– Tudja mi a legnagyobb baj az ősszel?
– Mi, bácsi? Hogy nem süt már olyan erősen a nap? Ez az ősz természete. Ezen nem nagyon kell keseregni. Itt ülünk a szokott padunkon és beszélgetünk, mint minden ebédidőben. Jó ez így, nem?
– Hát jó, de attól a baj még nem szűnik meg.
– De bácsi, ne legyen már ilyen pesszimista! Galambokat etetünk. A galambokkal van a baj? Tudom, sokan nem szeretik őket. Repülő patkányok, meg minden. Értem én, hogy betegségeket hordoznak, meg élősködőket terjesztenek, de attól még élnek, jó etetni őket. Mókásak. Nem tehetnek róla, hogy rühesek. Nyilván nem lennének azok, ha választhatnának. Kér egy kis kenyérmorzsát?
– Igen. Elég jó itt… Azt tudja, hogy Tesla, a nagy feltaláló, élete végére szerelmes lett a galambokba? Volt egy szeretője is, egy fehér galamb.
– Nem.
– Pedig de. Semmi mással nem törődött, csak velük. Főfoglalkozásban etette őket New York utcáin, hagyta, hogy rá szálljanak, ilyesmi.
– Fura.
– Aha, és közben írtózott a baktériumoktól.
– De hát a galambok…
– Hát ja, olyankor kiment a fejéből a félelme. A hajlamaink készséggel elfeledtetik velünk a félelmeinket. És képzelje: Tesla csak olyan szobákban volt hajlandó megszállni, aminek a száma osztható volt hárommal. Olyan szobában is halt meg. 3327.
– Az osztható?
– Ühüm. Egyedül halt meg 86 éves korában.
– Az nem osztható hárommal?
– Nem. Jól elrontotta. Az évszázad egyik zsenije egyedül, egy korábbi baleset miatt törött bordákkal meghalt szépen egy koszos kis szállodai szobában, és annyi éves volt, ami maradék nélkül nem is osztható hárommal. Előtte még kitette a „Ne zavarjanak” táblát. Hát így megy ez.
– De bácsi, ez nem megy így. Nem kell egyedül meghalni.
– Ja, nem kell, persze, nem kell…
– Na ugye!
– De lehet. Ez a baj az ősszel.
– Ezt nem értem.
– Elsőként az a baj az ősszel, hogy jön. Nem kérdez, nem méricskél, nem kopogtat, hanem jön. Mindig jön, soha nem marad el. Mint ahogy az ember öreg lesz és meghal.
– Ma kicsit mélabúsak vagyunk, nembár?
– Dedebár, és olyan boldog lennék, ha maga is az lenne. Nap, mint nap találkozunk itt a parkban, és maga mindig vidám, mindig kedves és mindig fiatal.
– Hát az utolsóról nem tehetek.
– Na ez a baj az ősszel.
– Még mindig nem értem.
– A második baj az ősszel az, hogy nyáron nem látszik. Nincs benne a nyárban. Érti? Nincs benne.
– Értem, de kicsit nem értem. Persze hogy nincs benne.
– Hát ez a baj: ez a „persze”. Ez az nagy baj. Hogy „persze” nincs benne…
– Mert ha benne lenne?
– Ó, akkor egészen más lenne a helyzet. Akkor nehezebb lenne elrontani.
– Mit, bácsi?
– Az egészet.
– Milyen egészet? Nem kér inkább még egy kis morzsát? Az a fehér ott még tud járni, nem durrant ki.
– Persze. Kérek!
– … jé, egy cinke …
– Az a baj az ősszel, hogy nincs benne a nyárban. Egymást követik, nm egyszerre vannak. Ez a baj vele. Mert, ha nincs benne, akkor nagyon könnyű elrontani.
– Nem akar hazasétálni? Merre lakik? Fura, de nem is tudom, hogy hol lakik.
– Közel. Figyeljen! Hülyének tart, de nem vagyok az.
– Ezt senki sem mondta. Értem én, hogy jön az ősz, és látom benne a párhuzamot, az elmúlást, az öregkort, a ki nem használt lehetőségeket. De a bácsi egyértelműen jól csinálja. Olyan akarok lenni idős koromra, mint maga. Ülni akarok padokon, beszélgetni akarok fiatalokkal az élet értelméről, az őszről, aztán szépen hazabandukolni…
– És meghalni.
– Ezt nem mondtam.
– Ezt én mondtam. Tudja, mi a baj az ősszel?
– Huh, ez az ősz ma kihúzta magánál a gyufát.
– Ki. Mert az ősz szemét, nem mutatja magát, és ezért nem hisszük el, hogy el lehet rontani.
