– Ez, apám, baromi magas. Juj, ez… ez… nem… nekem hányingerem van – hüledezett Tyukászné.
– Ez semmi, Csipike. Ez semmi. Ennél még sokkal, de sokkal magasabbra is mehet.
– Na ne, Háporka! Ez észbontó. És meddig tarthat?
– Sokáig. Rohadt sokáig. A határ a csillagos ég. Na, mit szólsz, Bori?
Bori kinézett, majd Háporkára, majd Tyukásznéra.
– Hol vagyunk? – kérdezte.
– Bori, ne idegesíts! – csattant fel Tyukászné. – Ez a mennyország.
– Nem, Csipike. A mennyország sokkal feljebb van. Ez csak a szabadság.
– Szabadság – ismételte meg Tyukászné. Úgy ízlelgette a szót, mint valami magot.
– Éhes vagyok – vetette közbe Bori.
– Borikám, a szabadságról beszélünk éppen. Ne illúziórombold szét kajával.
– A szabadságot meg lehet enni? – kérdezte Bori és tovább bámulta a vidéket.
– Hát, nem – vont vállat Háporka.
– Akkor nem érdekel.
– A szabadság ez – bökött a mélység felé Tyukászné.
– Nem. Tévedsz, Csipike. A szabadság az, amikor minden irányba mehetsz. Amikor nincs kötelező irány, csak opcionális lehetőségek végtelen sora. Amikor te döntöd el, hogy merre, mennyit, hogyan. Akkor érsz földet, ha földet akarsz érni és nem előbb.
– Vagy, ha elfáradtál – vetette közbe Bori.
– Vagy akkor – bólintott Háporka.
– De olyankor muszáj leszállni, nem?
– Jó, muszáj.
– Szóval mégsem vagy szabad – bólintott Bori.
– Jó, néha nem – dünnyögte Háporka.
– Akkor engem nem érdekel.
– Engem érdekel. Ez baromi csúcs – lelkendezett Tyukászné és ugrálni kezdett.
– Miért csúcs? – kérdezte Bori.
– Mert ilyen nem volt még. Nem hiszem el, hogy nem látod. Itt állunk a szabadság kapujában. Távolt mindentől. Ide nem ér el senki. Akár meg is menekülhetünk.
– Hova? – kérdezte Bori.
– Messze.
– Ott lesz kaja?
– Nem tudom.
– Akkor nem érdekel.
– Most tényleg a kaja számít? Az, hogy tele legyen a hasad?
– Igen, Csipike, az jó lenne. Szerintetek ez a kosár ehető?
– Ne egyél meg semmit. Ez a szabadságunk bárkája – mondta Tyukászné és újra kibámult a peremen túlra.
– Csak nektek az. Én bármikor képes vagyok itt hagyni ezt a bárkát – mosolyodott el Háporka.
– Akkor neked ez nem bárka? – nézett rá Tyukászné.
– Nem ám.
– Akkor ez neked nem is szabadság?
– Nem igazán.
– Szegény. Nagyon sajnállak. Szar lehet, ha nem érzed a szabadságot.
– Most miről beszélsz, Csipike? Én minden pillanatban képes vagyok erre.
– Neked ez egy normál hétköznap, nem?
– Az.
– Akkor nem érzed azt, amit mi.
– Én éhes vagyok – vetette közbe Bori.
– Jó, akkor nem érzed azt, amit én. Nem érzed a szabadság mámorító erejét, azt a rengeteg mámorító gondolatot, ami most megrohan. A terveket, hogy merre megyünk majd, és mi lesz ott. A bizsergető érzést, hogy most valami rendkívüli sorsfordító dolog részese vagy. Mindezt nem érzed, mert számodra ez megszokott.
– És?.
– Akkor mégis sajnállak. Azt hiszem, hogy kiválasztott vagyok. Mert csak egy rab érezheti a szabadság ízét. Csak egy elnyomott képes felfogni, amikor felszabadul az igából. Csak egy halálraítélt képes igazán örülni az életnek, a pillanatnak, amikor elemelik a torka elől a kést. És én most ezt érzem.
