván. Na, ennyit ér, ha az embernek pénze van. És mindegy, hogy honnan, és mindegy, hogy milyen körülmények között érkezett meg a bankszámlára, mert ahogy ennek a szobának, úgy a pénznek sincsen szaga. Így megy ez. Nem, nem kérdezik a recepción, hogy na és miből jött össze ennyi? Mosolyognak és adják a kulcsot. És hiába az utcáról beszivárgó bűz, a megfelelő emeletszám és a kellő szigetelés megoldja a dolgot. De ehhez a kilencediken kell lakni, és az emelet utolsó, legmagasabb számú szobájában. Ahol egyébként csoki van a párnán. Elegáns csoki, rajta a szálloda kezdőbetűje arannyal: P. Kibontotta, megette. Vajon hány vendég eszi meg a kitett csokit? Mind? Vagy az igazán komoly látogatók nem alacsonyodnak le idáig? És ő akkor most nem is komoly kuncsaft, hanem olyan „örül, hogy itt van” féle? Bosszúsan dobta le a csokipaprít. Nem kellett volna megenni.
A lényeg, hogy itt van. És nem máshol. Nem az elsőn vagy a hatodikon. És elég meleg van ahhoz, hogy akár a nagy büdös semmiben álldogáljon a szoba közepén. És ez is lesz. Megfürdik, de úgy igazán, szállodásan. Rendel egy vacsorát, aztán a kádba veti magát és onnan kiabálja majd ki a pincérnek, hogy „hagyja csak ott”. Remek lesz.
Néhány pillanat alatt teljesen levetkőzött. Ez aztán az anyatermészet! Pucéron nyitotta meg a kád vizét. Majd az itteni habfürdőt használja. A „P” feliratosat.
A víz kellemes csobogása mellett sétált ki a fürdőből.
Leült az ágyra. Csak úgy, mezítelen. Megtehette. A fenekét kellemesen simogatta az ágytakaró. Akár így is alhatna. Vagy felveszi a P-s pizsamát. Ez lesz.
Felemelte az asztalra előkészített paksamétát és a menüsort kezdte tanulmányozni, amikor megszólalt a mobilja.
– Tessék – szólt bele semleges hangon, bár pontosan tudta, hogy ki van a vonal végén. – Mondjad!
És a valaki mondta. Hosszasan.
– Aha. Az a baj, hogy ez most nem alkalmas. Talán egy év múlva… nem… sajnálom. Tényleg őszintén sajnálom, de most nem áll úgy a dolog… Bocs!
Mert tényleg nem állt úgy a dolog. És ha úgy állt volna, akkor sem. Mert azóta ezer és egy dolog folyt le azon a bizonyos folyón, amibe egyébként nem lehet kétszer belelépni. Ami tegnap volt, az ma már máshogy néz ki. A fekete gond nélkül fakul fehérre ennyi idő alatt, és a fehér feketévé mocskosodik. Ez az élet rendje, és ebbe nincs beleszólás. Élni kell. A múlt elmúlt, a jövő pedig még várat magára. Most viszont nemsokára kész a fürdővíz és megérkezik a lazac, mert azt fog rendelni. Ez van most.
Megnézte a kádat, de a víz még sehol sem tartott.
Leadta a rendelést, majd visszaült az ágyra.
Nyolc óra. Hírek. Legalább megnézi a sok hülyét.
Bekapcsolta a tévét.
A hírmondó éppen a belekezdett.
És úgy tűnt, róla beszélnek.
A képe is megjelent a háttérben. Régi fotó volt. Hogy honnan szedték?
Idegesen hangosította fel a készüléket.
A hírolvasó szerint a vádak megalapozottnak tűnnek, de mivel senki sem cáfolja őket…
– Megalapozott az anyátok! – kiáltotta.
Hova a francba tette a mobilját? Az előbb beszélt rajta azzal a szerencsétlennel. Hol a mobil?
Az ágyban nem volt. A hírolvasó tovább ontotta magából a hülyeségeket. Ezek nagy része igaz volt, de csak egy szavába került volna és eloszlanak a semmiben. Hol van az a mobil?
És egyáltalán, hogy derült ez ki?
Miért?
Mi a francot vétett a világ ellen, hogy erre kelljen bekapcsolni a TV-t? Egy hírműsorban virít a pofája, mint valami bűnözőnek. Miért? Annyi gazember van. Nagyvad. Igazi trófea, és erre őt szedik elő! Ocsmányság. Rohadt barmok! Kis szarjankó senkik! De megkeserülik még, hogy élnek. Ebben biztosak lehetnek.
– Utánatok megyek! – kiabálta.
Mezítelenül üvöltött a tévé előtt. Nem tudta, hogy kinek kiabál és azt sem, hogy mit fog tenni, csak azt, hogy gyűlöl mindenkit. Az egész szennyes világot, az összes nővel és férfival. Azt is, aki a híreket mondja és azt is, aki hallgatja. És mindegy, hogy kinek mi a neve. Nem is tudja, de nem baj, mert gyűlölni név nélkül is lehet, sőt, úgy egyszerűbb. Mert ha kiszabadul innen, ha végre meghozzák azt a nyamvadt lazacot, akkor már megy is. Kicsinál valakit. Mindenkit. Ha megjön a vacsora, mert azt nem hagyja itt. Azt kifizette, mint a csokit és a pizsamát és a habfürdőt.
Addig meg ordít. Ahogy a torkán kifér.
Meztelenül.
Tehetetlenül.
Értetlenül.
Hangosan.
Sokáig.
*
Dante: Isteni színjáték.
Pokol – Kilencedik (utolsó) kör negyedik (utolsó) alköre.
Bentlakók: A jótevők elárulói, akiket Lucifer három fejével (tehetetlenség, tudatlanság és a gyűlölet három arca) marcangol.
**
Szeptember 14. Dante Alighieri halálának napja, aki 1321-ben halt meg 19 év számüzetés után, maláriában.