– Most már tényleg nem értem. Mit lehet elrontani?
– Mindent, fiam, mindent. Az egészet. Az ősszel az a baj, hogy nincs benne a nyárban. Mert ha benne lenne, akkor már nyáron félne tőle az ember, és még jobban félne a téltől, de nincs benne. A nyárban nincs benne az, hogy egyszer elfogyhat a gyümölcs a fáról, a szőlő a tőkéről, az erő a lábból. A nyár azt súgja, hogy minden rendben van. Ez a legnagyobb baj. Mert ez nem igaz. Elég pár lépés, higgye el, elég pár lépés és a dolgok elromlanak. És amíg nyár van, addig ezt észre sem veszi senki. Mert a nyárban nincs benne az ősz.
– Jól van, bácsi? Kissé kipirult.
– Figyeljen rám! Talán még nem késő. Elmondom, hogy hogy lehet elrontani valamit.
– Jó, mondja, de ígérje meg, hogy nem izgatja fel magát!
– Nem ígérem. Akkor van baj, ha azt hisszük, hogy ha felzabáljuk az összes elénk szórt magot, akkor minden rendben van, mert most nem vagyunk éhesek. Ha azt hisszük, hogy majd csak lesz valahogy, mert mindig volt valahogy. Akkor lehet elrontani valamit, ha azt hisszük nyáron, hogy télre nem kell ruha, ha azt hisszük, hogy a nyár örökké tart. … Akkor lehet elrontani valamit, fiam, ha azt hisszük, hogy azt nem lehet elrontani.
– …
– De el lehet. El lehet. El lehet rontani egy lágytojást. Elég csak figyelmetlenségből tovább főzni, és kész, abból a tojásból már nem lesz lágy soha többet. Elrontottuk és csak azt lesz vacsorára. Elég csak egyszer figyelmetlenül lelépni az járdáról és bénák leszünk ott és akkor. El lehet rontani. Mindent el lehet rontani. Az életet el lehet rontani. Egyénileg és csoportosan is. És amikor elrontottuk, akkor a legtöbbször már nincs visszaút. A dolog el van rontva. Slussz passz. Ne feledje, akkor lehet elrontani valamit, ha azt hisszük, hogy azt nem lehet elrontani.
– De mit, bácsi? Maga nem rontott el semmit.
– Mert szerencsém volt. Csak szerencsém, nem több. Ez a baj az ősszel. Hogy nem mutatja meg magát. Nekem sem mutatta. Ezért az ember azt hiszi, hogy az ősz nem is létezik. Vagy ha igen, akkor majd egyszer, persze egyszer, valamikor nagyon sokára jön el, és majd csodás lesz, és mi aranyló levelek és totyogó galambok között sétálunk majd szépen a tél felé. De ez nem igaz. Az ősz létezik. És eljön. Gyorsan. És nem mindegy, nagyon nem mindegy, hogyan köszönt ránk. Egy rossz mozdulat, egy oda nem figyelés, egy legyintés, hogy majd megoldjuk, hogy nincs még késő, hogy „olyan úgy sem történhet meg velünk”, és hirtelen ott lesz az ősz előttünk, és már nincs visszaút, már nincs meg a nyár melege és a ruhátlan úszkálás a parkban, és mi ott állunk bénán, törött bordákkal, ruhátlanul, éhesen, szegényen, reménytelenül a parkban, és egyre hidegebb van. Mert a tél akkor is jön, ha nem hiszünk benne, ebben haver az ősszel. Akkor is jön, ha nem készülünk fel rá, ha elrontottunk valamit nyáron. És mi felmegyünk a 3327-es szobába és azon a télen meg fogunk halni, mint Tesla. És ott lesz a tábla, hogy ne zavarjanak, és nem is zavarnak, mert legyünk őszinték: ebben a szállodában nincs szobalány, aki feltakarítaná a hullánkat és elmorzsolna egy könnycseppet a szeme sarkában, és nincs londiner, aki fejfát csináltatna nekünk, amire azt írhatná fel: Elrontotta, mert nem hitte, hogy el lehet rontani. Pedig el lehet. Ez a baj az ősszel.
– Menjünk haza!
– Nem. Szép ez a nap. Merő mázli, hogy nem ütött el egy autó, mint Testlát, szóval még maradok, amíg nem kezdek fázni. De maga csak siessen! Gondolom, sok dolga van.
– Hát akad.
– Na, akkor uzsgyi!
– Holnap?
– Talán. Semmi sincs garantálva. Addig még egy egész nap van hátra, és ennyi idő alatt nagyon sok mindent el lehet rontani.