– Nehogy már irigykedni kezdjek rád, mert egy lúzer vagy! – horkant fel Háporka.
– Én most boldog vagyok. Te meg nem. Ez van.
– Azért vagy boldog, mert lúzer vagy, és a legkisebb dolog is örömet okoz.
– Ez a lúzerek privilégiuma. És a tény tény marad. Nekem jó, neked meg semmilyen. És te, Bori?
– Most kakáltam. Tényleg enni kéne valamit.
Kicsit büdös lett.
– Istenem, de szép is itt. Színes. Szabad. Boldog. Mámorító.
– Rohadj meg, Csipike – fordított hátat nekik Háporka. – Egyébként már nem is tart túl sokáig ez a nagy öröm.
– Mert?
– Mert süllyedünk.
– Ezt honnan tudod?
– Süllyedtem már eleget. Persze nem mámorban. És egyre nagyobbak a fák.
– Ez tény – bólintott Bori.
– Akkor ennyi volt? – kérdezte Tyukászné.
– Ennyi volt. Mármint nektek. Én bármikor mehetek tovább, bármennyire is szar nekem – vigyorgott Háporka.
– Unottan? Pfúj!
– Pfúj, nem pfúj, nekem lehet.
Nagy robajjal értek talajt. Egy mezőn találták magukat.
– Ez nem az, ahonnan elindultunk – nézett körül kíváncsian Tyukászné.
– Kétségtelenül igazad van.
– És arra mehetünk, amerre akarunk, nem? És akkor állhatunk meg, amikor akarunk nem?
– Kábé – vont vállat Háporka.
– Akkor most mi is… még úgy is, hogy nem fent vagyunk… szóval akkor így is szabadok vagyunk.
– … amíg el nem kapnak – mondta egészen halkan Háporka.
– Én boldog vagyok, bármi lesz. Tudom, neked ez semmi, hogy számodra mindez csak rutin, de én… mi – nézett Borira – most előszőr vagyunk szabadok. Lehet, hogy nem érted meg, de ez életem legcsodásabb pillanata. Kiabálni tudnék, mert most jöttem rá… most jöttem rá….
A fák lombját könnyű szél mozgatta meg fölöttük.
– Mire? – kérdezte Háporka.
– Arra, hogy a szabadság nem objektív állapot. A szabadság egy tudatállapot. Annak felismerése, hogy a vágy hozza létre a kötelet, mely a valósághoz és így a rabsághoz köt. Hogy a nincs gondolata, a kell gondolata az, amely megteremti a hiányt és ez köt gúzsba, mely börtönből két módon lehet megszabadulni. Vagy kielégíted a kell-t, megeteted az éhező vágyat, vagy lemondasz magáról a vágyról. A hatás mindkettő esetében maga a szabadság, a béklyó lerázásának érzete. És minden esetben, mindig választhatsz a két út között. A döntés rajtad áll.
Háporka sokáig nézte Tyukásznét. – Hát te hülye vagy – mondta végül és elrepült.
Ketten maradtak.
– Bori. Megyünk? – kérdezte Tyukászné.
– Nem, kösz. Itt jó a fű – válaszolt teli szájjal Bori.
– Én megyek, mielőtt elkapnak.
– Ok.
– Arrafelé megyek – mutatott a rét felé.
– Jó.
Tyukászné elindult.
– Szóval a vágy kielégítését választod? – kérdezte Bori.
– Mi van, te figyeltél?
– Nem hülye vagyok, csak éhes.
– Igen. Most kielégítem a vágyam. Szabad leszek.
– Az jó. És ha elkapnak?
– Akkor majd jön az, hogy lemondok a vágyról.
– Aha. És biztos menni fog?
Tyukászné nem válaszolt. Gondolataiba mélyedve vágott át a réten, aztán az erdősávon, aztán egy szántó következett. Varjakat látott a vetésben. Beállt csipegetni.
*
1783.szeptember.19. – Montgolfier forrólevegős léggömbje szállt fel a versailles-i kastély parkjában, XVI. Lajos francia király és felesége, Marie Antoinette jelenlétében. A kosárban csak egy tyúk, kacsa és birka volt, ember repülését a király nem engedélyezte. A léggömb 8 percet tartózkodott a levegőben és két kilométert repült.
– Ez semmi, Csipike. Ez semmi. Ennél még sokkal, de sokkal magasabbra is mehet.
– Na ne, Háporka! Ez észbontó. És meddig tarthat?
– Sokáig. Rohadt sokáig. A határ a csillagos ég. Na, mit szólsz, Bori?
Bori kinézett, majd Háporkára, majd Tyukásznéra.
– Hol vagyunk? – kérdezte.
– Bori, ne idegesíts! – csattant fel Tyukászné. – Ez a mennyország.
– Nem, Csipike. A mennyország sokkal feljebb van. Ez csak a szabadság.
– Szabadság – ismételte meg Tyukászné. Úgy ízlelgette a szót, mint valami magot.
– Éhes vagyok – vetette közbe Bori.
– Borikám, a szabadságról beszélünk éppen. Ne illúziórombold szét kajával.
– A szabadságot meg lehet enni? – kérdezte Bori és tovább bámulta a vidéket.
– Hát, nem – vont vállat Háporka.
– Akkor nem érdekel.
– A szabadság ez – bökött a mélység felé Tyukászné.
– Nem. Tévedsz, Csipike. A szabadság az, amikor minden irányba mehetsz. Amikor nincs kötelező irány, csak opcionális lehetőségek végtelen sora. Amikor te döntöd el, hogy merre, mennyit, hogyan. Akkor érsz földet, ha földet akarsz érni és nem előbb.
– Vagy, ha elfáradtál – vetette közbe Bori.
– Vagy akkor – bólintott Háporka.
– De olyankor muszáj leszállni, nem?
– Jó, muszáj.
– Szóval mégsem vagy szabad – bólintott Bori.
– Jó, néha nem – dünnyögte Háporka.
– Akkor engem nem érdekel.
– Engem érdekel. Ez baromi csúcs – lelkendezett Tyukászné és ugrálni kezdett.
– Miért csúcs? – kérdezte Bori.
– Mert ilyen nem volt még. Nem hiszem el, hogy nem látod. Itt állunk a szabadság kapujában. Távolt mindentől. Ide nem ér el senki. Akár meg is menekülhetünk.
– Hova? – kérdezte Bori.
– Messze.
– Ott lesz kaja?
– Nem tudom.
– Akkor nem érdekel.
– Most tényleg a kaja számít? Az, hogy tele legyen a hasad?
– Igen, Csipike, az jó lenne. Szerintetek ez a kosár ehető?
– Ne egyél meg semmit. Ez a szabadságunk bárkája – mondta Tyukászné és újra kibámult a peremen túlra.
– Csak nektek az. Én bármikor képes vagyok itt hagyni ezt a bárkát – mosolyodott el Háporka.
– Akkor neked ez nem bárka? – nézett rá Tyukászné.
– Nem ám.
– Akkor ez neked nem is szabadság?
– Nem igazán.
– Szegény. Nagyon sajnállak. Szar lehet, ha nem érzed a szabadságot.
– Most miről beszélsz, Csipike? Én minden pillanatban képes vagyok erre.
– Neked ez egy normál hétköznap, nem?
– Az.
– Akkor nem érzed azt, amit mi.
– Én éhes vagyok – vetette közbe Bori.
– Jó, akkor nem érzed azt, amit én. Nem érzed a szabadság mámorító erejét, azt a rengeteg mámorító gondolatot, ami most megrohan. A terveket, hogy merre megyünk majd, és mi lesz ott. A bizsergető érzést, hogy most valami rendkívüli sorsfordító dolog részese vagy. Mindezt nem érzed, mert számodra ez megszokott.
– És?.
– Akkor mégis sajnállak. Azt hiszem, hogy kiválasztott vagyok. Mert csak egy rab érezheti a szabadság ízét. Csak egy elnyomott képes felfogni, amikor felszabadul az igából. Csak egy halálraítélt képes igazán örülni az életnek, a pillanatnak, amikor elemelik a torka elől a kést. És én most ezt érzem.
– Nehogy már irigykedni kezdjek rád, mert egy lúzer vagy! – horkant fel Háporka.