– Mi, bácsi? Hogy nem süt már olyan erősen a nap? Ez az ősz természete. Ezen nem nagyon kell keseregni. Itt ülünk a szokott padunkon és beszélgetünk, mint minden ebédidőben. Jó ez így, nem?
– Hát jó, de attól a baj még nem szűnik meg.
– De bácsi, ne legyen már ilyen pesszimista! Galambokat etetünk. A galambokkal van a baj? Tudom, sokan nem szeretik őket. Repülő patkányok, meg minden. Értem én, hogy betegségeket hordoznak, meg élősködőket terjesztenek, de attól még élnek, jó etetni őket. Mókásak. Nem tehetnek róla, hogy rühesek. Nyilván nem lennének azok, ha választhatnának. Kér egy kis kenyérmorzsát?
– Igen. Elég jó itt… Azt tudja, hogy Tesla, a nagy feltaláló, élete végére szerelmes lett a galambokba? Volt egy szeretője is, egy fehér galamb.
– Nem.
– Pedig de. Semmi mással nem törődött, csak velük. Főfoglalkozásban etette őket New York utcáin, hagyta, hogy rá szálljanak, ilyesmi.
– Fura.
– Aha, és közben írtózott a baktériumoktól.
– De hát a galambok…
– Hát ja, olyankor kiment a fejéből a félelme. A hajlamaink készséggel elfeledtetik velünk a félelmeinket. És képzelje: Tesla csak olyan szobákban volt hajlandó megszállni, aminek a száma osztható volt hárommal. Olyan szobában is halt meg. 3327.
– Az osztható?
– Ühüm. Egyedül halt meg 86 éves korában.
– Az nem osztható hárommal?
– Nem. Jól elrontotta. Az évszázad egyik zsenije egyedül, egy korábbi baleset miatt törött bordákkal meghalt szépen egy koszos kis szállodai szobában, és annyi éves volt, ami maradék nélkül nem is osztható hárommal. Előtte még kitette a „Ne zavarjanak” táblát. Hát így megy ez.
– De bácsi, ez nem megy így. Nem kell egyedül meghalni.
– Ja, nem kell, persze, nem kell…
– Na ugye!
– De lehet. Ez a baj az ősszel.
– Ezt nem értem.
– Elsőként az a baj az ősszel, hogy jön. Nem kérdez, nem méricskél, nem kopogtat, hanem jön. Mindig jön, soha nem marad el. Mint ahogy az ember öreg lesz és meghal.
– Ma kicsit mélabúsak vagyunk, nembár?
– Dedebár, és olyan boldog lennék, ha maga is az lenne. Nap, mint nap találkozunk itt a parkban, és maga mindig vidám, mindig kedves és mindig fiatal.
– Hát az utolsóról nem tehetek.
– Na ez a baj az ősszel.
– Még mindig nem értem.
– A második baj az ősszel az, hogy nyáron nem látszik. Nincs benne a nyárban. Érti? Nincs benne.
– Értem, de kicsit nem értem. Persze hogy nincs benne.
– Hát ez a baj: ez a „persze”. Ez az nagy baj. Hogy „persze” nincs benne…
– Mert ha benne lenne?
– Ó, akkor egészen más lenne a helyzet. Akkor nehezebb lenne elrontani.
– Mit, bácsi?
– Az egészet.
– Milyen egészet? Nem kér inkább még egy kis morzsát? Az a fehér ott még tud járni, nem durrant ki.
– Persze. Kérek!
– … jé, egy cinke …
– Az a baj az ősszel, hogy nincs benne a nyárban. Egymást követik, nm egyszerre vannak. Ez a baj vele. Mert, ha nincs benne, akkor nagyon könnyű elrontani.
– Nem akar hazasétálni? Merre lakik? Fura, de nem is tudom, hogy hol lakik.
– Közel. Figyeljen! Hülyének tart, de nem vagyok az.
– Ezt senki sem mondta. Értem én, hogy jön az ősz, és látom benne a párhuzamot, az elmúlást, az öregkort, a ki nem használt lehetőségeket. De a bácsi egyértelműen jól csinálja. Olyan akarok lenni idős koromra, mint maga. Ülni akarok padokon, beszélgetni akarok fiatalokkal az élet értelméről, az őszről, aztán szépen hazabandukolni…
– És meghalni.
– Ezt nem mondtam.
– Ezt én mondtam. Tudja, mi a baj az ősszel?
– Huh, ez az ősz ma kihúzta magánál a gyufát.
– Ki. Mert az ősz szemét, nem mutatja magát, és ezért nem hisszük el, hogy el lehet rontani.