– Én most boldog vagyok. Te meg nem. Ez van.
– Azért vagy boldog, mert lúzer vagy, és a legkisebb dolog is örömet okoz.
– Ez a lúzerek privilégiuma. És a tény tény marad. Nekem jó, neked meg semmilyen. És te, Bori?
– Most kakáltam. Tényleg enni kéne valamit.
Kicsit büdös lett.
– Istenem, de szép is itt. Színes. Szabad. Boldog. Mámorító.
– Rohadj meg, Csipike – fordított hátat nekik Háporka. – Egyébként már nem is tart túl sokáig ez a nagy öröm.
– Mert?
– Mert süllyedünk.
– Ezt honnan tudod?
– Süllyedtem már eleget. Persze nem mámorban. És egyre nagyobbak a fák.
– Ez tény – bólintott Bori.
– Akkor ennyi volt? – kérdezte Tyukászné.
– Ennyi volt. Mármint nektek. Én bármikor mehetek tovább, bármennyire is szar nekem – vigyorgott Háporka.
– Unottan? Pfúj!
– Pfúj, nem pfúj, nekem lehet.
Nagy robajjal értek talajt. Egy mezőn találták magukat.
– Ez nem az, ahonnan elindultunk – nézett körül kíváncsian Tyukászné.
– Kétségtelenül igazad van.
– És arra mehetünk, amerre akarunk, nem? És akkor állhatunk meg, amikor akarunk nem?
– Kábé – vont vállat Háporka.
– Akkor most mi is… még úgy is, hogy nem fent vagyunk… szóval akkor így is szabadok vagyunk.
– … amíg el nem kapnak – mondta egészen halkan Háporka.
– Én boldog vagyok, bármi lesz. Tudom, neked ez semmi, hogy számodra mindez csak rutin, de én… mi – nézett Borira – most előszőr vagyunk szabadok. Lehet, hogy nem érted meg, de ez életem legcsodásabb pillanata. Kiabálni tudnék, mert most jöttem rá… most jöttem rá….
A fák lombját könnyű szél mozgatta meg fölöttük.
– Mire? – kérdezte Háporka.
– Arra, hogy a szabadság nem objektív állapot. A szabadság egy tudatállapot. Annak felismerése, hogy a vágy hozza létre a kötelet, mely a valósághoz és így a rabsághoz köt. Hogy a nincs gondolata, a kell gondolata az, amely megteremti a hiányt és ez köt gúzsba, mely börtönből két módon lehet megszabadulni. Vagy kielégíted a kell-t, megeteted az éhező vágyat, vagy lemondasz magáról a vágyról. A hatás mindkettő esetében maga a szabadság, a béklyó lerázásának érzete. És minden esetben, mindig választhatsz a két út között. A döntés rajtad áll.
Háporka sokáig nézte Tyukásznét. – Hát te hülye vagy – mondta végül és elrepült.
Ketten maradtak.
– Bori. Megyünk? – kérdezte Tyukászné.
– Nem, kösz. Itt jó a fű – válaszolt teli szájjal Bori.
– Én megyek, mielőtt elkapnak.
– Ok.
– Arrafelé megyek – mutatott a rét felé.
– Jó.
Tyukászné elindult.
– Szóval a vágy kielégítését választod? – kérdezte Bori.
– Mi van, te figyeltél?
– Nem hülye vagyok, csak éhes.
– Igen. Most kielégítem a vágyam. Szabad leszek.
– Az jó. És ha elkapnak?
– Akkor majd jön az, hogy lemondok a vágyról.
– Aha. És biztos menni fog?
Tyukászné nem válaszolt. Gondolataiba mélyedve vágott át a réten, aztán az erdősávon, aztán egy szántó következett. Varjakat látott a vetésben. Beállt csipegetni.
*
1783.szeptember.19. – Montgolfier forrólevegős léggömbje szállt fel a versailles-i kastély parkjában, XVI. Lajos francia király és felesége, Marie Antoinette jelenlétében. A kosárban csak egy tyúk, kacsa és birka volt, ember repülését a király nem engedélyezte. A léggömb 8 percet tartózkodott a levegőben és két kilométert repült.