– Most már tényleg nem értem. Mit lehet elrontani?
– Mindent, fiam, mindent. Az egészet. Az ősszel az a baj, hogy nincs benne a nyárban. Mert ha benne lenne, akkor már nyáron félne tőle az ember, és még jobban félne a téltől, de nincs benne. A nyárban nincs benne az, hogy egyszer elfogyhat a gyümölcs a fáról, a szőlő a tőkéről, az erő a lábból. A nyár azt súgja, hogy minden rendben van. Ez a legnagyobb baj. Mert ez nem igaz. Elég pár lépés, higgye el, elég pár lépés és a dolgok elromlanak. És amíg nyár van, addig ezt észre sem veszi senki. Mert a nyárban nincs benne az ősz.
– Jól van, bácsi? Kissé kipirult.
– Figyeljen rám! Talán még nem késő. Elmondom, hogy hogy lehet elrontani valamit.
– Jó, mondja, de ígérje meg, hogy nem izgatja fel magát!
– Nem ígérem. Akkor van baj, ha azt hisszük, hogy ha felzabáljuk az összes elénk szórt magot, akkor minden rendben van, mert most nem vagyunk éhesek. Ha azt hisszük, hogy majd csak lesz valahogy, mert mindig volt valahogy. Akkor lehet elrontani valamit, ha azt hisszük nyáron, hogy télre nem kell ruha, ha azt hisszük, hogy a nyár örökké tart. … Akkor lehet elrontani valamit, fiam, ha azt hisszük, hogy azt nem lehet elrontani.
– …
– De el lehet. El lehet. El lehet rontani egy lágytojást. Elég csak figyelmetlenségből tovább főzni, és kész, abból a tojásból már nem lesz lágy soha többet. Elrontottuk és csak azt lesz vacsorára. Elég csak egyszer figyelmetlenül lelépni az járdáról és bénák leszünk ott és akkor. El lehet rontani. Mindent el lehet rontani. Az életet el lehet rontani. Egyénileg és csoportosan is. És amikor elrontottuk, akkor a legtöbbször már nincs visszaút. A dolog el van rontva. Slussz passz. Ne feledje, akkor lehet elrontani valamit, ha azt hisszük, hogy azt nem lehet elrontani.
– De mit, bácsi? Maga nem rontott el semmit.
– Mert szerencsém volt. Csak szerencsém, nem több. Ez a baj az ősszel. Hogy nem mutatja meg magát. Nekem sem mutatta. Ezért az ember azt hiszi, hogy az ősz nem is létezik. Vagy ha igen, akkor majd egyszer, persze egyszer, valamikor nagyon sokára jön el, és majd csodás lesz, és mi aranyló levelek és totyogó galambok között sétálunk majd szépen a tél felé. De ez nem igaz. Az ősz létezik. És eljön. Gyorsan. És nem mindegy, nagyon nem mindegy, hogyan köszönt ránk. Egy rossz mozdulat, egy oda nem figyelés, egy legyintés, hogy majd megoldjuk, hogy nincs még késő, hogy „olyan úgy sem történhet meg velünk”, és hirtelen ott lesz az ősz előttünk, és már nincs visszaút, már nincs meg a nyár melege és a ruhátlan úszkálás a parkban, és mi ott állunk bénán, törött bordákkal, ruhátlanul, éhesen, szegényen, reménytelenül a parkban, és egyre hidegebb van. Mert a tél akkor is jön, ha nem hiszünk benne, ebben haver az ősszel. Akkor is jön, ha nem készülünk fel rá, ha elrontottunk valamit nyáron. És mi felmegyünk a 3327-es szobába és azon a télen meg fogunk halni, mint Tesla. És ott lesz a tábla, hogy ne zavarjanak, és nem is zavarnak, mert legyünk őszinték: ebben a szállodában nincs szobalány, aki feltakarítaná a hullánkat és elmorzsolna egy könnycseppet a szeme sarkában, és nincs londiner, aki fejfát csináltatna nekünk, amire azt írhatná fel: Elrontotta, mert nem hitte, hogy el lehet rontani. Pedig el lehet. Ez a baj az ősszel.
– Menjünk haza!
– Nem. Szép ez a nap. Merő mázli, hogy nem ütött el egy autó, mint Testlát, szóval még maradok, amíg nem kezdek fázni. De maga csak siessen! Gondolom, sok dolga van.
– Hát akad.
– Na, akkor uzsgyi!
– Holnap?
– Talán. Semmi sincs garantálva. Addig még egy egész nap van hátra, és ennyi idő alatt nagyon sok mindent el lehet rontani.